Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. augusztus 31., hétfő

Wass Albert: A másik



Én nem tudom, mi van velem, de néha
magam elől menekülni vágyom,
hogy az a másik, titkos Énem
meg ne találjon.

Mert jaj, az egy fekete szellem,
s gonosz kínokkal rég hat át.
Ahányszor jött: rengett a lelkem,
s csatát kezdettünk: rém-csatát.

Ha félve, bújva, bajt előzve
olyankor elfutok előle,
s szívemre fény-zápor szakad,
kísérnek újra régi tervek,
és álmaim,
a száműzöttek hazatérni mernek:
elég egy csöndes pillanat,
hogy az a gyűlölt Másik Énem,
tépő vad gondolat-hadakkal
izzó agyamba visszatérjen.

És jaj nekem, ha rám talál:
minden madárdal csendre válik,
s a csend, a csend: ez a Halál...

Most is közelg a szörnyű Másik:
döbbent szemekkel jönni látom;
jaj rejtsetek el, rejtsetek el,
hogy meg ne találjon!


Mike Oldfield: "Aurora" (Music of the Spheres)




Adának



Halkult, rejtő és becéző szavak,
Ti akkor is mellette lesztek,
Midőn gazdátoknak már nem szabad.

Nyugtassátok és ölelgessétek
Érintés nélkül, mint a sóhaj,
De mámorítóan, mint a vétek.

Amikor majd nem is gondol rátok,
Szegény gazdátok fojtott álmát
Álmaiba bemuzsikáljátok.

S a szíve majd riadtan megremeg
És szemeibe kapcsolódnak
Nagy távolból a leghívebb szemek.

Ady Endre


A kedves után



A szó, a szó elszáll. Megcsendül: "Szeretsz-e
Kedvesem?" "Szeretlek csacsogó
Aranymáringóm", s elhal, mint a sóhaj.

A csók, a csók elfoszlik: érzem még epedő
Ajkamon ajkaid melegét, de szomjas
Szél jön s felissza párás nyomukat.

Nem erre,
Nem szóra, nem csókra: nyakamba fonódó
Karodra, simuló testedre, szeméremmel mohó
Szerelmedre; szóba nem, csókba nem fogható;
Szívembe, szemembe, számba és vérembe
Égetett valódra emlékezik testem.
Véremben bujdosik hűs csókod s szemeid
Mosolygó derűje s zsong a szív...

Futok a tavaszba s estébe boruló
Erdőn. Hűs lomb hajlik homlokomba, néma
Árnyék maraszt: nyúljak végig a pázsiton
S elpihent lélekkel érezzem a kelő
Éj komoly békéjét; édes csobbanással
Hív a víz s elfed a fátyolos őszi köd.

Vérem nyugtalanul kering, mint izgatott
Falvakban a népek a bujdosó király
Visszajöttét várják és a kaszárnyákban
Megperdül egy-egy dob.

Miért vagy hát messze, mért nem szállsz karomra
Mint a galamb? Mért nem nyílsz ki karjaimban
Mint a virág, hogyha kezeimben tartom
S rálehelek: "Nyílj ki, amíg a fiatal
Rügyekben fakadoz a mosolygó tavasz
S tüzesen süt a nap"...

Keresztury Dezső


…tudod, Kedves,



…tudod, Kedves, soha nem éreztem még, hogy tenyér oly puhán simogathatna, mint angyali érintésed, hogy oly módon vethet ágyat vágyaimnak lágy csók, miként lázas ajkaid forró pecsétjükkel örök fogadalommá szentesítik szerelmünket…sosem éreztem az éjszakának erotikusabb illatát, nem altatott el még léleksimogatóbb szimfónia lélegzeted ütemes dallamánál…elmerülök opáltisztaságú tekintetedben, hogy a csend igaz tanúmmá válva, mostantól halálomig szolgáljon…olykor megbénít a félelem, hogy nem vagyok lelked vigyázója, reszketve szemlélem magam, miközben révésze vagyok azon gondolatoknak, amelyek fájdalmas tüskéjüket mélyítik lelked léggömb-burkába, s látom összerezzensz, ahogy darabokra hullik szét a korábbi kerek egész…gyakran fogadom hát a csendet bújt hangú szószólómmá, mikor úgy tűnik oly sokan fosztották ki azon szavak jelentés-perselyét, amelyek az igaz érzelmek szolgálatába álltak, s mégis árulói lettek majd csalfa cselédként meglopták gazdaszerelmük vagyonát…ó, édes reformévek, mikoron új szavak születtek, s létük akármilyen idegennek tűnt a kor szájízének, beleágyazta magát hétköznapjaikba…annyira vágyódom új nyelvet alkotni, önző mód csak magunknak, szavakba hajlítani a gondolatok ívét, megfeszíteni a vágyak lazára engedett szóhurkait, amelyen mindenki keresztülléphet…szavaim szorítsanak magukhoz, ahogy pihegő mellkasod galambvergődését rajzolnád hozzám simulva bőröm mezítelenségébe…a szavak feltalálója vágyom lenni, szabója azon kifejezéseknek, amelyekkel hozzád méltó mód öltöztethetlek; ékszerész, aki megújuló betűtáncokból csiszolná Neked a föld igazfényű versgyémántjait…vagy csak önmagam lennék, egy esetlen álmodozó, egy balga szerelemes, aki mindenné válna Teérted, miközben észre sem veszi, hogy rímbe font koszorúid egyszerű önmagamnak születnek…

Moha

2009. augusztus 28., péntek

Válóczy Szilvia: Erósz [+18]



Láványi beteljesülésed
Egekig juttat,
Közben lelkemhez érsz,
Kutatva lépdelsz testem árnyain,
Vad vágyam ontod
Szított önmagából.
Kecsessé bámul az idő,
Nagy macska mivoltom
Ott dorombol
Balnyi térfeled árbócán,
Reád suttogott ajkam
Éjjenti lázadásba hív…
Elvesztél.

Nélküled



Zuhanó éjek törnek hitvány életemre,
s a jelen fájó percei,
mint keselyűk a rothadó tetemre,
úgy szállnak szégyen-fejemre.
Nélküled.

Forró könnyeim mély utat vájnak arcomon,
s nem törli már le hűs kezed.
Csak a vak félelem lóg a falakon,
és eltűnik köztük alakom.
Nélküled.

Karjaim helyett, szívem percenként átkarol.
Képzelt árnyadba kapaszkodom.
De tűnő kezed a semmin áthatol,
s már csak a nem igaz látható.
Nélküled.

Szétfoszlottak a múltban szőtt törékeny vágyak,
s eltűnök én is a semmiben.
Előtted állva engem csak vádak
és nem ölelések várnak.
Nélküled.

Összeforrt tükreimben a régi arc,
visszanéz rám... majd sírni kezd.
Sima üvegén egy hajszálnyi karc
jelzi, hogy nekem: élni harc.
Nélküled.

Bánom, amit tettem. A pokol kínjai várnak,
ha Te nem segítesz nekem.
Az erkély alatt rettegések járnak,
s meghalok, ha újra bezárnak.
Nélküled.

