Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. július 31., szombat

Figyeld a távolt





a víz-gyűrűk
egymásba forrnak
véges a végtelenhez ér
kisiklott percek összevisszasága
a tünékeny messzeségbe vész
-a mába olyan kevés fér

az idő útjain
kerülgeti egymást
a sok meg-nem-élt
az esélyek üres kezében
vergődő élet
haza csak
kapuzáráskor ér

fehér hajnalba
álmodom magam
-csillagfényes sötét-
összejárom Érted
az ismeret egét
-tűz lobog
vágyakozó fény-

… figyeld a távolt
botladozó lábam
közeleg Feléd.

newyear

Ülj ide mellém






Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Csukás István


Hangok nélkül






Nem maradt más neked,
csak a harccá dúlt kemény éjszakák,
indulsz, érkezel, fekszel, ülsz, állsz,
toporog benned a hiány.
Álmokat lopsz önmagadtól,
hogy újra éleszd
a benned haldokló tűztáncot,
verseid avítt szavakká múlnak,
szépséged csak a hold arcában láthatod.
Fogytán a tintád,
de ah, minek is már,
ha a lélek fáradtan szuszog a falak közt,
és a test is csak egy kényszer.

Szerelmeid leszaggatott ruhái
hanyagul szétdobálva szobádban.
Illatuk bőrödön, csókjuk szádon,
pillantásuk benned őrzött lángok.
Hangjuk szótlanná temetődött,
a mennyek és a föld között
az elfelejtett öleléseidért.

Ágyad vetetlen, sarokba hajított
gyűrt matracodra fekszel.
Mormolod, ez csak egy egyszerű vers,
visszaálmodod magad a múlt fénybe.
Egykor kavics voltál,
tenger mosta öbölben álmodtál,
de repültél a magasban is,
sólyomszárnyad erőtlenül kapaszkodott
a zajongó szél örvénylő ölébe.
Voltál már célpont,
a golyó eltalált,
lelked keresztre feszítették,
tested szoborrá avatták.

Most tükör mögé bújt csend vagy,
befele nézve őrjöngsz,
szilánkokra töröd
kezedbe szorult néma szíved.
Árnyékod lassan összeér
a meghajló fák árnyékával,
ne félj, ez csak egy egyszerű vers lesz újra,
hangok egy billentyű nélküli zongorán.
Halhatatlan már úgy sem leszel,
légy sólyom, a kalitka nyitva,
suhanj a széllel hangtalan,
s álmodj a magasban tovább.

Szilágyi Hajni


Tudod arra gondoltam,







Tudod arra gondoltam,
hogy az idő során az embert
sok kudarc, sok fájdalom éri,
meg is keményedhet, csapás annyi lehet,
de nem mindegy, hogyan keményedik,
hogy megkövesedik, megfagy,
vagy esetleg megmarad a képessége,
hogy felengedjen a jóra, a szépre,
ha csak egy árnyalatnyi is van belőle,
ha a valamikori gyerekből megmaradt benne,
akinek nagyon tudott fájni,
de aki a veszteség után is tudott nevetni,
örülni a világnak,
igen, a hidegben az ember fázik,
de megfagyni, az Istenért,
megfagyni soha nem szabad,
jobb lenni olyannak,
mint a virág,
amelyik a sötétben becsukódik,
ha sokáig tart is a sötét
az első napfényre boldogan pattan ki,
mint a világosságra szomjazó bimbó,
ami már megkövesedett
fényre az már nem reagál,
a megfagyott többé fel nem éled,
de a szeretet életben tart
legnagyobb fájdalomban.

2010. július 30., péntek

Szabó T. Anna Akkor







Van perc, amiért mindent odaadnál.


Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
égre tárt csőrrel zengett a rigó.


Az első csók. Két forró tenyered.
Ahogy belülről megismertelek.
Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:

szeretni jó.


Arany János Feléd, feléd






Feléd, feléd, te drága lélek,
Repülnek bús fohászaim,
Magányomban veled beszélek,
Ölelve képed' karjaim.
Unalmas század minden óra,
Mely nem körödben röppen el
Haj, nem talál más nyugtatóra
Kivűled e vérző kebel.

