Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. március 31., kedd

A magányos sziklánál olykor megállok



Music:Vangelis Message

A magányos sziklát
arcul csapják a vad szelek,
nem érti, mit locsog a tenger,
nem érez hideget, meleget.

Ostromba tömbbé formálták az évek,
zengett körötte ének,
majd tankok zaja verte fel a csendet
s az élet értelmetlen filmje
pergett, egyre tovább pergett.

A szikla közömbös, fenséges, kemény
hívalgás nélkül áll a helyén.
Azt mondják: csodás!
Azt mondják: torzó!
Majd jő az éjszaka és eltakarja,
ekkor senki sem zavarja.

Álltam én is forró nyári napban,
tetőket szaggató esztelen viharban.
Voltam lelkes, közömbös, kemény,
hullott rám az átok,
trágár szó és szentbeszéd,
mert mertem élni,
nem ragadtam röghöz
s a fodros felhőket akartam elérni.

A magányos sziklánál olykor megállok
-köröznek felette gyors röptű sirályok-,
társam ő az esti csendben,
de nem kerget álmokat,
ahogy én kergettem.
Zord idők tanúja, kirekesztett árva,
egykedvűn néz a tivornyás világra.
Hűvös és rideg, hisz magányos szikla,
de úgy érzem, neki is van titka:
melyben bent ha fázik rejtett lelke,
ő is vágyik gyengéd szeretetre…



szívem szüntelenül Téged hív



Hallod-e még fájó zokogásom
szigetelt csöndedben, az éj közepén
tömjén szagú gyászos kiáltásom
mely áthalad a város kőkezén?

Hallod-e még zarándok sóhajom
mely szelek szárnyán feléd menekül
bánatba dermedt néma sikolyom
mely komor ajkamon szüntelenül kiül?

Hallod-e a mezítlábas csöndet
mely fojtogat, és gyilkos csatát vív
hallod-e az alkony sötétjében
hogy szívem szüntelenül Téged hív?

Mit ér…



Mit ér…
ha fát ültetek,
gyümölcsöt szedek,
hegyeket hordok,
vagy üllőt pengetek?

Vagy ép ékes
tollal szép
szavakat írok…?

Szenved
egy szív.

Töprengek
és sírok.

Mit ér
ha szeretek…?

Az élet
harcot vív.


Letépett
virágként
egyre csak epedem.
Mit ér minden,
ha nem
Teérted teszem?

Ajándék



Szeretném magam átadni neked
Mint egy kis szobrot, mely asztalodon áll
Áll és él és szembe néz veled,
Mikor szobádra borul a homály.

Én lennék örök-merev vizavíd:
Kis, megszokott tárgy fémből vagy fából
Mely a tiéd, igénytelen, szelíd,
S egy mosolytalan nőfejet ábrázol.

Lányi Sarolta

Tudod, azt is hihetném, ...



Tudod, azt is hihetném,
már nem is élek,
annyira nem érdekel semmi abból,
ami körülöttem történik a világban,
rossz társaság vagyok,
szinte hallani se hallok,
vagy talán rossz társaság lettem,
hiszen valamikor minden érdekelt,
de most nincs semmi, mi lekötne,
hiába mondják, ez nagyon jó,
ezt meg kell hallanom,
nincs olyan izgalmas sztori,
beszédtéma,
ami felkeltené az érdeklődésemet,
nincs olyan,
amit fontos lenne számomra tudni,
azt is gondolhatnám,
minek vagyok ezen a világon,
hogy az idők során elfásultam,
ha nem lenne a világon gyerek,
és a közöttünk lévő szeretet,
ez a kettő kitölt,
nem hagy bennem semmi űrt,
tudod, a gyerek nem olyan nekem,
mint egy aranyos kedves baba,
akire az ember rámosolyog,
beszél hozzá egy-két szót,
aztán megy vissza
a felnőttek okos világába,
nekem a gyerek társ,
kinek lubickolok a társaságában,
áhítattal hallgatom minden szavát,
ismeretlen oldaláról mutatja nekem a világot,
ismeretlen oldaláról,
amelyik oldal mindennél érdekesebb,
ahogy te mutattad meg nekem
a világon egyetlen fontosat,
ha sért a szó,
amilyen gyorsan jön a vágás,
ugyan olyan hamar el is múlik,
mert az nem az én világom,
az én világom a két csoda,
a gyerek, és a szereteted.
Tudod, azon gondolkodtam,
mi a legjellemzőbb reánk,
úgy általában legtöbbünkre,
úgy általában az emberre,
és arra jutottam,
hogy azt hiszem, a folytonos harc,
a folytonos háború,
mintha csak azért lenne ember,
hogy a világból harctér lehessen,
ő a háború megtestesítője,
aki közülünk nem küzd,
az nem közénk való,
harc a születésért, harc az ifjúságért,
harc az öregség ellen, harc az egészségért,
harc a szerelemért, harc a holnapért,
harcolunk az amúgy békés becsületért,
harcolunk a halál ellen, az életért,
az ittlétünk harcban múlik el,
csak a pillanatért, amiben vagyunk
csak azért nem harcolunk,
azért már nem tudunk,
ő a harcunk megérdemelt gyümölcse,
ahogy megszületett, háborúvá érett,
és lepottyant az égig érő csata fájáról,
hogy átadja helyét
a következő küzdelemnek,
de én nem hiszem el,
egész biztosan tévedés,
hogy az ember katonának,
örök harcosnak születik,
minek is a harc,
mikor a háború zsoldja a halál,
nem, nem hiszem,
annál ez a világ sokkal békésebb,
vagyis nélkülünk lenne békésebb,
bennünket a sok küzdés megvakít,
vakságunkban sorra öljük
az érkező pillanatot,
ahelyett, hogy békét kötnénk vele,
ha elfogadnánk,
ha még meg is szeretnénk,
ha ő lenne a legfontosabb,
akár még széppé is tehetnénk,
ha a pillanatot nem is,
a szépségét örökre megőrizhetnénk.

