Mi maradt nekünk megint az évből?
Semmi, csupán egy szemvillanásnyi nyár
s két bokros domb között
egy zümmögő mező.
És séták és kutyák és fácánok, ahogy
eltűnnek szemünk elől
a vállig érő fűben,
és két-három parázsló naplemente,
amelytől megpörkölődik
a rétihéják tolla.
De néha, amikor a Nagykevély mögül
megkondul egy-egy sóvárgó harang,
szemünk láttára
székesegyházak bújnak elő a földből,
mint titáni csigák,
foszforeszkáló szarvaikkal.
És máris csillagok ereszkednek le sárgán
elhomályosult városokra,
és susogni kezdenek északon, fönn az erdők,
s jeltelen sírjából váratlanul Mozart lép elénk,
leomló parókája: lidérces vízesés.
És a világé leszünk újra,
sok-sok világé az elvadult mezőn.
Egy gólya szárnyal lassan a bécsi dóm felé,
szárnyain virágpor száll,
s a tóból néhány vízcsepp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése