Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. október 31., vasárnap

Kaffka Margit: Nem hiszek


Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.

Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útra készült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

Bealkonyult keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.

Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
-- És álmodtam merész, nagy boldogságról,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.

Álmodtam én már sokszor égi szépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se hunyt reményeket siratni még.

Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.

2010. október 30., szombat

Mándy Gábor - Nélküled



Nélküled
virágaim csak hervadoznak.
Nélküled
nincs repülni kedve a szárnyas lónak.
Nélküled
fogvacogtató hideg van.
Nélküled:
mint víz nélkül a sivatagban.
Hiányzik a bőröd, a szád, az öled.
Az élet élhetetlen nélküled.

Dobos Hajnal: Égigérő



Becézz, harapj, barlangjaimban boldogan barangolj!
Tölts be magaddal: áldozd fel, ültsd el belém.
Fenn a csillagok közt, fénylő sugár-útján
éppen felizzik egy üstökös-remény!

Ölelj! Szoríts! Eressz el... Kapj utánam!
Szívj vissza! Borzold gyöngéden hajam...
Ó, az égigérő csillag-szenvedélynek,
körülvéve téged, boldog sorsa van!

Láva-hullámaiddal önts el, perzseld föl a lelkem!
Fészek-ölemben csitulj - repkedő madár!
Egy égről hulló csillag-üzenetben
szájról szól a szív és szívről szól a száj...

Áradásod forrás: beiszlak - enyém vagy!
Vérköreim forró gyökereiddé válnak...
A föld ölétől, föl a magas égig
így nőnek sudárrá a csillag-álmú vágyak!


Tudod arra gondoltam,


Tudod arra gondoltam,
hogy megérkezik a sötét minden nap,
a nappal ragyogó fényeit
felváltja a kilátástalan sötét,
de talán,
a sok kis égi lámpás azért van,
ne legyen olyan reménytelen,
nincs oly vakító fényük,
mint a forróságában is szeretett Napnak,
de annyi van, amennyi elég,
hogy ne legyen félelmetes az éjszaka…
és az embernek is vannak saját,
napszaktól független,
szinte kibírhatatlan sötétségei,
ami eltakarva a nappali fényességet,
belékúszik észrevétlen,
az a sötét igazán kilátástalan,
fél benne az ember, fél a mától,
de még jobban a holnaptól,
de van úgy,
hogy mint a csillagok
az éjszakai égbolton,
megjelennek az apró fények,
ezek is csillagok,
ha nem is égi lakók,
(de talán a földre onnan érkeztek)
megnyugvást tudnak adni
a legnagyobb sötétben is
a szeretetnek az apró fényei,
a sötétet nem képesek eltüntetni,
de csillagfényükkel reményt adnak,
egy új, egy derűsebb hajnalra.



Sziv és agy


Hatalmas csatát vív,szív az aggyal.
Harcolnak marják egymást szüntelen.
Percről percre,napról napra dúl a viadal.
A szív még mindig szeret.
Hiába súg az agy:értelmetlen!
Felsír a szív könnyeket ejtve,
De nem riad meg semmitől.
Űzi maga formált igazát kétségbe esve,
S míg létezik érzés,hite nem gyengül.
Tudja jól az elme,hogy nem szeret,
Mégis van valaki,kit a szív egy életen át sem felejt.


2010. október 29., péntek

Templomom




Romok közt térdelek.
Por száll szemembe,
s barna könnycseppek marják végig arcomat.
Összedőlt templom meghasadt oltáránál
túrom a földet:
belemarkolok a szürke, hideg homokba
s a törött üvegdarabok nyomán
vér serken ki tenyeremből.
Állam megfeszül,
bőrömhöz dörgölöm dühödten
a törmeléket.
Feltekintek a lyukacsos mennyezetre
melyen én ütöttem sebeket
éles szavakkal.
Megtámasztanám kezem az oltáron,
hogy össze ne essek, de
az már csak törött szikla,
mit hangommal zúztam szét.
Hanyatt dőlök,
majd fényt keresvén
a rózsaablakokra pillantok:
hajdan párban voltak,
s zölden engedték útjára
a hajnali pírt.
Most csak koszos és törött üveg
könnyezi esővel vak haragom
nehéz kőszálait
Lelkem tengerszemei voltak,
s most hátamba döfnek
apró szilánkjai.

