Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. június 30., kedd

Jöttem Hozzád




most bontja épp´
titkait a reggel
emlékek langyos halk nyomán
még önfeledt minden
-hófehér párnáján
egymás karjaiban
álom-valóság

nem soká

gyengéd fény
árassza el szobád
-lágyan ébresztget-
szemed tükrében
keresi mását
a tegnapi rajongást
ahol még ezer
remény szilánk
suttogja titkát

ajkadon
mosoly bujkál
öröm szikrák
-ébrednek a csodák

kint
ezüst köd szitál
jöttem Hozzád

newyear


Tudod, hogy szeretlek



Tudod, hogy szeretlek, hogy hiányzol, hogy vágyom utánad, hogy fáj, hogy nehéz az élet nélküled. De neked kevés ennyi fájdalom néha azt hazudod, magadnak hazudod, hogy neked az én boldogságom a fontos. Nem, Te bosszúálló vagy, bosszút állsz, az élet helyett rajtam állsz bosszút, mintha én tehetnék, mintha valamiről is tehetnék. Azt szeretnéd, hogy hiába keressek, ne találjak nyugalmat, azt akarod, égessen és fájjon, hogy vért könnyezzen a hiányod, hogy álmatlanok, a láztól hánykolódók legyenek az éjszakáim nélküled kínpad legyen az életem, hogy pusztuljak abba, hogy nem vagy itt velem, hogy a hiányodról szóljon a nappalom, az éjszaka nélküled, legyen a halálom. Szeretsz, és mégis élet helyett vesztemet kívánod.

.kaktusz

The Best Gift Of All by womball



I have often been asked,
What is the best gift I have ever received?

I used to have to think about it for a while,
And now it is not very a hard question at all,

Because the best gift I have ever received is you my gorgeous one
Your love has touch and inspired me so much

I'm so very grateful for the love you have given and shown me,
And I want to thank you from the bottom of my heart

For being the best and gorgeous gift of them all
And I just would like to say I Love You


2009. június 29., hétfő

Csak fogd a kezem és vezess !!!




Csak fogd a kezem és vezess !!!
Nem kérdezem, hogy hova megyünk, csak azt akarom, hogy együtt legyünk ...
csak nézz a szemembe, láss bele a szívembe, csak ölelj át és vegyél a puha meleg karjaidba...
mint a madár, mely óvja riadt kis fiókáját, takarj be, melegíts ha fázom, ha éhezem, adj ennem, innom...
s ha nem jön álom a szememre, csak dalolj és ringass el , súgj a fülembe kedves szavakat, rajzolj az ajkamra édes csókokat...
s fesd az ajkadra a nevem, engedd, hogy én legyek az örömöd, a bánatod...
mondd, hogy már rabul ejtettelek, mint éjjeli lepkét a lámpafények...
csak ölelj és símogass, mint tavaszi szellõ pezsdíts fel a véremet, mint éltetõ napfény járd be a testemet...
járd be a testem minden hajlatát, és érezd gyöngyözõ nedveim illatát...
s én majd fényedben megfürödve csak úgy ragyogok, puha bársonyos sugaraiddal betakarózok...
s mint hûs vizû kis hegyi patak, majd csordogálok a szemedben, harmat cseppjeidben fürödve...
s tarka pillangóként majd a válladra ülök, s pille szárnyaimmal majd az arcod símogatom ...
arany szállal a szívedet körbe fonom, és ott maradok veled, csak a te csodás pillangód leszek ...
veled köszöntöm majd a hajnal ébredését, veled töltöm a naplementét...
éjjel is veled leszek, és ébren õrzöm majd az álmod!