Nem akarok már semmit. Erre nincs bocsánat.
Maradsz eltűnt mindenem: Te.
És most a büntetés első szavára
vastag falak nőnek a szobára.
Nélküled.

Innen nem láthatod, a kínom mily végtelen.
Eszembe jut egy - egy emlék.
És most már látom a régi képeken,
mily semmi lett az életem.
Nélküled.

Örökké tartó végtelen éjszakák jönnek,
s félelem zárja rám ablakát.
S amikor rémálmaim rám törnek,
ébresztve hullnak a könnyek.
Nélküled.

Ha rám tör ma is a kínzó éj, arra várok,
hogy talán holnap rád találok,
de a képzeten túl a valós átok
köd - képén egyedül állok.
Nélküled.

Képzelt alakodon áthatol tekintetem,
de mégis oda rohanok.
Hozzád bújnék, de élni úgy kár nekem,
ha öleléseden átesem.
Nélküled.

Nem múlnak a percek, órák, lassul a világ.
Nem akar járni az óra.
Most megáll a mutatója magától,
kitilt az idő magából.
Nélküled.

Felriadok. Még mindig kereslek. Nem vagy itt velem.
Hol vagy? Odalettél hirtelen.
S ha már elviselhetetlen a félelem,
képzelt öledbe hajtom a fejem.
Nélküled.

Leülök asztalom mögé. Tollat keresek.
Hűvös szél rázza a függönyt.
Csak ereimben érzem a meleget,
de szívem nem dobban eleget.
Nélküled.

Fejemben borzalmas gondolatok járnak,
s nem tudom, így meddig bírom.
Kínjaim újra és újra rám találnak,
s ráérően engem várnak.
Nélküled.

Talán elmúlik egyszer minden, s úgy ébredek,
hogy semmi baj... s minden a régi.
De ha nem mennek el soha a szellemek,
én innen akkor sem megyek.
Nélküled.


Papp Für János


Celine Dion's A New Day...Live In Las Vegas '03 Part 1





Válóczy Szilvia: Nem tudhatom...



Nem tudhatom,
Mit hoz a holnap,
Milyen érzéseket,
Lelkem az út
Hosszú ösvényein
Hová érkezik meg,

Nem tudhatom,
Ha eljön a holnap,
S újra szemedbe nézek,
Érzem-e majd
Úgy és teljesen,
Mit a szív akkor érzett.

Nem tudhatom,
Hová vezet a sors,
Új eszméiben léphetem-e,
Adhatod-e szívemnek
A boldogságot,
Miből mindig csak kérne.

Nem tudhatom,
Benned mi a jövő
Megálmodott víg csodája…
Csak azt tudhatom,
Figyelmemmé miért válsz,
Nekem miért szép szíved dobbanása.

Időnként magamra hagysz,



Időnként magamra hagysz, és én várom, mint már annyiszor, most is visszatalálsz, közben a szívem olyan, mint a hidegben ottfelejtett forró tea, szép lassan kihűl a hosszú várakozásban, tudom, hogy eddig visszajöttél, eddig mindig visszajöttél, de mi van, ha most mégse, ha most úgy gondolod, jobb úgy mindkettőnknek, ha végleg búcsúzol, a jég felé közelít a szívem, már-már kezdi átjárni a fagy, de csak míg meg nem látlak, akkor hirtelen elfelejtek minden dermesztő hideget, újra érzem hogy élek, még élek, a szívem, mint a tűz, ami még nem hűlt ki teljesen, amiben a hideg ellenére még pislákol az élet, ami egy fahasábtól, egy szavadtól újra nagy tűzzé lesz, de az is lehet, hogy minden távollétedkor meghal egy kis rész belőle, ami már többé soha sem fog megdobbanni.

.kaktusz

♥Love is nothing love is all



Love is good and love is bad
♥Love is happy sometimes sad
♥Love is nothing love is all
♥But into love,we always fall

♥There s puppy love and mother love
♥And that special love we are part of
♥There s love in bloom and a love affair
♥And all the love we have to share

♥Love is cruel but mostly kind
♥And to some,love is blind
♥Love is give and love is take
♥Love is something that we make

♥Love is kisses and sweet embraces
♥And touching all those erotic places
♥Love is tainted love is pure
♥And love is pleasure-that s for sure

♥Love can break your heart in two
♥It can also be a dream come true
♥Love is neither big nor small
♥Yet love it seems can conquer all...


2009. augusztus 27., csütörtök

Visszatérés



ez az a perc: egyszerre tiszta lett
akár a hangod a kusza zsivajban
szokatlan éles és egyértelmű
hogy miben is osztozom veled
amikor hirtelen megeredt nyelvvel
kiadod minden nyűgödet
hozod a sorsod én pedig itt vagyok
meg fogom próbálni hogy újraírjam
ígérek fűt-fát s meg is valósul
amíg majd rám hagyod
most is: ha hitetlen az égre nézel
azért csak hallgatod
idehajolsz kezed a térdemen
szemedben már-már kedv ami csillan
és hogyha gúny azt
még inkább meg lehet értenem
nézem a kezed de nehogy elillanj
megfogni nem merem

Falcsik Mari

Celine Dion (@ Las Vegas): A New Day - A New Day Has Come






A lelkem fáj…



A lelkem fáj… Isten ne adja,
hogy most belém szeressen egy leány.
Úgy vágyom egy puha ajakra,
sóvárabb soh’se lehettem talán -
oly jó volna… Pihenni vágyom.
Csak két ringató kart találnék.
Egy perzselő iszonyú nyáron
jön minden árnyék…

A lelkem fáj… Isten ne adja…
Jaj volna, hogyha most találna rám.
Bár volna jó, egyszerű fajta,
egy senki, egy nyugodt leány.
Bár senki volna… ha enyém volna…
Oly beteg hő tüzel szemembe…
Itt hagyna, jaj… vagy ő is bús
valaki lenne…

