Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. március 31., szerda

Őri István Döbbenés




Néha rádöbbenek,hogy bármikor elveszthetlek,
S arra,hogy nem elég,ha csak egyszer mondom,
hogy szeretlek,
Hogy bármikor történhet veled,vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.

Arra,hogy milyen nehéz néha őszintének lenni.
És milyen könnyű egy szóval megbántottá lenni.
Hogy meg kell mondani,ha valami fáj,
Arra,hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.

Hogy túl rövid az élet,hogy veszekedjünk,
S,hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra,hogy mindig kell,hogy legyen erőnk
arra,hogy nevesünk
És mindig kell idő arra,hogy szeressünk!

Kiss Me - Orgasm Music



Eleget vártunk





eleget vártunk

ne várj tovább!
tüzek lobognak
ne várj tovább!
az izzás már kevés

égni kell most!
elhamvadni akár
tüzet gyújt benned
minden égető érintés

miért reszketsz?
a félelem még megbújik benned valahol
miközben tested
már a szabaduló vágyról dalol

minden mozdulatunk
egymásba fonódik
minden tiszta szavunk
suttogó sikollyá oldódik

megszűnik a külön vált
létezés átka
elég volt!
eleget vártunk már
az egyesülés mámorára

érints meg Te is!
ne törődj semmi mással
minden más hazugság
a szó
a remény
a vágy
és még a szerelem is

tűz kell most!
vadul égni kell!
tested a testemhez közel
Te is tudod már
nem baj ha elveszel
önmagad nem őrizheted meg
a féktelen lobogásban
megszűnsz
feloldódsz a lüktető harmóniában

anyagtalan ritmussá leszel
az örök létezés hulláma fut át testeden
azért ölelünk
hogy a kettőből egy legyen

nem számít ha fáj
nem számít ha kegyetlen
nem számít ki volt már
most Te vagy
most Én vagyok az Egyetlen

örvénylő kéj vagyunk
teremtő erő
így formálódik a Mindenség
az Egy sokkal több
mint a kettő

ki vagy?
nem tudom...
ki vagyok?
nem tudod...
de ölelésünkben újjá született az Élet
megtisztult a Világ
a szeretet újra élni kezdett
a szerelem ismét gyöngéd lett
egy mindent elsöprő
minden gátat széttörő
esztelen és dühöngő egyesülés után

koma

Egyedül ketten





Szemedben megkékült égbolt!
Fényes kalitkád rabja lettem.
Én már Te vagyok -
Egyedül ketten.
Szenvedély, szorít a lánc...
Várok az Idő kapujában.
Őrizd életem -
Egyedül ketten.
Kezed kezembe tettem.
Lelkem dereng a végtelenben...
Lassan hallgatunk -
Egyedül ketten.
Gyötrődő mámor, alvó magány.
Bolyongó Időben csapódó láng!
Már én Te vagyok!
Egyedül ketten.
Érzem szíved dobbanását -
Ujjaim arcodhoz terelem.
Suttogom Érted!
Egyedül ketten.
Hegyek fenyvese reccsen -
Zöld koszorúja reményemnek.
Kiáltok Érted!
Egyedül ketten.
Csend mossa az éj köveit -
Hallgatnak a fák, alszik a Hold...
Alkonyuló csöndben -
Egyedül ketten.
Áldás -
Életeddel imádkozom.
Szemed behunyom -
Egyedül ketten.
Mosolyogva jönnek-mennek -
Úgy dalolnak életed napjai.
Epedő szívem -
Egyedül ketten.
Szemedben kialudt égbolt.
Sötét kalitkád rabja lettem.
Én már Te vagyok.
Egyedül ketten.

Z. Farkas Erzsébet

...ha hallom




Tenyered ma oly forrón lükteti hevét
könnyeid marták jelüket belé az imént
s elgurultak lásd a padló résein át
lefelé, hová minden menekülőt hajt a vágy…

Felébredni vágyom, rád kiáltok, szólj hát!
Meséld tovább regénk, mit ígért sok ábránd?
Gyémánttá csiszolódik lásd zafír pillantásod
elfolynak a drágakövek, s fájdalmad rázárod…

Megriaszt egy árnyék, átosont s még itt jár
érzem minden napban mézes arzénszagát,
bőröd óvó rejteke majd felissza a mérget
rám simuló barkaágként vigyázod az éjem…

Igaz volt vagy álom? s a tükör csak nevet,
párabölcső szülte cseppek képpé rendeződnek,
ott látom a mosolyt, az első perc örökét
és zamat-ízű éjeink szerelmes gyönyörét…

