Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. március 29., kedd

Kelemen Zoltán : A hold



Csillogó testeden az éjszaka
Varázsa tükröződik
Nem mozdulok
Csak nézlek

Az ablakból a hold eltűnik
Odébbáll szégyenlősen
Pajkos mosolyával,
Csendben
Mint aki tud valamit
Mint aki látta mikor ajkam
Hófehér melleidhez ér
Lágyan
Átadva szívem melegét
Remegő testednek
Vagy tétova parancsát
Gyengéd kezednek, hogy
Mindent megbocsát, csak
Csókjaim mind lejjebb
És lejjebb égjenek

Hol vágyak tengerében
A legmélyebb pont
Hol vágyad virága
Mézédes nektárt ont, s
Én merültem el benne
Ki tudja hányadszor

Itt vagyok, Édes!



Úgy keresel, Édes, mint porba szánt igét
lelkedből kitépve ott lobog a láng,
míg lüktető csönded sajduló szívét
dédelgeti egyre a szemlesült magány.

Itt vagyok, Kedves, sírva nevetek,
ha szerelmes szót sugdos puha ajkad,
s amikor csírázik az édes képzelet
megtöretett fényed csorog végig rajta.

Te tovább keresel, kutatsz szüntelen,
mint hontalan árvák anyjuk kebelét,
de ajkad sem szót, se csókot nem üzen
csak friss vízzel hűsíted vágyad tenyerét.

Itt vagyok, Édes, a világ tetején,
hol kettőnkre ragyognak az aranyhajnalok,
hol álmaink kísértik az idő szellemét,
s ha lehunyom szemem, a tied vagyok.

Vörös liliom

Sírni úgy...



Sírni úgy, ahogy nyűtt vonóra szólal
vékonyan, panaszol, mesél a szélnek
húrjain hegedűm... fagyott a sóhaj;
nem tudok, szemeimbe halt a lélek,
sírni úgy, ahogy régen nem zokogtam,
rázva gyomromig, összetörve vállam,
elfelejtve, miért vagyok, ha voltam
én e csendre szokott, kemény világban,
bőgni, szánni magam, a büszke lét
holmi percre szakadt, s a ráadás
cseppnyi érzelem híján elvetélt,
nem tudok! suta kín ez, semmi más:
látod, száraz lelkem mind felissza,
Uram, a könnyeim add ma vissza...


Hepp Béla

Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam,
kívülről nézve, a látszat szerint,
a világ igazságtalan,
sok az ártatlan,
ki születéstől fogva büntetve van,
és vannak sokan,
kik érdemtelenül megkapnak mindent,
egyesek bűnhődnek semmiért,
mások bűnben, sértetlenül élik
a világuk,
az ember azt gondolhatná,
hol van itt az igazság,
hol van itt az igazságos Isten?
de talán,
ha a világ egy hatalmas óceán,
és benne az ember a kagyló,
mind különböző,
látványnak az egyik gyönyörű,
szürke, szinte észrevétlen a másik,
de az értékét nem a külseje adja,
szép, vagy kevésbé szép,
mit számít, ha a gazdagsága
a benne lévő gyöngyben van,
a kagylónak megvan a lehetősége,
sokszor fájdalom árán
hogy a porszemet kihordja,
benne értékes gyöngy szülessen,
az embernek,
mint a kagylónak az óceánban,
a lehetősége megvan,
hogy benne kincs szülessen,
legyen szegény, vagy gazdag,
egészséges, vagy beteg,
egyformán boldog lehet,
ha megszületik benne a szeretet,
az ember egyetlen igazgyöngye.

2011. március 24., csütörtök

Rainer Maria Rilke: Az áhítat könyve /Oltsd ki szemem?/



Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád.
Törd le karom és megragadlak én,
szívemmel, mint egy kézzel tartalak,
fogd le szívem, agyam dobog hibátlan,
s ha lángod agyvelőmbe csap,
viszlek tovább, vérem zuhatagában.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes

Válóczy Szilvia - Szeretni akarom ...




Szeretni akarom
Könnyes szemed,
Gondokkal teli
Néma arcod.