Tóth Árpád


Merengés



… Tűnődve állok a tükör előtt és némán bámulom emberi alakot öltött testemet. Vázamra feszesen tapadó bőrömben semmi vonzót nem találok. Próbálkozom … előbb megfeszített, majd lazán elernyedt izmaimmal, jobb vagy bal oldalról-de minden oldalból csak én vagyok. Persze ő csak nevet rajtam. Hisz tudja, minden kérdésemet, elégedetlenségem minden forrását ismeri már. Úgy ahogy a válaszokat is ismeri - vagyis hogy a küldetésem betöltéséhez pontosan ilyennek kell legyek… nem is lehetne másképp! Bezzeg én el tudnám képzelni, kicsit magasabbnak, karcsúbbnak… de csak kacag rajtam és bólogat.
-Mennyire tudom gyűlölni ezt a higgadt bölcsességet! Közelebb lép, szemembe néz… és elvesztem! Érzem, ahogy tekintete áthatol a sejtjeimen, bebújik a gondolataimba és meztelen marad előtte minden kimondott és még meg sem fogant szavam. Szégyellem, hisz jobban ismer, mint én saját magam. Hiába, az együtt megélt események, az évek hosszú fonalai elválaszthatatlanul összekötöttek minket. Mint két test és egy lélek… csak irigylésre méltóan benne testesül meg minden jó.
-Makacs gyermekként utálom természetét, azt a mindig megfontolt, bölcs és magabiztos jellemet, aki szemrehányóan néz vissza rám, bűnös, hibákkal teli testvérére.
Próbáltam elhagyni… kitépni mindenestől, elzavarni, hogy többé sose lássam… de nem vett komolyan. Már ismeri a kirohanásaimat is. Milyen jó mégis, hogy akkor nem hagyott magamra. Önzetlen figyelemmel és szeretettel ki fordulna hozzám más rajta kívül? Neki én vagyok a legfontosabb, rám szenteli minden figyelmét éjjel-nappal és biztos tudom, sosem akar rosszat nekem.
Itt áll velem szembe, mozdulatai az enyéimmel forrnak egybe. Biztatása, lélekmelegítő, mosolya nélkül élni sem tudnék!
Ellépek a tükörtől, s személyiségem kettészakadt alakja újra egy testben feszül. Érzem, ahogy ereinek forradalmi zuhataga átjár és felperzsel… érzem, ahogy kitölt a megvilágosodás. Együtt vagyunk, őszintén, és elválaszthatatlanul.

Amolyking

hiányod megárad



hiányod megárad

ne ragadj magadhoz pók-szálú rugalmas kötelekkel,
felforró valóddal, örökre lüktető vérereddel,
vibrál bennem, reszket a hús-vér vágy, mint a gyertya lángja,
ahogy a lámpa fényét az esetlen szél szétszitálja,

hiányod megárad, sodor a vágy csigás örvényekkel,
taszíts, taszíts el engem örökre, lökj el a kezeddel,
fojts, ölj bele sejtjeim ősvágyú mélységes tavába,
hadd szabaduljak, hadd meneküljek tiszta-kék magányba!

Egry Artúr


2009. augusztus 25., kedd

Szerelmek tánca



hazafelé menet szeretnél ilyen otthoni meleget
mint a mai éjszakáé
egybefonódott testek melege
szem melege
lásd így kellene tudnunk megérteni ahogy ölelni tudunk
mert több vagyunk mint a megkívánás
pördül a szél
táncol a szél
vijjog a szél
ne félj
ne félj
ölelésem boldog erőit tebenned tovább álmodom
tebenned tovább érlelem
nem suhanhat el nyomtalanul fejünk fölött az értelem
szerelmes tüzek táncán
ujjong az ég
amint elmentél megláttalak egészen...

Szilágyi Domokos


2009. augusztus 24., hétfő

Válóczy Szilvia: Erdőddé válok [+16]



Mögöttem vonaglik a csend,
Éhes ujjaid bőrömbe égnek,
Nincs eleje a végnek,
S vége sincs...
Végtelen utakra térnek
Csókjaid...
Gyengéden sodródnak
Rám feszült karjaid,
Combjaimba ékelődsz,
Forrongva dőlsz lágy habjaimba.
Elcsuklott hangjaidra
Legszebb énekem hevül,
Erdőddé válok,
Lelkeddé...
Vágyaddá ott... legbelül...


2009. augusztus 23., vasárnap

Klikk a képre
Klikk a képre

Bánat



Én keresem, én kérdezem, ki vagy?
Se kín, se szenvedés, se fájdalom...
Színtelen pillangó árnyéka verdes
mozdulatlanságba dermedt áladon.
Az ablakban ülsz, és messze nézel,
láthatatlan táj fénylik szemeden,
ajkad alkonya hűvös, lila pára...
Az ajkad se álmot, se csókot nem üzen.
Halántékodon nem lüktet a vágy,
hajadban nem bont tavaszt a szél.
Te vagy a Bánat. Tükrömre révedsz.
Sírni sem tudsz? Nincs miért, kiért?
Kivérzett már belőled a remény,
arcod fehéren lebeg, mint a hold.
Valaha hitted, hogy van valami,
hogy létezik az, ami nincs sehol.

elionor

Heart - Alone




Míg édes illattal telik meg szobánk



Virágot bont az égő gyertyaláng
élő oltárt állít az alvó emléknek
s míg édes illattal telik meg szobánk
éhes szemeim arcodért epednek…

Sóhajaim sírják vágyad viharát
selyemporrá zúzom józanságomat
de csak ígért üdv vagy, tűnő délibáb
könnyáztatta hűségem kék ege alatt.

S amíg összehajlik magányhoz a magány
rugdalódzó szívem éjnek dől megint
egyszer csak a hangod súrolja a homályt
lépteid zajától a sötét szétesik

szemed tengerében elázik a hold
újra ünnepet ül ajkadon a nevem
orgonaszó-csöndben hozzád simulok
tegnapjaim sóhaját öledbe temetem

majd újra virágot bont a gyertyaláng
élő oltárt állít az alvó emléknek
s míg édes illattal telik meg szobánk
tiltott gyümölcsét lopom szerelmednek.

Vörös Liliom


Játék a szavakkal...



“Az emberek játszanak a szavakkal.
Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal.
Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák.
Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék.
A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket.
Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök.
Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal."

/Wass Albert/

Magányos lettél...



Amikor egyedül vacsorázol
És magaddal bújócskát játszol
És otthonról hazamennél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

Mikor a tükörben idegen az arcod
És eluntad végleg a harcot
Mert tudod, hogy sohase nyertél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

És hiába mondod magadnak
Hogy nem vagy egyedül
Hogy más is ugyanúgy magányos
És másnak sem sikerül

Nem vigasztal, hogy sokan vagyunk
Hogy sokan vagyunk egyedül
A magány, az nem az, ami körülvesz
Hanem az, ami hiányzik - itt belül

Mikor az évek már összefolynak
És nem jelent semmit a holnap
És magadtól fel se kelnél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

Amikor semmi sincs, ami fontos
És nincs már kedved a szóhoz
És mindegy, hogy kit szerettél
Akkor érzed, hogy magányos lettél

És hiába mondod magadnak...

...................................<>Doke<>......................................