Átkarolja az est égszín szeretőjét
homlokára csókolja csillagarcok fényét,
s remegő szívvel szakad sóhajom,
ha hallom érkező lépteid a hálószoba padlón…

Moha

2010. március 30., kedd

Csak állok tudatom körtermének közepén,




Csak állok tudatom körtermének közepén, a fal-ajtók százaiból-némán vesz körül. Mindegyik ugyan abba a világba vezet, csak a gondolatok változnak ajtónként, mikor átlépek rajtuk. Egy-egy megfagyasztott filozófiaként őrzik az éveimmel változó képemet az életről. Folyamatosan keletkeznek új kapuk, de egyik sem vezet át a körtermen, valahova máshová...
Börtön vagyok, tudatom a rács. Mikor Isten megbocsát, kiszabadulok pillanatokra. Pillanatokra és ez nem elég! Lelkemet emberbőrbe parancsolja a bűn! Éva csontjaimba karcolta a vágyakat, ereimben kísértés folyik. Akaratom hiába feszül, izmaim a húst szolgálják. Génjeim a bűn egy újabb variációjaként kódoltak a világba. Mégis a jóra való képesség árnyékként követ. Ha Isten szemébe nézhetnék, látnám a lehetnék-énem...
De ahogy éjjel nincs árnyék, úgy eltűnik napról-napra az ártatlanság is. Mintha a teremtés feltételes időben szült volna világra.
A lélek a szivárvány a test fekete-fehér világában, de mért olyan ritka, hogy egyszerre essen az eső és süssön a nap?
Ezért nyom a bánat és egyre csak sír-sír a rácsok mögött a tudat.

áfonya



Reményik Sándor Maradj velem




Maradj velem-hisz nem kívánok semmit
Tetőled,csak hogy néha lássalak.
Maradj velem,csak hogy mint illat lengd be
néhanapján nagy árvaságomat!
Maradj velem,szólj hozzám néha-néha,
S ha én is szólok:rossz néven ne vedd-
Szeresd versem rendetlen ritmusát
S számláld rendetlen szívverésemet!


Még…




Apró szemekben peregnek le rólam a fájdalommorzsák…
kapkodok utánuk,mert ha túl sok hull le a földre,
be fog borítani, alulról építkezve…
felérnek majd egészen az arcomig, míg már
csak a szemem látszik.
Mi lesz akkor velem, ha mozdulni sem hagy ketrecem?
*
Repedések futnak bőröm alatt, mind külön életet él…
mélyre vágynak, és egyre erősebben marják
magukat gyenge létembe.
Vajon mikor szakítanak szét, mikor hullik
darabokra a lélek?
S vajon a könny lemoss-e a kínt, ami már belém égett?
*
Még látom arcodat, még érzem kezed melegét,
itt él bennem hangod rezdülése… minden mi voltál.
Még túl erős a vágy, hogy lássalak, halljalak, érintselek,
nincs még mód rá hogy kimondjam a búcsú szavait.
Vajon lesz-e valaha? Nem tudom, mert még…
*
Túl a valóság fátylán, a képzeleten
látom lidércként felvillanó lényedet,
pedig Te már továbbléptél mindenen.
Csak én teremtem meg árnyadat,
hogy lássalak…
Mert a pillanatok foglya vagyok,
és még várom jöttödet.
Pedig a tény már felvágta bőrömet…
*
Kattog órámban az Idő hangja,
így súgja, telnek perceim…
Lassan elmerülök örvényében,
a hang belém hasít: Tik-tak
múlik az élet… de Te már
nem hallod mindezt.
Neked már csak
a szél süvít
fent…

Ha ugyan a Menny odafent van?

Nosztromosz

Lepkeszárny-legyező




Ahogy rezdül
mozdulatlan
szárnyán
a végtelen
kék közepén
a sólyom,
úgy rezdül életem.
Ráncvirágaimat
kezedbe adom,
magánykövemről
templom-tisztaságodba
lépek.
A szorongás
ritkán enged,
hisz a holnap
végleg
nem lehet, csak
lepkeszárny-legyező
aranypillanat.

Hegedű


Emlékszel?