Üvöltve fekszem a földön:
a félhomályban mintha
minden sírna.
Az kő, az oltár, a templomablak.
Én is sírok, zokogok, tehetetlenül.
Majd csend...
Senki sem válaszol.
Hallgatom a zajtalan romokat.
Suttognak felém.
Félmosollyal felvértezve
tápászkodom fel a földről.
Megigazítom szégyentől szakadt ruhám,
letörlöm a gyengeség könnyeit,
lerázom a tehetetlenség porát
vállaimról.

"Hisz' minden kő itt maradt!
Egy sem veszett el!"
kiáltom, majd felemelek egyet,
majd még egyet, és
még egyet...
"Az oltár majd felépül ismét,
kőről kőre."
suttogom mosolyogva,
"És az a templom,
ahol az oltár ép,
nem tűrhet üszkös falat.
S ahol a fal ép,
ott a rózsaablak is
a nap fényében mosolyog."
De az első lépés a kő,
majd még egy,
majd még egy,
majd még egy,
...

Zannon Akkara

Este van



Este van, lehajolok
egy papírcsónakot
az ölemben tartok
kibontsam mi írva
sok év óta rajta
halványodtak a sorok
szorosan sorban
egymás alatt éltek
öleltek, szerettek
ringattak olyan vízen
a nesz hullám volt
a pillantás forrás
a szádon a csobogás
most itt szorítom
markomban gyűröm
többet olvasni
már nem tudom...

Szigeti Miklós

Vágyak



Hüvöslő hajnalokon dideregve
összehúzom magam az ágyon,
s karodba bújni vágyom-
-végre belebújni melegedbe
mintha puha dunna lenne.
(...úgy áhítozom a szeretetre...)

Karod finoman átölelne,
engem már semmi nem érdekelne,
végre lelkem is megpihenne-
-belemosolyognék szép szemedbe,
belezuhannék a szédületbe...
(...ó, istenem de finom lenne...)

Dreaming

Sárhelyi Erika - Máglyák és patakok



Két szemed két lobogó máglya,
két kezed két hűs vizű patak.
Felperzsel tekinteted lángja,
s körém úsznak csiklandó halak.

Te vagy a tűz, és te vagy a víz,
tombolnak benned az elemek,
bár volna még kezed tízszer tíz,
s lobbanna rám százezer szemed!

Ha egyszer majd messze kell mennem,
szemedből lángnyelvet lopok,
s hogy kezedet sose feledjem,
megölelek minden patakot.

Válóczy Szilvia: Mámorkép [+18]



Felettem állsz…

Hűs habodból,

Vágyam szít

Gejzíri csodákat…

S homorú testem lankáira

Úgy szökell

A tejízű éden,

Mint robogó gyorsvonat,

Mi meg sem áll

Míg célját nem érte.



Hála szorítja

Remegő ajkaidból

Halk szavadat,

Izzó leheleted fut

Gömbölyű csúcsaimra,

S én kezemmel festem

A kéj színét

Medencém fölé…

Férfiúi büszkeséged

Örök mámorképét.