Ha dallok, gyászos a víg ének;
Sértik szivem lágy hangjai;
Érzem: víg-percim eltelének,
Közelgnek a bú napjai.
Mérföldek nyúlnak el közöttünk,
Eltilt idő és messzeség:
Oh -... a frigy; mit kötöttünk
Fog-é, fog-é majd élni még?

Ha majd derült élet körében
Neked kedv és öröm virúl,
Ha majd kiesb táj édenében
Feléd vidám hajnal pirúl,
Ha boldogságodat tetézni
Ifjak szerelmért esdenek:
Fogsz-é a multra visszanézni,
Hol oly csekélyek mindenek?

Ha élte rózsa-hajnalában
Imádód majd előtted áll
S forró szerelme lángzatában
Szivével szívedért kinál,
S tűz és erő, kedv és reménység
Dereng az ifju arcain -
Gondolsz-e vissza egyszer csak még -
Andalgva a mult kinjain?

A társas élet víg körében
A víg májusi esteken,
Járván az alkony hűs csendjében
Árnyas, virító kerteken:
Ah, mily könnyű lész elfeledni
Egy oly kietlen, bús telet,
Hol csak tüskét lehete szedni,
Hol elfagy a lángképzelet!

Ah, összevetve majd a multat
A víg jelennek bájival, -
A bánatost, ködbe borultat
Az új öröm rózsáival:
Ki fog vádolni, Lányka, hogyha
Felejted az örömtelent: -
S kezed kinyujtod a rózsára,
Éldelve a kedves jelent?

Én nem vádollak: csak szivemnek
Emésztő lángját vádolom:
És égi üdvét egy telemnek
Öröklő télben gyászolom.
Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, -
Volt egy telem: szebb, mint tavasz.
Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár,
Ah - volt, - de többé nincsen az!

Szabolcsi Erzsébet: ...mert az élet repül velünk,






...mert az élet repül velünk,
ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,
andalogva, kézen fogva,
emlékeket felkarolva,
sóhajokba kapaszkodva,
összebújva vagy széthullva,
illatokkal, illanókkal
tele tarisznyánk a jóval,
hamubasült fájdalommal,
friss idővel, vagy a múlttal,
ezerarcú szép titokkal...

Az a másodperc,






"Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni"

Müller Péter

...és majd ott is alszom el...






...ami kevéske az éjszakából maradt nekem, elég volt arra, hogy vágyakozásom utánad szinte kibírhatatlan legyen...borzongott a sóvárgástól testem-lelkem, csak egy perccel, sőt egy pillanat töredékével beértem volna, mint az éhező koldus egy falat kenyérrel, ha érezhettem volna rózsaszirom ujjaid bűvölő tapintását és érzéki simogatását bőrömön; csak egy lágy mosolyt láthattam volna finoman ívelt ajkadon, és pilleszárnyú apró csókkal magaméra rajzoltam volna vonalát. Vágytam magamba szippantani illatod, márványszobor-szépségű arcodat keretező hajad puhán lágy omlását pőre bőrömön érezni; az éjszaka foszlányaira esem szét gondolatban a hozzám feszesen simuló hullámzásod alatt, és minden pillanattal erősebben feszít a vágy, hajszolva űz karjaid felé...és majd ott is alszom el...

Moha

2010. július 28., szerda

Forró tenyereddel






Forró tenyereddel
szemérmetlenül simítottál
reszkető testemre ingerületeket,
miközben nyelveddel
köldökömnél körözve
édes kínba feszítetted elfúló leheletem
hogy idomíthasd magad alá
zabolázatlan ágyékom gyönyörét...

- édes birtoklás -


Majd egy lassú, érzéki mozdulattal
fölém hajoltál

(mert láttad: kész vagyok veled repülni )

Egymásba kapaszkodott remegő tekintetünk
és nyitott ajkamba csókoltad magad.

Gyengéden ölelt át egy érzés :
- szeretlek -
Ekkor született meg bennünk
a Mi
és lettünk a Világnak
örök titkai...

Málna

Márai Sándor : Az utak







Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.
Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.
Nemcsak mi haladunk az utakon az, utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.



Balatonlelle






A magányban megnőnek a gondok,
választ várnak arra is, hogy miért fúj a szél
s a kéklő dombok opálcsipkéin túl
már látja szemünk, hogy közeleg a tél.