Emlékszel? Azt mondtad, az idő minden sebet begyógyít, én nem hittem Neked, pedig gyógyít, tényleg begyógyítja a régi sebeket, csak azt nem mondtad, hogy az idő magában új sebeket hordoz, sebek jönnek, sebek gyógyulnak, miközben a szeretet építkezik, mint a fa, olyan a szeretet, önmagát, önmagából építi fel, száraz levelei elhullnak, s belőlük idővel, csodás termőföldje lesz szülőjének, a fának, a szerelem is önmagát építi, az idő múlásával nem csökken, az idő múlásával megerősödik, sebezhetetlenné válik, ha vele röppen az ember pillanatból a pillanatba, miközben vastag falat épít magának, magából, minden szeretetben töltött pillanat egy újabb tégla a szeretet falán, ami nem bezár, ami átölel, tűz, ami önmagát táplálja, tűz, ami melegít, tűz, ami nem hűl ki, tűz, ami nem rombol, tűz, ami hegyeket mozdít.

.kaktusz

2010. március 29., hétfő

Együtt...




Szárnyat rajzol a földnek az illatos ősz
avarszagú alkony s te mellém lassan ledőlsz
szivárványt talál harmatcseppben a fény
szelíden lopózik az esti ködbe remény
szétcsurog rajtunk halkan az álmos eső
nézd, engesztelne az ég, sírna a felhő...
arcomon kezed puhán mosolyt simít
csintalan ajkam, illatom lágyan elámít
nevetve csókolsz s tenyered
hajamba ereszted s elnyel szemed
könnyeket morzsol a csenddel a szél
csupasz ágak közt legyint egyet a tél
megremeg kályhánk körül a levegő
bőrünkkel lobban, éget a hűs lepedő
mellénk szegődött hű társnak a vágy
velünk nyög fel újra s újra az ágy
árnyakat játszik a falra a tűz
ölelésed mély örvényekbe leűz
a sötétbe két csillag ragyogón belesikít
hamunak parazsán varázslatot csitít
ablakunkon a párás jégvirág
lehúz magához egy békés, szép világ
egyetlen szó amit vártunk, csak te meg én,
szeretet szaggatja búsan álmunk, minden éj oly kevés
együtt.......

Pandora

Még nem tudom




Sietve elsuhansz előttem
- Eltűnő árnyék az úton -
Kerülsz-e, futsz-e, félsz-e tőlem -
Még nem tudom.

Sosem nézesz, mint más, szemembe,
Ha szembejössz a fordulón...
Pirulnál tán tekintetemre?
Még nem tudom.

És megszólítni én se merlek,
Csak nézek rád, titkon, futón.
De hogy nagyon, nagyon szeretlek -
Tudom, tudom!

Gyóni Géza

Maradj meg...




Sóhajodba hal meg az eddig élő csend
égő füled tövéhez tapad édes csókom
finom érintésed több éhséget teremt
míg szívembe zárva nevetésed hordom.

Csintalan játékot űz arcodon a fény
buja szerelemre hívogat a lelkem
fogd meg az idő tévelygő kezét
és maradj meg örökre, örökre mellettem…


2010. március 28., vasárnap

Álmomban vártál rám




Álmomban vártál rám, nem mondtad, de pontosan tudtam, hogy engem vársz. De annyi dolgom volt, üres kézzel nem mehettem hozzád, valami különleges ajándékra vágytam, amit neked vihetek, olyanra, amit ember másiknak nem adott még. Szerettem volna kifényezni a világot, elvinni hozzád a tiszta levegőt, a szavak súlyát, az ember emberségét, a forrás frisségét. Akartam megfogni a kezed, hívni, gyere az ablakhoz, nézd, mennyi mókus szaladgál, nézd, az emberek őszintén szeretik egymást, nézd milyen boldogok, nem a földre, egymás szemébe néznek, nem kergetik a pénzt, mert amit kerestek, a boldogságot már megtalálták. Ezt hoztam, neked hoztam, lásd milyen gyönyörű a világ. Közben gondoltam, mennyi teendőm van, Te meg azt hiszed, rólad egészen elfelejtkeztem.

.kaktusz

2010. március 27., szombat

Estéim otthon




Olyan akarok lenni, mint Ady.
Őrjöngő szerelem, Párizs, egyedüllét.
Ágyam köré bűvös hálót feszítek
minden este, ébren álmodom.
Esőzik, áznak a cégérek,
hólyagos az aszfalton a víz.
Felöltőben, karimás kalapban sietek
a fogadkozó, síró Lédától haza.
Ki volna boldogabb, ki volna inkább
egyedül mint ez az aszfalton elsuhanó
árnyék?