Tudod sokáig nem értettem




Tudod sokáig nem értettem ezt az érzést, haragudtam a világra a szeretetért, amit kapok, és azért, amit adok. Fájt minden simogató szavad, zavart voltam, hogyan lehetséges, én nem akartam, és mégis bántok azzal, hogy szeretlek, hogy szeretek. De most már tudom, hogy ez a szeretet szabályozhatatlan és független. Független mindentől, a csóktól, az öleléstől, független attól is, hogy szeretsz, vagy nem szeretsz. Független a szavaktól, a cselekedetektől, a napoktól, a tegnaptól, és a holnaptól. Ha fáj, nem attól, hogy viszonzatlan, nem is a távolságtól, mert velem vagy akkor is, ha századok választanak el tőlem, akkor is velem vagy, ha nem akarsz. Ha fáj, attól fáj, mert olyan erő van benne, hogy feszít, félek, egyszer szétrobban bennem. Nincs rá szó a szótárban, a létezéséről se tudtam. Azzá váltam, hogy szeretlek, és ez felszabadít, megszabadít magamtól, attól, ami nem is én vagyok, hanem nevetséges szabályok és szokások összessége. Minden megváltozott, megszűnt számomra a bűn, és megszűnt az erény, csak utak vannak, amik közül a legnehezebb az, amelyik célba ér.

.kaktusz

Szavak


Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán hallgatásba bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel…
te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret
ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj…

lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy továbbsodor az éj

Hepp Béla

Enya-Adiemus


Erdélyi fák között





Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.

Õsszel, – mikor a hervadás leszáll

s az árva fák közt zúgni kezd a szél.

És tavasszal, mikor a holt mezõkre

az élet lüktetése visszatér.

Nálunk akkor is hull a falevél.

Nálunk akkor is búsak a lelkek,

mikor a rónán pacsirta dalol,

úgy ég olyankor, úgy fáj valahol…

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,

s mi megmaradt: emléke régi nyárnak,

az a kevés is mind, mind lepereg...

Erdélyi fák között, én nem tudom

miért, – de kétszer hullanak a levelek...

Wass Albert


Rózsa pirkad az ég peremén



Szép versek, szép szavak
az érintetlenségben....
mint megálmodott színek
rózsaszín mesékben...
Elképzelt tájak, hihetetlen zöldek
amint a kék ég selymébe vegyülnek,
és lilába mossák az ismeretlen rétet...
felhők gomolyognak, illatról mesélnek
miközben elhervadnak az orgonák.
Ez is egy világ, az is egy világ,
köztük az ész határvonalai
nem hagyják a vágyat kibomlani,
mert két szép tudat nem egy nyelven beszél.
Hiába kérdezem, mért van így, miért?
Az idegenség hűvös fátyla mindent
eltakar. Hiába adja fehér húsát a kar,
ha a lélek susogó idegen szárnyon
repül, élesen, hidegen...
s ebben az ellentétes sóvárgásban
csak egy jóslat sejlik: IDEGEN, IDEGEN....
vagy ha mégsem, az idő áramában
elmosódik minden, s áll egymagában
a fehér fárosz, a megközelíthetetlen,
szétfoszlanak a tervek, és az Isten
magában, befelé mosolyog.
A magam hitetlen hitében élek,
és már soha senkit meg nem kísértek,
nem akarom ,hogy bárki azt higgye amit én.
Rózsa pirkad az ég peremén,
de leszakítani már nincs maradék erőm.
Maradok magamnak megérthetetlenségben,
lelkem feloldom szép, könnyű mesékben
ahol a ködvárak egyik oldalán
mindig van bejárat, s a baldahin falán
megéletlen szerelmek árnyékai lengnek,
magukba fordulnak, semmit sem üzennek
a külvilágnak, mert ott sok a por...
itt belül fénytiszta lázak szárnyadoznak,
akkor is ha nincs hely, s nem landolnak sehol.

elionor


Tudod én mindig úgy gondoltam, hogy...



