Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. december 31., péntek

Áldott legyen a Béke, és a Szeretet az Új Évben!



Most versenyt futunk a jövővel,
Szívünket megtöltve örömmel,
Az Új Évbe lépünk, reménnyel.
Hittel, Békével, és Istennel!

Boldog Új Évet Mindenkinek,
Reményt, Hitet, és Békét nektek.
Isten Áldja meg az Új Évet,
És legyen még több a Szeretet!!!

Áldott legyen a Béke, és a Szeretet az Új Évben!

Vallomás, Szilveszterkor



Mi minden lehetnék, már nem tudom én,
Talán egy szép szó, a mondat elején,
A szó, amit kimondasz, hogy "Szeretlek"
A mondat, amit csakis én érthetek.

Adj nekem Szeretetet, Békét, Hitet,
S tiéd lehet, az egész életem.
Add nekem azt, ami benned rejtve van,
S megkapod, amit eddig titkoltam.

A szeretet fénye, már Téged illet,
S a boldogság, csak a Tiéd lehet,
Lelkemből a béke, nem lehet másé,
Szívemből a remény, nem válhat köddé.

Adj nekem éveket, az életedből,
És nem lesz hiányod, a szeretetből!
Adj nekem mindent, mit másnak nem adnál,
Cserébe megkapod, mit nem is várnál.

Szeress engem, úgy ahogy Te szeretnél,
Csakis mindig őszinte, és nyílt legyél,
És megtudhatod, a boldogság titkát,
Így legyél nekem, igazi jó barát!

Szívedre hallgass, velem kapcsolatban,
Hidd el, hogy jó lesz, egy szép új világban.
Nem hiszem a rosszat, ami rólad szól,
Amit az irigység formál, szavakból.

Engedd, hogy én mindig vigyázhassak rád,
És nem érhet többé, Téged hamis vád.
Én nem lennék, a lelkednek börtöne,
Ha én veled maradhatnék, örökre.

Ha majd a Zöld csillag, újból visszatér,
És ha egy új világ, veszi kezdetét,
És ha már, testemből a lelkem elszállt,
Lelkednek adja át, minden varázsát.

A verseimet hagyom Neked, hátra,
Hogy emlékezz, egy igaz barátodra.
De még itt vagyok, Veled, tudod, Neked,
S ha majd az kell, én megfogom kezed.

Többet érsz már nekem, az életemnél,
Nem hagylak el, mint mások oly könnyedén.
Mit adnék érte, ha veled élhetnék?
Ami létezik, ég és föld környékén!

Minden utam, csakis Tehozzád vezet,
Már nem létezik, Nélküled az élet.
Hosszú lesz az út, míg elérlek Téged,
De talán egyszer, boldog leszek veled.

Ha majd egyszer, valahol mellettem állsz,
A felhők fölött is, velem együtt szállsz,
Akkor kérlek, vigasztalj meg engem,
Csak mondd nekem azt, hogy itt maradsz velem.

Csak mondd nekem, hogy szebb lehet a holnap,
Hogy az életünk végre értelmet kap!
És, hogy nem sérthet minket többé a szó,
Amit egymásért teszünk, az nagyon jó!

Ha már nem is tudod, nem is hiszed,
Akkor simulj hozzám, én hiszek Neked.
Fáradt, nehéz szívvel, rólad álmodom,
Mikor fog majd átölelni, két karom.

Tudod, mindig szembe néztem bármivel,
Ha vesztettem is, büszkén viseltem el.
Téged elengedni, nincs elég erőm,
Hozzád elérni, az lenne az öröm.

Ahol a holnap, sohasem lesz biztos,
Az igazság is, szennyezett és foltos,
De a szívünk legyen igaz, és tiszta,
Ne hagyd, hogy foltok maradjanak rajta.