Nem bántja a fülemet a zaj,
se a Scholl papucsok kopogása, az esti
padlórecsegés. Úgy teszek mintha aludnék.
Megbillentik az olvasólámpa peremét,
hogy ne zavarjon a fény.
Kiszököm az előszobaajtón, át a bezárt
kapun. Ki volna inkább otthon
a csatakos, hideg Dunaparton,
különbözése, vágyai mámorában,
ki volna szabadabb mint én?

Takács Zsuzsa



Múltból jöttél s lettél jelenem,



Múltból jöttél s lettél jelenem,
fájdalom, szenvedély, érzelem,
hold s a csillagok ragyogó fénye,
hajnali bíbor simogató érzése.

Lettél lelkem hullámán fodor,
halkan rezdülő elhaló-sikoly,
ünnep, könny, menny és pokol,
minden ami gyengéd suttogó szó.

Lettél víz a tűz az izzó parázs,
a szerelmes éji szívdobbanás,
a tűző nap után hűsítő nyári zápor,
rejtő lomb, hol megpihen a vándor.

Lettél fény, árnyék és kacagás
könnyező égre tündöklő szivárvány,
tomboló vihar, kitörni készülő vulkán
lágy muzsikaszó szellő-hárfán.

Leszel jelenem és jövőm boldogsága,
szemed csillogása utam lámpása,
szenvedés, szerelem, vad nász,
ölelő érkezés s könnyes búcsúzás.

Maszong József

Téged várlak




Téged várlak átvirrasztott éjjeleken,
Úgy kószál képzeletem,
Mint a tavaszi szél suhan a fákon át.
Eltűnődöm elhibázott életemen,
S töprengek szerelmesen,
Miképpen küldjem feléd
szívemnek sóhaját.

Ha meghallanád valahol tán
Panaszos ajkam hívó szavát,
Elhozná még a régi vágy,
A boldog múlt dalát.

Téged várlak átvirrasztott éjjeleken,
Úgy kószál képzeletem,
És érzem,hívogató szavam
majd rád talál!

(Rákosi János)

Sokáig hittem,




Sokáig hittem, szerelmem csillagszóró fénye,
ahogy szent ünnepek estjén
izgatott gyermeki kézbe adva, fellobban
és ezer apró aranyfoszlányba hullik szét...

...aztán hittem, hogy kecsesen ívelő gyertya,
ahogy égbolt magasába vágyva
táncával eggyé forrt szerelmesek
szenvedélyének tanújaként
lobban el megolvadt testének sírjába...

...és hittem, hogy szerelmem fáklya
szabad akaratú
mélységes melegségét árasztva
lélekszántó gondolatok ismerője,
testet-lelket perzselő érzések hírvivője...

...és lett szerelmem tűzvész,
ahogy váratlan sors-szellő életre hívta
a nyugvó parazsat,
s azóta útjába kerülő mindenséget olvaszt
fel-feltörő ereje,
táplálja a viszonzás éltető fakérge,
és lángnyelvek égető
izzásával vágylak magamhoz közel érezni,
együtt égve feloldódni egymásban...

Moha

2010. március 25., csütörtök

reggel...




nyűgösen ébredek fel, a reggel szemet szúrva rázza ki belőlem az álmot. még várok, arcom a párnába fúrva. újra meg újra csak rád gondolok, elemészt a vágy, az ágy magába öl, ölel, fullaszt. túl az ébrenlét küszöbén a magány lángot gyullaszt a szívem mélyén. emléked fényén átdereng az öröm, mint csikaró tíz köröm az asztalon, úgy hasít belém, és én hagyom, hogy mardosson, mert csak az emlék, ami nemrég még valóság volt, csak az emlék az, mi kínomra enyhülést nyújt, elolt minden égető lángot. visszakönyörgöm az álmot, hogy újra veled lehessek, s elfeledhessek minden sajgó szomorúságot.

robesque


Alszik a párnán...




Alszik a párnán a kedves.
Szeme körül álompillangó kerget
szivárványtüzű árnyékvilágot,
most talán eléri, amire vágyott.

Haja, mint hullámzó tenger, szétterül
s mint megannyi huncut, csillogó patak
futnak ki tincsei a párna redői közül
hogy végül a félhomályba elbújjanak.

Az ablakon bekukucskál a hold
a vén kukkolló, ily csodát ritkán lát
rá is teríti puhán ezüst sugarát.

Oly szép e kép, mozdulni sem tudok
nem csábíthatnak el most dévaj démonok
torkomban érzem a vágy lüktetését,
érte mozduló testem minden rezdülését

A világot most intettem csendre
minden s mindenki fogja be!
Tücsök! Nem kell most harsány zene,
valami halk duruzsolóba fogj bele.

Alszik a párnán a kedves,
s én lélegzetvisszafojtva hallgatom
ahogy piheg a levegő a csepp ajkakon.

Kováts Péter

Emlék




Távolodó lépteid nyomát
Gyöngykavics ropogja,
Bűvös illatod a szél
Még vissza-vissza hozza

Tovatűnő alakod
Bénultan bámulom
Vissza nem fogsz nézni,
Biztosan tudom

Szeretném hinni,
Egy a gondolatunk,
Ennyi csodát feledni
Mégsem akarhatunk.

Bámész teliholdat,
Rezgő nyárfa ágát
Tücsökdallamoknak
Bársony éjszakáját

Már első pillantásod
Szívembe égetett
Visszautat immár
Tiltotta a szemed

Ajtód becsapódni is
Alig engedtük, csak
Vakon, vadul, némán
Egymásnak estünk.

Kit érdekelt akkor,
Melyikünk ruhája
Haldoklik éppen
Cafatokra válva!

Csak legyen végre meg,
Mit rendelt a végzet
Veríték, fájdalom,
Fűszeres igézet,

Édeni sikolyod,
Mely tovább éltet
Elhaló szorítás,
Önfeledt vétek.

Már akkor írva volt,
Sorsunk könyvében:
Ma elhagysz, s
Nekem nem marad :

Csak illatod a szélben és
Ropogó gyöngykavics,
Mely tompán
Nyeli lépted...

Gál János

Maradj velem





Dobol az eső, hogy esik
maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is, rárakni ruhád.

Mellém is fekhetsz, fekhelyem
-mert itt vagy – puhábbra vetem
csönddel bélelem
boldogabb Holdakat gyújtok, mint a Nap.

És hallgatok, mert jól esik
hallgatnom szívveréseid
mint csitul, némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz.

Már nem is kéne mondani
csak hallani, csak hallani.
Dobol az eső, hogy dobog
benned zuhog, bennem zuhog.

Bella István

2010. március 24., szerda

Várnai Zseni: Most este van



Most este van, lefekszem
napomra visszanézek,
fáradt vagyok, meleg volt,
a hőség elcsigázott,
sokat futottam, mentem
s a por belepte lelkem,
mint utszéli virágot.

Napomra visszanézek,
beszéltem emberekkel,
azok is megsebeztek,
szavak tüskéjét érzem,
próbálom elfeledni,
poros ruhám levetni
s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,
elfordulok napomtól,
a hold vizébe nézek
s kendőm beléje mártom,
ezüstben elmerítem,
szívemre ráterítem,
borogatom, - ne fájjon.


Enigma - Goodbye Milky way



Olyan furcsák vagyunk mi emberek,


"Olyan furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Azt hisszük másról, hogy boldog talán
S irigykedünk egy-egy szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták és szabadok,
S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemében.
Oly furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Mert akkor is sírunk, amikor nevetünk."

(Dante)

Angyal járt a szobámban. Vakítóan fénylő angyal.




Angyal járt a szobámban.
Vakítóan fénylő angyal.
Mosolyával simogatott,
S nyugtatott csendhanggal.

Álmomból felriadván,
Azt sejtettem, már nappal van.
De csak Ő tárta szét fényét,
S szólt hozzám oly halkan.

Vagyis azt hittem, hogy szólt,
De csak fejemben éreztem.
Ültem ágyamban vigyázban,
Csodától ébredten.

Add nekem magad angyal!
Add nekem fényed egy részét!
Hogy átérezhessem én is,
A lényed egészét.

S ha ébred majd más hajnal,
Ne hagyd el lelkem új érzés.
Szívem beszéltesd mindvégig,
S legyen az oly békés.

… Áprily Lajos: MÁRCIUS, II




Álltam tavaszsugáron ég alatt,
Kelő vetések zöldje tarkitotta
Az új életre ébredő vidéket;
Fejem fölött egyhangú károgással
Gyors szárnyalású varjúhad repült
Észak felé.
Az erdő hallgatott.
A természetnek nem volt bája még,
De már a mennybolt fényes tükörében
Halvány mosollyal nézdelé magát,
Mint rózsatestét a gyermekleány.

Álltam tavaszsugáron ég alatt.
A szívem mélyén halk zsongás fakadt
- mint nyári éjen nyárfalomb között -,
A hosszú téli éjszakák ködétől
Fakult lelkemmel átéreztem újra
A megváltó, dicső megújhodást.
S már-már kinyílt az ajkam, hogy kiáltsam
Ujjongó szívből: Üdvözlégy tavasz!

Ekkor az ifjú, zöldelő vetésből
Pacsirta szállt a fényes ég felé.
Dalolt, dalolt. S amint emelkedett,
Szemmel követtem versenytársamat.
És nem lehettem féltékeny reá:
Úgy éreztem, szivemből száll a dal,
Hálát rebegni a kelő tavasznak,
Amely az alvó nagy természetet
Sziven csókolta s új életre hívta.
És megcsókolta fáradt lelkemet,
Hogy érezzem parányiságomat,
És rügyben, szellőben, sugárban
Rajongva újra megcsodálhatom
Az istenség örök, dicső hatalmát.

Az út mellett szántóvető paraszt
Hajtotta, verte fáradt ökreit
S vadúl káromkodott.

Tudod, arra gondoltam,..




Tudod, arra gondoltam,
az ember fél az egyedülléttől,
fél, rövid időre is magára maradni,
pedig csak teljes csendben találhatja meg magát,
csak egyedül tud egészen önmaga lenni,
tömegben ő is csak tömeg,
családban családnak egy tagja,
színházban közönség, színpadon színész,
az ember nem fa,
amelyik az erdőben is megmarad különállónak,
ő része az egésznek,
de ez semmiben nem befolyásolja,
tömegben is saját életét éli,
az ember önmaga csak akkor lehet,
ha senki nincs körülötte,
ha nem hat rá kívülről semmi,
se hang, se kép, se egy másik ember,
akkor lesz csak meghallható a belső dal,
az a zene, amelyik egyedül csak én vagyok,
akkor lehet meghallani az árnyalatnyi különbséget,
amennyivel különbözik ember az embertől,
mint az ujjlenyomat az ujjlenyomattól,
zene a zenétől, attól lesz egyedi a zene,
árnyalatnyi a különbség,
de ez az árnyalatnyi teszi különlegessé,
megismételhetetlenné, széppé,
a maga zenéjét mindenki csak egyedül,
csak a teljes csöndben hallja meg,
mikor nincs semmi áthallás,
amikor összetéveszthetetlen,
mikor az agy is megpihen,
mikor nem futkosnak benne kósza gondolatok,
mikor gondolatban se nem harcol,
se nem vásárol,
aki soha nincs egyedül,
akit a gondolatok sem hagynak magára,
az úgy jár, mint a zenész,
ki tele van szebbnél szebb dallammal,
de mert mindig más muzsikáját hallja,
a más muzsikája az, ami elveszi a helyet,
ami nem engedi kiteljesedni,
saját csodás zenéjének egésszé lenni.

.kaktusz

2010. március 23., kedd

Válóczy Szilvia: Közeg [18]





Rezeg a levegő,

Te vagy az első,

ki kagylóját emeli.

Izgatott hangod

önzőn kérleli

testem akkordjait.

Meztelen combjaim közt

lázas gondolat,

úgy vártam,

hogy hallasd a hangodat.

Mély tónusodba veszem,

elvetett eszem,

távol, s mégis oly közel.

Veled szeretkezem…

Forró leheleted szaporább,

vágyad ölel örök időnkön át.

Ölembe vonzom ritmusod,

ahogy csinálod,

úgy csak is Te tudod.

Hevesen játszanak

szemem előtt képeid,

lelkemben látszanak

lábammal kulcsolt tetteid.

Örömödbe bújok.

Forró leheleted szaporább,

vágyad ölel örök időnkön át.

Remegő ujjaid

mélyebbre hatolnak,

fantáziáddá válok,

izgatsz magadnak.

Finom vagy és éber,

vezetett kéjjel vész el

minden realitásod,

szenvedélybe vitt kívánságod

gyönyörbe sodor.

Forró leheleted szaporább,

vágyad ölel örök időnkön át.

Élvezetünk buján köt össze.

Hullámok közé vetve,

egy álmodott világ.

Rabként vonaglott képzetünk

szított testünkre hág.

Erős vagy és gyengéd,

hálával szőtt fonalam terét,

gombolyítva töröd át..

Rezeg a levegő,

én vagyok az első,

ki célhoz ér,

s Te engem követsz,

ahogy füledbe tér

orgazmusom lágy lehelete.