.kaktusz


2009. március 29., vasárnap

Vangelis - Memories of Green


Mennyire fáj ez a kétségbeesés,
a cselekedni nem képes indulat,
csak tűröm a rám zuhogó csöndet,
miközben várom a találkozás
alamizsna perceit.
Mert nincs bennem erő összetörni
az esztelen vágyakozást,
az ábrándot, hogy formává egyesülhet
az életem.
Nem kell kiülni többé a reménytelenség
árnyékos partjára,
miközben odalent úgy zúg a folyó,
mintha magasról zuhanna,
pedig csak kényelmesen hömpölyög.
Békességbe fut a világ,
ha elcsendesül bennem,
s talán még észre sem veszem,
hogy az elmúlás
szenvedélyesen
magához ölel.

Nagy István Attila

Úgy rejtelek Kedves...



Úgy rejtelek Kedves, hangtalan szavamba,
mint görög romok rejtik korok vigaszát
a szélvert napjaim elporladhatnak
de Te őrződ mégis fényünk tavaszát.

Úgy rejtelek Kedves, sorsom vonalába,
mint aranymedálban az igaz drágakő
a perc megalvadt mozdulatába
védlek, vigyázlak, ne rontson el az idő…

Úgy rejtelek Kedves, könnyem gyöngyburkába,
mint kozmosz rejti el csillagrendszerét
s amennyit a lelkem felfoghat magába
annyit őrzök belőled szívem rejtekén.

Úgy rejtelek Kedves, dalos fohászomba,
mint emlékünket rejti a sűrű, süket csend
összecsuklak szívem vörös szirmába
és rólad kapja nevét az oltár odabent!

Egyszerű vallomás



Széttárt karokkal olvadnék beléd
mint forrasztó ón vagy hűs oxigén;
lélegzeted lég-ölén véreddé
válva szívedig vinne egy pici ér.

Széttárt karokkal olvadnék beléd
lelked mélyén-élővé rejtenél
hogy nappal ugyanaz legyen a kép
mint, amit szemeim mögé fest az éj.

Balázs-Danó Tímea

Örök fény



Csak enyhíteni akartam sajgó lelkem.
Hűsíteni veled, mint nyári zápor az út porát,
És elhallgatni csend a csendben
szíved meg-megdobbanó lágy ritmusát.

Én nem akarlak a lehetetlennel bántani.
Csak ments meg önmagamtól, ha kérhetem!
Romjaimból felépíteném álmaim,
hogy te légy benne beteljesült végzetem.

Halványodnak, tompák a csillagok.
Te jössz, beragyogod kínzó életem.
Lelkem forrása rubintvörös mosolyod.
S szemed kékje hoz örök fényt nekem.