2010. október 28., csütörtök

Sárhelyi Erika - Megmerítkezem



Olyan vagy nekem, mint
Hegyek között megbúvó tiszta tükrű tó.
Fölédhajolva magam látom benned,
S mind, mi életemben szeretnivaló.
Van, hogy csak leheverek melléd,
S elnézem gyöngéd hullámaidat,
Mélyedre tekintve megpillantom
Elveszettnek hitt, rég feledett álmaimat.
Megmerítkezem benned,
S te hűs habjaiddal lágyan átölelsz,
Megsimítod gond szőtte homlokom,
S érintésedre a bánat semmivé lesz.
Ölelj át víztiszta, gyönyörű szíveddel,
Hagyd, hogy békédben hosszan elmerüljek.
Ne engedd, hogy óvó hullámaidtól
Valaha is messze kerüljek.

Reményik Sándor Úgy fáj már minden



Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn
 .

Őri István Néha jó lenne

 

Néha jó lenne
ránézni valakire
s ő visszanézne -
semmi több -
néha jó lenne hinni
hogy ez eljön egyszer
néha jó lenne álmodozni
léhán, felelőtlenül
néha jó lenne
játszani az élettel
táncraperdülni vele
könnyedén, boldogan
néha jó lenne azt hinni
hogy az élet ilyen,.....

József Attila: Olyan bolond vagy




Olyan bolond vagy,
szaladsz, akár a reggeli szél.
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat,
és most tisztábban világit
kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
veszek takarót vaságyamra.
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az szegénységemhez,
aki szeret téged,
és az Úr is szereti nagyon,
és engem is szeret az Úr,
nem jön soha nagy fényességgel,
nem akarja, hogy elromoljanak szemeim,
akik nagyon kivánnak látni téged,
és nagyon szépen néznek majd terád.
Ha visszajössz, vigyázva foglak megcsókolni,
nem tépem le rólad a kabátot,
és elmondom mind a sok tréfát,
mert sokat kieszeltem azóta,
hogy te is örülj.
Majd elpirulsz, lenézel a földre
és kacagunk hangosan,
hogy behallatszik szomszédunkba.
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik,
és fáradt, összetört álmukban
majd elmosolyodnak ők is.

Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam,
hogy önző az ember,
de az élete,
mégsem igazán fontos számára
ha épít, maga köré épít,
ha gyűjt, maga köré gyűjt,
és nem magában építkezik,
és nem magában gazdagszik,
míg nincs miért, míg nincs kiért,
a létét nem tartja igazán sokra,
nem tartja annyira,
mint amennyit valóban ér,
ha nem ismeri az értékét,
amit a benne lévő lehetőség ad,
a szereteténél nagyobb
félelme a haláltól,
és talán okkal,
ha magának
eltévelyedett életet teremt,
az nem irigylésre méltó,
és nem túl méltó a szeretetre,
de szerethetővé válik,
ha kiteljesedik,
ha valaki másnak lesz fontos,
akkor kezd emelkedni,
amit alábecsült addig,
mint a Föld mélyén a kincs,
amit meg kell találni,
a valós értékét meglátni,
az ember, ha önző is,
az életét,
mint egy szerencsejátékos,
nem sokra becsüli,
a haláltól mégis nagyon félti,
de akit megszeretnek,
és aki megszeret,
annak féltett kincse lesz a léte,
magáért, és a másikért,
mert szeretni, és szeretve lenni
a legérdemesebb az életben,
azért már érdemes volt születni
érdemes élni is,
a szeretet fontossá teszi
az addig alábecsült életet.

2010. október 25., hétfő

Rajnai Zsolt Tibor :Csend


Ó mennyit öltöztettem díszbe szívemet,
és mennyit vártalak…!
Szépeket gondoltam felőled;
egész lényed belengte enyémet.

Ébredtem, s eszembe jutottál.
Jártamban-keltemben a szívemben voltál.
Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!

Messze jársz már,
de nem messzebb, mint mindig.
Én pedig közel, hozzád,
ki te-vagy, bennem-vagy, s talán nem-te-vagy.

Csak a csend kell.
Mert minden mi több ettől,
rosszabb.

Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt rád aggatott szépeket.
A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat.

