Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. május 30., hétfő

Csak csendesen



Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem...
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen...


Wass Albert


Vagyok...



...mint a kútkáván felejtett üres pohár,
fészkébe bújó apró kismadár,
ki repülni fél...
...avaron síró halk zizegés,
szalmaszálon futó remegés

mint dallamot felejtő öreg gitár
ki porosan sarokban áll...
lassan elmeszesedő gondolat
elhalványult karcolat...

vagyok
mint fényétől megfosztott selyem
falról lehulló vakolat...
örökös kárhozat


Ruder Jana

Lucskai Vince: Meg akarlak tanulni



mosolyról mosolyra
leheletről leheletre
ujjbegyről ujjbegyre
szemhéjról szemhéjra
szóról szóra
mint izgága kamasz
szerelmes versét
ha tördelve kezét
elszavalja
meg akarlak tanulni
ha netán álmom
éj zuhatagán
lélegzetet vesz
átfordulva szívemre
az éber percem
is te lakd be
míg vissza osonsz
pőrén
törékeny
szendergésembe
meg akarlak tanulni
ha majd ajkadon
a szó
némán megreked
csókom fejtse meg
és nyelvünk
sámán táncától
kábultan
nyeljem nedvedet
kéjbe rándultan
öleljem
parázs testedet
meg akarlak tanulni
hogy bölcsen szemeidben
elmerülve
megsemmisülhessek. 

Megfosztottál a ruhámtól,



Megfosztottál a ruhámtól, súlyos terhet raktál a vállamra, töviskoszorút nyomtál a szívembe, keresztre feszítetted a lelkemet, szomjaztam, és ecettel itattál, a koponyák hegyén madarakra hagytál. És én érted várom, a feltámadást.

.kaktusz

2011. május 26., csütörtök

Vigyázz a szóra



Vigyázz a szóra,
mit ígérsz szerelmesen,
melytől sír a tollad,
amíg verset írsz,
mely túlcsordul belőled
egyre hevesebben,
szívedben nincs jajszó,
Te mégis egyre sírsz.

Vigyázz a szóra,
mely súlytalanul lebeg
és ugyanúgy múlik,
mint mi sosem volt,
mely mint fájó búcsú
könnyágyon remeg,
majd emléke sem marad,
hogy egykor ostromolt.

Vigyázz a szóra,
mit elhallgatsz előlem,
hisz maradék szemérmed
némasága ez,
mely görcsös gomolyba
hullámzik velődben
és belülről rágva,
mélyen megsebez.

Vigyázz a szóra,
mit kimondasz félénken,
könnyen eltévedhet,
mint anyátlan kisgyermek,
céltalanul bolyong,
és elárvult féltében
halk vágyába bújva
tán Téged sem ismer meg.

Vigyázz a szóra,
mit könnyedén elejtesz,
és mégis kong, mert üres,
akár a csengő érc,
mely hasztalan születik,
s mit hamar elfelejtesz,
de belém ontja mérgét
mielőtt ködbe vész.

Vörös Liliom


Beszél a csend,



Beszél a csend,
Fájdalmam felel.
Érzelmemnek árja
Gátját átvágta.

A jeges ár árad,
Elöntötte vágyam,
Megsemmisült minden,
Miről hittem, kincsem.

Szétporlott a gyémánt,
Rozsdás lett az arany,
A fájdalom velem eggyé vált,
A múltból vajh mi marad?

Mikor lesz megnyugvás?
Élhessek, mint bárki más,
Ne kelljen rettegnem,
Mit mond a csend nekem.

Beszél a csend.
Nem nyugszik a fej.
De ha múlik az ár,
Tán újra itt a nyár.

Lesz új remény és új kincs,
Olyan, mi még nincs,
Sokkal szebb, sokkal jobb,
Mint a régi volt.

Ám az új hiába jobb,
Hiányzik a megszokott.
De ha elszakadt, meghalt,
Sose leled már régi önmagad.

Beszél a csend.
Rá senki se felel.
Elnyelt az enyészet.
Köd borít … egészen.

Találkozás



Úgy érkeztél,
mint aki menni készül,
fázósan és könnyesen.
Hajadban az ősz hajszálak
összebújtak csendesen.
Pillantásod más volt,
mint a régi, megszokott,
s tudtam, megváltoztál,
mert, szemedben a fény
már nem úgy ragyogott.
Mikor hozzám értél,
fejed lehajtottad,
csak álltál szótlanul,
s én tudtam, bármi lesz is
a távolodás oka
a szívünkben lapuló
érzés nyoma,
örök marad bennünk
változatlanul


Kun Magdolna

Simonyi Imre - Eszembe jutott



Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szívem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

Most pedig az jutott eszembe, drágám,
hogy egy verset készültem írni néked
— mióta már! — de valamiképp mindig elmaradt.
Igen, verset készültem írni arról,
hogy — bármi történt is — tudod a végén
tudod a dolgok végén egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is,
hogy tulajdonképp ki is volt a másik?

S még az: ha van úgy,
hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.

Benyó Judit :Testünk kitüzesedik




Testünk kitüzesedik,
akár a tűzhányó szétszóródott lávafolyama,
sok harapás vállad édes gyümölcsébe,
varázsszavak suttogása felnövekszik –
mindenütt zúg a vér,
fejünkben, nyakszirtünkben, karjainkban,
mellünkön és csípőnkben!
Mindenünk felforrósodik,
pörgünk egyre sebesebben!

Milyen érdekes az élet



Milyen érdekes az élet. Néha kiderül, hogy kinek vagy fontos igazán, ki az, aki gondol rád. És kiderül az is, hogy aki neked fontos, annak az embernek te nem jelentesz semmit. Ez fájdalmas, de ugyanakkor jó érzés, hogy olyanoktól kapsz odafigyelést, szeretetjelzést, akiktől nem is vártad volna. Ez kellene, hogy erőt adjon... De mégis annyira fáj.
"Tudjad, szíved és eszméleted minden erejével tudjad, hogy válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes." (Márai)


2011. május 20., péntek

Pogány Zoltán - Ha legközelebb szólsz




Ha legközelebb szólsz
ajkadra öltöm vágyam
felruházom nyelved
szóvirágos ágyban
paplant is húzok rá
melegedjen meg benne
minden apró szavad
mintha szavam lenne:
hogy mennyire szeretlek...

Ha legközelebb szólsz
megfürdök dallamában
szólamodba dőlök
mély sóhajjá váltan
úgy szólok majd vissza
mint kit mézbe forgatnak
mézes-mázos hangon
igémmé fogadlak:
hogy mennyire szeretlek...

Ha legközelebb szólsz
mást többé meg sem hallok
másnak ajakáról
bármilyen szó csillog
csak a Te szavaddal
mondhatom el még szebben
mit képtelen voltam
ebben az egy versben:
hogy mennyire szeretlek...


Tandari Éva Takarítok ...



Kirázom most lelkemet ,
mint egy rossz batyut ,
kimosok belőle mindent ,
mi rossz , - gonosz , - és rút !

Az önzést , a haragot ,
s mi még odabenn ragad ,
fehérre meszelem falát
és tiszta lesz a pad ...

Így tisztítom lelkem
hogy üde legyen, ragyogó
s ne legyen benne nyoma sem
hogy zokszó élt benne, s harag,

hogy tiszta legyen egészen
ha fáradtan betérnek fedele alá
egy percen tán Égi Utaikról
a pihenni vágyó Lélek-madarak ...


Vass János: Ne szégyeld kimondani



Ember, ne szégyeld kimondani: SZERETLEK,
Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .
De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,
És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!
.
Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,
A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .
Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,
És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!
.
Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,
A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .
Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,
Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!
.
Ám, ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,
Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .
E szócskától megszépül a világ, szeretlek,
És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!

Úgy beszélek hozzád, mintha egy vak ember




Úgy beszélek hozzád, mintha egy vak ember beszélne a kedveséhez, akiről tudná, sejtené, remélné, hogy ott áll vele szemben, de nem érinthetné, nem is tudhatná, hogy melyik ő, melyik ő a szeretett, mert tömeg venné körül a Kedvest. Tudom, remélem, sejtem, hogy itt vagy, hogy hallasz engem, de tömegben vagy, és mert nem tudom melyikük vagy, Neked szólok, de a mindenkihez beszélek. De jól van ez így, egyszer talán, ha eljön az ideje, majd eloszlik körüled a sokaság, és kettesben maradunk. Addig véd Téged is, engem is, hogy sokan vagyunk.

.kaktusz

2011. május 16., hétfő

Mihai Eminescu MIÉRT NEM JÖSSZ



Lásd, a fecskék messze szállnak,
Hull a lombja a vén fának,
Éket, pompát elvisz az ősz, -
Miért nem jössz, miért nem jössz?
Karjaimba jöjj el megint,
Űzd el tőlem a bút, a kínt,
Árva fejem hadd pihenjen
Kebeleden, kebeleden!
Emlékszel-e, tudod - régen -
Elbolyongtunk künn a réten
S karjaimmal, kedves alak,
Átfogtalak, átfogtalak?!
E világon vannak nék még,
Kiknek szeme lángokban ég,
Bármi szépek, bájlók azok,
Nem olyanok, nem olyanok!
Szemeidnek bájló fénye
Ráhullt lelkem éjjelére,
Estcsillagnál szebb vagy nekem,
Szép kedvesem, szép kedvesem!
Őszi napok egyre szállnak,
Lombja lehullt a vén fának,
Éket, pompát elvitt az ősz...
Miért nem jössz, miért nem jössz?! 

(1889)
Brán Lőrinc fordítása

Szabó Lőrinc: Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol



Úgy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség…
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

Szilágyi Szabolcs - Nehéz nap



Hazatértem.
Az ágyam a helyén.
Kis íróasztalom is mozdulatlan
görnyedt székem - minden rendben.
Itt megállt az idő.
Máshol peregtek a percek.
Ma harcoltam világgal, Istennel
szeretővel, magammal
s legalább háromszor vesztettem.
Túl vagyok mindenen
(nem biztos, hogy újra kezdem).
Eszembe jutsz.
Itt felejtett hiányod után nyúlok sután
- Téged kereslek, meg a szerelmet.
Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után.

2011. május 15., vasárnap

Válóczy Szilvia: Mámorkép [+18]


 

Felettem állsz…
Hűs habodból,
Vágyam szít
Gejzíri csodákat…
S homorú testem lankáira
Úgy szökell
A tejízű éden,
Mint robogó gyorsvonat,
Mi meg sem áll
Míg célját nem érte.



Hála szorítja
Remegő ajkaidból
Halk szavadat,
Izzó leheleted fut
Gömbölyű csúcsaimra,
S én kezemmel festem
A kéj színét
Medencém fölé…
Férfiúi büszkeséged
Örök mámorképét.


2011. május 14., szombat

Gligorics Teru Tóparton ülve



Tóparton ülve
Beleszédülve
Szemedben magam láttam én
Mosolygós arccal, nap fénylett rajtad,
S szívedben égett a szenvedély.

Csókodra vágytam,
Arcodon láttam,
E pillanat már búcsúzás,
Várni kell...várni, s szívünkbe zárni
Egymást, bár nem lesz már folytatás.

Refrén:

Egyedül járok az őszi fák alatt,
Tudom, szeretni nem szabad,
Pókháló-álmom már régen szétszakadt,
Ám szívem soha meg nem tagad.


Nincs más, csak álom.
Bár jöttöd várom,
Mikor a nap az éjbe fúl,
Két karod vágyom valaha fázom,
Mikor a falevél mind lehull.

Csókodat vágyom,
Karom kitárom,
Tóparton várlak kedvesem,
Múlnak az évek, de még remélek,
Bekopogsz egy nap majd csendesen...

Tavasz legyen...



Ha vége lesz e halvány létezésnek,
Új reménnyel zöld tavasz legyen,
Fecskék repüljenek fenn az égen,
S búza nőjön termőföldeken...

Ne legyen könny szeretők szívében,
Bimbó hajtson minden rózsafán,
Úgy menjek el, e világból, halkan,
Mint ahogyan jöttem, hajdanán.

Vagy ősz legyen, száraz levél hulljon,
Aranyszőnyeg a vén fák alatt,
A Tiszát lágyan ölelje a fűzfa,
Mint amikor ott megláttalak.

A nap is csak úgy, szomorúan süssön,
Siratva az elmúlt éveket,
Őszi eső mossa le az útról
E halkuló, fáradt lépteket...

S ha ősz sem lehet, jó lesz hát a tél is,
Szívemben már úgyis régen az,
Az én fecském nem jön vissza többé,
S nélküle már nem lesz több tavasz...


Gligorics Teréz

Bölcsőként ringass



Kacag a május, és vidám nevetése
fülembe zeng, akár egy Schubert-dal,
s míg lelkem táncra perdül, e dal lüktetése
az oly nagyon vágyott öledben marasztal.



Bölcsőként ringass, mint ez a hangpatak,
mely fodrával dajkálja a tavasz-éneket,
és gyönyörködj Te is, hogy szálakra szakad
a jéghideg csönd, mely köztünk lebegett.

Egy emlék sincs már, mely jajveszékelve
zokogna meggyötört szívünk alatt,
hisz itt leng illatos füstje a létnek,
míg szívdobbanásaid körüldalolnak.

Vörös liliom

Reményik Sándor - Én a szívemet...



Én a szívemet szétszakítottam:
ahány darabja, annyifelé van.
Én azt gondoltam, hogy ezt így lehet
és csorbát nem szenved a szeretet.
Hittem, hogy minden darab új egész
s akit szeret, azért mindenre kész.
Mindenre kész, - de ah, - erőtelen
e balga, szétforgácsolt szerelem.
Ez a tudat éget, mint a kereszt
én Istenem, nem így akartam ezt.
Nem így: kapni más lelke aranyát
s cserébe tarka rongyot adni át.
Arany lélekkapun menni által
s fizetni pár színes szóvirággal.
Egyformának lenni mindenkihez:
emberfeletti nagy szív kell ehhez.
Én a szívemet szétszakítottam
ahány darabja, annyifele van.
Pár rongydarab jutott mindenkinek
és nem jutott az egész senkinek.




most festelek meg



most festelek meg
tán századszor,
ezredszer
akár tökéletlen festmény
utolsó vonását,
melyet félve
illesztek
a többi vonal
közé,
mert rettegek,
ott befejezetté
válsz...
és már nem kellek többé...


Moha

2011. május 11., szerda

When the sea greets the orange-red sunset,


When the sea greets the orange-red sunset,

I think of you only, and your love,
And angels…White angels sweetly singing
Glory of rapture from above.
I thought that all that’s great is over,
My divine creator, I lost my faith!
I should have known the burning sunset
Will born a new day…and you, my Fate…
I say a prayer of appreciation
For the most splendid gift of all:
The sweetness of springtime roses blooming
In spite of blustery winds of fall…

Csendben álltam a tavaszi napsütésben



Csendben álltam a tavaszi napsütésben és Istent csodáltam.
Mily' szépet alkotott.
Lélek-feltöltő.
Tudod...ilyenkor utat tör magának bolond-szívem
és úgy szeretném bőrömön hallani érintésed ...

Málna

2011. május 10., kedd

Megszólítlak




Megszólítlak némán minden éjszaka.
Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,
és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.
Jó így, és megtagadom a józan észt:
a tudás felett ítél a vágy, merész,
amit tagad a tudás, a léleké
a döntés: kapcsolatok az éteren
át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt
derűs álmom elé; a kóbor reményt
elűzni késztet így, és elfogadni
az ébrenlétben, már rám szabott valót,
hozzád enged a kegyes éjszaka, és
emlékeddel álomba fogad a csönd.

Szeitz János

Találkozások




A Duna olyan volt most is.
Zavaros, nagy és talán magányos.
Köröttünk a város zajlotta életét...
s ügyet se vetett ránk,
a nyüzsgő kósza nép.
Szemben tornyosult a múlt.
Ezerévnyi közös magyar álom.
Most eső mosta,
fáradt szürke volt,
s valami bánat ült a néma olajfákon.
Néhány foszlány felhő összeállt csapatba,
s talán, mint akkor József Attila,
mi is eláztunk kissé.
Azt mondtad halkan;
- Lehet...
nem is itt írta azt a verset.
Egy kávéházi szegleten,
születtek a sorok...
De tudtuk jól, a képzelet
s benne ezer meg egy titok,
a világ négy sarkára úgy visz el,
egy villanás és ott leszel...
ha akarod.
Én Veled ülök most újra ott.
Agyamban milliárdnyi sejtek
dolgoznak lázasan emlékeznek
hajad szőke varázsára,
hangodra, a szempárra,
mi belém égett örökre már.
Tiszta tükrében a nyár
utolsó csókjait dobta...
felém.
Múlt álmok, képek, hangok,
Minden, mi volt e sorsverte vidéken,
úgy hullt rám akkor, mint régen
szívtépte, igaz szavaid.
S olyanná lettem, mint a részeg.
Megingott minden létező.
Egy pillanat...talán annyi sem,
visszafelé forgott az idő:
verset írtam, láncos hidat vertem,
s a várfokán egy rebbenő
dicső kor hajnalán köszöntem,
a pesti sík fölé emelkedő
aranyló napot.
Mennyi éj.
Álmatlan, nyughatatlan.
Vergődő lidérces látomás.
Remények köpenyén a foltok...
Tudod, lassan már elkopott.
De egy hang szólt hozzám
minden éjjel,
mesélte,
egyre biztatott...
- Ne tedd le
szívedből a reményt!
Ne tedd le
vágyad poharát!
Meglelni Téged
e létezésben,
csak ez cél vitt tovább.
Oh hányszor bicsaklott a láb...
Hányszor tévedt el a vándor.
De felkelt mindig
s újra indult....
Meglelni szent és gyönyörű
titkaid szűzi csodáját.
Csak egyszer fogtam meg kezed.
Elhúztad tőlem...akkor...
Te is féltél...
Ahogy féltem én...elmondani,
mit valójában nem is lehet....
Csak érezni...
egy érintésben,
mit lelked legmélye rejteget.
Holnap
talán nevetünk majd a tegnapon,
de örökre benned él
a Varázslat.
Hiába játszunk!
Magunkban nyerni nem tudunk.
Csak közös álmunk
győzheti a bánat
s fájdalmak végtelen sorát.
Az idő rostáján kihullt
ifjúságom morzsáit keresem.
Hiúság csak a múlt.
Tükrödben rám lel a jelen.
Vívódom mégis magammal egyre.
Várok csodára, szóra, jelre.
Várok egy forró érintésre.
Valami másra.
Valami szépre.
...
A platánok közt halvány fény derengett
s óvták ok, vigyázták a csendet.
Halottak békés nyugodalmát.
Mécseseink apró kicsiny lángja
emlékezett valami másra,
amit nem tudunk, nem tudhatunk.
Néha a szavak simogatnak,
"nyílik a szív s az ablak"
S beárad rajta a tiszta fény.

