Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. október 25., kedd

Mindkettő emberül




Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna - macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt néhány
jól időzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dicsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.


Baranyi Ferenc

Kölcsey Ferenc:Bár rózsa volnék ...



Töredék

Bár rózsa volnék, szép leány,
Hogy elvirítva kebleden
Lelnék magamnak büszke sírt!
S o, bár lehetnék esti szellő,
Hogy édes ajkad bíborán
Szedhetnék balzsamcsókokat!

Itt állok félénk messzeségben;
S mint bércein Endymion
Sohajt a csillagokra fel,
Hová röpűlni szárnya nincs:
Némán sohajtozom feléd.

Ölelni vágy e kar, de fél,
Vágy ajkam ajkadon remegni,
De tilt komoly pillantatod.

Menj lángtekintet, ah röpűlj,
Röpűlj felé hév gondolat,
Tinéktek útat semmi nem zár.


Pam Brown - a barátság ....




"A magányban, a betegségben, a zűrzavarban a barátság puszta gondolata is lehetővé teszi a túlélést, még ha barátunknak nem is áll hatalmában segíteni bennünket. Elég a tudat, hogy ő létezik. A barátságot nem halványítja el a távolság vagy az idő, a börtön vagy a háború, a szenvedés vagy a súlyos csend. Éppen ezekben a dolgokban gyökeredzik a legmélyebben, és ilyen talajból bontja ki legszebb virágait."

Jószay Magdolna





Kilincsre zárjuk a múlt ajtaját,
ám sokáig por mégsem lepheti,
él bennünk valami, mely letörli időnként,
s nem enged, nem hagy felejteni.
Se jót, se rosszat, nincs kivétel,
múltunk immár életünkre ható,
jelenünkben többnyire nem számít már,
de e kilincs kétfelől nyitható.
Utat végleg zárni kevés a kilincs,
oda kulcs kell és zár – s az ember szelektál –,
tudatunk mélyén kulccsal nem zárunk,
s az emlékek jórésze néha visszajár.

Amíg csak kilincs van, esély is van,
hogy út lehessen – ha nagyon kell – a múltból,
oldás, kérés, magyarázat, áldás,
kiáltás serkenjen feneketlen kútból.
De ha lakat zár – meddő kopogtatás,
az ember hallhatja, ám könyörtelen,
nem hagyja feloldani a homályt, a múltat,
s minden kegyelem esélytelen.

Ady Endre: Félhomályban




Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az, szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...
Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...
II.
A szívedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe...
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem -
A szívedből egy-egy sóhaj...
A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a múltból...
Amit néked adhatok:
A szívemből egy-egy sóhaj...
III.
Ne vádoljunk senkit a múltért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyít minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...
IV.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szívünkből végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!.
V.
Nem jó kép itt az »őszi napsugár«,
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...

2011. október 14., péntek

George Cosbuc: Utolsó kívánság




Nyomorék vagy! Ma koldusként
Térsz otthonodba vissza,
S micsoda fess legény voltál!
De mit törődsz most azzal!
Megláthatod a faludat,
Házatokat a völgyben,
Zokogva rohan majd szegény
Anyád elébed.

Én meghalni maradok itt
Az istentelenekkel!
Úgy érzem, nem érem meg
Élve a holnap reggelt.
Úgy visznek majd a gödörig -
Húsz holttal egy szekéren,
S jó az Isten, ha egy kereszt
Jut a végéhez.

Szerettük egymást gyermekként,
Mint testvérek – sőt, jobban.
Utolsó pénzem felét is
Mindig neked adtam.
Te tűzzel-vassal rohantál
segíteni, ha kellett,
A Jóisten fizesse meg,
Mert nagy, és kegyes!

Most jól figyelj: ha kérdeznék
A faluban jöttömet,
Igazság helyett annyit mondj:
Nem voltam együtt veled…
Más regimentnél szolgáltam.
Vagy mondj bármit, mi tetszik,
Hogy élek-e, vagy halok, úgy-
sem számít nekik.