2009. augusztus 22., szombat

Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam,
hogy halálos veszedelem az,
hogy elfelejtett a lelkünk érezni.
Mintha a bőrünk szűnne meg lélegzeni.
Nem csak a szeretet él csak a fejünkben,
hanem a bűnbánat is.
Nem tudunk valamit mélyen bánni,
mert úgy, mint ahogy a szeretet nem,
nem ér oda a megbánás sem.
Azért van, hogy annyi rosszat
követünk el magunk ,és mások ellen.
Mert nem bánjuk,
mert nem tudunk mélyen megbánni,
nem tudjuk annyira bánni,
hogy fájjon, hogy zokogni kelljen tőle.
Az agy feledékeny,
könnyen felejti a bűnbánatot,
azért követjük el mindig
ugyanazokat a rosszaságot.
Az agy nem érez, csak emlékez,
de sokáig csak másnak a bűnét tárolja.
A lélek keze nem tud
kinyúlni a bánatért,
hogy magához húzza,
a lélek már nagyon gyenge,
mert régóta éhezik.
Eljutni hozzá nem bír a bánat,
mert az agy nem küldi, ő ,a lélek,
már régóta koplal, hát erőtlen.
Talán a szeretet egyedül,
ami felélesztheti, a kívülről jövő
dübörgő szeretet, ami olyan fájdalommal
szakítja át a páncélt, a lélek páncélját,
hogy attól a halottnak is
megdobban a szíve, a halott lélek is
elkezd sírva élni.
.kaktusz

2009. augusztus 21., péntek

(Paradicsomban)



álltunk a Paradicsomban, álmaim aljnövényzetén
bujálkodó gyíkok, egymás hátára hágó lepkék,
üzekedő tücskök, békák, bogarak hada fölött,
kígyókezekkel könnyedén bokámra tekeredtél,
lábszáram szerpentinjére fontad kúszó testedet,
térdemen mámorral időztél, kívánva nekiindultál,
combomon feljutva katlanomba fészkelted valódat:
megszenteltük a kéj elrendelését, bűvös kegyét,
az örömölelés isteni ajándékát erénnyé áldottuk,
leráztuk az eredeti bűn átkát: máig bennem maradtál

Zimonyi Zita


Celine Dion & Andrea Bocelli - The Prayer (Oscar 1999)






Ábránd



Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.

Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.

Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.

Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!

Vörösmarty Mihály


Levél a hitveshez




A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,-
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csójainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek,-
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.

Radnóti Miklós


Emlék



Távolodó lépteid nyomát
Gyöngykavics ropogja,
Bűvös illatod a szél
Még vissza-vissza hozza

Tovatűnő alakod
Bénultan bámulom
Vissza nem fogsz nézni,
Biztosan tudom

Szeretném hinni,
Egy a gondolatunk,
Ennyi csodát feledni
Mégsem akarhatunk.

Bámész teliholdat,
Rezgő nyárfa ágát
Tücsökdallamoknak
Bársony éjszakáját

Már első pillantásod
Szívembe égetett
Visszautat immár
Tiltotta a szemed

Ajtód becsapódni is
Alig engedtük, csak
Vakon, vadul, némán
Egymásnak estünk.

Kit érdekelt akkor,
Melyikünk ruhája
Haldoklik éppen
Cafatokra válva!

Csak legyen végre meg,
Mit rendelt a végzet
Veríték, fájdalom,
Fűszeres igézet,

Édeni sikolyod,
Mely tovább éltet
Elhaló szorítás,
Önfeledt vétek.

Már akkor írva volt,
Sorsunk könyvében:
Ma elhagysz, s
Nekem nem marad :

Csak illatod a szélben és
Ropogó gyöngykavics,
Mely tompán
Nyeli lépted...

Gál János


2009. augusztus 20., csütörtök

Egyedül




Fáradtan...fázósan
Bújok magamba
Mint
A megkergetett
Macska
Az ablakban
Hol a hangod?
A bársonyos
Paplan
Mibe úgy
Beleszerettem hajdan
Elbújnék...
S szemed zöldje?
Lágyan
Venne ölbe
Nem félnék...
De most
Látható vagyok
Félek is kicsit
Így egyedül
Ahogy az éj
Ideül
Mellém...hidegen
Mint
Morcos idegen
Nem bánt...nem szól
De nem is
Segít
Elrejti fényeit
Feketét hozott
Hűvös szeleket
De nem
Ettől...
Nem tőle
Reszketek
Összegömbölyödök....Látod?
Nekem is fáj
Didergő magányod
...Lassan majd elalszom
...S a Belőled szőtt paplanom
Melegít....megint

Only You

Silent thoughts (erotic song)


Félig csókolt csók



Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

Ady Endre

Hol a szenvedély



Hol a szenvedély, kérdezzük, miközben nem bírunk ki egész napokat, hogy ne lássuk, ne halljuk, ne érezzük egymást, hol a szenvedély, mint amikor fúj, viharzik a szél, de nem látszik, mert a szélnek nincs színe. Nem látszik hát a szenvedélyem sem, talán túl mélyre dugtuk, talán, pedig nem, mert naponta érzem a kötődést, a lélegzeted a telefonban, a pillantásaid tüzét, azt a belső lüktetést, ami úgy erősödik bennem, mint amikor elektromos mágnes közelébe kerülnek a vasporszemek, a testemet úgy feszíti hozzád ez a vonzalom, hidd el, a hol a szenvedély idejétmúlt kérdés itt, nem ezt kérdezném kérdezős pillanataimban, hanem inkább hol teljesedhet ki, melyik pici zug lehet a szívünk, eszünk, kezünk, az ajkaink, a formás lábaid gőzös szenvedélyhelye, még hány pillanatot kell forró energiánkkal együtt magunkban eltüzelni, mielőtt egymást tüzelnénk végre, lángolva hemperegnénk már hosszú, órákig tartó pillanatainkban, amire mindketten vágyunk, mindketten kívánunk, mindketten beleszerelmesedünk újra és újra mindkettőnkbe.

Székelyhidi Zsolt

Tudod, volt egyszer egy kisgyerek,



Tudod, volt egyszer egy kisgyerek, kicsi lány, olyan kis békés természetű, hogy megnyugodjanak, az óvodában mellé ültették a síró-rívó pityergőket, de valami történhetett, régen volt, ki emlékszik arra már, de tény, félni kezdett az emberektől, mosolygós arca szomorú lett, ugyan az a gyerek, csak magára nem hasonlított, elbújt a többitől, tartott tőlük, vajon miért, mi történhetett, mi változtatta meg annyira, hogy magányossága az ifjúságát is elrontotta, hiába mondogatta magában, így a jó nekem, de egyszer, sok-sok évre rá, már el is felejtette, a szeretettel óvatosnak kell lennie, újra eljött az idő, úgy érezte, nem kell neki már semmi senkitől, csak örömet adhasson, ha nem is az egész világnak, csak egy idegennek, meg egy kis családnak, nem kívánt tőlük mást, csak örülhessen az örömüknek, ha adott, önmaga kedvéért adott, mert neki volt jó, ami nekik jó volt, öröme volt az örömük, ki tudja miért, ők azt gondolták, minden jár nekik, hogy miért, miért hitték? semmit se kért tőlük, azt is elvették, egyszer megpillantotta a titkos tükrében önmagát, és azt látta, már nem öröm adnia, már csak azért ad, mert várják, mert azt gondolják, kötelessége, akkor megkérdezte, magától kérdezte meg, miért is csinálom, jó ez így nekem, nem inkább óriási teher? vigyázatosabb lett, időben hátralépett, ne öljék meg újra a szívét, eszébe jutott az a régi gyerek, talán az ő szeretetét is félredobták, azért bujdosott magába, még egyszer meg ne történjen, az már a sírig elkísérné, nem szabad szívtelen meghalni, mást nem tehetett, magába zárta a szeretetet, és ha adta, mind odaadta, ahol azt szomjazták, ahol nem általában a szeretetet szomjazták, hanem, ahol az ő szeretetét szerették.