Olykor álmodom is.
Álmomban belépsz lelkem kapuján,
rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott
tenmagaddal.
Rácsodálkozol szépségére.
Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam.
Én meg csak nézlek titeket.
Csendben.
Nem szólok semmit.
Nem kell.
Értesz.

Aztán felébredek. 



Sárhelyi Erika - Tavak és kikötők




Megismer még a halk szavú nádas
és ütött-kopott padjával a stég,
rám köszönnek kicsinyke lidércek,
egykori fényük íriszemben ég.

És ma is érzem olykor arcomon
a vizet lágyan fodrozó szelet,
s tavaszra gyúl bennem a létezés,
ha felhangzik a legelső kelep.

Egykori nyarak úgy ölelnek át,
mint körök a csobbanó kavicsot,
és hajnalok ringnak bennem, akár
parthoz kötött, részegült ladikok.

Szirmokra bomlik az emlékezet,
hogy végül felkapja az őszi szél,
dér lepi a tó körül a gyepet,
s a rianó jég titkokat mesél.

És lesznek még tavak és kikötők,
de sosem feledem azt a régit.
Hullám robog el a szívem fölött,
s tajtékot vet egészen az égig.


Őri István :S ha már többé


  

S ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem...

nem kell semmi...

csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te...

egy kevés is elég,
mert végtelen vagy,
szemed az egész világ,
egy lépésed földeken visz át...

valamennyi...

elég...

Tudod, érdekes fintora az életnek, hogy...


Tudod, érdekes fintora az életnek, hogy mikor már rég nincs itt az ideje, az ember elkezdi falni az életet, nem érti, mi is történik vele, ilyenkor ez már nem szokás, ilyenkor már belefáradni szokás, habzsolni a fiatalok joga, az éretleneké, ők is hamar eltelnek vele, hamar megfekszi a gyomrukat az élet, túl sok a sötét folt, túl sok az árnyék, kezdetben minden csillogóbbnak, minden könnyedebbnek látszik, fárasztó a vetés, és gyenge az aratás, az élet hamar lesz örömből csalódás, csoda, ha mégis megmozdul az állóvíz, elkezd mozogni, élni, folyóvá változni, mintha a halottból születne meg az élő, aki addig nem látott semmit, mintha köd borította volna a világot, egyszerre látni kezd, mert jön valaki, aki szeretetével lerántja a világ szépségét takaró sötét hályogot, s teljes pompájában megmutatja az alkotást, az örömtől megszólalnak a szívbéli fanfárok, hát ilyen a világ, hol volt eddig, vagy én hol voltam, hogy eddig nem láttam, nem kell hozzá más, csak egy barát, aki szerelem is, testvér is, akinek szavától megszépülnek a reggelek, még a kertben a madarak is azt trillázzák, a világ tele van csodával, a világ maga a csoda, de benne legnagyobb csoda az ember, aki szeretetével bevilágítja a sötétet, aki rámutat arra, ami eddig is ott volt a szemnek, de a szív számára sötétben maradt, hogy a világ egy különleges csoda, de a legnagyobb csoda, aki életet lehel bele, a szerető szívű ember.

.kaktusz

2010. október 22., péntek

Csöndes éj van.



Csöndes éj van.
Megint.
És vége van. Valaminek.
Szépen.
Halkan fáj.
Mert...mindig véget ér valami.


(Itt kell gyengéden térdre rogyni)


Valami ...ami a valóságban
csupán szorító akarat.
De az is ...ami csak képzelet.
Mert az
maga
a lesütött szemmel átélhető
maroknyi élvezet.

...

Késő van már.
Erősödnek a hangok.
Gyengül az értelem.
És a mellkasom is zihál...

Kimegyek az erdőbe.
Ide járok ...Szeretkezni.
Meg Imádkozni.
Istenhez.
Mint az erdei-vadak.


Jó így.
Jó itt..,
ahol az egyetlen nemes gesztus: - a légzés..