Locsog a tó,
hullám, hullám után veri a partot,
őszül a vén park,
magasba nyújtom a kezem
s egy halódó gallyat lehajtok.
Fodros, redős a víz arca,
s ha jön a z új nyár kéklő-mosolygós lesz újra,
de arcomon az eljövendő szép júliusok
csodafénye
az élet lángját többé ki nem gyújtja.
Nélkülem lesz majd reggel, dél és este,
nem tudja majd a tihanyi visszhang,
hogy valaki 65-ben
kíváncsian várta-leste.
Jönnek majd mások
a műutat szélesítik
a nagyrobajú kalapácsok
a TÉR szűkül mégis
és távol, nagyon távol van az ég is.

Apró pöttyök a csónakok,
mit ér, hogy himbálódznak a vízen,
s hogy naponta ötször-hatszor jól lakok,
és hetvenkettőt ver a szívem?
A fák nem felelnek,
a kavicsos úton vénember csoszog,
merít a gyógyforrás vizéből
s tudja:
helyette mások lesznek boldogok.
A tó nem felel
ábrándokat ringat az ár,
susog a lomb a fákon:
a jövőben hinni, bízni kár.
Pillanat csupán az élet
halál szele suhan át a tavon,
meghalunk egyszer úgyis
öregen vagy fiatalon...


Komlósi Lajos

Tudod, ma hajnalban....






Tudod, ma hajnalban
sűrű madárcsicsergésre ébredtem,
és az jutott eszembe,
bizony igaz, a gondolat teremtő erő,
tud boldogtalanságot, és boldogságot is adni,
ő alakítja kényére-kedvére az életünk,
tudja a fájdalmat elfeledtetni,
és örökre életben tartani.
Gondoltam, majd mondom neked,
vigyázz a gondolataidra,
ne engedd őket sötét sikátorokba,
vigyázz rájuk,
hogy a boldogság oldalán maradjanak,
ott eresszenek mély gyökeret.
azt mondod,
látod rajtam, hogy boldog vagyok,
és azt hiszem, jól látod,
azért vagyok boldog,
mert én megtaláltam a kincsem,
és ez a nem várt öröm bearanyozza a létem,
olyan ritka pillanat ez az ember életében,
pedig születéstől keresi az igazi kincset,
keresi az igaz barátot, az igaz szerelmet,
oly rég óta keresi,
hogy azóta már megtanulhatta volna,
nem vagyunk mi kincsásók,
csak nagyon ügyetlen kincskeresők,
mondják, aki keres, az talál,
de talán soha nem azt, amire vágyik,
igazgyöngy nagyon keveseknek adatik,
aki talál, annak is csak véletlen sikerül,
én soha nem kerestem,
hát hogyne lennék boldog,
mikor nem várt kinccsel találkoztam,
nekem is sok minden fáj,
néha az én gondolatom is rossz felé kóricál,
de a kincsem oly erősen világít,
hogy könnyen visszatalálok oda,
ahol a legjobb nekem,
a boldogság napos oldalára.


2010. július 26., hétfő

Benne(d), érte(m)






A nap fénye beszakadt,
résnyire megnyílott a föld.
Mezítelen táj felett szökik a csend,
illan a lét, nyárba tapos az ősz.
Törd át ezt a végtelenné fagyott álmot,
mely elzárja előlem a világot.
Nézd, a napnak mindig sikerül,
mondd, nekem miért nem?

Fák karcos ágaira
puha fészket rak az alkony,
ráfekszem ma egymagam,
helyet csinálok álmaidnak,
ha felém indulnál,
legyen hova érkezésed.
Hisz Isten tenyerében már nincs hely.
Csillagtörések íve sebzi az estet.
Koldus rongyba csavarta életem,
ujjain himbálózik kifordított szívem.

Tegnap még könnyű voltam álmodban,
de ma úgy ereszkedek le,
mintha sosem jártam volna nálad.
Nehéz a levegő, és egyre jobban fáj
ami nincs, és hiányzik ami van.
Megteltem ürességgel,
egyre szűkebb idebenn a hely,
közel-távol kint rekedtem tőled,
ajtód előtt toporgok
a könyörtelen idővel.

És lépek, már nem nézek hátra.
Elnémulnak lassan a fények,
szelekbe kapaszkodnak az álmok,
éjt susog az idő, lépkednek az árnyak.

zuhanok
álmodba
szíved közepébe

Zuhanjunk együtt tovább,
kapaszkodj értem.
Alánk terül önző csendünk,
súgod, ne félj,
egyszer úgyis földet érünk.

Csak ne hagyj öleletlen magányban,
találj rám, ha elvesznék a magasban.
Látod, kilépve önmagamból
néha elbolyongok,
és káoszban ébredek,
ha eltűnik a lépcső,
és elhajlik az utolsó kapaszkodó.
Keress meg, és tégy úgy,
mintha sosem jártál volna nálam,
lélegezz velem, fogadj magadba,
légy’, testem, karom, lábam.

De előtte áss mély gödröt
a lehullt csillagoknak,
temesd őket vissza
a dombbá nőtt csendbe,
dobd rájuk felsebzett lelkemről
leszakadt, véres rongyaimat.

Lassan egybefolynak
a napok, és szavak,
ránk csorog újra
a hideg alkonyat.
Lopj tüzet a lemenő napból,
hadd vigasztalódjak
ma csupasz szívvel,
egymagam,
benne(d),
érte(m),
szótlan.

Szilágyi Hajni


Nélküled






Engedem az érzést
óriássá válni,
hogy a jól kicsavart,
lepedőbe takart,
meztelen mondatok
ne fázzanak – nélküled.

Szűkös, szürke szavak
alagútján lépek,
- árny takarja arcod –
kemény emlék-pallos
s védőpajzs oltalmaz,
hogy létezzek – nélküled.

A fájdalmak, tudjuk,
titkokban – tompulnak,
s ha hozzád ér kezem,
csillag lesz a szemem,
lázfoltjaim múlnak,
s már nem félek – nélküled.

Péter Erika


Szívből szeretni






Szél lennék, nyári szél, mely arcod simogatja,
vagy fodrozódó tenger hullámokat vetve,
hogy hűsítő habjaimmal érinthessem tested,
lágyan ringatózva, míg le nem száll az este.

Fa lennék szép szál, fa, szélesre tárt lombbal,
melyen a susogó levelek földig hajolnának.
S mikor megpihennél a sárgult lombok alatt,
eldúdolnám vágyszerelmem szíved dallamának.

Nap lennék, fényes nap szivárványon ringó,
melynek gyémántűz fonákja szemeiden csillan.
S mikor hajad ezüst szálaira éjcsillagot ragyog,
képzeletünk vágyódása lepkeszárnyon illan.

Hold lennék ezüstös, csillag közt merengő.
Fátyoltáncot ellibegő pillanatvarázson,
mi gyengéden ölelne, míg szívemen pihensz,
mindaddig míg valóság lesz tündér röptű álmom.

**********
Vers:Kun Magdolna

Serfőző Simon: Átvérzed






Szívemen eleven seb vagy,
nem tudsz begyógyulni.

Amivel bekötözhetném,
nincsen olyan géz, orvosság se,
hogy a fájást enyhíthetném.

Csak sajogsz, lüktetsz bennem.
Átütsz rajtam: átvérzed a lelkem.


2010. július 25., vasárnap

Tóth Árpád Ó, merre jár...





Ó, merre jár, kit szívem még szeret,
S kiért tünődöm, esti hallgató,
Megvérez, esti bú, halk fegyvered...
S míg ringat fekete és altató
Tükrén a csend, a csend, a lusta tó,
Kezemre hajlik búsuló fejem,
Ó, istenem, meghalni volna jó,
Nyújtózni öntudatlan, végtelen,
És fedné őszirózsa vöröslomb fekhelyem...

Szavaim ölében...






Kifinomult lelked redői közt pihen
dőlt árnyéka puha betűimnek
ahogy versbe öntlek megremeg a szívem
gyönyörűnek rajzol a balga képzelet.

Szavaim ölében ringatlak lágyan,
mint beteget ringatja a gyógyító remény
összeolvadunk rímeim zajában
boldogságod enyhíti sorsom keserét.