.kaktusz



Most kell…



Most kell, hogy jót tégy,
most törekedj arra,
hogy angyal légy,
most légy lankadatlan,
most légy pótolhatatlan,
és mosolyogj, mosolyogj…

most adj vigaszt, reményt,
simogasd szíved melegével
a rád szoruló gyengét,
most segíts, ha hívnak,
most eredj, ha várnak,
és mosolyogj, mosolyogj…

most áldj, ha erre kérnek,
most bocsáss meg mindazért,
mit ellened elkövettek,
most hallgasd a panaszlót,
vigasztald a gyászolót,
és mosolyogj, mosolyogj…

most mondd ki: szeretlek,
s ha mondod, simítsd arcát meg…
mert a Most az most van,
soha vissza nem tér,
és ki érzi, ki tudja,
életünk gyertyája
vajon meddig ég még…


Bee Gees (17/32) - Too much heaven




... az éjszaka sötéten lopakszik.



... az éjszaka sötéten lopakszik.
Csendben matat a tájon...
az éberség izma rezzent pilládon,
lassan fehérülő álom-virágodból
kiröppen fekete szembogarad
és szobádban köröz újra...

Miféle erő nem hagy nyugodni?
Érezlek, pedig messze vagy...
és függőleges elválasztó vonalaim,
a falak
felé fordulva szemezgetem az éjszaka mondatait,
hogy összeállítsak egy igazán neked hangzót,
létem és léted vibrálásából...



Szétfolyik vérezve



Ott vagy...
Te mindig ott

vagy ha szükségem van Rád

ha fájdalom gyötör

vagy öröm járja át,

nélküled nincstelenné vált
szomorú szívem…



Ott vagy...
Te mindig ott vagy

ha nem is érezlek

de biztos lehetek

ha zuhannék a magas szikláról

utánam vetnéd magad…



Ott vagy...

Te mindig ott vagy

ha ünneplőbe öltöztetem szívem,

vagy gyászruhába burkolózik éppen

Te lecsókolod

az arcomon végigfolyó

keserű könnyem…


2009. augusztus 19., szerda

Tudod, arra gondoltam,




Tudod, arra gondoltam, az érte tett erőfeszítésekbe a szerelem hal bele, vagy csak belefárad, hogy nem értik, őt, az oltárán tett áldozatok sértik, lángjai szárnyát megperzselik ,hogy a háborúban, ami érte folyik, ő áldozat, cselekedni érte, felé lépéseket tenni sem lehet, eléréséért semmit nem lehet csinálni, de általa a világot lehet meghódítani, hogy éljen, meg kell születnie, a semmiből kell megszületnie, vagy inkább két lélek elvetett magvából, az érte végzett munka felesleges, az általa végzett munka nem munka, kárba megy minden erőfeszítés, érte is, ellene is, sok munkával, pénzzel szinte minden megszerezhető, de a szerelmet a kényszer, az érte végzett robot megöli, a szeretetmadár könnyen felrepül a legmagasabb szirtekre is, s ha kell, a legsötétebb mélységbe is alászáll, ha ő úgy óhajtja, ha kényes kedve azt diktálja, de más nem irányíthatja, a szerelem maga, magát vezeti, földi kincs nem érdekli, néha mozdulatlan, csak sütkérezik a szeretetben, szeretet a szeretetben, csak élvezi az életet, máskor súlyos terhet, nehéz hegyeket cipel, soha sem külső kényszerből, valamiféle elvárásból, a kényszer ott van benne, a szeretet maga a kényszer, hogy adja önmagát, soha nem áldozatnak, inkább csak örömdalnak, érte senki semmit nem tehet, általa minden megtörténhet, de az erőfeszítéstől, ahogy jött, úgy elillan, egy pillanat, és huss, csak volt, de már nincs szerelem.

.kaktusz

2009. augusztus 17., hétfő

Vágy-vihar



Zord-sötét az éj
S bennünk lüktet a keserédes vágy,
ha testünkön bilincset ver a rideg szél,
mondd, hol várhat bűnöktől forró ágy?

...hol bőrömet felperzseli csókod,
És szerelmed megsebzi szívem,
Méregként innám édes szavaid,
Hogy megvadítsd minden csepp vérem.

Buján, szeretve vívnánk őrült, átkos harcunkat,
S elolvadna köröttünk a tébolyult világ,
Sötét szenvedélyünk bűnös viharában
Lángra gyúltan, alélva sodródnánk tovább...

Korbácsold fel vétkes vágyam,
Ölj vagy szeress, - mit a szív akar!
Ha el is pusztít, én kívánom,
...csak tomboljon a vágy-vihar!

Doreen


Barbara Streisand & Barry Gibb "What Kind Of Fool"




Valami

Free file hosting from File Den!