Bero

2009. március 28., szombat

Felejtés



Emléket hozó szél
múltat mond,
visz illatot,
idehord csobogó
hullámot. Hangulat minden.
Felejtek...
Fejem lehajtom,
a víztükör
- visszanéz

Sonkoly Éva


The Song of the Sun - Mike Oldfield

Egyedül



Fáradtan...fázósan
Bújok magamba
Mint
A megkergetett
Macska
Az ablakban
Hol a hangod?
A bársonyos
Paplan
Mibe úgy
Beleszerettem hajdan
Elbújnék...
S szemed zöldje?
Lágyan
Venne ölbe
Nem félnék...
De most
Látható vagyok
Félek is kicsit
Így egyedül
Ahogy az éj
Ideül
Mellém...hidegen
Mint
Morcos idegen
Nem bánt...nem szól
De nem is
Segít
Elrejti fényeit
Feketét hozott
Hűvös szeleket
De nem
Ettől...
Nem tőle
Reszketek
Összegömbölyödök....Látod?
Nekem is fáj
Didergő magányod

...Lassan majd elalszom
...S a Belőled szőtt paplanom

Melegít....megint.

Only You

Egyszer így lenne jó



Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az égre, óvatosan bontogatva ki a világot. Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon. Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra és a megszokottság ne törjön ránk. Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk…hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk. Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál, nem elvárva a mező zöldjét, a virágok színét, illatát, a szirmok bársonyát. Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új értelmet adni új fogalmaknak és kötni új barátságot a világgal és magunkkal és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint és eldobni minden nem a kupacunkba valót. Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását. Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni, hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla, hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan bújjunk az éjszaka csendjébe... végre kinyújtózva önmagunkban.
Egyszer így lenne jó.

Boda Magdolna

Tudod, arra gondoltam,



Tudod, arra gondoltam,
szeretni csak a legszebbet lehet,
csúnyát szeretni nem lehet,
ha valaki azt mondja,
csúnyasága ellenére is szeretem a világot,
az nem tudja, milyen a világot igazán szeretni,
igazán szeretni annyit jelent,
hogy a legszebbnek látni,
naphosszat nézni, és látni a csodát,
soha meg nem unva gyönyörködni,
soha sem betelni,
szépségét mindig csak szomjazni,
aki igazán szeret,
annak minden porcikája szeret,
nem csak a szíve, a szeme is szeret,
nem csak a simogató szeme,
a simogató keze is szeret,
tökéletlenségben is tökéletesnek lát,
a világ a világok legszebbike akkor is,
ha néha könnyes a szeme, ha fáj a szíve,
ha beteg, ha néha nehezebben mozog,
akkor is csak ő a legszebb,
ha van egy kis ragyája, akkor is,
mert szeretni annyit jelent,
a legszebbet látni meg,
olyan a szeretet természete,
hogy megszépíti azt is,
amit szeretetlen, hozzá nem értő
talán csúnyának is lát,
egyszer minden szép lesz, ami szerethető,
minden szerethető, amiben a fény munkálkodik,
mindenben benne van a fény,
csak nem mindig,
és nem mindenkinek látható,
amihez csak egy kapcsoló kell,
s a szeretet egy ilyen kapcsoló,
amitől a sötétben megbúvó fény világosságot kap,
és ragyogva, szemet kápráztatva világítani kezd.

.kaktusz

Sirató



Csillogó szemű mosolyokban lásd meg,
és szállva szállj a kéklő égbe fel,
minden öröm, mit fakasztott élted,
madárdalban él, s rólad énekel.

Csukott könyv lehet életed, de versed
él még, s belőled csalogány hangja szól,
csillagok sírják és álmodják veled
a nyáréjeket, ha hegedű dalol...

Időd rövid volt - verselni születtél -,
éj hangú hegedűd húzza még talán,
szerelmek dalnoka dallammá lettél,
dalolva siratlak ó, bús csalogány...

András

Mike Oldfield Secret


Mike Oldfield TUBULAR BELLS III Secrets/Far above the clouds


Tudom:
lehunyt szemeddel most is engem nézel,
dermedt kezeddel most is engem érintesz,
sápadt-viasz fényű leplet takarsz rám,
most is engem óvsz - mint mindig -
egész életedben!
Szelíd szíved csendje
némaságot parancsol a számnak...
tested mozdulatlanságától távolabb
húzódik tőlem a tér...
Nem szólsz -
nem válaszolsz -
nem kérdezel...
az emlékekből kell kiolvasnom feleleted,
hogy miért két marékkal szórtad a szereteted,
ott, hol libegő mérlegen
sosem volt egyensúly...