Csókolni akarom
Leheleted,
Szemeidből elszökött
Mosolyod.

Viharként tisztelem
Tekinteted,
S bízom benned
Hogyha hagyod.

Ismerve szeretem
Áldott kezed,
Benne hagyom enyém
Ha akarod.


Radnóti Miklós:Szerelmi ciklus



Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét. . .
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás s hogy messze vagy
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek. . .
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehérvirágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán. . .
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és újra itt vagy és újra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ráejtett fejem. . . 

Fodor Emese:Mikor a szemedbe néztem



Mikor a szemedbe néztem,
Láttam a tengert, s a homokpartot,
A kék eget, s a szikrázó napot.


Mikor a szemedbe néztem,
Láttam a csillogó gyémántot,
S a gyönyörű smaragdot,


Mikor a szemedbe néztem,
Magamat láttam mosolyogva,
S láttam ölelő karodban
Megpihenni lelkem.


Mikor a szemedbe néztem,
Egy új világot láttam
Mely eddig csak álom volt
S láttam az utat,
Mely a jövőbe tekint.


Mikor a szemedbe néztem,
Egy világ mosolygott vissza rám,


Mikor a szemedbe néztem,
Testünk egyé forrt,
S a mámor hevében
Hangunk az égbe szólt. 

2011. március 23., szerda

Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam, semmit nem szabad várni a világtól, attól se, akit szeretünk, attól se,aki bennünket szeret, mondják, úgy élj, mintha minden napod az utolsó napod volna, én pedig arra gondoltam, úgy kellene élni, mint kinek már meg kellett volna halni, akinek az orvos megmondta, három nap az élete, és ő megéli a negyediket, az ötödiket, a sokadikat, aki már lemondott, az nem vár már semmit, annak minden perc ajándék, ha szeretsz se várj tőlem semmit, ha szeretsz, Napod legyek, amitől örömmel veszed a mégoly gyenge téli sugarat is, ne várj tőlem semmit, örömed legyek Neked, az, hogy vagyok, hogy érted vagyok aki vagyok, és én majd megpróbálok világítani Neked.

.kaktusz

2011. március 18., péntek

Legyél...


Legyél a minden,
legyél ami nincsen,
legyél a szó,
legyél az ölelés,
legyél örök pillanat,
legyél simító mozdulat.
Legyél válasz a kérdésre,
amit nem lehet megmagyarázni,
legyél a könnycsepp az arcomon,
ha valami nagyon tud fájni.
Legyél a kezdet,és legyél a vég,
legyél minden pillanat, ami jön még.
Te is jöttél,én is jöttem.
Néha megrogytam, de te sem jöttél könnyen.
Mint a mesében,
ott van a szemében,
a csend néma ígérete,
a szerelem holt tengere.
Oda csak az jut el, aki el sem indul.
Csak az érti, aki nem kérdez.
Az mondja a legszebbet,
aki meg sem szólal,
te legyél nekem az utolsó mondat,
szívemben a legmélyebb sóhaj.
Legyél minden kérdés miértje,
a holt tenger kezdete, és vége.

Sir-Mók

Venit summa dies...




Eljön mindenkinek a pillanat,
Mikor egészen egyedül marad,
Mikor mellette senki, semmi más
És nem segít se átok, sem sírás.

Az élet távol, a halál közel,
Bűnt, balgaságot semmi sem föd el,
Mikor az ember az Írás szerint
Megméretik és megítéltetik.

Eltűnnek a boldog káprázatok,
Minden, mi az életnek színt adott.
Kialszik a remények csillaga
S a lélek van a pusztában maga.

Juhász Gyula

Ha valaha volt családod, és pénzed,



Ha valaha volt családod, és pénzed,
örömöd-szülte heves kacagásod,
volt esélyed élni gyönyöröktől égve,
ünnepelted egyre sorsba ájulásod,

majd kihűlő szóként odalett minden,
s már nem ragyognak rád aranyhajnalok,
csak múltad rémlik fel porló messzeségben
a lét lucskos fagyában minden tetszhalott

imádkozni tanulsz, könnyed sója éget
örökkön borongva siratod magad
jusson eszedbe, nagy tolvaj az élet
mindentől megfoszthat egy pillanat alatt.