Málna


"Ready For Love" Vol 1.-Készen állok a szerelemre





"Ready For Love" Vol 1.

I am ready for love
Készen állok a szerelemre
Why are you hiding from me
Miért bújsz el előlem?
I'd quickly give my freedom
Gyorsan adnám a szabadságomat
To be held in your captivity
Hogy a foglyod legyek


I am ready for love
Készen állok a szerelemre
All of the joy and the pain
Minden örömével és fájdalmával
And all the time that it takes
És bármeddig is tart
Just to stay in your good grace
Csak jó kegyelmedben(jóindulat) maradhassak
Lately I've been thinking
Nemrég gondolkodtam
Maybe you're not ready for me
Talán te nem állsz még rám készen
Maybe you think I need to learn maturity
Talán azt gondolod, érnem kell még
They say watch what you ask for
Azt mondják, vigyázz mit kérsz
Cause you might receive
Mert megkaphatod
But if you ask me tomorrow
De ha holnap kérdeznél
I'll say the same thing
Ugyanez lenne a válaszom

I am ready for love
Kész vagyok a szerelemre
Would you please lend me your ear?
Kölcsön adnád a füled?
I promise I won't complain
Megígérem nem panaszkodom
I just need you to acknowledge I am here
Csak valamit meg kell vallanom. itt vagyok

If you give me half a chance
Ha csak félesélyt adsz
I'll prove this to you
Bebizonyítom neked
I will be patient, kind, faithful and true
Türelmes leszek, kedves, hűséges és igaz
To a man who loves music
Egy férfinek aki szereti a zenét
A man who loves art
A férfi aki szereti a művészetet
Respect's the spirit world
Tiszteli a lélek szavát
And thinks with his heart
És a szívére hallgat

I am ready for love
Kész vagyok a szerelemre
If you'll take me in your hands
Ha kezeidbe helyezem magam
I will learn what you teach
Tanulni fogom, mit tanítasz
And do the best that I can
És teszem a tőlem telhető legjobbat

I am ready for love
Kész vagyok a szerelemre
Here with an offering of
My voice
My Eyes
My soul
My mind
Itt vagyok
A hangomat
A szemeimet
A lelkemet
Az elmémet felajánlva



Tell me what is enough
Mondd mi kell még
To prove I am ready for love
Hogy bebizonyítsam, készen állok a szerelemre

I am ready
Készen vagyok rá.



…tudod, Kedves,

…tudod, Kedves, olyan biztos vagyok benned, mint eddig soha másban. Ha fogom a kezed, minden pislákoló kétség elalszik bennem hirtelen. Tudom, hogy a ki sem mondott szavamat is érted, és a még meg sem fogalmazott vágyaimat is teljesíted, csak kérnem kell…Ha egyszer szorongva néznék ki a hajnali ködbe, és látnád komor, reszkető tekintetemben a ki sem mondott kérésem, kérlelnél, könyörögnél, adjak hangot szívem óhajának…Ha netán arra vágynék, hogy hegyek gyűrűi koszorúzzák otthonomat, útnak indulnál, szoknyaként vennéd magadra a poklot, hogy mihamarabb teljesítsd a vágyam. Visszatérnél, szegett szárnyként hullna vissza két karod, görnyedő ujjaid között vérszínű sebek szakadnának ketté, s hiába ülne arcodon az elvetélt kín, lüktető lelkem akkor is tudná, hogy Te megpróbáltad, mindent megtettél, hogy óhajomat teljesítsd, még akkor is, ha már a legelején tudtad, túl gyönge leszel hozzá…

Vörös liliom

A lánc


 

Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
Mit készítettek hosszú századok.
A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
Honnan tudhattam volna , ki vagyok?

Ma már tudom, de már minden hiába...
Egekbe vágytam, s űztem álmokat,
Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:
Vállalni bátran láncszem voltomat.

Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.
Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?
Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:
A lánc, a lánc még ne szakadjon el!

Kamarás Klára

2010. október 21., csütörtök

Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam,
akarva,
sok mindennel lehet szeretetet éreztetni,
ha még a csillagos eget
nem is tudja valaki a földre lehozni,
akkor is elbűvölő lehet
bármilyen apró figyelmesség,
egy mosoly, egy simogatás,
egy kedves szép szó,
az embernek mind-mind nagyon jó,
de ha bizonytalan,
ha bizonyítékra vágyik,
nem mindig megnyugtató,
olyan az, mint az állandó éhség,
soha sincsen vége,
üres szép szavakkal,
mosolyokkal, ajándékokkal
nehéz meggyőzni,
üres tányérból nem lehet jól lakni,
de van valami különös ajándék
egyik embernek a másiktól,
és az-az ajándék önmaga,
önmaga a mosolyban, a kézfogásban,
a szép szóban.
a szeretetre a legjobb bizonyíték,
az „önmaga”
emeli a mosoly, a kézfogás,
az apró kis tárgy értékét
a csillagos égig,
ha benne van az ajándékozó,
ha benne van lelkének egy darabja,
az a kincs olyan,
amelyik távolról is melegebbet sugároz,
mint mikor csak a két kéz közelről összeér.

Sárhelyi Erika /Netelka/ A világot sose kértem



Tegnap sírtam – könnyek nélkül,
okát se tudva sajgott a lét.
Pedig az ég szépre kékült,
hogy így nyerje el a Nap kezét.

Mint egy ketrec, szűk lett a tér,
lelkem fönnakadt a rácsokon.
Meggyötört, hogy nem értettél,
mintha volnál másik száz rokon.

Pedig csak karod hiányzott,
s hogy arcom két kezedbe rejtsem.
Sose kértem a világot...
csak érezd, ha fellobogsz bennem. 



Őri István:Néha.....



Néha azt hiszem,
hogy itt vagy velem
S ha becsukom szemem látlak is..
mellettem, Kedvesem..

Ha akarom érinthetlek,
ha akarom fogom kezed
s hallom lélegzeted..
Ha becsukom szemem,
látom szép szemed s érzem illatod, mosolyod
mert itt vagy velem,
ha becsukom a szemem...

Ha akarom.. Akarom!
Látlak..
egyre halványabban
egyre csendesebben
egyre fájdalmasabban

...várjunk, míg időnk betelik
aludjunk, Kedves, csendesen
s őrizzük egymás álmait....


Kamarás Klára: Titok



Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.
Éjszaka...
vagy ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk súgva, szinte félve
mindenkinek a titkok-titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk... és sérülékenyek...

új életünk alapjait lábad elé rakom...



Ej, az önfejű reggel féltékenysége szürke takaróját levetve, beterített minden megmaradt ébresztgető melegséget, amit virágcsokorként vágytam összegyűjteni Neked, majd gőzölgő kávéd felett, meglesni sugárzó zöld szemed, ahogy rácsodálkozol az ősz elmúlásának gyorsuló lépteire, ahogy felfedezed a megújulásba vetett hitet, s összetört légvár-világ darabkái között, karom üres fonatát selyem-körvonalad melegsége járja át, ott átnyújtok mindent, ami vagyok, új életünk alapjait lábad elé rakom...

Moha

2010. október 15., péntek

Közel vagy



Közel vagy ...
...oly közel hogy már
nem is ver a szív,
nem csorran a könny,
nem fáj a közöny
hol megáll az eszem,
s már nem rebben szemem,
csak nézlek
önfeledten...

...közel, s mégis távol
de már elérlek bárhol.
...felidézem arcod,
itt duruzsol hangod,
velem vagy tudom...

Közel vagy...
...csak érzem szívemen
csak hallom fülemben
óvatos lépted,
s hogy kérded
beléphetsz-e,
vártalak-e...
Kell ez énnekem?-
-magamat faggatom,
s bevallhatom: igen!!!
...hisz ez az életem!