Életünk boldogsága






Életünk boldogsága parányi töredékekbôl áll össze - az apró, elfeledett csókokból és mosolyokból, egy kedves pillantásból, avagy egy szívbôl jövô jókívánságból.

(Samuel Taylor Coleridge)



Hová lesz a szerelem?






Amikor átéled, amikor elborít, amikor hatalmába ejt, akkor azt hiszed: örök. Hiszen nincsen semmi más, ami ennyire fontos neked, ami ennyire felemel és felrepít, ami ilyen csodálatos és szinte elviselhetetlenül szép... De aztán történik valami - ki tudja, miért, ki tudja, hogyan - s csak egy égő hiányérzet marad. Eltűnt, elillant, már nem perzsel, már nem fáj, csak egy különös, édes emlék lesz belőle, amit bármikor felidézhetsz, de uralma többé nincsen feletted. Azután valamikor, valahonnan megint előkerül, hirtelen, észrevétlenül lecsap újra, s te csak azt veszed észre, hogy ugyanaz az erő tart fogva, mint régen, csak annyi a különbség, hogy már másvalaki idézi elő benned ezt a csodát. Másik arc, másik hang, másik ember. Hogyan lehetséges ez? Melyik a valódi, az igazi szerelem? Vagy ilyen nem is létezik, csupán mi nem vagyunk érettek rá, s ezért nem marad velünk? Miért, honnan érkezik és mikor, miért kell eltűnnie az életünkből? Hová lesz a szerelem?

Szilus

milyen is az igaz szerelem,







Sokan elmondták már,
sokan megénekelték,
sokan leírták,
sokan csak gondolták,
milyen is az igaz szerelem,
volt ő már maga a pokol,
és a legszebb mennyország,
odaadás,
és a mindent elvevés,
hiány, és beteljesülés,
sivatag és oázis,
háború és béke,
sírás és nevetés,
áldás és átok is,
de tudod,
én most arra gondoltam,
hogy a szerelem olyan,
mint a tavasz,
nem arra,
hogy a tavasz a szerelem évszaka ,
hanem, az igazi szerelem
olyan, mint a legszebb tavasz,
ez a tavasz évszaktól független,
télben is napsütésben,
mert belül van,
tavasz a lélekben.


2010. július 24., szombat

Kimondva oly’ kevés







Hideg, nyirkos falak közt vergödött lelkem eddig
Szívem ólomládába zártam örökre,
Nem volt fény se árnyék, csak a szürke
Monoton morajlással folyt felkavarodott életem.
De Te átöleltél s felnyitottad két szemem,
Ahogy szívem nehéz koporsóját
Lágy napsugárban boldogan sóhajt
Egész létem, s érzem Veled megnyugodtam.
Átnyújtom szívemet teljes egészében,
Vigyázz rá kérlek.
Cserébe semmit sem kérek,
Csak had legyek szemeid tükörképe.
Szavakká formálva érzéseim ponttá törpülnek,
Boldog sóhajt szívok a világból,
Melyet Te jelentesz nekem, hogy mindig hiányzol
Kimondva oly’ kevés, ahogy az is,
Hogy mindennél jobban Szeretlek

Bódizs Péter


Joe Dassin - Et Si Tu N'Existais Pas...


Zenébe botló bánat






A kialudt vulkánt.
már nem gyötrik
összekarmolt álmok,
zenébe botlanak
a hegyen
füvek, fák, virágok
Játszom,
táncol velem a világ:
fejemre könnyeimből
kötök koronát.
Énekelek, messzire
száll a dalom,
bánatomat a folyókra
gombolom.

Ruder Jana


AZ ÉN MIATYÁNKOM dr.Papp Lajos szívsebész verse






Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád, soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!

Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a "rossz", - erre van Istene!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a "nagyvilág",
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve ,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, - hajtsd meg homlokod,
S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a "kisember" fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a "gazdag" milliót költ: hogy "éljen",
S millió szegény a "nincstől" hal éhen,
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, - tedd össze két kezed,
S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, - sőt - ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy - tagadd meg "ŐT",
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!
Uram! Segíts! S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak...!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a "nagyhatalmak" a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,
MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt ISTENEM MI ATYÁNK?!
Ó "lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a "rossz", támad, s tombol!
URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!

