Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2008. október 22., szerda

Hiányod ég az ujjaim hegyén...



Hiányod ég az ujjaim hegyén

kárhozottként bolyong a kimondott szavad

foggal, körömmel az üres térbe vésném,

hogy minden éjjelen ébren vártalak...

S ha majd rajtam pihensz omló álomként

és aranyba önti testedet a vágy

elcsitul szívemben a mindent tépő kín

eggyé olvadva álmodunk tovább...


2008. október 19., vasárnap

az életem Te vagy!



Valaki megkérdezte ma, ha választanom
kellene közted és az életem
között, melyiket választanám?
Azt mondtam, hogy az életemet.
Láttam a szemében a csodálkozást.
Persze, hisz ő nem tudja,
hogy az életem Te vagy!


A csend



Nem hittem, hogy a csend
Ennyire tud fájni,
A lélekbe ily mélyen,
Pengeként hatolni.
A fejben mindent törlőn,
Hangosan hallgatni!

Nem hittem, hogy a csend
Ilyen kínzó is lehet.
Hogy jobban kívánja az ember
A gyilkos őrületet.
Az elmét kitöltő,
Emésztő rettenetet!

Nem hittem, hogy űzné, ha kell,
Szabadulni vágyón tőle.
Inkább kiáltana reggeltől estig,
Csak a csendtől szabadulni!
Ne zengjen fülbe zenéje!
Ne hallja többé a hatalmas csendet!
Nem hittem...

Énekes Beáta

2008. október 16., csütörtök

Szárnyalni szeretnék



Itt ülök...s mégis szárnyalni szeretnék...kinyitni az ablakot és
elszállni messzire...messzire...a felhőkkel vad keringőbe kezdeni
majd egy hűvös csókkal búcsúzva újra a szél hátán
lovagolni...elpusztítani a kilométereket és csak repülni...repülni a
végtelenbe...de...mégis...amikor kitárom szárnyaim...nem
mozdulnak...s én zuhanok...valami
hiányzik...tudom...bármikor...bármikor amikor én szárnyalni
szeretnék lehúznak tollaim...mint nehéz súlyok nyomnak össze s én
szenvedek s roskadozok...ám mégis fent tündöklök a fényben...a lágy
szél simogatja arcom és cirógatja a hajam...mintha Te lennél a
szél...
S én ismét szélesre tárom szárnyaim...s hullnak a tollaim...olyan
aprónak érzem magam...de mégis oly nagynak...nagynak és
szabadnak...a szárnyaimat kitárva állok egy szikla tetején s nézem a
lenyugvó napot...minden fényes napsugár kényeztetve simítja
tollaim...s oly gyönyörű ez a pillanat...bárcsak velem
lehetnél...bárcsak itt állnál mellettem s Te simítanád tollaim...de
nem lehetsz most itt velem...hát én repülök
feléd...elrugaszkodok...s máris magasba emel a szél...mint egy apró
drágakövet szorongat markában s mégis úgy vigyáz rám mint a
legféltettebb kincsére...ez az a pillanat amiért érdemes élni...
S a szél fülébe súgok pár szót hátha ő hamarabb ér el Hozzád...hátha
az éjszaka sötétjében elér hozzád halk
vallomásom...//"//Szeretlek...//"//
Látlak...ott állok az ablakodban...látom ahogy alszol...az ágyadban
fekszel...s mégis valahol messze jársz...egy csodálatos álomban...s
oly jól esik nézni Téged...minden apró sóhajod...mint a legszebb
muzsika töri meg a csendet...minden apró mozdulatod megtöri arcod
bájtengerét...ahogy ott fekszel csendben...s álmodsz...valami
szépről...s én halkan odalépek hozzád...megsimítom arcod...lassan és
lágyan átölellek...de csak óvatosan...nehogy elriasszam a pici
álommanókat...akik édes álomnektárt csepegtettek ajkaidra...s
megcsókollak...hátha maradt ajkaidon egy kevés abból a finom
álommézből...s talán...talán az álmodban veled lehetek...s talán
együtt ébredhetek veled...s Te leszel az első akit reggel
meglátok...s Te leszel az utolsó tekintetem...s most behunyom a
szemem...s követlek...szép álmokat kedvesem..."