Vörös Liliom

Ha nem lellek többé...




szerelmed-kereső mezők végeláthatatlan rónáin járok,
félelmem zsibbasztó fagyvidékén felszegem szívem,
még újra meg nem lelem tarka koboldfényű jelét
a végeláthatatlan misztikus erdőnek,
melyben csupán egyszer nyílik a bizonyosság
vérvörösharmatot ölelő virága,
mely a hold ezüstcsókos párájában
láttatja szenvedélyességben tükröződő arcát,
és ahol a lecsurranó képzelet csukott szemei
egymásba simuló lelkeinket agyagmását formázzák...

és ha nem lellek többé,
az erdei utak csapásai mentén egy-egy nárciszt könnyezek
egy bennem soha el nem haló szerelemért...

Moha

2011. március 13., vasárnap

Börzsönyi Erika - Ölelésed csodája



Mi ketten megszépülünk az
egymás iránt érzett szerelemben.
Ölelésed csodája életre keltett
engem, ölelésem csodája nyomán
kivirul a lelked. Egymás karjaiban
szállunk önfeledten, tér-idő
szorításából kikerülten,
mosolyod bevilágítja éltem.

Börzsönyi Erika - A valóság




Adjuk meg hát, ami jár
a testnek, az érintésnek
hallgatásnak és
álmodozásnak, tudom
a valóság mindig sivárabb
jó, hogy vannak a levelek:
mesélj – s én mesélek,
kezemet így tán eléred
a lelkek alagútján át
jöjj hozzám, segíts
át az éjszakán,
ma nagyon nélküled
vagyok, hiányod fáj…

Magányosan



"Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! Majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly."


„Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!



„Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan, sötét, Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét.
Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi
S a te sugárod: őrjöngő remény.”


Akasa - Álmodom



Sarkig tárom az ablakom,
talán ma jössz pilleszárnyakon.
Szemem se rebben
most jó nagyon,
ahogy csendben megülsz a vállamon.

... S dúdolom halkan mi fájt nagyon,
és könnyem remeg a szárnyadon.
S vigyázok meg ne sértselek,
mikor a karomba veszlek
mert féltelek.

Mert kóbor szél jön, és az Istenek,
elviszik egyetlen Kincsemet.

De sarkig tárom az ablakom,
talán ma jösz pilleszárnyakon.
Szemem se rebben,
most jó nagyon.
S most nem fáj az sem,
hogy csak álmodom.

Tudod arra gondoltam,




Tudod arra gondoltam,
az ember tapasztalatból jól tudja,
vénül minden az idővel,
a szűz tiszta hó, hogy örökre fiatal
és makulátlanul fehér marad,
csak az egészen kicsinyke
tapasztalatlan gyermek gondolhatja,
a tapasztalat azt súgja,
ami ma új, megkopik holnapra,
esetleg holnap utánra,
ha van valami,
amit az idő nem kezd ki,
az égi-földi viharokat
rezzenés nélkül kiállja,
az felettébb gyanússá válik,
hogy valami egészen különleges
ismeretlen anyagból készült,
azt az ember nagy becsben tartja,
figyeli nap, mint nap,
megvan-e még a régi fénye,
nem került-e az elmúlás közelébe,
ha így van,
titkon a csodák közé sorolja,
ahhoz, hogy valami ne kopjon,
annak legalább gyémántnak kell lennie,
az ember, aki nem gyerek,
tapasztalatból tudja,
hogy az idővel az érzés is kopik,
veszít a kezdeti fényéből,
de ha egyszer nem árt neki az idő,
nem árt neki a vihar, és a távolság,
akkor gyanakodni kezd,
hogy más anyagból van ez,
mint amit a sok éves tapasztalatból ismer,
legalább gyémántnak kell lennie,
ha nem is a föld,
de a lélek fogyhatatlan kincsének.
.kaktusz

2011. március 9., szerda

Szabó Lőrinc :Mint még sohasem



Szeretnélek kibontani
a hús ruhájából egészen,
s meglesni, új gyönyörüségben,
milyenek tested csontjai.