És anyámnak, oh Istenem,
Bár érzéke becsapná! -
Mondd, hogy sebesülten
Mágurele-nél hagytál,
De nemsokára érkezem!
- Ez lenne kívánságom,
Hisz eszét vesztené szegény
Sejtve halálom.

Te bíztasd őt, nap-nap után,
Mesélj rólam bármit,
Öreg szegény, talán nincs is
Sok idő haláláig.
Miért legyen még nehezebb
rövidke élete?
Hisz kívülem régóta nincs
Neki senkije.

S ha egyszer úgy hozná a sors,
Hogy összefutsz Linával,
Mondd neki, hogy jól vagyok -
Menjen férjhez bátran.
Te mélyen fürkészd szemeit,
Megtudni, mit érez,
S ha úgy látod nem érdekli
Élek – nem élek,

Mondd, hogy rothadó szalmán
Hagytál sebesülten,
Az orvos barázdákat vájt
Húsomba mélyen,
Hogy vad kínoktól gyötörve
Vergődtem éjjel-nappal,
S ő halálomkor is velem
volt gondolatban.

Ha rezzenéstelen szemét
Homályosodni véled,
Ne vigasztald! Felesleges,
Menj utadra, kérlek.
Amint egy hervadó levél
Nem hozza el az őszt sem,
Úgy szemeiben egy könnycsepp
Semmit nem jelent!

Most add kezed! Kürt hangja hív,
Indulásra készen,
Az Olt-nak vidd üdvözletem,
Ha arra jársz éppen,
S mielőtt végleg elválnánk,
Egy utolsó kívánság:
Csókold meg helyettem is
Hazánknak porát!

Fordította: P. Tóth Irén

Komáromi János /Koma/egy pillanatra



egy pillanatra megállt a Nap
mert felidézte arcodat
lángvörös lett a fénylő korona
és a kihunyni készülő tűz újra fellobbant
mert vágyat keltett benne ajkad mosolya
egy pillanatra elállt a Szél
mert rád talált és bőrödhöz ért
csodálva tested köré fonódott
és a tombolni készülő vihar
szelíd öleléssé oldódott
egy pillanatra fény öntötte el az éjt
mert a villanásban Téged látni remélt
fellobogtak a csillagok
és az elbújni készülő Hold
reménykedve kereste lábnyomod

Radnóti Miklós: Októberi erdő





A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csirát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;


hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;


tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok sem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra híveid.




Dac-aş fi un anotimp… aş fi primăvara




Dac-aş fi un anotimp… aş fi primăvara
Să readuc totul la viaţă, să încălzesc muguri şi inimi zgribulite,
Să înseninez cu raze de soare cerul din ochii oamenilor
Şi să mă contopesc cu privirile îndrăgostiţilor din parcuri.
Dac-aş fi un fenomen… aş fi cu siguranţă vânt
Să ating copacii, să susţin aripile păsărilor
Şi să mângâi feţele oamenilor cu adierea mea.
Iar dac-aş fi un cuvânt… aş fi poezie
Să mă creeze poeţii şi versurile lor să-mi fie mădulare
Care să descreţească frunţile celor care le ascultă.
Dar nu sunt decât un om pe acest pământ
Care încearcă să facă acelaşi lucru
Prin tot ceea ce este…

2011. október 6., csütörtök

Senki földjén




Azt a kis meleget engedd meg nekem
meglátod, megbocsátja vélt bűnét a
vágy - csak lehajlok eléd az örökbe,
hogy remegő ajakkal végigérintselek

hogy elmúljon végre minden más idő
emelj magasba kedvedre csendesen!
Mert jelennek senki földjén is
ott a legjobb, ahol a legmelegebb...