Õ az akit szívembõl szeretek



Hiányzik az ölelésed, hiányzik a csókod
Hiányzik a kedves szavad, hiányzik a bókod
Kérlek Istenem, ha vagy tégy meg ennyit nekem
nagyon szeretem, legyen velem
Nem tudom szavakba önteni mit is jelent nekem
S nem néz felém, s ez borzalmas nekem
Õ az akit igazán szeretek
Õ az akit szívembõl szeretek
Nem kell, hogy e vers rímekkel legyen tele
Hisz a szívem az kinek hiányzik a neve..."
"Minden az enyém
Minden az enyém, pedig nincs birtokom,
A földnek legdrágább kincse nálam van.
Ez egy érzés, ami legszebb fogalom.
Amit szeretnék azt Tõled nem tagadom.
Minden erdõ, földek és fák,
Igaz szerelmed vigyáz Rád,
Aki boldog, hogy melletted, lehet,
Ez ellen senki semmit nem tehet.
Mert szeretlek és szeretni foglak,
Értsd meg végre, hogy nekem csak Te vagy.
Egy igazgyöngy a tenger mélyén,
Az egész világot érted felfedezném.
Tudom jól, hogy ez nem egy álom,
Hol az igaz szerelmemet megtalálom.
Ez a valóság és Te a párom vagy,
Mindenkiben én csak Téged láttalak.
Mert tükörvíz a szemed, visszaragyog szívembe,
Mint mikor velem vagy és kezed a kezembe.
Fáj a messzeséged, fáj, ha nem vagy velem,
Veled tanultam meg mi az igazi szerelem.
Minden perc egy gyönyörû pillanat,
Amit Veled töltök, szívembe meg marad,
Örökké, és nem kell a remény,
Mert szeretlek, ezért minden az enyém."



Hideg és sötét van nélküled.



"Kérdezik sokan arcom miért halovány?
Mert nem süt rám fényed soha tán.
Minden éjjel megalkotlak.
Nézek az éjboltra, ott kutatlak.
Láttalak ezerszer holdas éjszakán.
Minden fénysugárból te nézel rám.
Vártalak már sokszor! Kínoz a láz.
Lelkemet széttépi maró vágy.
Tükörképed mindenhol ott ragyog
De nem rám sugárzod mosolyod.
Vágyaim veled az égig érnének
Most neked mondom nem az égnek.
Kellesz nekem, mint tükörnek a kép
Holdnak a nap, csillagnak az éj
Mint tónak a folyó,
Mint télnek a hó
Mikor lesz, hogy csókodra ébredek fel?
Mikor hajolhat ívbe testem testeddel?
Mikor lesz, hogy mindig ott leszek veled?
Mikor simítja arcom bársonyos kezed?
Hideg és sötét van nélküled."


Szeretnélek


Szeretnélek átölelni,
szerető két karodba
magamat látni.
Szeretnélek szeretni,
arcodra mosolyt csalni.
Szeretnélek védeni,
minden bajtól megóvni.
Szeretnélek szelíden,
hűségesen az életben.
Szeretnélek szeretni,
mindig veled lenni!"


2008. október 14., kedd

Mióta a szívembe költöztél



Tudod, különös dolog az,
mikor hirtelen minden megváltozik,
minden,
ami hosszú évekig állandó volt,
miktől senki nem várt változást,
nem csak a Nap, a Hold,
és a csillagok kapnak különös értelmet,
az addiginál is sokkal nagyobbat
azzal, hogy már nem csak távoli idegenek,
hanem szoros barátokká lesznek,
akikhez fordulni lehet
bánatban,, és boldogságban,
akik vigasztalnak, és együtt örülnek,
simogatnak, és magukhoz ölelnek,
nyomot sem hagyva gyógyulnak
a máskor gyógyíthatatlan sebek,
fontosnak hitt dolgok eltörpülnek,
mások sosem volt jelentőséget kapnak,
csak azt nem érti az ember,
hogy miért nem látja mindenki meg,
talán,
mert látszólag nem változik semmi,
mégis kicserélődik minden,
nem csak a zene lesz szívhez szólóbb,
nem csak a vers kap mélyebb értelmet,
a tárgyak is életre kelnek,
ami régen felesleges lom volt,
a legkedvesebb kinccsé válik,
ami valamikor idegen volt,
most szinte egy lett velem,
maradt a régi minden,
és mégis minden megváltozott,
szebb lett az óra a téren,
barátságosabb a sarki rendőr,
megváltozott minden,
mióta a szívembe költöztél.


egy csokorba kell szedni mindent, ami szép, ami jó


Tudod, egy csokorba kell szedni mindent, ami szép, ami jó, mert van ám sok belőle, csak körül kell nézni, szét van szóródva a nagyvilágba, össze kell gyűjteni, meg kell szorítani, egy pillanatra sem szabad elengedni, mert a mienk, egyszerre kell látni mindet, a nekünk nyíló virágot, az éjszakai csillagot, a zöldülő vetést, a téli hóesést, a boldog nevetést, a szikrázó napsütést, a tavaszt, a bimbózó szerelmet, a nyarat, a kinyílt szerelmet,
az őszt, a szerelem szüretet, a téli pihenést, a felhőt, a tréfáló bohócot, a befagyott, és a hullámzó Balatont, meg a sok szépet, ami benned van, amit sokáig.
Te sem láttál meg, el se hitted volna, hogy ez mind Te vagy, egyenként került elő, mindig volt egy „még egy” mikor nekem magad megmutattad, össze kell gyűjteni, bele kell kapaszkodni, nem engedni gonosz manóknak, elvegyék tőlünk, a mienk, mi kötöttük csokorba, mi szelídültünk neki.
A tolvajokat, a szépet irigylő gonosz manókat, mint a gazt, gyökerestől ki kell tépni, mert csak a helyet foglalják el, szerelmes szívünkben.