Megáldalak!
Ezerszer megáldalak mindenért!
Amiért másfél évig tartást adtál életemnek,
Örök tartalmat emlékeimnek...
Áldalak a gyönyörű-mesés színekért,
Áldalak és szeretlek,
Drága Aranyom, mindenért!

Tudom!
Perzselő emlékekkel hiába
melengetem szívem,
mert a Nap - mely magad voltál! -
többé nem ragyog rám...
de lelked-szíved
nekem végtelen ölelés,
nagyon fáj!
hogy nem mondhatok mást
csak ennyit:
Bocsáss meg, kérlek, mindenért!
…………………………..

Maradj ébren velem




Maradj ébren velem
Ölelj még Kedvesem.
Az éjszaka csendesen
Fátylat terít reánk szerelmesen.

Csillogó barna szemed
Beszél most helyetted.
Benne a vágy tüze lobog,
Fényesebben, mint égen a csillagok.

Szívünk egy ütemre dobog
Érzem forró csókod.
A rohanó idõ most megáll,
Csak ez a pillanat létezik már.

Szeretlek édes Kedvesem
Te vagy a lelkem, életem.
Vallomásod simogat szelíden
Kezemet, kezedbe teszem.

Fejem elpihen válladon
Közénk lopakodik az álom .
Finoman láthatatlanul,
Aranyló álmokat varázsol.


Megyek feléd...



Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Várnai Zseni

2009. március 27., péntek

Nem kérdezel semmit...




Ha holtra sápadt arcom lágy öledbe hull
és sírva szólítom a kint zokogó csöndet
az áldásosztó kezed tenyerembe simul
s nem kérdezel semmit, csak nézel összetörve…

Ha magányom mélyén, szívem meg se mozdul
nem veszed bűnömül, hogy újra hallgatok
ha régi, égő sebem meglobbanva kigyúl
már tudod, jobb, ha magam maradok.

Ha vállgödrödbe szédül szememből a könny
és lelkem panaszkodik, hogy léte csupa gond
hagyod, érlelődjön a lüktető közöny,
míg üres kezeddel a térded markolod.

Ha múltam hidege fájó rést hasít
s hol veszni szeretnék, hol szabadulni vágyok
megjárjuk némán egymás poklait
míg csönded igazában önmagamra találok.

Vörös Liliom

Ingoványnak tűnik, Nélküled életem

Dérlepte utakon botorkál a léptem
Ingoványnak tűnik, Nélküled életem
A hajnal könnyezve, hiányodba térdel
Feljajdul sikolya, én egyre kérlelem

Csitítom egyre az érted síró szívem
Túlvilági románcot ígérgetek neki
A tehetetlenség jajdul össze bennem
Úgy szeretnélek most magamhoz ölelni...


Némán_Mike Oldfield - Thou Art In Heaven


...némán sikít a lélek
mert nem láthatlak téged...
némán sajog a szív
mert bár álmodni hív
de nem tud már szeretni-
-és így el kell feledni
azt a boldog percet,
mikor ajkad csókolt
s karod átfogott.
s így létem átkozott...

Alázat



Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szívemben, restellem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős ítélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelíd verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Csorba Győző



zsolzsoma



hajnalnak álmodlak
hogy, elűzd az ébredő magányt.
érints, hogy átéljelek,
akár egy látomást.
most imára hajtom fejem,
hozzád bújok csendesen.
nem kérek tőled semmit,
csak fogd meg a kezem.
bennem az arcod ragyog,
mosolyod zsolozsma.
érintésedbe burkolózva
tudom jól, álmodlak.

Fülöp Katha


Tudod, arra gondoltam,



Tudod, arra gondoltam,
hogy mi mindent erőltetünk,
pedig ami természetes,
azt akarni se kell,
nem kell erőltetni,
nem kell érte megdolgozni,
ami természetes az olyan,
mint a folyó,
folyik az magától,
úgy vagyunk mindennel,
mint a gyerek születésével,
vagy akarjuk nagyon,
vagy nagyon nem akarjuk,
ettől aztán begörcsölünk,
begörcsölünk a születéstől,
a haláltól is begörcsölünk,
pedig lehet,
nem kéne mást tennünk,
mint elengedni magunk
együtt menni az árral,
mindkettő természetes,
talán ha nem görcsölnénk,
az életbe is, a halálba is
könnyedén belecsusszannánk,
de mi mindenért megdolgozunk,
azért is, ami magától is eljönne,
még a szeretetért is,
pedig a szeretet, mint a madár,
egyszer csak, huss berepül,
de erőltetni nem lehet,
s ha mégis,
ha nagy szenvedés közt megszületik,
akkor nem tudunk vele mit kezdeni,
saját képünkre akarjuk formálni,
a tökéletesen akarunk javítani,
a görcsöléssel mindent elrontunk,
mi még a gondolatért is megdolgozunk,
ettől lesz erőltetett a gondolkodásunk,
pedig talán ő is olyan, mint a pillangó,
egyik pillanatban még nem volt sehol,
a másikban már szemet-lelket gyönyörködtet


