Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. december 24., szombat

Komáromi János:Ünnep




ha ünnep jár a világban
minden milyen furcsa lesz
azt hisszük most minden bánat
egykettőre semmi lesz

ünnep jön és ünnep múlik
azután elér a "rend"
végleg semmi nem változik
sem kívül sem "odabent"

nem értjük már a lényeget
nem érezzük a csodát
nem éljük át többé soha
Ünnep igaz "mivoltát"

szemünk mered úgy bámulunk
kezünkkel tapogatunk
hallgatunk és hallgatózunk
de semmire nem jutunk

hol az Ünnep? - kérdezgetjük
választ sehol nem lelünk
mind örökre elveszett hát
az Igazi Ünnepünk?

talán mégis van még remény
ha jó helyen keresünk
néhány percre csendben vagyunk
és nyugodtan leülünk

másként dobban ekkor a szív
felébred a Lélek is
egy perc nyugalom kell csupán
felébred az Ünnep is

gondolatban kezet nyújtunk
így egymáshoz elérünk
rájövünk hogy csak "Egymásban"
lehet Igaz Ünnepünk


Horváth Ilona /Hanoli/ Halkan járnak




Halkan járnak a nappalok,
három királyok,
pásztorok útján
reménnyel indulok,
valahol
szólnak angyalok,
megváltót váró,
békére vágyó,
szeretetben ragyogó,
bűntelen holnapot áhítok
egyszerű szóval,
őszinte szívvel
áldott Karácsonyt kívánok,
s indulok…
Három királyok, pásztorok,
el ne hagyjatok!


2011. december 23., péntek

Móra László - Karácsony édes ünnepén



Legyen ma templom minden ember szíve,
Melyben a lélek szárnyat bontogat!
Karácsony édes ünnepén
Legyen imádság minden gondolat.
Legyen ma templom minden ember szíve,
S legyen a templom tiszta, szent fehér.
Karácsony édes ünnepén
Istennek tetsző legyen a kenyér.
Szálljon szívünkbe áldott akarat,
Ez kösse egybe mind a kezeket.
Karácsony édes ünnepén
Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!
Akinek könnyet osztogat az Élet
És kín a napja, kín az éjjele,
Karácsony édes ünnepén
Ne fuss előle! Óh beszélj vele!
Testét takard be s enyhítsd sok sebét!
Óh lásd meg, tudd meg: testvér ő veled.
Karácsony édes ünnepén
A szíved szépül, őt ha öleled.
Az emberszívek örökélő őre
Tegye ma össze mind a kezeket!
Karácsony édes ünnepén
Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!


Ady Endre - Virágos karácsonyi ének





Óhajtozom el a Magasságba,
Nagy a csúfság idelenn,
De van Karácsony, Karácsony,
Istenem, én Istenem
S ember-vágy küldte Krisztusunkat.
Két gerlicét vagy galamb-fiókát,
Két szívet adnék oda,
Hogyha megint vissza-jönne
A Léleknek mosolya
S szeretettel járnánk jászolhoz.
Krisztus kivánata, Megtartóé,
Lázong át a szívemen,
Mert Karácsony lesz, Karácsony,
Istenem, én Istenem,
Valaha be szebbeket tudtál.
Óhajtozom el a Magasságba
Gyermekségemben kötött
Minden szűzséges jussommal,
Mert az emberek között
Nem így igértetett, hogy éljek.
Követelem a bódító álmot,
Karácsonyt, Krisztus-javat,
Amivel csak hitegettek,
Amit csak hinni szabad,
Csúfság helyett a Magasságot.
Lábainknak eligazitását
Kérem én szerelmesen,
Karácsony jöjjön, Karácsony
És száz jézusi seben
Nyiladozzék ékes bokréta.