www.gif

Valami egyszer csak elharapja a harangszót s ott, abban az pillanatban az éj kettéválik. Ebben a létrejövő köztes űrben, két éj közt, nem fakad hajnal, hogy legalább fázni kezdj, még annyi se történik. Talán már nem létezel, se te, se a világ, csupán torokra hurkolódó hangulat vagy, ami a világból és magadból megmaradt. Ha legalább sírni tudnál, jó lenne, ez talán összefonná a kettészakadt éjt. De nem tudsz sírni, e folyékony kristály adománya valamelyik éjnél maradt. Ettől akár meg is rémülhetsz, hisz az oldódás eme formája se maradt már meg neked. Nem marad meg semmid se, ami addig éltetett. Mindened, amid volt, a két tovatűnt éjnél marad. És nem is lehetett más alternatívája, hisz egy adott pontban a világ már csak ujjgyakorlat volt számodra. Így persze saját magad voltál a világ ujjgyakorlata, de ezt nem tudhatod, hisz amid megmaradt, torkodra hurkolódott hangulat. E hangulat azonban teremt egy hirtelen bekövetkezett csendet. Nem olyan mint az őscsend, ennél mélyebb és feketébb, hisz akkor még nem létezett a világ, és te sem léteztél. De most már létezik valami, a harangszó elharapásában testet öltött hangulat ott benned. Vagy magadon kívül, ezt nem lehet már felmérni, hisz ezek után ez már csak ujjgyakorlat lenne. És ez az, ami már nem történhet meg. Jó lenne ha megtörténhetne, sikerülne, mert legalább ez lehetnél, mindabból, aki voltál. De nem vagy, nem lehetsz. Nem vagy, mert nem lehetsz többé ilyen, amelyen történetesen már nem vagy. Mert akkor még jobban a torkodra hurkolódna a bekövetkezett hangulat. Persze hogy rettegsz, hisz nem érted, mi történik. Pedig tisztában voltál vele, hitted és tudtad, mi történik, hisz tudtad: a világ ujjgyakorlat. Hogy megértetted a lényeget. De a lényeg nem fedi fel magát ilyen könnyen, annál tökéletesebb. Feltárásához nem voltak tökéletes eszközeid. Csak eszközök, amelyekre találtál. Nem voltak a tieid, ezért történhetik meg veled, ami már nem is történik, világon és magadon kívül rekedve, a csendben. És meg kellett történnie, ami már nem is történik, mert túl hangos voltál, túl merész, túl magabiztos. Feltételezem. De lehet hogy túl csendes voltál, túl gyáva, túl bizonytalan. A tudásod és érzéseid tárházaid válogatják, ha lennél csupán hangulat, valahol az őscsend előtt. De nem valahol vagy, ez egyetlen bizonyosságod. Az vagy, amit valami a harangszó elharapásával megteremtett. A harangszó elharapásával megjelenő hangulat. Ha most akarod, megértheted e csendet, de nem vezet sehová. Mert nem érted, megjelent két éjed mit osztott ki számodra. és hogy miért van kettő, ezekből is. És hogy mindened, ami volt, hová tűnt, melyik és mi maradt meg ezen éjekben. És még azt se tudod, igazából ezek a te éjeid, vagy már nem, azok sem. Amit szeretnél, az hogy old a torkodra hurkolódott hangulatot. Érzed szinte kibírhatatlan szorítását. De nem oldható. Megvan a két éj, s azt nem tudod, a tieid-e. Ha tudnád, akkor is mindegy lenne, mert ilyen ez a hangulat, amely bekövetkezett. Nem tudod, mi történik. Amit tudsz, az oldódásra irányuló kényszer. Mert azt hiszed, oldani kell. De ha egyetlen pillanatra el mersz gondolkodni, lehet hogy ott már nem szabad oldani, hisz ha ez a mindened, oldódásával tökéletesen megsemmisülhetsz. És lehet, ez a hangulat az alternatívád, ez tarthat létezőként meg. Ha dönteni lehetne, lehet hogy a nemlétet választanád, mert ez így nem semmi, de nem is más. Nem is több, nem lehet több. Ez az egész, ami végítéletként ki maradt mérve rád, világod és használt eszközeid után. Nem mered megkockáztatni. Ez az egyik így felfedett szubsztanciális titok. Túl a tulajdonságaidon, mint merészség, gyávaság, magabiztosság, bizonytalanság, szubsztanciádat így kitöltő hangulat. Ezek miatt nem ismerted fel tulajdonságaid igazi kockázatát. Vagy nem mérted fel, egyre megy, az is, ha felmérted. Hisz ide jutottál. Persze nem csak ezek miatt jutottál ide. Ami miatt ide jutottál, az egészen más, de csak most értheted meg, erre kényszerít a kettészakított éjben így megjelent hangulat. Próbálod megérteni, miért jutottál ide. Tehát az oldás lehetséges formuláit keresed, kutatod, mint mindig. Az oldódást. De ez nem alternatíva, mert azt a valamit, ami ide vezetett, azt nem próbáltad feltárni. Nem hitted, hogy ilyen helyzetbe kerülhetsz, amely nem is helyzet, hanem helyzettelenség. És ha mindezeket megérted, és megérted, mert meg kell értened, akkor már tudod: hogy az ilyen ne fordulhasson elő, változtatnod kell mindazokon, amik ide vezethetnek. Elsősorban persze önmagadon, ez a legnehezebb. Hisz felmerül benned annak kísértése, hogy a világon változtass, hogy ne sodorjon ide. Nem lehet. A világon nem változtathatsz megvan tüzének és erejének sajátos neme, amíg magadon nem változtathatsz. Hisz ha odafigyelsz, nem is nagyon kell figyelned, hisz érzed, érezheted, ami szorít, az lényegében erő és tűz, amely így csapott le rád. Az a lecsapó valami tehát erő és a tűz. Az erő és a tűz diagramját, egymásra hatását, kölcsönhatásos reakcióit nem ismerted, mert ilyenek voltak a tulajdonságaid. És végeredményben te vagy az erő és a tűz, amely így csapott le most rád. Mert elfogadtad a világot és magad, tüzed és erőd rendszabályozása nélkül. Az elemeknek titkuk van, ezt most már ilyen létező valóságodban feltárhatod. Ne más, ne a világ mondja meg neked ezeket a titkokat. Mert a tűz és az erő soha nem nyilvánul meg egyformán. Örök változás nemük. És akkor kerülsz szinkronban önmagaddal, tüzeddel és erőddel, ha képes vagy felismerni és követni erőd és lángod törvényeit. Itt ebben a hangulatban ennyit lehet elmondani. És egy picivel többet is, hogy szinkronba kerülj elemeid erejével: ha képes vagy rá, és persze hogy képes vagy, mert mindent megtennél azért, hogy a hangulaton változtass, próbáld felfedezni a két éj legegyszerűbb titkát, melyiknél maradt a világ és önmagad embriója, az őscsend előtt. Könnyű: az az éj, amelyben számodra az új lehetséges, az egy árnyalattal világosabb a másiknál. Tudod miért? Mert abban maradtak a szonáták, elégiák, rapszódiák…A tűz és az erő azon szubsztanciái, amiből kezdetnek pont elég arra, hogy kilépj e hangulatból. Az éj abban a világában legalább sírhatsz, nem mint a sötétebbik másikban, ahonnan száműzött a dallam, s ezzel: a lehetősége és adománya. Mert lehet, pont azért csaphatott le így az a valami, mert már nem létezik benne a tűz és az erő azon harmóniája, mint himnusz. A többi rajtad áll, hogy soha többé ne kerülj ilyen helyzetbe. Ha az a valami tovább bontható, és miért ne lenne az, ezek után, amik így történtek?, az a változásnak köszönhető. Pont ezért: változtass! Hisz megteheted. Hogy semmi ne tudja számodra elharapni a harangszót…

art-tur

2009. augusztus 16., vasárnap

A magánynak is lehet vége!?



Körülöttem csend, mely béklyót köt szívemen,
Szorítja a magány, s könny tolul szememben.
Fázom a hidegtől mit lelkem áraszt
Nem lelem melegét a boldogságnak.
A félelem, mint villámok
cikáznak bennem,
nincs kihez bújjak előlük,
csak az üres tér van körülöttem.
A szoba is üres, akár ha a szívem lenne
szívem félelemmel és magánnyal tele.
Nincs azonban senki, ki megértene engem,
Én sem teszek semmit, hogy ez ne így lenne.
Bármerre nézek, semmit sem látok,
Kereslek titeket, de senkit sem találok.
Vak vagyok, egyedül, s néma,
Hiába kiálltok, senki sem hallja.

Szeretném, ha mellettem lehetnél,
Mindent, mit tettem elfeledhetnél.
De ez lehetetlen.
Zaklatott vagyok.
Félek...
Egy féregként élek!
Utálok így élni!
Mikor fog az élet véget érni!?
...
De NEM! Nem szabad feladnom!
Az életben tovább kell haladnom.
Keresni a kiutat a végtelen ködből
Erőt meríteni a sok örömből.
S ha meglátom a sugarat, belekapaszkodni,
Teljes erőből ragaszkodni!

Tovább megyek, hátra se tekintve...
ÉLVE!
Egyszer a magánynak is lehet vége!