2009. március 25., szerda

Mike Oldfield. Blackbird.


Hiába akarlak kitépni magamból,
Örök rendelés háncsa kötöz;
A lelkek kertésze lelkembe oltott,
Nemes ágat vadon fa tövihöz.

Hiába akarlak letörni szívemről,
Belém hegedtél mélységesen,
Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból
Ezer kétségnek vihara sem.

Csak az, hogy te is élsz e szikes világban,
S hogy tudlak, s hogy szabad gondolni rád,
Leverte álmaim vackor gyümölcsét,
S elűzte a képzelet hamis madarát.

Csak az, hogy az emlékezés viaszában
Őrizhetem arcod vonalait,
Kifakasztotta szerelmem alvó lombját,
Hogy zúgva tört föl az eleven napig.

Örök életben és örök halálban
Élsz bennem és élek benned én, -
Nem válhatunk el... ó, le ne hervadj,
Drága virágom: remegő remény!

Sárközi György



Epilóg



Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz...

Szabó Ila


Otthon akárhol




Csak szelíden suhanok, és nem vonz a távol,
Ereimben már nem száguld a vér.
Arcomon lombok közt szűrődő fény táncol.
Nem vonz a távol

Elbuktam én is, messze már az ég.
De elült a vihar, többé nem hiányzol.
Asztalom terített, rajta bor s kenyér.
Messze már az ég

Hűs nektárt kortyolok, s nem csábít a mámor.
Emelkedik lelkem, ha újra hív a kék,
De nem repülök messze, el az ősi fától.
Nem csábít a mámor

Idegen tájakra már nem űz a vér,
Otthon vagyok mindig, legyek bár akárhol,
A tékozló fiú végleg hazatér.
Már nem űz a vér

András



Elveszett percek



Mint nyílt sebből
cseppenként az élet,
lassan szivárgó idő,
zsigerekben remegő
örökös féltés,
évekké dagadó üresen
pergő percek
neked sok van, nekem kevés

Mondd, van pillanat, hol
időnk összeér?

Destiny


Kívüled élek



Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelídíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Rab Zsuzsa


Szerelmesek



A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

Kosztolányi Dezső


Tűzzé lobbannék benned!



Ébredő testem
megrezzen,
az éjszaka született
érzések
még benne élnek,
rólad mesélnek.

Érintő csókjaid
már lepergett percek,
de ott vagyunk
az idő homokóráján,
egy-egy homokszemben.

Bőrömön még
pihen illatod,
álmot-őrző tekintetemben
rejtem a tegnapot,
mely lelkemben
nyomot hagyott.

Öledre simult vágyaim
emlékeim közt hevernek,
kutatón keresnek!
Újra és újra
tűzzé lobbannék benned!

vadrózsa


Egy gyertya gondolatai


candele2acceseanimate_ok.gif

Egy gyertya gondolatai
Ti meggyújtottatok engem, és elgondolkozva, eltűnődve nézitek fényemet. Derűsen ültök körül, és úgy érzem, egy kis örömet nyújtok nektek fényemmel. Én mindenképpen örülök, hogy égek, és hogy így, ezáltal élek. Ha nem égnék, akkor a többi gyertyával együtt egy kartondobozban tárolnának, anyagként becsomagolva, tétlenül. Igazi gyertyává akkor válok, ha égek.

Ti érzitek, hogy most éppen égek, világítok, és fényt adok. Magamat adom, feladatomat teljesítem. Tudom, bensőmben érzem létemet, és azt is, hogy az égéssel, a fény kiárasztásával mindig kisebbé leszek. Ha pedig égés közben mindig fogyok, úgy életem beteljesedve ér véget. Hiszen "a gyertyák csonkig égnek". Úgy érzem, ez a jó, ez a helyes gyertyasors.