Tudod arra gondoltam,
ha a kicsiny gyermekeket kérdeznék,
melyik ünnep a legcsodálatosabb,
biztos választanák sokan közülük,
maguké helyett
a kis Jézus születése napját...
és úgy igaz,
csodálatos, ritka egy ünnep az,
amikor szerényen háttérbe vonul az ember,
és ajándékozónak maga elé tolja a szeretetet,
legyen jó, vagy rossz az ajándékozott,
nem válogat a szeretet, olyankor,
inkognitóban érzi legjobban az ember,
hogy segítségével adni jó,
gyönyörűséges dolog, kár,
hogy ezt a más nevében adást
az ajándékozó sokáig nem bírja ki,
hamar előtérbe, nevesítésre kerül
a magamutogató ember,
az ajándékozó kilétére fény derül …
akkor már nem is igazi az ünnep,
mert ha a szeretet háttérbe szorul,
ha a fa alatt
várja az ajándékot adó az elismerést,
a köszönetet,
(és hogy cserébe mit kapott ő)
ha az örömszerzés puszta öröme helyett
az öröm várásává alakul,
akkor az ünnep a lényegét veszíti el,
azt, hogy az ajándékot nem az ember,
maga az ünnepelt szeretet osztogatja.
.kaktusz

2011. december 10., szombat

Nem csábít már...




Nem csábít már engem dal, szín, íz, akármi.
Szeretnék leülni, szeretnék megállni,
Élni csak halva jó.
S vagyok mozdulatlan, tükörsima tenger
Álló vizén tovasikló nyugtalan hajó,
Nyugtalan hajó.

Haláltusa közben s mégis néma hattyú.
Csilingelő csengő és fölötte szivattyú.
Szólok még hebegőn.
Aztán csönd. S a szívem ide-oda kapkod
Bura alatt nincsen hangom, nincsen levegőm,
Nincsen levegőm!


Gellért Oszkár





Melegség jár át,
izgalom, várakozás,
amint szólsz hozzám.

Harcos Katalin

Rémálom




Lázálomban mélyen égve
Égő szemmel bámulok semmibe
Minden furcsa, rémes nagyon
Sötét árnyak futnak falon

Padló reccsen, ablak koppan
Mellem zihál egyre jobban
Elpattan egy kristálypohár
Zümmög valahol a dögbogár

Gyilkolt ember lelke nyüszít
Nem bírja fájdalmát, s visít
Ajtó nyílik, senki nem jön
Lépéseit hallom, ágyamig jön
Érzem teste áramlatát
Jeges kezét, fagy fuvatát
Rám hajol, de arca sincsen
mégis mondja, Drága kincsem!

Ujjai karmokba görbül
Húsomba vág kegyetlenül
Mosolytalan gonosz, hideg
Kegyetlen, s nincs benne lélek
Mondanám, engedj el céda
De szó sem jön az ajkaimra
Falak nőnek körbe, égig!
Rám borulnak nyomnak földig.
Lidércek ugrálnak körbe
Rángatnak le mély gödörbe

Szörnyen félek, s felriadok
Álmodtam csak! Egyedül vagyok!
Károly Nyárády

Csak Veled élhetek...



Lelkembe nézz, mert én ott vagyok!
Gyötrődő, fájdalmas sebek között,
a téged féltő, sajgó perceken.
S a kiszáradt könnyektől felszakadt erek,
már oly régóta vérzenek.
Jéggé dermedt sóhajok fagyos magánya,
fojtogat, és csontomban didereg.
Ne csak az arcomat, megfáradt, ráncos bőrömet,
Hanem szívemet figyeld!
Mennyi kíntól vonaglik, érted aggódva,
Jajszó nélkül, szenvedőn?
Hogy selymes rétté legyen lábaid előtt,
ha erre jársz, fel ne sértsd magad,
hanem, mint lágy fuvallat, úgy lebegj.
Kezemhez simul apró kis kezed.
S az együtt töltött végtelen éveket,
érzem selymes bőrödön.
Hisz mindent nekem adtál.
Elém terítve tiszta, ragyogó lelkedet,
Most is,féltőn átölel tündöklő tekinteted.
Vigyázok rád, mert csak veled élhetek.


Sándor Gyula

2011. december 7., szerda

Annyi a hiába...


Annyi szerelem van bennem,
annyi édes kín,
annyi boldog fájdalom,
annyi túlcsordult érzés,-
de te nem vagy a vállamon,
édes teher, te drága súly,
hogy suttoghasd - ne búsulj,
én átveszem a terhedet,
és ha kell, visszaterhellek,
mert bennem is túlteng a vágy,
s nem kell, csak egy szék,
egy asztal, egy ágy,
egy fedél, hogy bújjak hozzád,
és nem mérem a szobád hosszát,
csak az időt, mely oly rövid,
hogy életünk beletörik...
Hiába csordul túl a vágy,
hiába otthont ad az ágy,
hiába éget a mámorom,
és hiába pihegsz a vállamon...

Török József


Simon István : Gyönyörű terhem




Emlékeim kutatom – semmi,
vagyis minden… Most mit tegyek?
Kezdem már magamat zsebelni,
ahogy a villamosjegyek
gyűrt garmadjából zavartan
az érvényeset keresem,
vagy a pénzem, mit megmutattam
s már kötve hiszik el nekem.
Pedig megvolt! Belekötötte
anyám – talán egy kiflire -
reggel a zsebkendőcsücsökbe,
de nem érdekelt semmi se,
füttyentve jó magasra dobtam
s föld nyelte el a szép garast;
ne is kérjétek tőlem mostan -
honnan tenném le újra azt?
Mondom, apáim földje nyelte
el, amelyből vétettem én,
s nem is bántam, mert illő helyre
esett, hogy nemcsak az enyém;
mi a szegényre mindig rávall,
ha van neki egyszer, fizet:
a nagylelkűek gesztusával
odaadtam mindenkinek.
Keresem is azóta köztük
reménnyel a kincsem, hitem,
s olykor úgy érzem, széna közt tűt,
de kazlastul is elviszem
vállaimon oda, mihaszna
kedvem amiről énekelt,
s meg-megroggyanva is alatta
önzetlen viszek szép tehert.
Gyönyörű terhem: sorsom, emlék
és hitem – mintha földutak
gödrein magányosan mennék -
annyi nyomot csak fölmutat,
mint a kihajló bokor ága
a csüngő szénaszálakat,
az örök gereblye fogába
ami mindenhol fönnakad.

Mihai Eminescu : MÉG CSAK EGYRE VÁGYOM




Még csak egyre vágyom:
az este lágy csöndjén
érjen el halálom
tengerpart fövényén.
Álmom szelíd legyen:
erdő közelemben
s a végtelen vizen
derült-kék az egem.
Pompát nem akarok:
nem kell díszravatal,
ágyat is fiatal
gallyakból fonjanak.
Senki énutánam
ne sírjon síromon,
csupán az ősz lágyan
a fonnyadt lombokon.
Ha zajjal forrásán
a víz egyre csobog,
s sárga holdfény lobog
a fenyőfák ormán:
kolomphang hassa át
a hűs esti szelet
s a hárs hantom felett
ingassa szent ágát.
Nem leszek bujdosó
ezután már többet,
sok szép emlék bohó
kedvvel befödözget.
Csillagi az estnek
fenyők közül szállnak,
barátin szeretnek,
rám mosolyognának.
S míg a tenger hátán
zordon dal fakadna:
porrá elomolna
testem a magányban.

(1934)
Kibédi Sándor fordítása

LUCIAN BLAGA : A NAGY ELMÚLÁSBAN


Zeniten áll most fenn a déli nap.
Vizekben tükröződik lenn az ég.
Okos szemű barmok haladnak el,
s tócsákban bátran nézik képüket.
Egész mesevilág fölé
boltozódik mélyen a lomb.
Nem kíván semmi mássá lenni, mint ami.
Csak vérem kiált az erdőkön át
a messze-messze tűnt gyermekkorért,
öreg hímszarvas
kiálthat így elhullt párja után.
Lehet, hogy szikla zúzta szét.
Lehet, hogy föld süllyesztette el.
Hiába várok róla hírt,
csak barlangok echóznak,
s mélybe vágyó patak zuhog.
Nem kap választ a vér,
ó, ha csend volna, mily jól hallanám,
szarvaspárom hogy lép halálon át.
Tétován haladok tovább,
s mint a gyilkos, ki áldozata száját
betömi ronggyal,
öklömmel minden forrást eltömök,
hogy örökre hallgassanak,
hallgassanak.


Áprily Lajos fordítása

2011. december 5., hétfő

Mi volna nélküled?



Mi volna hangod nélkül ez a csend?
Csak némaság, és üresség hona…
de így, hogy szavad még fülemben cseng,
a csendnek is van titkos dallama.

Mi lenne nélküled magányos álmom?
Csak rezzenetlen néma holdsugár…
de így, hogy itt vagy nekem a világon,
álmom szenvedélyes, ajkam csókra vár.


Milyen lehetne akkor a jelen,
ha vágyat nem oltottál volna belém?
Nem lenne remény, sem szerelem…
s nem lopnék kalandot életedbe én.

Játsszunk hát kedved szerint, ÉLETET!
Vígat, és kacagástól hangosat!
Játsszunk vágyat és titkos szerelmet…
mindennél szebbet, mindig boldogat

Harcos Katalin






Tristan Tzara: Elágazás





Nem akarlak elhagyni
Mosolyom úgy a testedhez tapadt
Mint az alga csókja a kövekhez
Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él
De csak te tudod kicsalogatni házából
Mint kedves hangok a csigabigát
A fű közül
Virágok üde keze tárul felém
De nekem csak a te hangod a kedves
Mint kedves kezeid, mint a megfoghatatlan este, mint a pihenés.

Somlyó György fordítása

Kormányos Sándor :Őrizlek még...



Őrizlek még
mint őszi fák
őrzik levelük
sóhaját
úgy mint a csend
a némaság
őrzi vágyaink
dallamát.

Élő lelkekben valahol




Élő lelkekben valahol
kimondhatatlan magány lakik.
Oly hatalmas, hogy összefűzi őket,
mint apróbb lényeket a társaság.
Ilyen magány az enyém; tudd meg hát:
a Mindenségben
van még nálad is magányosabb.

(Hideg János és Velkey Anna fordítása)

2011. november 24., csütörtök

betakarom mezítelen lelkem,



betakarom mezítelen
lelkem,
majd csendben
beléd lesek...
zajt se csapok,
nesztelen zárlak
féltett álmokba...
kintről figyellek
ahogy
szívemben ébredsz...

Moha

Gyurcsó István: Szememben hordozlak




Lehetsz nagyon messze,
akármilyen távol,
közelemben jársz Te,
ha én úgy kívánom.
Szememben hordozlak,
örök tükör vagyok,
belerajzoltak már
a sugárzó napok.
Gyémánt reggelek
véstek a szemembe,
hogy az éjszakáim
veled teljenek be.
S lehetsz nagyon távol,
akármilyen messze,
csak bezárom szemem,
s itt maradsz örökre.
Ki tudna elvenni
tőlem, ha nem adlak!
Itt vagy te, a legszebb,
így csak én mutatlak.
Igazítsd meg hajad
két szemem tükrében,
úgyis ritkán látod
magad ilyen fényben.


Tristan Tzara: Elágazás




Nem akarlak elhagyni
Mosolyom úgy a testedhez tapadt
Mint az alga csókja a kövekhez
Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él
De csak te tudod kicsalogatni házából
Mint kedves hangok a csigabigát
A fű közül
Virágok üde keze tárul felém
De nekem csak a te hangod a kedves
Mint kedves kezeid, mint a megfoghatatlan este, mint a pihenés.


Tristan Tzara


 Somlyó György fordítása

Erdős Olga: Kopogtatás nélkül





Tudom, a tűzzel játszom,
hisz kopogtatás nélkül jöttem.
De már késő, bent vagyok -
az életedben.
Féltve őrzött múltad
kongva
üvöltik utánam
az elhagyott termek.
Lépteim visszhangja áruló jel,
a kulcs maga.
De még nem tudom,
mit rejt a hetedik szoba.
Ujjam végigfut a porlepte asztalon:
sorokat írok, talán egy verset.
A jelenben hagyott üzenet.
Még egy fahasáb a parázsra,
aztán megyek, és újra álmodom,
ami volt, és ami lesz - veled.
Mert nélküled nincs varázsa
se a mának, se semminek.


Wass Albert: A titokzatos őzbak



Megtanultam az erdő életét s ez az élet szebb volt, mint minden egyéb élet a földön, szebb, őszintébb, tisztább, igazabb. Komoly és szép gondolatokat adott az erdő s a nagy léha üresség, mely a lelkemet már-már uralni kezdte, megtelt újra szép és jó érzésekkel, amiket az erdőtől kaptam s a csendtől, amely úgy áradt szét az erdő fölött, mint Isten meleg lehelete.

Szabó Lőrinc: Pocsolyák




Esett. Megint kisütött. Szanaszét
tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,
nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,
a fekete Föld egy-egy ablaka,
s az Ég beléjük oly mélyre esett,
hogy szédítette a rémült szemet
s egy pillanatra elhitette, hogy
lent valahol egy másik ég ragyog,
igen, egy másik: az, amelyik a
talpunk alatt szikrázik: Számoa
vagy hogy is hívják azt a szigetet,
mely valahol épp alattunk lehet:
annak az ege tátongott felém,
vagy majdnem az, olyan iszonyú fény,
oly gyönyörű, gyémántkék áradás
rohant meg lentről, olyan ragyogás
csapott elő, és olyan hirtelen,
hogy azt hittem, mindjárt beleesem,
és csak kápráztam és szédültem és
oly jó volt e gyönyörű tévedés,
hogy sokáig eljátszottam vele
s szerettem volna mutogatni… De
aztán, mégis, nem szóltam senkinek:
kinevettek volna az emberek,
míg most, versben, elhiszik a csodát,
a valóságot: hogy a pocsolyák
tükrös fényükkel a tavaszi napban
kilyukasztották a Földet alattam!

2011. november 18., péntek

Zsefy Zsanett Az eső szerelme




Szerelmes lett az eső a szélbe,
imádta amikor az susog,
nyári éjek csendes magányába
ahogy hordta az akácillatot.

Szerette a felkorbácsolt képet,
folyók felett dúló erejét,
megcsodálta a kis semmiségből
felduzzadó hatalmas legényt.

Messzi tájról indultak ők ketten,
útjuk gyakran találkozgatott,
az őserdő fülledt melegéből
az ég a földnek zivatart lopott.

Cseppenként mind halomba hordta,
fellegfészkében az eső suhant,
a szél kísérte sivatagon túlra,
hol szívében szerelem fogant.

Csillogtatta millió kis cseppjét,
lágy permettel szórta a határt,
szikrázott szirmokon kacéran,
láb' lógázva is a szélre várt.

De hiába minden trükkös szándék,
a szél rohanva tört mindenen át,
az eső függönyét széttépve
pusztulást hagyott maga után.

Szerelmes volt az eső a szélbe,
de cseppekre tört benne a vágy,
így, ha fájó képek gyötrik néha,
jéggel veri máson el baját.

Boda Magdolna Az üvegen túl az éjszaka,




Az üvegen túl az éjszaka,
ideát pedig a lámpa
gyenge fényeszép szavak,
… és az emlékek polkát járnak az ablakom alatt.
Markomban függönyöm széle,
virrasztok, s álmaimban,
a csipkén átszűrődő éji fények,
neonok pislogó fémes kékje.
Arcom arcod tükörképe.
Micsoda különbség:
az üvegen túl az éjszaka,
ideát pedig a lámpa:
gyenge fénye.
Kinn: te,
idebenn: én, magam

Szilágyi Hajnalka Összefonódva





Két kezem nyújtom feléd ,
látod tenyerembe zárt csupasz létem?
Nézd, azokat a kusza vonalakat,
tudod, nem hazudnak…
csak kanyarognak csendben,
s morzsolódnak rajta az évek,
mutatják honnan indultam,
s utam valahol, egyszer véget érhet…

Apró kacatokat rejtegetnek...
a keskeny arcú hold sápadt fényeit
könnyekbe izzadt hideg párnákon,
ezer átokkal körbefont üvöltő éjeket,
hol csak a reszkető szél lengette
holt ritmusban táncoló csendem.