ÁMEN


Francis William Bain:Ha jönni látlak






Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. És remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, és mikor elhagysz, az a halál.


...tudod, Kedves






...tudod, Kedves, mostanában egyre többet gondolok téveszméknek "köszönhető", félelmetesen hangzatos dolgokra, mint a szabadság, eskü, hűség, és már tudom, csupán akkor acél-rideg, kemény és élettelen mindez, ha magunk sem vagyunk biztosak érzelmeinkben...az ember úgy gondolja elveszíti önmagát, és szabadságát feladja, amikor összeköti életét társával, majd soha többé nem kívánkozik szabad levegőben repülni, lélekszabadságtól fűtve gondolatszárnyakra kelni; észre sem vesszük, miként válunk gyilkosunkká azáltal, ha úgy érezzük vége a gondtalan kóborlásnak s olykor felelőtlenségnek tűnő "élj a mának" felfogásnak, pedig minden csak most kezdődik el...mert igaz szerelem-érzet az, mikor társad mellett szabadabbnak érzed Magad, mint nélküle, ha érezni, miként vagytok ketten akkor is, mikor csakis egyedül lejted a piruetteket rejtőző gondolatvilágod rivaldafényében, és egyszer csak észreveszed a Kedves figyeli minden rezdülésed, de "csendpólyádba" tekeredve, kibontakozásod láttán, öröm-némaságban Veled együtt örvend.figyel, óv, vigyáz, és csupán akkor lép be szentélyed fényébe, ha kezet nyújtasz felé és bevezeted.gyakorta pompázatos ünnepség keretében elhangzik, "örökkön-örökké, jóban-rosszban"...olyan megváltoztathatatlannak tűnik, olyan hangosan csattan a lakat régi életed ajtaján, és oly mélyen kong az elveszett kulcs veszte múlt-hasú hordó dongáján...de miért is akarnák megváltoztatni...micsoda téves érzelmek...Miért hisszük, hogy csak úgy létezik az életen át tartó szerelem, ha tiltunk, előírunk, elvárunk, beavatkozunk, lélekzsarolunk? Hogyan gondolhatjuk életben tartani azt szabadságról formázott szívdobbanást, amit szerelemnek hívnak, ha megcsonkítjuk fenséges szárnyait? A kezdetben csodás érzelmek kártyavárként dőlnek össze bennünk, elveszítjük igaz létünk, és az elvárás-labirintus mitikus szörnye darabokra szaggatja minden hitünket...a hitet, hogy jól döntöttünk, és életünk végéig kitartunk az esküszó fejünk felett himbálózó pengéje alatt...ezzel ellentétben lásd a szerelmet a maga igazában, önnön ragyogásában, ne várd, hogy általad megásott mederben szaladjon tova, hagyd, ásson utat magának, romboljon, vagy építsen...mert ha igazán szerelmes vagy, lila ködképek nélkül, érte és önmagadért élve, akkor az "örökké" lesz az a szó, ami mostantól a mindenség tündöklésével párosul, léttelen életed párkánya lesz, mikoron a mélybe zuhannál, s nyitott ablak a bordákkal szegélyezett mezők színes kavalkádjának, amit érzéseknek hívnak...ha elemzed az életed minden egyes fordulóját, tovaszökik a pillanat, ami felkínálkozott, s fullasztóvá válik Meryl Streep és Clint Eastwood könnyes búcsúszava...miszerint ez a fajta bizonyosság csupán egyszer létezik...

Moha

2010. július 22., csütörtök

Szerelem születése






Harcolok érted. Az édes hús alatt
csonthéjba zárva, sötétbe, a mag,
a mandulatömör. A kéz, a száj
azt bontogatja, ami nem anyag.
Titkod kibökni nem muszáj.

Épp úgy, ahogy a teraszon hagyott
könyv kinyílik - a szél lapozgat ott -
súgva borzong, lobog papírhaja,
mint kukorica szőke bajusza.
Idegennek csattognak a lapok.

Sorsunk kuszán, születetlen vetődik.
Az ég sem érti, bár a könyv nyitott.
S mit nem találtam, mert vakon kerestem:
titkod falán, benned, az égitestben
láthatatlan mindig világított.