Mert egész tested szeretem,
és mind, ami építi kint s bent,
szeretnék megismerni mindent,
ami benned oly jó nekem.


Szeretem a fogaidat
s az ujjaidat, ízről-ízre,
csókodban bujdosik az íze
gerinced csigolyáinak.


Két lábad futárként hozott,
csuklóid forogtak, emeltek,
bordáid kinálták a melled,
mint az ölelést a karod,

s ezek a csontok rám hajoltak,
megszerettek és gyönyörű
óráknak mindig drága, hű
szolgái és dajkái voltak:

hogyne szeretném hát, ami
csak vagy, s mind, ami láthatatlan,
ami a külső lét mögött van
és már isteni rejtelem?

Szeretnélek kibontani,
s vigyázva összerakni ujra,
aztán, ha van, lelkedbe bújva
álmodni, mint még sohasem. 

Heather Bay: Maradj így kérlek!



Átölelsz.
Szorosan, simogatva...
Csókod követelőzve utat keres testemen,
kezed kezemben...szívem tenyeredben.
Simogatsz...
S hagyod, hogy lassan égjek...
...nem sietetsz semmit...
Maradj így kérlek!

Csókolsz.
Nyakamon érzem ajkad...
leheleted egyre csak izgat,
s míg a vágy meg nem öl lassan...
...ölelsz át fönt a magasban...
Maradj így kérlek!

Szólsz.
Halkan suttogsz fülembe,
vágyaid súgod, s én feleletre,
ölellek még szorosabban...
El ne engedj Drága!
Szeress engem úgy ma,
mint még senki soha!
Maradj így kérlek!

Ringunk.
Amint a vágyunk az égig hág,
lassan hullnak le a ruhák,
rólunk, mint tavaszi szirmok a napsütésben.
Öleljük egymást a végtelenben,
s ringunk finoman, míg a csoda
el nem borít újra, s újra...
Maradj így kérlek!

Fekszünk.
Csendben, boldogan.
Kezed karomon, lábad lábamon...
Csókodtól elhamvadva pihegek,
Már alig élek...
mégis több bennem az élet,
mert veled vagyok...
Maradj így kérlek! 

Arany-Tóth Katalin: A parázs mellett



Suttogó szavaink mögött
talán még hulló csillagot is
takart a fekete éj;
kívánságba karcolt vágyakat
sodort felénk szelíden
az augusztusi szél…
Lassú táncra hívtak
a fáradt lábak,
ölelő karokba bújtak
a fojtott vágyak,
s fénykoszorút
font fölénk
a meghitt pillanat.
Az égbe szökkenő
szikrák pattogó hangja
törte csak a csendet.
A szunnyadó parázsban
ezüst-szürke pernye pergett,
mint az idő ködlő kötelén
kavargó képzelet.
Szikrák fénye szállt
a végtelenbe,
arcod tükrébe libbent
a nyár múló sejtelme,
idézve a tavasz ébredő illatát,
igézve a kora ősz sárguló avarát,
s míg lelked érintette lelkem,
a boldogság büszke ragyogássá
szelídült ölemben. 

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy



"Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámoznak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint, hogy mekkora bennük a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt."
(Wass Albert)

Fölszálltunk az időnk kezdeténél a vonatra,



Fölszálltunk az időnk kezdeténél a vonatra, egy zötyögős, füstös vonatra, és utazunk. Vannak simább szakaszok, talán azért, hogy kipihenjük a folytonos zötykölődést, és vannak olyanok, amikor fület sértő a zaj, bordákat törő a rázkódás. De mégis, ahogy távolodunk és visszatekintünk a megtett útra, úgy egyben az egész szép, olyan, mint a közelről szemetes hegy, ami messziről legszebb a világon. Ilyen a mi kettőnk életútja, mert nekünk is van már olyanunk, már tudunk visszatekinteni, és amit innen látható, az szép. Voltak együtt töltött perceink, ha csak olyanok is, mint a gyerekeké, akik rajzban mondják el, és titkon csúsztatják oda, hogy szeretlek, de azért így is szép volt. Így is szép! De, ha visszanézek, azt látom, hogy ami összekötött bennünket, az nem a sima út volt, nem az egymásnak elsuttogott szép szavak, hanem a kegyetlen, fájdalmakkal teli részek tették kezedbe a kezemet.