.kaktusz

Ma reggel…



Ma reggel nem tudom, ki kelt előbb,
a rigófütty vagy egy szemrebbenés…
még próbáltam fogni az Álom kezét,
melyben szüntelenül jöttél felém…
de oly hangosan köszöntött a hajnal,
hogy felriadtam, szívem dobbanását hallva,
mégsem vált nyugtalanná az első óra…
mert bár ajkam meg sem szólalt,
de itt, legbelül már belém karolt a nappal,
s Veled együtt megyek tovább gondolatban…

Feledni jöttem mindent



Úgy, ahogy szél fújja kezedre,
s ujjaidra porgyűrűt kanyarít,
ölelve engem hallgasd a komorság
köszörű dalának falra csapódó
fénytelen szikráit -
a szélben;
állj itt és hallgass,
takard kezeddel szemem -
vad viharok elől ments,
s ne törődj a villámokkal, itt már
nekünk sincs kegyelem.
Csak védj,
mert most én is lehetek gyenge,
mert most én is lehetek por létemre
menekülni nem bíró szoborlepke -
védj meg a világtól,
vagy inkább feledtesd velem:
s engedd válladra hajtanom
fáradt-fáradt fejem!


Ölelj gyengéden



ölelj gyengéden
mintha szeretnél
úgy szeress
mintha értenél

ölelj erősen
mintha féltenél
úgy félts
mintha üldöznél

ölelj magadnak
mintha rejtenél
úgy rejts el
mintha vétkeznél

ölelj magamnak
mintha érkeznél
úgy érkezz
mintha ébrednél

ölelj merészen
mintha szenvednél
úgy szenvedj
mintha örülnél

ölelj mohón
mintha éreznél
úgy érezz
mintha éheznél

ölelj vidáman
mintha nevetnél
úgy nevess
mintha ölelnél

ölelj szomorún
mintha küldenél
úgy küldj el
mintha elmennél

koma

Magamra húzom az est takaróját



A mély csendben keresem ékes szavad
körvonalamba zárom az éj érintését
a végtelen peremén ülök egymagamban
hallgatom az alkony heves szívverését.
Az éterbe olvad gyermeteg lelkem
a szél sírtatja gyönyörű álmaimat
a porladó idő új reményt nevel
finoman csukódó szemhéjam alatt.
Magamra húzom az est takaróját
lelkem meztelen vonala fölött
a kakukkos óra zajos mutatója
visszhangzik szobám falai között.
És hiszem, hogy álmom lüktetése mögül
előbújik majd bársony tekinteted
érezve melegét finoman mélybe hull
az eddigi kínom, mint füsttel szálló pernye.


2008. október 12., vasárnap

Lennék az álmod, és valóra válnék...



Fürkészném gyönyörű tekinteted
Pihennék most szerető szíveden
Reszket a föld, ha hozzám ér a kezed
Mely mindig simogat, és mindig fölemel
Lennék barlangod, mely mindig befogad
Kandallód izzó parazsa, mely meleget ad
Lennék az álmod, és valóra válnék
Lennék a képzeleted, lennék egy árnyék
Lennék érintés, lázadó kéj
Lennék a hited, tomboló szenvedély
Lennék mindaz, amit Te szeretsz
Lennék hajnalod, mikor felébredsz…



Az álmokhoz



Ölelj át kérlek!- nem akarom a gondolataimat,
karodban megnyugszom, feledem gondjaimat.
Mint hatalmas kígyó, valami szorítja szívem,
Éles méregfoggal sziszegve marja lelkem.
Csendet akarok itt belül, nem hangos fájdalmat,
lüktető kínjaimtól messze, ringató nyugalmat.
Nyiss ablakot, kérlek űzd el a halál szagát,
érezzem a hűsítő szelet, az élet illatát.
Érzem megfulladok, gyötör kínoz a tegnap,
tudni sem szeretném mit hoz a holnap.
Így jobb már, lassan megpihen lelkem,
karodban ismét nyugalmat leltem!


Ülök a csend határán


Ülök a csend határán,

csak bámulok kábán,

ölemen koppannak színes gyöngyei.

A nyár utolsó keringőjét lejti,

karján a múló idővel,

szédíti kedvesen,

közben vállára teríti

színes kendőjét az ősznek,

csak forognak, kergetőznek,

a szél hangjára.