Fogadd el azt, ki verseket ír Néked,
A vallomása, felülmúlhat Téged.
Fogadd el azt, aki sírni tud érted,
Azt, aki mindig örülni tud Neked.

Fogadj szívedbe, gyengén, és erősen,
Mosolyogj rám, mindig, de csak kedvesen,
Kérlek, legyél mindig az aki lennél,
És hidd el nekem, nincs nehezebb ennél.

Kívánom, az Új Év, legyen Neked Békés,
A Boldogság számodra, ne legyen kérdés.
Békés, Boldog, Új Évet, Gyermekeidnek,
És vigyázzanak tirátok, az Istenek!


Palercsík László





B orongós napok tűnjetek tova
O kkal szomorú ne legyél soha
L épteid kísérje töretlen szerencse
D erűs percek rajzoljanak mosolyt a szemedre
O szoljanak el az óévnek sötét árnyai
G úzsból szabaduljanak a képzelet szárnyai

Ú j évet hozzon a nesztelen iramló idő
J öjjön már a rég várt, csodálatos jövő

É vek ha múltok, ha elszálltok napok
V idámságot, örömet számolatlan adjatok
E lfusson most az óévnek malac a
T öbbé ne legyen senkinek panasza

K erüljön betegség, bánat messzire
Í rmagjuk is vesszen mind a semmibe
V ágyaid sorra valóra váljanak
Á lnok szavak többé ne bántsanak
N övekedjen az igaz barátok tábora
O kosan élj, ne legyél ostoba
K ívánom neked, legyen 365 szép ünneped

Sohase mondd, hogy MAJD...



Sohase mondd, hogy MAJD...
általában nincs "majd".
Van a MOST,
és ezen felül...
vannak elszalasztott pillanatok.
Nem tudjuk, mennyi idő adatott nekünk.
Létünk, formánk múlandó.
Vajon holnap létezünk-e még?
Nem biztos.
Ezért aztán mindig a pillanatnak kell élnünk,
a pillanatot kell megragadnunk.
Nem biztos, hogy holnap el tudom mondani, hogy szeretlek...
ezért ma kell elmondanom.
Nem biztos, hogy holnap át tudlak ölelni,
ezért ma kell, hogy átöleljelek.
Nem biztos, hogy holnap meg tudlak vigasztalni,
ezért ma kell, hogy megvigasztaljalak.
Az idő, amit azokkal töltök, akiket szeretek, megáll.
Órák telnek el, s azon kapom magam,
olyan boldog vagyok, hogy azt gondoltam, csupán néhány perc volt.
A szeretteinkkel töltött idő valóságos sziget.
Nincsen majd...
MOST van,
vagy az elszalasztott és gyötrő pillanatok

2010. december 29., szerda

Bella István - És szólt a Szó



És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt
- Ha már csak fény leszek.
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek.
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hegy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Mezei Marianna -Szeretlek...



szeretlek, mint fák a fényt
mint emberek Napot
szeretlek,mert hullámain
eljutsz hozzám beragyogsz
s éltetsz engem, felemelsz
szívem szíveddel összér
lelked a lelkemen áthatol
meleget szórva szerte szét.

Miért van



Miért van, hogy nehezen szerzett
benső békénk mellé hívatlan vendégként,
fogadatlan prókátorként
társul a balsejtelem?
Miért, hogy néha a felszabadult
öröm, jó érzés vagy szerelem
mellett ott van a nyugtalanság
vagy a fémízű félelem?
Miért nem lehet tartósan élni
boldog biztonságot, nyugalmat?
Miért, hogy elmúlhat sok apró csoda
vagy derűs boldogság okozta pillanat?
Miért, hogy valami hiányzik mindenből,
egy aprócska gesztus, mimika,
egy-két szó, mozdulat, mozzanat?

A háttérben mindig ott vannak
a feltételek, ellentmondások,
meg nem értés, gátak és határok,
megannyi kőkemény akadály,
hogy nem elég a tökéletes békéhez
a tiszta, jó érzés és készség, mert
mindig van valami, ami semmi perc alatt
kegyelem nélkül mindent felülbírál.