Míg ezeket gondoltam, fényimbolygásommal felétek hajoltam, és láttam a békességben is gondotokat, kétségeket tükröző arcotokat. Mintha tőlem, a kis gyertyától várnátok vigaszt, reményt. Pedig én csak rá tudok világítani a kérdésekre, csak ébreszteni tudom a gondolatokat. A válasz nálatok, bennetek él. Hogyan?

Úgy, hogy magatok körül fényt és melegséget sugároztok. Úgy, hogy másoknak örömet szereztek, szeretetet árasztotok, az igazságot bátran hirdetitek, szívetek jóságát nyíltan megmutatjátok. A magatok odaadásából eredő szeretet visszaárad rátok, és igaz emberré tesz benneteket.

Az a fontos, hogy saját magatokat adjátok: örömeiteket, szomorúságotokat, félelmeiteket, vágyaitokat. Nem kell félnetek, ha ezáltal megrövidültök, mert ez csak kívülről látszik így, de belülről mindig értékesebbek lesztek. Ti nyugodtan nézhetitek, hogy a gyertya egyre fogy, mert magatok is gyertyák lesztek.

Én csak egy kicsi, egyedüli gyertyácska vagyok, az én fényem kicsi és kevés meleget tud adni. Én egyedül kevés vagyok. De ha több gyertya ég, akkor nagyobb a fény és több meleg árad felétek. Ugyanígy lehet köztetek: ha többen összefogtok, akkor sok emberhez eljuttatjátok az igazság fényét, a szeretet melegét. Közösen hatalmas erőt képviseltek!
Bennetek, általatok terjed a szeretet melege a szívekben, így tölti be világotokat a fény békessége, és ezáltal uralja majd
Földünket a jóság és az egyetértés.

Seng

2009. március 23., hétfő

Tudod, arra gondoltam...



Tudod, arra gondoltam,
az ember keresi a boldogságát,
pedig talán rég óta megvan,
talán mióta világ a világon van,
azóta megvan a boldogság,
csak időközben annyi seb,
annyi sérülés érte szegényt, hogy belerokkant,
még jó, hogy bele nem halt,
csak a felismerhetetlenségig megváltozott,
olyan lett, mint zászló a magas hegycsúcson,
ami valamikor vidáman,
büszkén lengedező lobogó volt,
amit a szél, az időjárás viszontagságai elcsúfítottak,
ami valamikor dicső volt,
most egy szánalmasan csüngő rongy,
kicserélni, helyettesíteni nem lehet,
csak visszaadni régi fényét, dicsőségét,
a boldogság is sokat sérült,
ma már romokban hever,
megvan, csak régi fényét kell visszaszerezni,
a sérüléseket elfelejteni nem lehet,
hisz magában hordozza,
attól lett megviselt,
a megbocsátás sem az igazi boldogság,
talán a miértet kellene megtalálni,
miért, milyen körülmények között születek a sérülések,
ha egyszer az ember eljut a végire,
és megérti,
ha meglátja az értelmetlenségit,
vagy ha a sebek értelmét látja meg,
ha sikerül mindet feldolgoznia,
ha több sértés már nem marad benne,
ha kiderül, a gerenda még szálka sem volt,
akkor nem marad más, csak a sértetlen világ,
ami már önmagában is boldogág.


Pink Floyd-Marooned



Tanulni mindenből kell!
„A fájdalom nem azért van, hogy szomorúvá tegyen, ne feledd.
Ez az a pont, ahol az emberek mindig eltévednek... A fájdalom csak azért van, hogy éberebbé tegyen - mert az emberek csak akkor válnak éberré, amikor a nyílhegy mélyen a szívükbe hasít, és megsebzi őket.
Egyébként nem ébrednek fel.
Amikor az élet könnyű, kényelmes és zökkenőmentes, akkor kit érdekel? Akkor ki törődik az éberséggel?
Amikor a barátod meghal, az egy lehetőség.
Amikor a szerelmed elhagy... azok a sötét éjszakák, amikor olyan magányos vagy... annyira szeretted őt, mindenedet kockára tetted érte, és most hirtelen nincs többé veled.
Magányosságod sírásában… ott a lehetőség; ha jól használod, tudatossá tesz.
A nyíl hegye fájdalmasan éget - használd fel.
A fájdalom nem azért van, hogy nyomorulttá tegyen, hanem azért, hogy tudatosabbá válj!
És ha tudatossá váltál, minden szenvedés eltűnik.”