Fáj, hogy messze vagy





Ma fáj, hogy messze vagy.
Úgy lehajtanám öledbe fejem!
Kérném, hogy itt maradj,
míg elcsitul bennem az érzelem.

Megfognám a kezed.
Tenyeremben tartanám ujjaid,
s megsúgnám - csak neked -,
hogy énbennem miféle vágy lakik.

Megcsókolnám a szád.
Szerelmet adni -látod?- szép dolog…
Nincs bennem semmi vád,
mert te ott vagy, amíg én itt vagyok.

(Harcos Katalin)





Mit kezdjek én?





Mit kezdjek én a gyásznehéz tudattal,
amikor vérem önti a hűvös iszonyat
mit kezdjek én a hangtalan szavakkal,
ha a halál szele fürtjeimbe kap?

Mit kezdjek én a hűvös ész szavával,
ha ábrándokba ringat az élniakarás
mit kezdjek én a múltam botlásával,
amikor átokként annak sava rág?

Mit kezdjek én a mélyenincs haraggal,
ha Isten hatalma fogat vicsorít
mit kezdjek én a gyilkos viharokkal,
amikor sötétlik orcámon a hit?

Mit kezdjek én a leáldozott sorssal,
amikor lenge lelkem élni vágyik mégis
mit kezdjek én a rút, halálos kórral,
ha jövőnk örökére felesküdtem én is?

Vörös Liliom

Én mindig tudtam...




Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,

s uzsora-árát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam. . . Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha nincs feloldozás.

Kálnoky László

Itt vagy velem




Álmaimban itt vagy velem
Itt vagy minden szívverésben,
A ragyogó csillagokban,
Itt vagy a Hold sugarában,
A hidegben, a homályban,
Itt vagy velem hóban, fagyban,
A felhőkben, madárdalban,
Itt vagy velem fényben, árnyban,
A záporban, a viharban,
Itt vagy a szellőben, forró nyárban,
Őszi arany lombhullásban,
Itt vagy minden mozdulatban,
A tegnapban, a holnapban,
Itt vagy minden gondolatban.
Itt vagy velem álmaimban.

Szomorúfűz

az ember egyedül gyámoltalan,...




Tudod, a szeretet az lehet, amikor az ember azt látja, hogy közeledik felé az autó, ami épp most fogja elütni, és az utolsó előtti pillanatban nem arra gondol, mi lesz velem, hanem hogy mi lesz azzal a másikkal. Azt kérdezed tőlem,
lehet-e egyszerre többet is szeretni,
nekem pedig az jutott eszembe,
hogy aki kimondja a szót,
szeretlek,
az mindig tudja-e, mi az,
amit mond,
ismeri-e a szónak az értelmét,
a mélyértelmét,
tudja-e, mit jelent szeretni,
vagy csak magát,
és azt a másikat hitegeti,
mikor magányos,
mikor kedves szóra vágyik,
mikor azt szeretné,
valaki lenne,
aki esténként mellé bújna,
vagy csak biztonságra vágyik,
ami nem baj,
az ember egyedül gyámoltalan,
gyámoltalanná tette magát
az elmúlástól való félelmében,
de erről az érzésről szól a szeretet?
vajon a vágy beteljesülése
maga a szeretet?
Tudod olyan a kérdésed,
mintha azt kérdeznéd,
tud-e az ember két
gyönyörű festményt festeni,
talán igen, talán nem,
de ahhoz,
hogy joggal kérdezd,
egyet már festenie kellett.
De míg egyet se,
addig rossz a kérdés,
igen, abban igazad van,
sokféle lehet a szeretet,
ha összeraknánk,
gúlát építhetnénk belőle,
aminek a csúcsán nincs több,
mint egyetlen szeretet.

.kaktusz

2010. március 22., hétfő

(néma sikolyban hangtalan a könyörgés)



Kilincset markol a kezem.
Még visszanézek, de csak
távoli csillogás vakítja szemem,
a közel - ködfátyolos.
Eltévedtem. Mintha ezernyi,
apró villanás mutatna utat,
én mégis kerülöm, csak
gödrökbe lépkedek, némelyik
mély - hát elsüllyedek.
Testemre sár tapad, visszahúz,
hideg érzéketlenséggel szorít.
Emlékfoszlányból, kínnal épített
minden létrafok, de kudarctól
véres minden ujjam, visszazuhanok.
Még remélek, várok, kilincset
markol a kezem, hívó szavad,
ha van, ha lesz - megismerem.
- Nézz rám! Kilincset markol a kezem!
Csak egy nap! Csak egy délután!
(néma sikolyban hangtalan a könyörgés)
Ha nem szólsz, ha nem válaszolsz -
az ajtót…, szépen-lassan…
becsukom… magam után.