Magdileona

Mondd kedvesem,



Mondd kedvesem, milyen, milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet, ölet sosem lel?
Milyen a part, ahol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe,
mely lassan megtelik már Tevéled?
Mondd kedvesem, milyen a tenger?
És milyen ott a szél hízelgése,
milyen ott a magány, szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a sziveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte a hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen,
s a bánat lőttszárnyu madarának
milyen idomító nevet, s milyen
hessentő kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - Félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány,
ahol oly szorosak az ölelések?
Mondd kedvesem, ahol a tengernek,
a fénynek, a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e
a bennünk fogant, féltve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szivünket felveszi ölébe egy éjjel,
a közösség hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát!
S ne részegedj a kibernetikus szörnyek
vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: a fény, idő,
az emberi lélek ostromló háborgásaiban
fuldokolva a jövő eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptü utódunk, ha
majd falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait,
ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?

2010. december 28., kedd

… vágy



Vágyom Rád… olyannyira,
Mint az Éj a Holdra… nélküle,
Csak sötét volna… vágyom,
Vigyél a csillagokba… szeress!
Ahogy én kívánom az ismeretlent…
Ölelésed, melyet nem éreztem,
Fáj, hogy lehetetlen… mégis…
Vajon meddig? Lesz erőm várni,
Arra, amit meg sem kaptam…
Vágyni… Rád… ott lenni karjaidban…

Mirian

2010. december 27., hétfő

Tudod arra gondoltam,




Tudod arra gondoltam,
néha a táj és benne
az ember is mozdulatlan,
szinte olyan,
mint egy festmény,
a tó,
melynek partján
a szomorúfűz áll,
és alatta az ember ül némán,
a horizontot
betölti az őszi naplemente,
a nyugalom teljes,
látszólag,
mert ott az ember a fa alatt,
aki a néma csendben,
(néha azért egy béka brekeg,
egy kismadár a párjáért pityereg)
az idillikus képet meghazudtolva,
belül, a gondolata síkján
zakatol,
a legnagyobb csönd is hiába,
ha az ember
megnyugvást benne nem talál,
ha igaz, hogy a fa is érez,
(márpedig érez)
vele,
biztosan ő is nyugtalanabb,
a szomorúfűz szomorúbb,
mint lenne akkor,
ha a zaklatott ember nem lenne ott,
a gondolat,
ami az egész képet elrontja,
mert hat a környezetre,
és hat a lélekre,
talán, mert az elválasztó fal
nincsen jól szigetelve,
valódi csönd, valódi nyugalom
csak akkor létezhet,
ha leáll
az agyban lévő zakatoló gépezet,
ha az ember teljesen kikapcsol,
olyankor óvatosan,
a szokatlan csendben
az előtérbe lopakodik
a lélek,
és lábujjhegyen,
nehogy
a festménybe illő képet
megzavarja,
átveszi az irányítást,
akkor lesz valódi,
akkor lesz a csönd gyógyító,
mikor halk szaván a lélek megszólal,
isteni hangjára,
egészen biztosan,
mint egy friss nyári záportól
a természet is felvidul.

2010. december 26., vasárnap

Túrmezei Erzsébet: Gyertya



Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
A belén észrevenni már, hogy égett.
S én mégse dobom el mint semmiséget.
Nézem, elémbe állítom,
Majd a kezembe' forgatom.
A cirádáit, ferdeségét,
törött voltát, sok betegségét
mind tudom már, mind ismerem.
Igénytelen, értéktelen.
Szépsége, ékessége, ára
nincs semmi. Mégse dobom el.
Félreteszem karácsonyfára.
Majd a lángjába néz szemem,
s nem lesz nekem
igénytelen, értéktelen.
Sok betegsége, ferdesége,
törött volta nem semmiség-e,
ha ott lobog az ágon,
s vezérlőm, világom,
útmutató fény Betlehem felé?
Tekintetem sugarát issza,
lelkem száll századokon vissza:
a nagy csodát csodálja újra
és megremeg belé.
Magában semmi. Félredobnám.
De ha zöld fenyőről ragyog rám,
a szívem fölviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzám.
Kezembe' forgatom, nézegetem,
s valami egyre azt súgja nekem,
hogy ez a kis gyertya az életem.
Görbe, törött, beteg.
Valami, amit senki nem keres,
mert észrevenni nem is érdemes.
Végigélni se volna érdemes,
ha nem lenne karácsony…
ha ki nem gyúlhatnék sokadmagával
karácsonyesti csodálatos fákon…
ha Betlehem felé utat mutatva,
nem ragyoghatna, nem világolhatna,
végigélni se volna érdemes.
De van karácsony, s én úgy szeretem
kis gyertyaéletem.
Ameddig karácsonyra vártam,
értelmét, célját soká nem találtam.
Míg egy szép angyalénekes,
halk estén Betlehembe értem,
s fel nem ujjongtam: „Most már értem,
Most már tudom, miért is élek
ezen a nagy sötét világon:
hogy világítson kicsi gyertyalángom
előre, Betlehem felé
és megváltatlan, Megváltóra váró,
sok emberszív dobbanjon meg belé.”
Kis karácsonyfagyertya. Szép fehér.
Felül törött. Talán semmit se ér.
De ha zöld fenyőről ragyog rád,
a szíved felviszi az égig,
az eget meg lehozza hozzád. 

Reviczky Gyula: Karácsonykor


A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szívemben.
Egy szóval sem panaszkodám,
A kis Jézus ellen.

Nem vádolnám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.

Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagyvilágon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.

Ágyamra dőlök, s álmodom
Egy régi szép, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott! 


2010. december 25., szombat

Juhász Gyula: Betlehemes ének



Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, kedves bambinó,
Ó, emberek, gondoljatok ma rá:
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény
S az istállóban várt födél reájuk.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden várak s kastélyok fölött.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!
Ó, emberek, gondoljatok ma rá!

CSENDES ÉJ

2010. december 23., csütörtök

Áldott,békés Karácsonyt !

CHRISTMAS TREE



Ady Endre - KARÁCSONY

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hála ének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.


Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.


A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.


Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

Petőfi Sándor A TÉLI ESTÉK



Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.
Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
„Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.


Csend



Békés a táj, csend honol, vastag a hótakaró
Tekintetünk a messzi távolba réved,
Mosolyod, mely körbefon, mily elragadó,
Kezed tétován kezembe téved.

Az órák melletted elröppenő pillanatok
Hallgatásunk mindent elmondó szavak,
Titokban, habozva, reád pillantok
Arcom boldogságtól ázott könnypatak.

A Veled töltött idő meseszerű varázslat
Megkapó, álomszerű gyönyör,
Álom, melyből nem akarunk ébredni,
Csak ringatózni, mint szélfútta öböl.

Héja

Hópihe



Csak úgy, mint tegnap, eljátszik a kézen,
S halálba olvad egy könnyű hópihe,
Kit esők langya nevelt, lágy párák emeltek,
Fellegek közt volt szülőhelye, szíve

Kinek léte parány dal a roppant tér alatt,
Bolond szállingózás büszke bércek felett,
Milliókhoz hasonló, társtalan tánc rabja,
Meglehet, erről őt senki sem kérdezett

Mi végre hull, végzete felé mért’ sodor,
E kristályba fagyott cseppnyi szelíd mosoly,
Órákkal mérhető szabad-szép lebegés,
S ha véget ér, mért szorít el valami komoly?