.kaktusz

2011. március 3., csütörtök

Csézy : Álom volt



Szél fújja arcomat
egy könnycsepp hull kezemre.
Bolond szívem kérdezne,
de válasz nincs úgysem
Kihalt utcák vándorát
ki boldog már meg sem lát
S ez a hosszú út az éjen át
Nem visz el hozzád.

Álom volt és fáj az ébredés
álmaimban mégis visszatérsz.
Álmaimban téged látlak
mindig most is még.
Álom volt és fáj az ébredés
álmaimban mégis visszatérsz,
álmaimban rólad szól a dal
most is, mint rég, úgy mint rég.

Nincs ebben semmi új
egy jól ismert történet
mohó szív, mely tüzet gyújt
s a másik szív szenved.
Így volt és most messze jársz
de mégsem múlik a láz.
Jönnek éjszakák és nappalok
És nem kell senki más.


Szeresd ki rád vár
Ne bántsd ki megbocsát
Siess még megtalálsz,
Várok rád.
Nem kell senki más.

Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak



Vannak, akik inkább a szívükre hallgatnak, és nem arra, amit mások diktálnak. Ritkán találkozni ilyen emberekkel, de ők azok, akik emlékeztetnek arra, hogy ha elindultál az utadon, ne tántorítsanak el a kétségek és gyötrelmek, hogy jó abban hinni, hogy nincs "nem tudom", hogy nincs "úgyse sikerül" vagy "lehetetlen". Ők emlékeztetnek minket arra, hogy jó elhinni, a lehetetlen nem létezik.

Meditáció



Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tűnt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

Faludy György

Egy lélek állt




Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Reményik Sándor

irgalmatlanul...



jó az édes reszketésben
akarni
karmolásod
szétnyíló combjaimon
és mindezek mélyén
érezni elfúló csókod...(...)


...jó vakon adni
kitakart testemnek lágy ívét
vágyaid mélységének
hogy Minket megalkosson...(...)

Málna


Tudod arra gondoltam, hogy az igazán lényeges dolgokban nem változott az emberiség azóta, hogy belelépett a felnőtt korba, most is vágyik a társra, és gyereket szülnek a nők, festményt varázsolnak vásznukra a festők, ha nem is a barlangjuk falára, a lényeges dolgok megmaradtak, de talán mégsem ugyan az, a gyermek, kinek üveggolyó kerül a kezébe, épp oly boldog, mintha a legfényesebb, legragyogóbb gyémántot szorongatná, jól esik megforgatnia, kézbe vennie, gyönyörködnie benne, a cél, hogy csak úgy céltalan, a csodát megcsodálni, felnőttként minden megváltozik, változik a gyémánt, és az ember kapcsolata, mint ahogy változik ember és az ember közötti is, ha hozzájut a kincshez, elkezdi félteni, és azon töprengeni, hogyan lehet saját számára hasznosítani, ha másért nem, hogy lássa mindenki, a csodánál lett fontosabb a csodának a haszna, a festő legtöbbször nem a képért, nem a költeményért emeli az ecsetét, hanem a kép lehetséges áráért, sokszor van, hogy nem a gyermek a cél, a teremtés csodája csak annak eszköze, hogy legyen a szülőnek majdan, ki öregkorára gondozza, a teremtés hatalmasságát kicsinyíti az ember, amikor a célt használja eszköznek, igaz, nem árt ezzel senkinek, a festmény is, a gyerek is megszületik, nem változtat a tényen, hogy érdekből minden, attól még nem lesz savas az eső, nem lesz nagyobb a szmog, de mégiscsak szürkül a világ, savanyúbb lesz egy kicsivel,ha mindent az érdek, és semmit se a szeretet irányít.

.kaktusz