Kovács György

Érdemes volt




Törött nád szárával írok víz színére,
hullámok hegyére, hullámok völgyére:
a nevemet írom,
életemet írom,
mélyen belevésve fénylő tükörébe.
Nem marad a nevem, hiába is vájom,
az a megkavart víz elsimul utánam,
– de valamit tettem:
víz útját tereltem,
másítottam mégis ezen a világon.

Szent-Gály Kata

Amikor leejtünk egy poharat ....




Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. (...) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja.


Cecelia Ahern

ismét magához ölelt az est



ismét magához ölelt
az est nélküled-szín mélye,
ahol nyikorgó léptekkel
osont el minden téged hívó gondolat,
mert elpihentem már benned régen,
mégis felriad valami,
a Téged váró önmagamban...
még odakint sárga színnel pörgeti az ősz
lehulló gondolataimat,
minden egyes szót,
amely már úgy köti hozzám
léted, ahogy örökzöldek
őrzik meg féltett szeretőik
zöld ölelését...
és libben a nyár ringó szoknyája,
táncba vezeti gondolataim
csetlő vétkeit,
melyek egyetlen szívdobbanásod
melegét hordják,
mert elfogyhatatlan vagy bennem.
elalvó pillantásom pilládra zárul
bőrödön át lélegzik
megannyi sejtem,
hogy szó se férjen már
összehajló vonalunk közé...
...tovább álmodlak.

Moha

2011. október 3., hétfő

Nadányi Zoltán:Így volt



Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!
És megvirradt és este lett
és jöttek őszök, tavaszok
és még mindig tartottalak
és már harmadszor havazott
és még mindig tartottalak
és súgtam lázas szavakat
és az öt ujjam majd letört
és a ruhád szakadt, szakadt.

Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom... nem is tudom...

2011. október 2., vasárnap

Csoóri Sándor:És a világé leszünk újra


Mi maradt nekünk megint az évből?
Semmi, csupán egy szemvillanásnyi nyár
s két bokros domb között
egy zümmögő mező.
És séták és kutyák és fácánok, ahogy
eltűnnek szemünk elől
a vállig érő fűben,
és két-három parázsló naplemente,
amelytől megpörkölődik
a rétihéják tolla.
De néha, amikor a Nagykevély mögül
megkondul egy-egy sóvárgó harang,
szemünk láttára
székesegyházak bújnak elő a földből,
mint titáni csigák,
foszforeszkáló szarvaikkal.
És máris csillagok ereszkednek le sárgán
elhomályosult városokra,
és susogni kezdenek északon, fönn az erdők,
s jeltelen sírjából váratlanul Mozart lép elénk,
leomló parókája: lidérces vízesés.
És a világé leszünk újra,
sok-sok világé az elvadult mezőn.
Egy gólya szárnyal lassan a bécsi dóm felé,
szárnyain virágpor száll,
s a tóból néhány vízcsepp.


Úgysem lehet visszafordítani az időt.



"Úgysem lehet visszafordítani az időt. Az ember nem töprenghet örökösen azon, hogy mi lett volna másképp. Hanem be kell látnia, hogy van olyan jó sora, mint a legtöbb embernek, talán még jobb is, és hálásnak kell lennie érte."



”Amikor felébredtem, már reggel járt a kertben. Leseperte az éjszakát a völgyekbe, és megintette az órát, hogy jó lesz csendesebben viselkedni... A szívem is elhalkult már, mint a többi órák, melyek csak akkor járnak kemény léptekkel az idő útján, ha egyedül van az ember.”

...ha lehetnék lehelletfinom érzéseid szellőszárnya



...ha lehetnék lehelletfinom érzéseid szellőszárnya
bordáidon át selyemszálaimmal borítanálak
védőágai volnék nimfák gyógyító karjának
fájó szíved minden gondolatára áldáscseppeket hullajtanék
érted szerelmes szívem szűztiszta könnyeit...
ajkaimról neved magnóliavirágok illóolajaként
csordulna alá, s méze volnék
ki nem mondott édes gondolatoknak,
melyek suhanva keresnek napfényből az éjen átkúszva...

Moha