Ó, ha tudnám, nem én lennék az a pihe,
Ki balgatagon forró tenyérbe vágyik
Hűvös dunna-takaró helyett a mezőn,
Hol árva búzaszáron dér-kalász virágzik!

De nem tudom, sem, hogy mi ez, mi elkábít,
És rabul ejtve könnyem csordítja, meleg
Andalít jobban, jégszívem nem reszket már
Átváltozom, érzem, s érzem őt, ki szeret

zsoloo

Áprily Lajos: HÓFÚVÁS



Szilaj fehér ménes: vihar
robog völgyünk felett, az élen.
Szorongsz? Gyengül a szív s a kar.
Lesz-e erőd birokra télen?

A hó utat, nyomot temet
s a szél hajnalra új fagyot hoz.
De nézd a csepp ökörszemet:
milyen hetykén jön ablakodhoz.

Illeg-billeg, magot keres,
s a hóba bátran visszarebben.
Nem csügged a félelmetes,
viharos téli rengetegben

2010. december 22., szerda

Tudod, sokszor szégyellem,



Tudod, sokszor szégyellem, magamat szégyellem ezért a szerelemért, ó nem, nem a világ előtt, ők úgyse érthetik, hanem előtted, amiért, csak szavak, szavak, és én mégis minden nap újra megterítek Neked, kínálom feléd, mint, ki bizonygatja szeretetét, nézd, még ez is itt van a szívemben, ez is a szerelmem, szerelmünk szülötte, óvatosan teszem eléd képzeletbeli asztalra teszem, fogyaszd, a tiéd, vigyáztam rá, mérget közelébe sem engedtem nehogy ártson Neked, nem loptam, senkitől el nem vettem, a szeretetünk ültette, locsolta, és aratta le, mint friss ropogós kenyeret az asztalodra teszem, fogadd szívesen, épülj belőle, ne sajnáld, ha elfogy, holnapra lesz friss, szavakból áll, de, aki adja, jószívvel adja, számodra gondozta, Neked aratta.

.kaktusz

2010. december 20., hétfő

Megvárom a hangod



Megvárom a hangod, megvárom a szemed.
Egy fehér tó ölelésével
felhozzák a mélyvilági bánat-termet
tekinteted zöld ligetének.

Ahol a te hangod arcodat kívánja,
várlak a mozdulatlan szélben,
ajkamat megnyitom szédítő veszélynek,
ahogy az arcom távoli hangodat kivárja.

Kívánom a lépted, kívánom a kezed.
Tekinteted zöld ligetében
indulok feléd mint bibliai kezdet:
várja a kezemet lépted éje.

Ahol a te ajkad elhagyja az arcod,
állok a bibliai szélben,
arcomat elhagyom ajkad özönében,
s megnyílik a bánat-termed s mélyvilági hangod.

Balaskó Jenő

Hervay Gizella: Két vers




Annyira kellesz, hogy - látod -
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.

II
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

Bertalan Gyula:Érintés



Magadba fontál,
köréd telepszem,
rád rakódom, mint
korom rakódik
ház fehér falára,
hozzád csitulva
sejtjeim rádsimulnak,
kívánnak lüktetni
régenvolt csodára.
Átgondolni múltunk
látod alkalmatlan,
testeden vibrál
a megtépázott csend,
egyszerre lebegünk
megálmodott égen,
együtt zuhanunk
még ha fáj is, odalent.
Fonj hát magadba
örökké kedves,
szemed meséljen
tisztát, igazat,
már csak elvétve
értem a szavakat.
Érezz hűs patakot
ha érint az ujjam,
lágy madárdalt,
csobogó esőt, Én hagylak,
érezz tomboló vihart
vagy jajgató fákat,
süvítő szelet is ha kell,
Nekem, és ha
jó Magadnak.