Bódult táncuk magával ragad,

Már szédülök szerelmesen,

Melléd heveredem puha takaródra,

Ölelkezésünk elrejti szemérmesen

a ránk hulló levelek rőt paplana...

Matos Maja




Az ember életében számtalan korszak követi egymást...ezekhez tartozik útkeresés, tapasztalás, barátok, ismeretségek...de ez csak egy határig tart...egy bizonyos életút, és kor után, felismerjük az igazán közel állókat...és azokat, akiket most már életünk vándorbotjának, szerves segítőjének és boldogan szeretett részesének tekintünk...ilyen esetben nem végletesnek tűnőek a szavak, bármily komolyságuk is van...hanem pihetető gondolatként őriz a tudat, akit kerestem, megtaláltam. Tudjuk, hogy akármit is hoz számunkra a sors szerencsekereke, azt az embert mindig magunk mellett akarjuk tudni...bárhogy alakul a létünk...szívvel lélekkel magunk mellett tartjuk, mert akarjuk, hogy ott legyen, és ezt nem veheti el senki, se földi, se léten túli.

Kovács Nóra

2008. október 8., szerda

ott lenni, harmóniában Veled, önmagammal, és a világgal.



Tudod, arra gondoltam, jó lenne Veled a Csöndben, a lét tökéletes csöndjében, amelyik oly távoli, talán nem is lehet utolérni, nem arra a síri, halottira gondolok, mikor nem hallható motorzaj, a légy zümmögése se hallható, mert olyankor ébrednek fel a gonosz szellemek, akik a kinti zaj múltával kezdik gonosz játékukat, soha nem hallgatnak, mindegy, mit, valamit mindig mondanak, hogy megtörjék a csöndet, talán félnek, mert kiderülhet, nincs is rájuk akkora szükség, ha nincs zaj, kavicsot dobálnak a mozdulatlan vízbe, ne tudjon nyugodni a lélek, nem is fontos, miről beszélnek, elég, ha folyton csak nyüzsögnek, soha nem pihenhet tőlük a fáradt test, még kevésbé a harmóniára vágyó lélek, a gondolatnélküliséget, a gondolat nélküli csöndet szeretném, a világosság csöndjét, meg kéne tanulni valakitől, hogy kell elérni a lélek csendjét, a lélek üdítő csendjét, a gondolat is gondolatot ébreszt, túl nagy tőlük a zaj, jó lenni elvarrni a szálát mindnek, de hiába, az elvarrtak helyett ujjak születnek, az egyik gondolat jön, a másik elmegy, gondolat szüli a gondolatot ,valamelyik mindig itt lábatlankodik, talán a természettől kellene ellesni, hogyan csinálja, kiülni a tópartra, és megtanulni, hogyan kell gondolatlanul gondtalannak lenni, semmit se megfogalmazni, semmit sem tervezni, semmire sem emlékezni, csak éppen ott lenni, harmóniában Veled, önmagammal, és a világgal.

.kaktusz

Rád gondolok



Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!

Johann Wolfgang Geothe
(fordította: Szabó Lőrinc)

Nézz rám!



Nézz rám!
látatlan világban
Akarj!
megfoghatatlan valóságban
Higgyj!
megtört álmaidban
Remélj!
kerek holdvilágban
Szeress!
könnyáztatta ajkakon
Álmodj!
fénysugaras hajnalon
Nézz rám!
őrizlek szívemben
Akarj!
kulcsold ár lelkemet
Higgyj!
hangomnak,testemnek
Remélj!
tekintetemben
Szeress!
érezd létemet
Álmodj!
mint én veled.


Esti vers



Hűvös karjaidban rejts el engem,
éjjel, amikor rám hullnak az álmok,
csókjaiddal hűsítsd lázas lelkem,
mint vándor hajót az óceánok.

Megtartó vágyam te vagy a versben,
uralkodsz rejtelmes áramában,
dús szerelmünk fűszerével telten
már boldog kikötőm megtaláltam.

Lehelet lépteimmel álomba lépek



Lehelet lépteimmel álomba lépek
de még mielőtt nyugovóra térek
mosolyommal finoman betakarlak
gyönyörű szép álmokat kívánok!


Valahogy ma....



" Valahogy ma többet gondolok rád, Valahogy ma az óra is lassabban járt. Valahogy ma jobban hiányzol, mint eddig, Valahogy ma engem már csak a szerelem tüze hevít. Valahogy ma nem tudom csitítani szívemet, Valahogy ma lángra lobbant teérted. Valahogy ma már ódákat zengek rólad, Valahogy ma már a nap is lenyugvóra tart. Valahogy ma már mindenki unja, hogy csak rólad beszélek, De valahogy ma ez nem érdekel, mert tiszta szívből szeretlek téged!"