Mátyus Attila

Tenyeremben szorongatott vágyaimat




Ajtód sarkig tárd,
ha egyedül maradnál,
…attól rettegnek
a tegnapi vétkek,
amelyek emlékembe hímezték
el nem múlásodat.

Beleszagoltam
a magány édesébe
lélektelenül,
majd illatod ölelt át,
mikor melléd simulva
szíved kerestem.

Elmosódott
keser’ és boldog percem,
miközben magamra
próbáltam rám szabott
tekinteted,
s tenyeremben szorongatott
vágyaimat csókjaiddal
csented el…


Moha

2011. május 4., szerda

Várnai Zseni - Belebámultam a napba ...



Szerelmemnek nem volt még arca,
és teste sem, csak, mint egy álom,
ködként gomolygott körülöttem
valóság, és mesehatáron.
Szebb volt, mint minden földi férfi,
nagyobb, különb, titokkal teljes,
sokszor szálló felhőben véltem
meglátni őt, mint egy szerelmes.

Láttam márványban egy vonását,
talán Phidias remekében,
szemének zöldjét megtaláltam
egyszer, mikor tengerbe néztem,
s aranyszín, barna, karcsú teste
villant elém egy pillanatra,
mikor káprázva, elvakultan
belebámultam a napba.

Kerestelek, örök szerelmem:
földön, vízen, és csillagokban,
parányi részed láttam olykor,
s éreztelek az illatokban,
miket réti füvek lehelnek,
csodáltalak vad ifjúságban,
s erőd bilincsként babonázott,
mikor egyszer párducot láttam.

Azután mégis megszülettél.
Életre keltél, mint a márvány
az alkotó művész kezéből,
élő szobor, földi szivárvány,
fényből, erőből ötvözötten
megszülettél, mint képzeletben
álmodtalak, egyetlen férfi:
gyerekem, nagy örök, szerelmem!

Várnai Zseni


Az emlékezés könnyei előtt...



hangtalan ma minden szó,
nesztelen járnak a gondolatok,
melyek fejet hajtanak
az emlékezés könnyei előtt,
ahogy elfolyó életakarásod
apró kavicsként verődik
lelked vékony falához…
harangoz a csend
és mégis hallik e
tértelen némaságban
ahogy Isten könnye áldott
testük nyughelyét megszenteli…
Moha

The Prayer of the Old



I kept the candle burning,
still, the darkness came,
autumn winds are blowing
over briny tame.
Sitting by the fire
warming heart and soul,
there's no more desire
to walk out that door...

With walls around me silent
I'm staring at the flames,
as if they can kiss away
the hurt, the aches, the pains...
My mind is blank, I'm weary,
time to take a rest,
No use mourning empty years
the sun never caressed...

Once again to hear
a long-forgotten tune,
stare into the clouds
at sunset in June...
And once more to ask for
joy and happiness…
Will that make my memories
alive any less?

If no heart is opened,
I'll pray for the strength
to be content walking
alone for the length...
God, wipe off my teardrops
and let me cry no more
when I realize no one
will be knocking at my door...