Hiányzik az életből valami




A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig
küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre,egy igaz szóra.
valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból
a nagy világ...
Hiányzik az életünkből
az életünk, - a szeretet.
(Móricz Eszter)

.kaktusz - Karácsony közeledtével



Tudod arra gondoltam,
kinn metsző hideg december van,
a háztetőről a havat szél hordja,
az utcán siető emberek
a fejük búbjáig beöltöznek,
morcos az idő,
és morcos az ember,
az utcán igyekvő,
csak az megy ki ilyenkor,
akinek muszáj nagyon,
megsajnálja,
a kutyát is beereszti az ember,
a kegyetlen hideg ellen
az úton lévőt nem védi semmi sem,
de a szobában benn,
ahol a jó meleg kályha duruzsol,
meg is felejtkezik a zord időről,
mint a mesélő köré a gyerekek,
a kályha mellé úgy kucorog,
meleget adó kályha a szeretet is,
tőle távol nagy, és szomorú a hideg,
morcosak az emberek,
lehajtott fejjel igyekeznek,
hogy hová, talán maguk se tudják,
hogy a meleget, a kályhát,
a meleget adó szeretetet hiányolják,
különösen ilyenkor télen,
karácsony közeledtével.
2009. dec. 20.
.kaktusz

2010. december 17., péntek

Őri István - Reggeli ajándék



Még most is látom arcod nyomát:
kedves kis gödör, puha, meleg, illatos,
s ott egy hajszál is gyöngy-hajadból,
mit az álom nekem ott hagyott.


Sárhelyi Erika - Napod leszek



Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.

Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss, ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.

Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek, s szádra szívemet csókolom.

Juhász Gyula: Emlék

Egy nyári éjre emlékszel-e még?
Mint csillag fénye a lelkemben ég.




Egy nyári csókra még emlékszel-e?
A télben is melenget melege.

Egy nyári éj volt és egy nyári csók.
Édes valóság és boldog titok.

Vagy mese volt csak, álom? Nem tudom.
Már ballagok a temető úton.

Mese volt, álom, káprázat? Lehet!
Megszépítette bús életemet!

Rakovszky Zsuzsa - Szavak nélkül



Úgy gondoltam valamikor, hogy a
vakító narancsszínű reggeleken,
újraélednek a már eltemetett álmok,
vágyak, remények a megvilágosodott
emberi agyban, mint ahogy újraélednek
a mesebeli hétfejű sárkányok, és a
Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.
de ma reggel reménytelen és szomorú
vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül
kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos
fehérségű örök ismeretlenség, folyton
elkülönít bennünket egymástól, s az
emberektől. Közös múltunk immár,
szétszóródott, haldokló gyöngyszemek
az időben...


már nem tudom,



 …már nem tudom, milyen évszakot követ a nyár, s mely elől menekül az ősz, nem tudom, az óra mutatója hátrafelé szalad vagy előre dől, csak azt tudom, számomra szemed zöldjében kél fel a nap, és csupán akkor tavaszodik szívem viráglabirintusa, amikor Téged ölelve megélem való-álmomat…

Moha

2010. december 16., csütörtök

Elment a kedves



Mint sötétet a fény -
úgy leltelek, mint utazó a megürült padot
s úgy szeretlek most, ahogy
a mély vizeknek halai az iszapot.
Tenyeremben simogatás lapul -
így bújnak meg házak közt csöpp terek
Elment a kedves -
én engedtem el,
mint léggömb zsinegét a kisgyerek

Kepes Sára

Lassan elfelejtesz



S lassan elfelejtesz majd...
Homályossá válik Benned
Minden szép pillanat,
És az a kevés,
Mi megmarad,
Szíved egy távoli szegletébe
Bújik,
Szomorúságom elől
Nap fényével hajlik majd
A tavaszi égen,
S már megnyugodsz régen,
Míg lelkemben
Ott küzd még a gondolat,
Hogy többé
Nem hallom hangodat,
S nem látlak majd
Ezernyi csodádban.