Minden embernek kell, legyen egy feladata



"Minden embernek kell, legyen egy feladata ebben az életben - kötelességen belül, vagy azon felül is talán -, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él.
Az emberi világ több kell, legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be...
Minden embernek kell, legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való."

/Wass Albert/

Honnan-hová és hogyan?



Járom az utam és már azt sem tudom honnan-hová megyek.
Az út szélén szerető, néhol bántó emberek.
Megállok időnként s gondolatokat cserélek,
ki mit gondol a létről és rólam
s azt hiszem ezzel csak előre lépek.
Ám amikor folytatnám utam,csak a semmit lelem nyomán...
eltűnt az előbbi egyenes, s egy keresztút lett helyén,
s Én csak nézek ostobán!
Visszatekintek s keresem szavaim utolsó közönségét,
ám ő már a múlt ködébe takarva elillant mögülem.
Mit tegyek most?
Utam merre vezet tovább...
és ekkor leülök,hogy leverjem lábamról az út porát.
Nincs senki kinek mondhatnék bármit, most egyedül vagyok
választ keresve, csak magamhoz szólhatok.
Lelkemben egy hang kezd hangosodni...s csak annyit mond nekem:
- Magadban az iránytű s a szíved a középpont. Tartsd magasra lelked...s a helyes utat megleled!
Így hát elindulok...amerre húz a szívem...
S ha rossz irányba mennék,
Isten küld egy jelet,melyben figyelmeztet engem,hogy nem jó irányba megyek..
Nem terel el onnan,
nem irányít máshova....csak jelzi.
Az,hogy folytatom-e tovább,vagy elfordulok onnan másfelé,
az már az én döntésem lesz.
MINT EDDIG IS!!

Egy ember kiben csalódtam....s ez az ember Én vagyok! by Doke




Miért is gondoltam én más leszek Neki?
Mit hittem amikor az járt a fejemben,hogy örömmel beszél velem?
Elvárások ismét....s csalódás ismét.
Benne?
Nem,....hiszen szólt előre Ő nem olyan...s én bizonygattam:
- De igen!
Akkor kiben is?
Önmagamban.
Megint azt hittem Én megtudom tenni és szeretni fog mint barát,
akinek én tartottam és tartom most is Őt!
Kicsit meghalt bennem valami....amire annyi volt a válasz,hogy nem kell senkihez ennyire
ragaszkodni,mert az Élet ilyen.
Igen......az Élet ilyen.
Rossz érzés,mert nem voltam az számára akinek én gondoltam magam....
Csalódtam....
Fáj....


Ennyi :(

by Doke


Rügyet fakaszt bennem...



...mikoron Rád találtam, bújtattak a rímek
ölelő karjuk közt félve rejtegettek,
vigyázva óvtak csukott kelyhük mélyén,
majd lassan nyílni kezdtek szóvirág-szirmokként...
féldrágakő-szókkal gazdagon hintettél,
s gondolatgyöngyökkel bátran díszítettél,
éjszakákban voltál a nappal fényessége,
és napom óráiban a csillagfényű este...
megfordult a világ, kiestem belőle
kitárt karod melegében új életre leltem,
kacsakőként pattantam a víztükör felett,
de úgy tűnt a tó mélye mindenkor eltemet,
azonban a tó egyszer csak kiszáradt,
s megmutatta magát medre a világnak,
két elsüllyedt kavics,
két újabb esély,
ahogy koptatott szélük egy ponton összeér,
s egymásba illesztve, összekapaszkodva
elindultak félve egy közös kalandra...
odakünn a parkban búcsúzik a tél,
messze innen új otthonban, ágyat bontva kél,
rügyet fakaszt bennem szerelmed melege,
s a születő szín-képek bokrétába kötve,
vágyom a természet párnáján pihenni,
s testedhez simulva csókjaid keresni...

Moha

2009. március 22., vasárnap

Altass el !