P. Pálffy Julianna

My Baby You - MArc Anthony



blog Míg Neked muzsikál a lelkem...




Vérem zúgása dallá változik
futó szavak kottáján rezonál a csend
s míg hiú szívem kisírja földi kínjait
akkordjaim között helyreáll a rend.

Csöndes szólammal, vágytól kergetve
szimfóniám elkezd feléd szárnyalni
s addig, míg Neked muzsikál a lelkem
megtanulok én is sorsot játszani!


Remény





Mint célt vétett üzenet
Kereslek...
Mint hajnal mélyén felzavart gémek,
- időbe vájt, kifakult emlékek -
Ha félelmek sorfala közt,
Álmaimra vetkőzve kergetnek fényre,
Hosszúszárnyú rémek,
Lassú táncba kezd, meglel
A vérszínű reggel - felkarol, felkap -
Tán hamvaim fölé emel.
... néha másban, tükröződve
Néha rád találva.

Ady András

Szilágyi Domokos Egy tekintet



Amire nem lel szót
a nyelv
Mi be nem fér egy
ölelésbe;
Miről az ajak nem
beszél
Csókot adva,vagy
vágyva,kérve;
Mit el nem mond egy
mozdulat,
Ha kezeddel a
búcsút inted;
Mit el nem árul
mosolyod:
Azt mind kimondja
egy tekintet!

Azt követve érzi…




Oly görbék néha pályái az égnek,
a hit elpárolog, a tudat szertehull,
de otthont ad a föld valamennyi népnek,
ha nem is mindegyik beszél magyarul,
de mindegyik hisz az örök igazságban,
Kelemenként építi békessége falát,
és Istentől való akaratában
erkölcsös léleknek vallja önmagát.

Minden nemzedék viszi a keresztjét
mindegyik várta csöndben már a végét,
árulták mindegyiket harminc ezüstért,
mégsem pusztult ki, ahogy mások kérték,
és tovább tud hinni a csodák erejében,
mert lelkére mért szép ruha gyanánt,
örömét találja gyermeke szívében
és azt követve érzi, ím hazatalált.

Vörös liliom

2010. március 21., vasárnap

Carmen Rebelle




Tudom, szerelmed lázadó madár.
Nem zabolázza meg sem babusgatás, sem
kalitka. Sorsa hirtelen halál.
S addig? Naponta változó halálnem.

Naponta állsz rugós bicskák elé
vagy semmisülsz meg harmincféle nászban,
pengét emel rád minden Don José
s öngyulladásod pusztít, hol csak ágy van.

Nem kárhoztatlak én vadságodért
s nem félek tőle. Végleg elfogadtam.
Letörlöm csókjaid nyomán a vért
s visszacsókollak, nálad is vadabban.

Baranyi Ferenc


Come, Thou Fount of Every Blessing



Átébredés



A vagyok és nem vagy
határáról mosolyogsz...
megtaláltalak, de te már
nem látsz engem...,
nem tudom mi a kicsi
és mi a nagy,
ami merül vagy
amibe merülsz...
... és nem tudom, hogy te vagy,
vagy a mindig voltál...

Molnár Rózsa

Talán




ha időben elindulok belső utamon, ha időben elkezdem kutatni az ok és okozat közötti összefüggéseket, ha nemcsak az egyértelmű kapcsolódásokat veszem észre, de időnként az unalmasabb, kellemetlenebb mélyebb rétegekben is kutatok a miértek után, ha időben felismerem az igazán fontosat, a lényeget, talán megkímélhettem volna magam az eleinte csak egyre gyakrabban, majd egyre erőteljesebben jelentkező, kívülről jövő figyelmeztetésektől.

Földeáki-Horváth Anna

A remény viharában




nemrég még
lágy szellő dajkált
most sír
mint szél a pusztán
a vágy
közelséged után
hiába kutatta
az esélyek titkát
-Rád nem talált

jobbról-balról
integet az élet
ezer szín közeleg
-de egyik sem (Téged) rejt-
se út
se irány
kísér a sápadt vád
- lassan-
árnyékot szánt
bennem a hiány

… majd Tavasszal
(mikor a tompa fényt
eltiporja a szél)
-a remény zajongó viharában
megtalállak

----

töröld meg szemed
-nézd
a napsugárban
meglebbent a pillangó szárnya

newyear