Válóczy Szilvia

Örök vagy



Örök vagy bennem...
előttem botorkáló kezed
most is rám lelt. Átkarolt és
új holdra serkentett. Simogatva,
szűzen, ágyékodhoz hajtott.
Nem ziháltál. Túl a csúcson
némán szorítva szenderedtél
mellem forró ütemén.
Hajóztál messzi csillagok ködén,
csiklandós kacajod boldogan szórtad
- felém. Álmodban is úgy szeretsz, mint
lucskos reggelekkor; csapzottan,
kivérezve, gyémánt vágyakkal.


A fájdalomnak van a legnagyobb hatalma



Hányszor írtam neked a szeretet hatalmáról, most pedig úgy érzem, az ember védtelen, a szeretettel szemben is védtelen, mint ahogy mindennel szemben az, védtelen az időjárás viszontagságaival, a bűnnel, az örömmel szemben is, minden, ami öröm, amire nagyon vágyik, könnyedén megsebezheti, mint a bűn ellen, úgy kell védekezni a szeretet, a szépség, a jóság ellen is, gyenge az ember, nehezen bírja el, talán nem is a szeretetnek, a fájdalomnak van a legnagyobb hatalma, általa születik valódivá az ember, ha szeret, akkor a legsebezhetőbb, a gyűlölet ellen a szeretet se véd meg, talán, a fájdalom szüli a gyémántot, ha valakit mindenki elhagyott, talán akkor, a magány fájdalmában lesz az ember sebezhetetlen, a sokáig hordott fájdalom hozza napfényre a kincset, vetkőzteti az embert a lélekig, fosztja meg a rárakott kolonctól, szokásoktól, szabályoktól, a fájdalom szabadítja fel az embert rabságából, ha kibírja a kibírhatatlant, mezítelenül is sérthetetlen lesz, a halálos fájdalomban nincsen már színjáték, ott már csak én, és ő van, én és a fájdalom, a fájdalomban meghal a régi, a sebezhető, aki átélte a legnehezebbet, a krisztusi kínt, és megszületik az új, az igazi, benne már kárt semmi nem tehet, könnyedén kibírja, még a legnagyobb szeretetet is. 

2010. december 15., szerda

Még egyszer



Ha elvetődnék oda, hova régen
tán azóta se jártam, s az öreg pad
ép volna még kettőnk történetében,
melyet a sejlő májusi hasonlat
csalna elő, s épp arra jönne szemben,
és nem is tudná, ki s miért köszönne
rá, csupán biccentene meglepetten,
s nagy hirtelen az idő visszaállna
egy pillanatra, s minden lehetetlen
együtt, külön a keblétől az árnya,
mint blúza szállna el kigombolódva,
s kétséges kéjű vére fölszívódva
keringene a pad erezetében,
tehát, ha épp ő közeledne szemben
valahonnan valahová a téren,
elrestellném magam és kérdezetlen
mennék tovább, nehogy egymásban lássuk
megszégyenítő mássá változásunk.

Ágh István

Azért félek, mert szeretlek,


Azért félek, mert szeretlek,
Élve-holtan nem engedlek.
Rabom leszel, mint éj a Napnak,
Éjjel szempillám alá csuklak,
Nappal arannyal beragyoglak.
S ha kérded, hogy tehetném,
Koldus kézben nincs aranyfény.
A szívem hallgasd, a szemem nézd,
Ne a kezem, az szegény...
De amim van, az mind a Tiéd.

Szeretnék éjszaka
felébredni melletted
Csendben hallgatni
halk lélegzeted
Az éj neszei közt
lesni arcodon
az árnyak játékát
Homlokodból finoman
kisimítani egy hajfürtöt
lesve a Hold árnyékát -
Lebben a függöny;
megfordulsz, már alszol is tovább...
S a telihold alatt figyelve
ezt a csodát
Úgy őrzöm szívemben arcod,
miként borostyán őrzi a foglyát).