Az álmokhoz



Betakar az éj fekete leple már,
gondolatom mélyen lent szunnyadva ül.
Szemeimre új hűsítő álom vár,
a csillogó fény messzire elkerül.

Vidám lepke repül álomképen át,
kecsesen, lágyan vágyával fedezve.
Tarka virágos rét ontja illatát.
Bokor alján egy kisnyúl ül reszketve.

Az őszi zápor éltető a földnek,
a mohó vágyam lebegve száll feléd.
Szerelem szépséges gyötrelme öl meg.

Ölelj magadhoz gyöngéden!- Szeretném!
Legyen bódító mámor a szívemnek,
boldogság töltene el, ha érezném.

Lyza

Így lettél…



Talán a szívem most túl merész
s félek, hogy minden szó kevés
ha Hozzád én szólni vágyom
ahogy a világot Benned látom
így lettél Te a reggeli gondolat
elûzve gondokat
dél elõtt fent az égen nap
hangod nélkül így lett a csend
s karod a béke fészke, hol megpihent
sokat kergetett szívem
mirõl oly gyakran hiszem
csak azért doboghat újra
hogy végre megtanulja
Te vagy az étel íze a számban
mikor szellõ érintésére vágytam
voltál Te harmat az én forró testemen
vadrózsaillat elhagyott falusi kerteken
s így lett haragod felhõ, majd nyári zivatar
vágyad égõ éhség, mi csak engem akar
s tõlem távol jártál, könny csordult helyedre
kezed hiánya álmatlan fátyolt cipelt szememre
voltál Te árnyék otthonom falán,
vigasz, ha bajban kiáltott fel a szám
s csillapító, hûvös víz csókod bõrömön,
fájó szabadság és szûkös börtönöm
teában méz, édes bor és finom dió,
Te vagy az, kihez érkezni s szólni jó,
s ahogy a világot én benned szeretem
Te így lettél bennem igaz, élõ szerelem."


2008. október 6., hétfő

Csak Te kellesz!



Tudod...



Tudod azt szeretném,
ha természetes lenne,
számodra lenne természetes,
hogy vagyok,
hogy soha ne félj,
hogy egyszer mást akarok,
tudd,
reggel mikor a szemedet
kinyitod,
én már várok rád,
még akkor is,
ha nem találom
a hozzád vezető szavakat,
akkor is Téged kereslek,
nem lehetek olyan messze,
a világ másik sarkára mehetek,
akkor is, ott is veled leszek,
akkor is rád gondolok,
amíg itt lakom ezen a Földön,
és azon túl is,
mindig,
mert ez az én feladatom,
mekkora boldogság,
van örömteli feladatom,
azt akarom, hogy érezd,
valaki mindig,
minden körülmény között
rád gondol,
és soha nem lesz másképp,
amíg a fák az esőt szomjazzák,
míg felkel reggel a nap,
és este nyugovóra tér,
amíg felváltja a Napot
a Hold,
és a ragyogó csillagok,
amíg mozdulni tudok,
és amikor már nem,
míg halandó vagyok,
és ha már nem,
akkor is,
mindig kereslek,
és mindig gondolok rád.

.kaktusz


Te vagy első gondolatom reggel...



Te vagy első gondolatom reggel,
minden napom Te zárod.
Ott vagy mindabban, amit tenni,
és amit mondani találok.

Te vagy a mosoly arcomon,
Te vagy a szemem fénye.
Éltemnek teljessége vagy,
s a szívemben a béke.

Te vagy a kéz, mely kezemhez ér,
könnyű kabát a vállamon.
Kedvesem, szerelmem,
bizalmas támaszom.

Te vagy az én érett, bolondos,
gondos, bölcs, becsületes barátom.
Aki szorosan ölel,
amikor sírni vágyom.

Te vagy a nevetésem,
és lelkemben az apró remegés,
a hang, melytől ellágyulok,
az örömnek, az örömérzés.
Te vagy, akiről álmodtam,
Te ragyogod be az életem,
Te vagy, akire most is vágyom,
Te jelentesz mindent nekem.



...a neveddel alszom el


amikor fáradt utam
Napot kísérve véget ér
párnámba rejtem
elgyötört arcomat
karjaim a semmit ölelik
csendben ringatom el
árva magamat és
...a neveddel alszom el