Dreaming58

Törékeny



Törékeny válladat mázsás súly nyomja
Nyomorgat az élet kegyetlen vaskeze
Lábaid nehéz béklyó húzza
A világban, mint szürke árnyék létezel.

Monoton hétköznapok, semmitmondó szavak
Vadul döngetik pókhálóból szőtt ajtód
Kitörni készül a szorongató sikoly
Mélyen belül kétségbeesés hangját hallod.

Reggelre kelvén, mint sivatagi szél
A tudat elfújja fojtogató bánatod
Epedve vár lelked másik fele
Szerelmed már Afroditéként nyújthatod.

Héja


Sors van




elhallgattak az okos szavak.
Míg odakint elmélyült a csend,
valami zakatolt
folyton idebent:
- csak egy percet még.
Gondolatban megfordítottam
a nagy folyót,
és ráparancsoltam,
locsogja még fülembe neved.

Most hallom a hangod,
és egyszerre magukhoz
tértek félájult álmaim.
Felborult napok ugrottak talpra
délcegen,
és lélekszilánkok kúsztak
olvatag egymás felé.
De megváltoztunk, mondd?
És minden változott?
Vagy csak a képzeletem
játszik velem…

Bennem bolyongsz,
és szólongatsz szüntelen,
faggatva hangos szívdobbanásaim.
Én pedig felelek rendre:
nem vagy, nem lehetsz
már egészen nélkülem,
odébb jajgatva összekapartam,
mert partot ért
tisztára mosva
ez a feledni akart,
folyóba szórt szerelem

Mondd, hihetem-e,
hogy te,
aki szivárványt szerettél belém,
felém sóhajtasz megint,
s nem én gondolom
csak, hogy enyém
az a hang, ami szétszalad benned
eleven hirdetni mindenütt,
megátkoztál, megátkoztalak,
mégis szeretlek.
Mert ennek így kell lenni,
mondtad, sors van,
és nincsenek véletlenek.

Nagy Horváth Ilona



2010. október 14., csütörtök

Hiányzol



Elvirágzik a dália, a rózsa
befed mindent a köd takarója.
Úgy tűnik: ez az ősz sem hoz el
S ki tudja, hány szemcse van még
létünk homokóráján.

Komlósi Lajos

Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam,
míg valaki fiatal,
sok minden van,
ami fontos,
amiről azt gondolja,
nélkülözhetetlen,
élni se tudna nélküle,
de igazából semmi se az,
a sok között nincs egy,
ami legfontosabb lenne,
de ahogyan múlik az ember,
sok mindent kidobál,
ez se, az se fontos,
hogy is hihette, hogy az?
az se,
mit gondolnak róla mások,
az se,
rossz nyelvek mit mondanak,
az se,
milyen az idő másnap,
de a selejtezés közben rátalál
egy-egy,
addig észre se vett dologra,
hirtelen nagyon fontosra,
másoknak talán értéktelenre,
olyanra, amit nem adna oda
az összes többiért,
a világ összes kincséért,
nem is akarja senki,
se megvásárolni, se ellopni,
ha egyszer mindene odaveszne,
és az egy mégis előkerülne,
romok közül kerülne elő,
akkor a semmi közepén is
boldogság lenne,
mert minden más csak háttér
annak az egynek a háttere,
legyen akár szép,
vagy mégoly csúnya is,
ha az „egy” éppen ragyog,
akkor a háttér nem olyan fontos,
ha az ember
egyedül lóbálná a lábát
a világ legszélén csücsülve,
akkor se félne,
akkor se lenne egyedül,
ha szoríthatná magához a kincset,
az elvehetetlent,
a múlhatatlant,
az egyetlent,
ami elkíséri a sírig,
és a síron túlig.

.kaktusz