Most végtelen hömpölyög a világ
egymásra feszül kiáltva a nap, az éjjel,
a homály lassan köddé fénylik az úton,
ahogy eljátszik mögöttünk a múló-idő.
Az ásítozó éj medrébe vetkezzük
száműzetésre ítélt lidérc-magányunk,
s látjuk a kifeszített folyó tükrébe simulva
jelenünkben toporgó holnap-álmunk.

Kapaszkodunk a tajtékzó fénybe,
hogy ne legyen több zuhanás.
Ólomüvegén keresztül az ég
szivárvány-ködöt szitál ránk.
A nyújtózkodó puha sötétben
tenyerem tenyeredbe zárom,
homlokod mögé bújtatom a lelkem,
hogy a te szemeddel lássam a világot.

S újból elindulunk
a csendben kanyargó vonalakon,
tudjuk, már nem hazudnak…
szelíd csönddé olvad szerelmünkben
újra az ezerarcú nyár,
hisz’ egykor nekem adtad álmaid,
s utunk is csak együtt érhet véget…

2011. november 16., szerda

Metty: Semmit sem értettem





Volt már akkor is, hogy semmit nem értettem,
mégis hittem, és sokat reméltem,

magamban rólad álomképeket festettem,
szépen, hogy tetsszen, ki is színezgettem,

gyönyörű lelkedet aranyló sárgára,
édes ajkaidat vágyadó rózsára,

szemedben megláttam a felkelő napot,
hangodban beleszőtt millió madár volt,

nem volt elég ábránd, nappal is folytattam
amit éjszakánként rólad megrajzoltam,

színes-szép képedet egyre csak csodáltam,
míg végre a tökéletest bizony megalkottam,

magamban rólad nem is létezőről,
egy igaz hitű embert varázsoltam,

és vártam, csak vártam, hogy egyszer megtalállak,
de aki Te volnál, maradsz csak ábrándnak.


Dal




Szomorú vagyok, nehéz sóhajok
tépnek, mindig sírhatnék:
kinek hódolok,
semmit sem adott
epedő szerelmemért.
Amit vágytam rég,
s amit vágyok még,
már valóra nem válhat.
Engem, a szegényt,
itt hágy, ami szép,
kedv és javak elszállnak.

Amikoron látlak,
gőgöd sajgó bánat,
vígasságom elveszett.
Hiába ha vágylak,
inkább a halálnak
ajánlom meg testemet.
Hetvenkedhetek:
érted szenvedek,
amióta ver szívem.
Szánd meg hát beteg,
gyötrött lelkemet,
már örömöt adj nekem.

Álvaro De Luna
fordítta Tímár György


Magány




Egy elveszett lélek keresi otthonát,
Kit régen elkerült már a boldogság.
Vágyódik egy szebb, jobb világ felé,
De az már csak emlék, mi most végleg véget ért.

Egy aprócska porszem ő a nagy sivatagban,
Nem leli a világban helyét, bárhogy is akarja.
Bár próbálkozik azzal, hogy más ember legyen,
A többi homoklabda csak árt,
És nem segít neki egyik sem.

Minden egyes hajnal új fájdalmat hoz,
Egy újabb szenvedést, mi a szív mélyébe hatol.
De erős ez a porszem és konokul ellenáll,
Kibírja, hogy nem szól,
Bármekkora súly is nehezedik rá.

Mert tudja ő, ha szólna, úgysem hinnék el,
Mások szerint minden szava egy-egy kérdőjel.
Nem érti őt senki sem, bárhogy is szeretné,
Nincs egy lelki társ sem,
Ki a bajban megvédené.

De rájött már régen, hogy ez a sorsa,
És elfogadja azt,
Beletörődött a magányba,
És minden rá váró fájdalomba.

Ezért hagyja, hadd sodorja őt az élet,
Már nem tesz érte semmit sem,
De azért még reménykedik,
Hogy majd a halál után más élete lesz.

Reményik Sándor: Búcsú





Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindig búcsúzunk