üres utcákon bolyonganak
elárvult érzéseim
minden kapu zárva
hiába dörömböl
magára maradt szívem
csak a kongó visszhang
felel és végül
...a neveddel alszom el

havas hegycsúcsokon
gyönyörű szikrák csillannak
a fény hideg táncot jár
mindent elborít
a hófehér magány
épp ilyen üres a szobám
ahol egyedül kuporgok és
...a neveddel alszom el

zárt szemhéjjak mögött
a csend ül ünnepet
szivárvány-köröket ír
a sötétbe az álom
nappali szavaim az imént
itt zsongtak még
de most egyiket sem találom és
...a neveddel alszom el

csodás képek billennek át
az érzékelés peremén
még éber létem dobog bennem
való világom még fogva tart
de enged már a rációból font kötél
oszlik már a lehet, a nem lehet
tudatom függ egy pókhálófonálon és
...a neveddel alszom el

hányszor lesz még, hogy
furcsa-holdas éjszakán
ajkamon sóvár szavak fakadnak
sóhajaim nekiütődnek a falaknak
és a takaró alatt vacogó testtel
önmagamba görbült szeretettel
magányos éjjel, helyetted
...a neveddel alszom el…

Love Story



Te Amo - Je taime moi non plus

2008. október 3., péntek

Fogadd el ajándékom édesem...

Van az úgy, hogy az ember vakon születik meg.


Középre igazítás
Van az úgy, hogy az ember vakon születik meg. Éli az életét, alkalmazkodik a helyzetéhez, kifinomul a szaglása, hallása, tapintása, kárpótlásként a világtalan mivoltáért.. De akik látnak, arról mesélnek neki, hogy csodás azúrkék színe van az égnek, vérpiros a mezőn a pipacs, aranyszínű a napsugár, a búzamező, és a hold ezüst ragyogása ámulatba ejtő.. a vak ember elkezd vágyódni, lelki szemeivel látni kezd, arról álmodozik, hogy egyszer talán tényleg látni fog, reménykedik abban, hogy a mai fejlett orvostudomány segíteni tud majd rajta valahogy. És egyszer, mégis csak csoda történik, és a vak látni kezd. Soha eddig nem tapasztalt öröm költözik a szívébe, nem érti, hogyan élhetett eddig színek nélkül. Minden pillanatot élvez, már-már a belélegzett levegőt is színesnek találja…nem az teszi boldoggá, ami mást: pénz, vagyon, kapzsiság.. Ő értékeli azt, ami másnak alapvető, megszokott, azt, amiről más tudomást sem vesz, hiszen neki soha sem hiányzott a szeme világa. Ahogy telik, múlik az idő, a vak egyre inkább fél attól, hogy elveszítheti újra a látásképességét, és ismét sötétségbe borulnak mindennapjai. És minél inkább fél, annál inkább keserűvé válik az élete. Mindent leárnyékol a rettegés, már örülni sem tud annak, hogy látni képes…a félelem összevegyül a vérével, és fekete átokként csordogál ereiben. Néha, amikor csendes éjjeleken felpillant a csillagos égre, eszébe jut az a vágy, amikor még világtalan volt, mennyire szeretett volna látni.. annyira erős, megkövesedett emlék ez számára, hogy már-már szinte tapintható, illata érezhető. Fölsóhajt, majd keserű könnyei végig mossák a szomorú arcán lévő mély barázdákat. Úgy tűnik, akkor boldogabb volt, mint most. Mert akkor a csillapíthatatlan vágy csírázott ki szívében minden nap, reményeket táplált a holnapba, most pedig a rettegés és félelem teszi tönkre a mát.

Jó az vajon, ha megadatik az embernek az, amire vágyik? Vagy talán boldogabb lesz, ha el tudja fogadni magát olyannak, amilyen? Talán az igazi boldogság nem abban rejlik, hogy meglegyen mindaz, amire vágyunk, hanem hogy megtanuljunk értékelni, és megbecsülni azt, amink van.

Van az úgy, hogy...



Van az úgy, hogy amikor esténként párnára hajtja fejét az ember és a hold, a langyos éj ködén át rápislog, látni véli álmait és azok beteljesülését, lüktető csillagfényből szőtt szép-színes meséket. A párna tenyerébe temeti arcát, és engedi, hogy szíve magába szívja a holnap reményét, mert talán úgy, képes lesz embert hinni az emberben.
Ma reggel a langyos napsugarak ragyogó fényére és az éhes gyomrom panaszszavára ébredtem. Miután bekukkantottam a pénztárcám mélyére, keserű sóhaj hagyta el az ajkam…kétezer forint. Összesen ennyi maradt az elkövetkező egy hétre. Varázsolni kellene ebből a kevésből finom ebédet, úgy hogy maradjon vacsorára is, meg az elkövetkező napokra. Közel van a piac, osztottam-szoroztam és jutott kis rozskenyérre, zöldségre de még kis gyümölcsre is. Úton hazafelé elégedetten mosolyogtam ügyességemet dicsérve, hiszen a pénz negyedét sem költöttem el…Láttam egy idős asszonyt közeledni, és mintha sírna.. nem voltam benne biztos, de ahogy közelembe ért, egyre biztosabbá vált, szomorú arcát könnyek mossák. Odaléptem hozzá és megkérdeztem miért sír… Egy pillanatra rám nézett és szinte suttogva kérdezte:”Nem tudna adni egy kis kenyérre valót?” Egy pillanatig sem gondolkodtam rajta, elővettem a pénztárcámat és a benne lévő pénz felét, átadtam az előttem szégyenében zokogó asszonynak mondván: „ Dehogyis nem, hogyne lenne, akár egy kilóra is!” Majd simogattam az idősúlyától megroskadt hátát és arra biztattam, ne sírjon. Az asszony a szemembe mélyesztette tekintetét egy pillanatra, és ismételten keserű zokogás rázta a csöpp kis testét: „Hogyne sírnék Drága, annyira szégyellem magam” Hirtelen fátyolossá vált a tekintetem, a bennem összemorzsolódott szavakból próbáltam egy megfelelő választ összerakni, de az asszony, a kezében lévő fehér zsebkendővel letörölte könnyes szemeit, majd tovább haladt.
Abban a pillanatban született meg bennem a felismerés, hogy sohasem szegény, aki képes megosztani mással azt a keveset is, amije van.