Balla Zsófia


2010. július 21., szerda

Nemsokára-egy csendes éjszakán






Fürkészem a csillagos eget,
s nem tudom - válaszokat
miért náluk keresek.
Ősporunk nyoma talán,
mely égből a földre vezetett;
ám e szürkeségben, pőrén
reszkető testünk - csillagporok
fénytelen terme lett. Egyetlen
félelmek nélküli álmodás
kell csupán, hogy megleljük
vágyott otthonunk ezüstsugarát.
Nemsokára - egy csendes éjszakán…

Mirian

Emlékpercek






Homlokomra redőket terít
és vajúdó holnapnak int a ma,
pillantásnyi réseket feszít
bezárt ablakomra kíváncsian.

Szememben bár öltésnyi küzdés;
megmaradt a bágyadt hallgatás,
kikezdi néha szomorú féltés
emlékpercek néma tűfokát.

Létem elszakított üres lap,
melyet ha felkap csatakos szél
gondolataim elhantolt magva
közt, csitult hitem nyugovóra tér.

Varga Nóra

Emlékszel?




Emlékszel, mikor egyszer a hűségről, mint legszebb erényről beszélgettünk?
Akkor még mit sem sejtettem arról, milyen különös, milyen különösen sérülékeny virág a hűség. Hogy hűnek lenni ugyanúgy, mint szeretni, nem csak akarat kérdése.
Mint ahogy a virág sem akar, nem akar elhervadni, de, ha eljön az idő mégis elhervad, ha nem szakítják le, akkor is elhervad. A hűség se szeretne, hűtlenné lenni, ha egyfolytában fogják kezét, ha lépést se tesz, akkor sem lehet megóvni, mert az igazi hűtlenség, ugyanúgy, mint az igazi szeretet, a lélekében születik.

.kaktusz


2010. július 20., kedd

Majd én is megszólalok






Ha megáll az óra,
s lopok egy percet,
ha odébb görgetek
egy ismeretlen testet
az ágyon,
ha várom,
hogy a szíved
visszakalapáljon,
majd én is megszólalok.
Ha a fekete éj,
csillagot szül
nekem,
ha az utolsó pohár
végleg kiürül,
s a kezem,
ha kezedbe akad,
majd én is megszólalok.
Ha majd ketten maradunk
- két összebilincselt magány -,
ha azt mondod lehet,
esetleg talán,
s egy percig még maradok,
majd én is megszólalok.
Ha a kaputok alatt
lámpafénybe vonod
magad,
ha az ablakból
még látom ahogy,
testedre hull
a paplanod,
majd én is megszólalok.
Ha hazafelé menet,
az omló falban
az erek,
neved nevetik felém,
ha másé nem vagy,
de az enyém,
majd én is megszólalok.

Grim



Mindhiába





Mondd, mért oly fényes,
Mért oly felhevült az Éj,
Miért érzem lüktetésed,
Mikor, nem is vagy enyém.
S mondd, óh´ mondd a szót,
Mely ártatlanul szegez a fára,
S tüzet gyújt alája a vágy…
Ne kérdd tovább!
Ne kínozz… hisz, érinthetetlenül
Égek s égsz Te is… mindhiába már.

Mirian

Elvitted magaddal






Hiányod űrt hagyott bennem,
elvitted magaddal a szívem.
Őrizd meg, vigyázz rá,
ha szomorú, nevess rá,
ha kell, akkor védd meg,
ha reszket, dédelgesd,
ha fázik, melengesd,
ha futna, ne engedd,
ha érted dobban, szeresd!

Segíts, hogy tovább éltesse
létünk tiszta szép örömét,
fényeket sugárzó perceit,
összefonódó kezeink
halvány tűzmelegét...
s legyen erőnk tovább vinni
esendő szerelmünket
akár a "túlsó partra" is.

Jószay Magdolna

Reszketve






Reszketve érzem; - elveszítlek, …
eltűnsz, mint nyári napsugár,
ahogy az égre búsan gyűlnek
gomolygó felhők, s zord a táj.
Lelkemből esőd el nem mossa
emléked; - bennem megkövült
e szép szenvedés. – Sokszorozva
érzem a múltat, a derűt.
Reszketve érzem; - elveszítlek,
s felhőbe vonod alakod,
de bús szívemben édes kínnal
emléked mindég felragyog.