Hap-Doke


Tudod, arra gondoltam,



Tudod, arra gondoltam, az ember fél az egyedülléttől, fél, rövid időre is magára maradni, pedig csak teljes csendben találhatja meg magát, csak egyedül tud egészen önmaga lenni, tömegben ő is csak tömeg, családban családnak egy tagja, színházban közönség, színpadon színész, az ember nem fa, amelyik az erdőben is megmarad különállónak, ő része az egésznek, de ez semmiben nem befolyásolja, tömegben is saját életét éli, az ember önmaga csak akkor lehet, ha senki nincs körülötte, ha nem hat rá kívülről semmi, se hang, se kép, se egy másik ember, akkor lesz csak meghallható a belső dal, az a zene, amelyik egyedül csak én vagyok, akkor lehet meghallani az árnyalatnyi különbséget, amennyivel különbözik ember az embertől, mint az ujjlenyomat az ujjlenyomattól, zene a zenétől, attól lesz egyedi a zene, árnyalatnyi a különbség, de ez az árnyalatnyi teszi különlegessé, megismételhetetlenné, széppé, a maga zenéjét mindenki csak egyedül, csak a teljes csöndben hallja meg, mikor nincs semmi áthallás, amikor összetéveszthetetlen, mikor az agy is megpihen, mikor nem futkosnak benne kósza gondolatok, mikor gondolatban se nem harcol, se nem vásárol, aki soha nincs egyedül, akit a gondolatok sem hagynak magára, az úgy jár, mint a zenész, ki tele van szebbnél szebb dallammal, de mert mindig más muzsikáját hallja, a más muzsikája az, ami elveszi a helyet, ami nem engedi kiteljesedni, saját csodás zenéjének egésszé lenni.

.kaktusz

2009. augusztus 15., szombat

Hiány



fakul egy díszes pillanat
fülsiketítő köztünk a csend
láng-párnákon árnyék
-többé nem tüzel-
kifáradt a fényt-gyűjtő ismeret
nem tudtam hogy a mosoly
ily´ törékeny
haragcsitító ígéretek
nem is kellenek
sietünk elhagyni
mit sosem értünk el
kezdeni újra?
céltalan futás
elképzelésed másnál
régen sorban áll
mégis
sokszor
nyilallást érzek
belül úgy tüzel
megszoktam meleg tekinteted
s ha az est leszáll
sóhajokba rejtené magát
- oltaná bánatát-
bennem a hiány

newyear


Umberto Tozzi-Ti Amo



Reszket az éjszaka



Jajveszékelnek
a fák
pengeélű levelükkel
hasítják a szelet
reszket az éjszaka
összezsugorodnak
a házak
az ajtók mögött
bolyongó lábnyomok
nyikorgó csendjében
falak hullajtják
monoton könnyeik
festmények torzult arca lebeg
a padló fölött
és a csótány rágta
sóhajokban pislogó
szekrények
elfelejtik
tölgyillatuk
reszket az éjszaka
- csak
az Isten tudja
meddig

Csabai Andrea


Belehalni és újjászületni - egy életen át



Úgy kell egy dal, mint éjnek a csillag, földnek a levegő, mely életeden át elkísér, amelybe menekülsz, és vigaszt találsz olyankor, amikor mindent elveszettnek látsz. Magányos óráiban, gyertyafény mellett erre gondolt egy nő, amikor zongorája mellé ült. Találomra leütötte az első akkordot, s ekkor lelkéből felszabadultak érzései. Beleremegett, szíve egyre hevesebben kezdett dobogni, érezte, hogy most valami különös történik vele. Bizonytalan volt, hogyan kezdjen hozzá.
Kinézett az ablakon, beszűrődött a fény, hallotta a madarak dalát. Ő sohasem fog így zenélni! Nem versenyezhet a természettel! De annyira tele volt a lelke! Ki kell öntenie magából a felhalmozódott érzéseket. Valami belső kényszer hajtotta mindig - zenélni, írni, mindegy, csak szabadulni ettől a feszítő erőtől.
Képzeletében maga elé vetítette életét. Gyermeksírással kezdődött, leütött egy akkordot, folytatta… Gőgicsélő gyermek beszédet utánzott. Sorra tódultak elé régi emlékei. Kereste a megfelelő hangot. Fiatalkori nevetések szaladgáltak újbegyében. Közben jegyzett minden leütött akkordot a papírlapon, fekete kis alaktalan rajzolatokban rögzítette sorrendjét lelke szimfóniájának.
Folytatta... A szerelem emlékére lágy hangok szólaltak meg, aztán szíve hevesebben dobogott. Viharossá vált a dallam, érzelmek sokasága táncolt ujjaiban, féltékenység, aztán düh váltotta fel a legboldogabb perceket. Megsimogatta homlokát. - Mi lesz ebből? – Keze ekkor önkéntelenül elindult a fekete-fehér billentyűkön. Fejében és szívében most a kinti világot hozta közelebb.
Folyókat hallott, tavakat és tengereket látott maga előtt, közben lágy muzsika hangja kísérte gondolatait. Maga elé képzelte a hullámzó vizet. A folyót, amint tör előre haragosan, majd megnyugodva, selymesen ringatózik medrében. A víz nagyasszonyának alakja változó, ő mindig nőneműek képzelte. Előbb csilingelő, nevető, vidám patak hangon szólaltatta meg. Aztán felduzzadva, ujjaiban játszadoztak hullámok a hangokkal. Egészen elbűvölte ez a játék. Újra és újra játszotta, hogy hallja és átélje ezt a mindent felülmúló érzést. Hagyta, hogy maga legyen a ficánkoló vízsugár.
Csiklandozták a halak és a növények, követte a billentyűkön ezt az édesen kellemes érzést. Közben a kottafejek csak gyülekeztek, hullámoztak tovább a papírlapon…
Hagyta magát vinni a zene szárnyán fel a hegyekbe, hogy megnézze, honnan ered ez a ravasz, játékos kis patakocska. Szédülten követte annak a folyását. Tisztelettel adózott a hegynek, ahol a forrás fakadt. Öreg fái méltóságot sugalltak, és ő remegve kereste a megfelelő hangokat. Mély alázatot érzett. Egyik pillanatban napfényben játszott felette az ég, aztán hirtelen beborult. Feje fölött dörgés visszhangzott, cikáztak a villámok. Hajladoztak a fák, süvített a szél! Ujjai és egész teste beleremegett, amint rátalált a hangokra.
- Micsoda égzengés! A patakok sem csilingeltek már, zabolázatlanul rohantak, mint akit üldöz valaki. A fák méltóságukat vesztve földig hajoltak. Az erdő vadjai, félve bújtak el a vihar elől. Az égi hatalom nem engedett. Csak dörgött és cikázott a fény az égen. Keze már elzsibbadt, nem tudta követni halhatatlanságát az erőknek. De lelkében még dúltak az érzések. Ütni kell azokat a billentyűket, ha megszakadnak, akkor is, ha az ő lelke szakad bele, még akkor is…
Hirtelen csend lett. Esőcseppek kopogtatták a fák meggyötört leveleit. Rejtekeikből félve bújtak elő a vadon állatai, óvatosan lépegettek. Ujjai követték nesztelen mozgásukat. Keze alól letisztultan és csendesen áramlott a zene. Lelke felszabadult. A fák közé beszűrődő napsugár feloldotta a benne felgyülemlett félelmet.
Közben beesteledett. Életének estéje. A sötét billentyűkön még mindig szól a dal, amelyet aztán felváltanak a fehér billentyűk szólamai, mert látja a folytatást. Szeme előtt kitisztul a fény, az örökkévalóság felé vezető úton. Tudja, rátalált az ösvényre…
Nyugodtan hajtja ma álomra fejét. Előtte sok száz kis jel, majd letisztázza. Érzi, hagy maga után valamit, egész élete itt hever a fehér papírlapon… Fáradtan áll fel, lecsukja a zongora fedelét. Minden alkotásba egy kicsit belehal és újjászületik.