Tudod...



Tudod, azt mondják, a világ egy, hogy nincs több világ, és igaz lehet, de most mégis arra gondoltam, hogy egy is, és nagyon sok is, mindenkinek van egy saját világa, egy egész, saját világa, az osztásnál kinek kisebb, kinek nagyobb jutott, akié a nagyobb rész, azé nagyobb a felelősség, az én világom annyi, amennyit szemem, a szívem befogad, az a saját világom, benne is vagyok, kívüle is vagyok, alakítom, és passzív nézője vagyok, mindenki a saját világomba tartozik, akit szeretek, és akit nem, aki engem szeret, és aki nem, közömbösek is vannak ebben a világban, jók is, rosszak is, olyanok ők, mint egy sziget lakói, én vagyok a sziget, ők pedig a lakók, ha egyszer elmegyek, többé senki nem fogja őket olyannak látni, mint mikor itt jártam, az a világ megszűnik létezni, olyan világ szűnik meg, amilyennek látom a világot, ha innen elmúlok, eggyel kevesebb világ lesz a világon, és rajtam múlik, hogy hiány lesz mögöttem, vagy több lesz a világ nélkülem, mert igaz, velem is egy világ múlik el.

.kaktusz

Gondolatok



Tudod, arra gondoltam, talán, valamikor nagyon régen, a kőkorszaknál is sokkal régebben, volt egy másik korszak, aminek nyomát sehol sem találjuk, nem hagyott nyomot maga után, egy korszak, amit ha ma ismernénk, szeretetkorszakként emlegetnénk, régen lehetett, nagyon régen, még nem volt fontos szerepe az anyagnak, a főszerepet a lélek játszotta a világ óriási színpadán, mikor nem volt még összedobálva semmi, még minden a helyén volt, nem kellett küzdeni a mindennapiért, nem volt fogyóban az energia, akkor még az embernek mindenre volt ideje, olyan kevés volt az a minden, hogy bőven maradt a szeretetre, talán más dolga se volt, mint lenni, és szeretni, és mert ideje volt, energiája is volt, az ember óriási energia kapott, s csak rajta múlik, mire változtatja, munkagéppé, vagy esetleg szeretetté, ha a gyökérnek a táplálékért mélyre kell hatolnia, kevesebb energiája marad a fának a virágzásra, ha az embernek túl sok energiát kell fordítania megélhetésre, rendteremtésre, akkor kevesebb ideje, energiája marad a szeretetre, a szeretet energiája nem vész el, csak munkává, csak megfelelni akarássá változik, olyan dolgokká, amik a léleknek nagyon súlyosak, amiket végül itt kell hagynia, nem fér el Kháron ingatag ladikján, ezért aztán üres kézzel, (lélekkel) érkezik át a túlsó partra, ahol a kérdésre, hol hagyta a rá bízott rengeteg energiát ,csak annyit válaszolhat, hogy aprópénzre váltotta.

döntés



ledobom önként viselt testi-lelki erényövem,
megfontolás nélkül kitárulkozom egészen,
átnyújtom magamat: kedvedre időzz bennem,
vedd, ami kell, nem kérek cserébe semmit,
megfontoltan nem méricskélek, latolgatok,
nem hozok írott és íratlan szabályokat,
felajánlom valómat, kezedbe hajtom arcom,
feltétel nélkül megadom szívem birodalmát,
kivártalak: légy világom üres világomban!

Videók




Balogh Erika-BENKŐ PÉTER:Akkor is szeretlek...


Képek







2008. október 2., csütörtök

Mosolyogni tessék!

Mosolyogni tessék!

Persze nem szüntelenül,
nem reggeltől estig,
De bujkáljon bennünk a mosoly,
minden eshetőségre készen,
Hogy bármikor felragyoghasson.
Mert a mosoly meggyőződésem,
szerint mindig egy kis fényt
hoz az életünkbe,meg a máséba is.
Kicsike fényt,de sok kicsi,
mint tudjuk,sokra megy.

Az idő kijelölt minket



Fölemellek vállaimra, fölemellek az égig, hogy lássalak.
Furcsa az nekem, hogy hajadban rügyezik a madár-boldogító tavasz és hogy melleid párájában áttetsző angyalgyermekek pihennek én nem tudok mást csinálni előtted, csak nyűtt kalpagomat leveszem és köszöntelek mert oly gyönyörű vagy kékszínű ruhácskádban a pacsirták keringőt ropnak a szemeinkben hogy soha ne unjuk meg egymást, s hogy lélegzeteink virágozzanak a jelenben, majd a holnapok szigetére evezünk királyi nászra abban az órában az élettel bizalmasan nézünk szembe szeretlek nőiességedért, gyöngédségedért, amely körötted lebeg.
Boldogság könnyeiben szunnyadok.
Nézd csak kedves, amikor a hajnali tenger szellőjétől megújulva dolgomhoz látok, a te mosolyod énekel megdagadt szemhéjamon, amikor véget ért a fájdalom.

Leleszi Balázs Károly

Velőmig



Velőmig szivárog csókod.
Nyelved parazsa
átjárja titkolt szegleteim.
Belém oltódtál.
Nyüzsögsz bőröm alatt,
vérem lemezkéi között.
Végső sóhajtásod
sejtembe költözött.
Egy nedv mozgat minket
kívül, s belül…
szerelmünk, mint a só,
lerakódik.
Csendesen ránk ül.

Serfőző Attila

Tizennégy sor



Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

Mégsem érzed soha, hogy nem volt érdemes



Ha csókéhes vágy támad ajkadon
míg sóhajtalan éjeken várod jöttömet
mardos a hiány, s Te hagyod, hogy fájjon
mégsem érzed soha, hogy nem volt érdemes.

Szerelmünk édes ízét őrzöd bőrödön
s nem engeded, hogy más lemossa rólad
reményt dobog a szív, és túl a gőgünkön
maradunk a múltunkkal összefonódva...

2008. október 1., szerda

Lassan leszáll az este…



Már lassan leszáll az este…
A szellő szárnyal a tájon…
Homály száll a kertre, a madarak
is elcsendesednek, nyugodni térnek…
Szelíd árnyak telepednek ránk…
A hold is kukucskál és a csillagok
sziporkáznak az égbolton…
Az utóbbi idők gondjaival telve
valahogy ma mégis csendes,
nyugalmas napom volt.
Magamban, csendesen merengek…
Megpihenek emlékeimben…
Olyan jó érzés, mikor szeretnek
és mikor szerethetek…
Szegény vagyok…
De valóban szegény, akinek szíve
szeretettel van és lehet tele?
Álomra hajtom fejem,
és gondolataimban
annyi minden kavarog…
Rád gondolok… Arra, hogy
mennyire szeretnélek átölelni…
Ringatom magam az álmok kékségében…


Számomra nincs másik,



még ha a szív bele is szakad,
forró vassal megbélyegeztél,
a szívem közepébe égtél,
nem doboghat már nélküled,
az a seb, örökre - a Te jeled.
SZERETLEK MINDÖRÖKRE!

SZERETLEK



Hányszor mondjam, ismételjem újra, és súgjam füledbe, kiabáljam ki a világnak: Szeretlek!
Ahogy hagyom, hogy ez az érzés körbefussa testem, mint átható borzongás, fagyasztó hideglelés, felkiáltok magamban.
És sóhajok sorakoznak, melyek között megint itt van a felismerés: a boldogság remegése, a szerelem bizsergése, mely felvillanyoz, bántás, sértés ellen felvértez, bizonyos dolgokat kizárólagossá tesz, általad, érted, érettünk!
Merni, ennél bátrabban, nem lehet! Hinni, erősebben, senki nem hihet, mint ahogy én hiszek, és bízok magunkban, Édesem! A vágyak gátjait mi magunk emeltük, hogy aztán leküzdjük azokat!
Az észérvek sorláncait tapasztalataink szülik, s bölcsességünk zúzza szét napról, napra!
Légy gátat ledöntő puszta érzékiség! Légy inkább bölcs, mint tapasztalatlan eszes, hogy mindenki arcába bátran nevess! Nem kértem, hogy kísértsd a balszerencsét, csak, hogy vedd fel a kesztyűt, melyet az arcodba vágtak egykor!
És jól nézz a tükörbe, mert nem az vagy, kinek hisznek, s látod magad! Ne mások görbe tükrébe bámulj! Igaz tükörbe néz végre: az én szemembe!