Kemenes Kálmán

Elrejtem magam






elrejtem magam hogy megtalálhass
alkonyatból vetek neked ágyat
kiszólok érted az éjszakámból
elengedlek ha a hajnal lángol
tűnődő ujjaimmal vigyázok
ne riassza el a csönd az álmot
elrejtem magam hogy megtalálhass
szavaimból vetek neked ágyat
metaforákkal üzenek érted
végigfut a láz ha megérted
vacogsz? borítalak takaróval:
melledre hajlok perzselő szókkal
elrejtem magam hogy megtalálhass
karjaimból vetek neked ágyat
szólok a májusi orgonának
a már elköszönő gyöngyvirágnak
és neked is ne siess maradj még
hullajtja szirmát a tavaszi ég

Nagy István Attila

2010. július 14., szerda

Ha most nem






Ha most nem, utána késő lesz,
így is futva érkeztél, épp a végén
Egyetlen nap maradt csak hátra,
amikor még kiragadhatsz, fölkaphatsz.

Ennyi maradt, egy morzsányi kiáltás,
egy utolsó sóhaj feléd, egészen a tiéd.
Látod, most gazdag lettél, megélhetted,
most megmenthetsz a pokolból egy életet.

De vigyázz, csak percek maradtak
mik az örökben pillanatokká törpülnek,
ennyi, és hajszál sem marad tőlem
Segíts kérlek, tudod hogy szeretlek.

Beke Zsuzsa


Egy szempár. Semmi több.







És mégis minden! Lényed összes rezzenése ott táncolt, ott örvénylett abban a fekete pupillában, s a szempillák fekete kerítésén át meg át törve ejtett rabul és vont magához.
Egy mogyoróbarna tekintet, mely ha akart, szelíd volt és simogató. Lángjai melegséget sugároztak, de túl közel menvén megégettek.
Tapasztalt egy tekintet volt és mégis, mintha ismeretlen érzés félelme csillant
volna, mikor én tükröződtem benne. Elgyengült és hűtlen lett.
Először mindketten menekültünk a másik hatalma elől, persze hiába. Elkapott, megfogott és elvarázsolt egy érzés. Szikrázott és vibrált, míg az idő cigarettaszünetet tartott. Tudtam, hogy vége lesz, de befogtam a fülem, becsuktam a szemem, hogy ne halljam a gondolatokat, ne lássam a Napot, mely biccentve köszönt be az ablakon, hogy aztán tovább haladva az égen ránk szabadítsa a hajnalt.
Mélylevegő és néhány esetlen mondat egy forró lépcsőn ülve kéz a kézben, hideg észérvek...kívül egy szomorú mosoly, belül, pedig elviselhetetlen csalódottság...éveket öregedtem egy délután alatt.
Sokáig kísért a tekintete mindenhol és mindenben és egyre csak hiányzott. Kitöltött valami fájdalmas semmi, én meg belefeledkeztem...
Aztán megértettem a miérteket és becsuktam egy kis ajtót a szívem pincéjében, lakatra. Néha ugyan lemegyek kicsit port törölni-mert szeretem azokat a régi emlékkacatokat-de sosem maradok túl sokáig. Így őriztem meg azt a szépséget és szenvedélyt, amivel gazdagítottál.
Mára egy szempár, semmi több. Ennyi maradt belőled.

Áfonya

Jöjj velem






Éjszaka, amikor a távol
hegedűjét hallod,
s csillagporral hinti
arcod a végtelen,
messze hordva mámort,
s evilági harcot,
érzed már, hogy várlak,
hívlak: Jöjj velem!
Érzed, hogy ott vagyok,
fűben, fában láthatsz,
s be nem látható
házsarkok mögött,
tagadod, és mégis,
lélekben már vágtatsz,
őrjöngve, nevetve
rohannál velem.
Úgyis elindulsz majd,
ha megtalálni nem félsz,
csak testben szakadtunk el,
de lelked lelkemen,
álmaimban itt vagy,
s ha könyökölve alszom,
hallom, ahogy mindig,
énekelsz nekem...

Andras