Verzár Éva

Tudod, arra gondoltam




Tudod, arra gondoltam, hogy van egy szó, aminek helyesen használva nem lehet múltideje, lehet ugyan ragozni múlt időben is, csak teljesen értelmetlen múlt időben a szó, hogy szeretlek, mert nincs olyan, hogy csak szerettelek, már nem szeretlek, ami csak volt, ami elmúlt, az tévedés volt, azt mondani, hogy valaha szerettem, de már nem, mert becsapott, vagy, mert meghalt, csak tévedés lehet, vagy nem múlt el, vagy soha sem létezett, olyan a szeretet, (mindegyik szeretet) mint az anyai, történjék bármi is, okozhat mérhetetlen fájdalmat, a szív is vérezhet miatta, akkor is megmarad, azt hinni önáltatás, hogy az idővel elmúlhat, mint ahogyan az sem valós, hogy a Nap egy pillanatra is megszűnik a fényét ontani, s az élet nélküle tovább folyik , ami megszűnhet, amit egy kapcsolóval, egy szóval ki lehet kapcsolni, az csak a villany, nem pedig az Ég és Föld királya, ki akkor is ontja reánk a fényét, ha időnként hideg van, ha sokszor láthatatlan, a szeretet, ha egyszer megszületett, ha valódi, nem csak játékszere az embernek, nem múlik el, míg van az emberben élet, vagy azon túl se, viszi magával tovább végtelen útjára a lélek.

.kaktusz

Alszik a párnán...



Alszik a párnán a kedves.
Szeme körül álompillangó kerget
szivárványtüzű árnyékvilágot,
most talán eléri, amire vágyott.

Haja, mint hullámzó tenger, szétterül
s mint megannyi huncut, csillogó patak
futnak ki tincsei a párna redői közül
hogy végül a félhomályba elbújjanak.

Az ablakon bekukucskál a hold
a vén kukkolló, ily csodát ritkán lát
rá is teríti puhán ezüst sugarát.

Oly szép e kép, mozdulni sem tudok
nem csábíthatnak el most dévaj démonok
torkomban érzem a vágy lüktetését,
érte mozduló testem minden rezdülését

A világot most intettem csendre
minden s mindenki fogja be!
Tücsök! Nem kell most harsány zene,
valami halk duruzsolóba fogj bele.

Alszik a párnán a kedves,
s én lélegzetvisszafojtva hallgatom
ahogy piheg a levegő a csepp ajkakon.

Kováts Péter

Michael Bolton - A Love So Beautiful


Én már...



Én már
tudatosan hagytam száradni a gondolatot
kergült időben fáradt mozdulatot
söpörtem le karomról a tüszők közé
merevedett hidegben lelt felismerést.
Lassúdott homokórában a pergő
szemek tánca ahogy az ébredő
gondolat gyújtott világot, sötét
múltam e világra szűlő fekély
és sebek lázában fogant haragom
mint öltött testet, korcsult tudatom
miképp kínlódta ki belőlem
a mai létezőt… megcsalatva lennem.
Csak a hang kong
nekiütődve százszor
átmosott agyam száraz falának.
Valami elromlott, mert hiába
akarok tombolni üvöltve
nincs már ehhez sem kedvem.
Egykedvűen nézem ahogy ázik a föld
helyettem sír a világ puha ködöt
kizsigerelt lelkemre.
Elpazarolt évek
visítanak, lennék jó anyjuk
de kisiklanak ujjaim közül, rajtuk
már nem segít a ráolvasás.
Magamban törpe tüzeket gyújtok
hasábok közé emléket hajítok
rossz gondolat - jól ég…
Még hajlok valami kompromisszum felé
de csak árnyékom.
Megtaposott szívem, összetört játékom
hever az égetni kitett kupacban.
Semmi baj. A holnapban
újra fordulnak a homokszemek.

Brada Ági

Tudod, szeretem a csendet...


Tudod, szeretem a csendet, mert olyankor nem érzem, hogy egy másik kép része lennék, csak épp a szél fújt erre valahonnan, azért nem illeszthető be a mozaik darabka, az a darabka, amelyik én vagyok, a képbe, amelyikbe próbálok illeni, szeretem a csöndet, de itt belül nincs csönd, mesélek Neked, sokat mesélek, de tudod rossz lehet annak az életnek a mérlege, ahol csak egyvalakihez képes az ember szólni, valamit elronthattam, nem régen arról olvastam , hogy a világon a legszebb az emberi mosoly, hogy nincs a földön oly szép virág, olyan tiszta vizű tenger, olyan virágzó tarka mező, ami a mosollyal, az ember mosolyával vetélkedhetne, de hol van az az átszellemült mosoly, amilyen a gyermeki, én azt sokáig, máshol nem éreztem, én se sokszor mosolyogtam úgy, mint a gyermekre, csak akkor, ha ránéztem, mosolygó tiszta két szemére, igen, a világnak is úgy kellene mosolyognia, de olyan nehéz, ahhoz nagy, nagy szeretet kell, egyszer, tudod, akkor, akkor éreztem, hogy azért a mosolyért a világ végére is elmennék, de azután, még egyszer nem sikerült, valami elrontotta.

.kaktusz

Your Guitar by nakipie



Let me be the guitar
on which you like to strum;
Let me play the melody
which from your heart comes.

Let me sing the chords
that make the song come through;
That bring forth your truest love
buried deep inside of you.

Play the notes that sound your thoughts,
make me live through every string;
Giving voice of your true love,
that to me you bring.

May my voice fill all your needs,
for the hours when you play
As we become both sound and soul,
together blending all our days.


2009. augusztus 14., péntek

Azt hiszed?




Azt hiszed, a távolból nem érzem,
megalvadt bánatodban hányszor gondolsz rám,
hogy csöndre tanítva odaadó lelked
magadba bolyongsz késő éjszakán?

Azt hiszed, a távolból nem hallom,
hogy menedékért könyörög a szíved,
hogy kín sorvasztja minden gondolatod,
ha elillan a bennem vetett hited?

Azt hiszed, a távolból nem tudom,
hogy szemedből a könny nem apad el,
hogy magányod mélyén, álmaidba fojtod,
ha véletlenül rám emlékezel?


Enigma - Goodbye Milky way