Altass el, úgy, mint rég,
mikor selyemként földre hulltak a napok,
s lassú folyamként kanyarogtak az éjszaka ölébe.
Betakartad a sebeket,
mit rám karcoltak a létezésed előtti tegnapok,
kezed bársonnyá simogatta a hegeket, örökre.
Bőröm ajkadtól simult, néha azt hittem belehalok.
Ujjaidtól a hajam csigaként csavarodott, valamerre,
talán kettőnk közt lebegett,
akár a soha nem hallott dallamok.
Úgy néztél rám, mint eddig senki sem,
beleszelídültem a szemedbe.
Mond el újra a mesét, azt ,
amikor a földre léptek az angyalok,
oltalmazni szép rámtekintésed, érted és értem.
Amikor felébredek az álom után, úgy szeress,
hogy magától kinyíljon a holnap kapuja,
legalább addig, még belépek rajta.


soledad

Ma imádkoztam érted




Ma imádkoztam érted, és tudom, hogy Isten meg kellett, hogy hallgassa. Éreztem a választ a szívemben, bár Ő nem szavakkal beszélt. Nem kértem gazdagságot és hírnevet, tudtam, hogy téged ezek nem érdekelnek. Sokkal tartósabb kincseket kértem Tőle. Azt kértem Tőle, hogy legyen melletted minden új nap kezdetekor. Hogy adjon neked egészséget, áldjon meg, és küldjön neked barátokat, akikkel együtt járhatod az utadat. Boldogságot kértem számodra a kis és nagy dolgokban egyaránt. De leginkább szerető gondoskodásáért imádkoztam.

vágy, másnak lenni



...lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselni, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellembeli vagy észbeli kiválóságát.

(Márai Sándor)

A szeretet fájhat....?



"A szeretet nem édes dolog.
Nem kellemes, és nem is mindig boldogító.
Lehet fájdalmas, tragikus és megrendítő.
Ha nem így lenne, mindannyian szeretnénk: nem lenne a világon magány, önzés és gyűlölet.
A valódi szeretet két ember között a létező legnagyobb dráma.
Ahhoz, hogy szeresselek, valakit föl kell áldoznom, de legalábbis el kell némítanom magamban az ellenállását.
El kell jutnom odáig, hogy "elengedjem a fát".
És ahhoz, hogy szeressél, le kell, hogy győzzek benned valakit, aki nem akar szeretni.
Mindketten "fogjuk a fát".
Két görcsös "önmagam".
És most jön egy "véres" kérdés.
Szeretetnek lehet- e nevezni azt, ami nem kölcsönös?
Én szeretlek - de te engem nem szeretsz.
Vagy fordítva: szeretsz, de nem tudom viszonozni.
Ez szeretet?
Sokáig úgy véltem, hogy igen. Osho azt mondta, a szeretet olyan, mint a virág illata: akkor is árad belőle, amikor nem jár arra senki. Ha én szeretek, s ez árad belőlem, mint a virágillat, az már elég, a többi mások ügye. A szeretet: adás, sugárzás, benső állapot…
Nem hiszem!
Ha két ember között, egy családban, egy népben, vagy bárhol a szeretet nem kölcsönös, ott nincs is. Hiába szeret az egyik, akár olyan intenzitással is, mint Jézus Krisztus, ott a szeretet nem tud létrejönni, csakis az üldözés, a gyűlölet és a Golgota.
Hiába szeretlek - ha te nem szeretsz.
Hiába engedem el a fát - ha te nem engeded el.
És hiába leszek önzetlen, hiába jutok el az eszmélés akár isteni szintjére, ahol már átélem, amit te még nem élsz át, hogy "én benned vagyok, s te énbennem" - hiába szeretlek -, ha nem engeded el a fádat, nem történik semmi.
A szeretetben az a legfájdalmasabb, hogy egyedül nem megy."

(Müller Péter)

2009. március 20., péntek

Azt szeretném kedvesem,



Azt szeretném kedvesem, ha mindig csak a mának élnél! Nem, ne hidd, hogy felelőtlenséget kérek tőled, hogy ne raktározz a télre, nem, én nem azt szeretném, hogy megtagadd a múltadat,
Hiszen hozzád tartozik.
De a múlt, az elmúlt, az bármilyen szép, vagy csúnya volt, az már csak volt.
Javítani rajta, vagy újraélni, már nem lehet.
Azt szeretném, hogy a mában élj, bármilyen is az a ma, legyen jó, avagy rossz, mert a rettegett holnapnál bármilyen a ma, annál biztos, hogy sokkal jobb.
A tegnap elmúlt, a holnap, a holnap is mire a Tiéd, addigra ma lesz, hogy a holnap milyen, az csak ma lesz biztos, és én minden ma nagyon szeretlek.

.kaktusz

2009. március 19., csütörtök

MOONWATCH -Mike Oldfield



Gyémántnak képzeltél,
tündöklést vártál, ragyogást,
de oszló az én testem is,
anyagom, iszap és sár...