Tudod én mindig úgy gondoltam, hogy Te biztos lehetsz bennem. Az én érzéseimben biztos lehetsz, hisz annyiszor kinyilvánítottam. És ez megnyugtatott, akartam, hogy tudjad, mert az jó, jó tudni, hogy szeretnek valakit. Míg én csak találgathatok, mikor játszol, és mikor mondasz igazat, Te biztos lehetsz abban, hogy az én érzéseim őszinték, igazak, hogy én nem játszom, azt tudnod kell, hisz én nem szoktam játszani. Gondoltam én, hogy te biztosan tudod, hogy benned nincs a kételynek szikrája se. Mert miért is csapnálak be Téged? Aztán most rájöttem, hogy de igen. Te is kételkedsz, mert benned már alapból benned van a kételkedés csírája, míg volt olyan idő, hogy én mindent elhittem neked. Eszembe se jutott, hogy becsaphatsz, miért is lenne az jó neked? Hiába tudod, hogy én, én vagyok, hogy évek óta hozzád beszélek, a hitetlenségedtől nem szabadulsz. Mélyen benned van, azért, mert Te olyan sokat játszottál, hogy nehezen képzeled, valaki komolyan beszél. Mert az ember úgy néz a másikra, mint saját maga tükörképére. Azt feltételezi, a másik is olyan, mint ő. A tolvaj félti az értékeit, A hazug nem hisz senkinek. A játékos hiszi, mindenki játszik. Az ártatlan azt gondolja, mindenki az. Hiszel nekem addig, míg itt vagyok veled, Míg simogatlak, míg elolvasod a hozzád írt szavaimat, de utána ugyanúgy kételkedsz bennem, mintha már valaha becsaptalak volna tégedet. Ez nehezíthet meg sok-sok életet, sok-sok szerelmet, hogy olyan sok a hazugság, hogy képtelenek vagyunk hinni, hogy bennünket őszintén lehet szeretni.

.kaktusz

2009. június 26., péntek

Babits Mihály: SZÁLLÓ NAP UTÁN




(...Szelídre szűri a nyár sugárát
ez a délután
s langy fényfüggönnyel a házak vállát
bevonja puhán...)
- - - - - - - - - - - - -

Ilyenkor, látod-e, húnyt lelkemre
csókot nyom a nap,
és menni (gondolom) oly jó lenne,
amerre a nap
csak menni (gondolom), egyre menni,
napot nap után,
vonatra ugrani, nem pihenni,
szálló nap után
suhanni, zöldszinü tenger lombok
közt fulladozó
faluig szállani, minden gondot
elhullatozó
lélekkel, túl a Dunára, messze,
szálló nap után,
lombos faluig, hol lombba veszve
nyíl egy kapu tán
elénk s azon át bejutunk egy házba
hűs pitvaron át,
s ott lelne a lelkünk elkáprázva
új túl-a-Dunát,
új túl-a-világot, új világot,
fehér falu sok
mély, régi pamlagu hűs szobákat,
hol védve susog
a függöny; így susog: "Én az ablak
"hű őre vagyok
"és kitekinteni sohase hagylak,
"pillét se hagyok
"ideszállni a külső zajból hozzád,
"mert vám vagyok én,
"s e csöpp szoba messze csöndes ország
"a vágy fenekén:
"majd okosan itten megbú lelked
"(szökött katona)
"és e szoba lesz majd szőnyeg-kerted,
"párnák vadona.
"Künn zúghat azóta az őrült bóra,
"hányódhat a tó:
"itt nézd, a hűs falon őr az óra,
"áll a mutató,
"a percek ostoba gillotinja,
"s a perc fenekén,
"hova nem hat a század szörnyű kínja,
"elrejtelek én,
"én, függönnyös angyal, szárnyaimmal:
"ó, jer, te szegény,
"jere fájó fejjel, fáradt ínnal,
"védőd leszek én,
"s szelídre szűrve az ég sugárát
"(jere, szenvedő!)
"oly hűn megőrzöm a lelked álmát,
"mint egy szemfedő!"

Sarah Brightman - A Question of Honour - legendas português



Fohász



- Istenem, vedd el tőlem
a gondok terhét,
a magány félelmét,
az elesettség keservét!

- Rendben gyermekem, elveszem.
Csak ereszd már végre el!


Müller Péter Honnan ismerjük fel egymást?




Onnan, hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk.
Onnan, hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól.
Onnan, hogy messzire nézünk,
jóval a földi élet és a halál határain túlra.
Onnan, hogy nem engedjük megfosztani magunkat attól a bizonyosságtól,
hogy halhatatlanok vagyunk.
Onnan, hogy hiszünk a hitben.
Onnan, hogy sejtjük, ahová elindultunk, ott várnak.
Onnan, hogy belül keresünk, magunkban is, másokban is.
Onnan, hogy bár magányosak vagyunk, nem vagyunk egyedül.
Onnan, hogy életünknek, még ha nehéz is, értelmét látjuk.

...Fogjuk meg egymás kezét.

De ha nem sikerül - mert ma ez is nehéz- legalább tudjunk egymásról a sötétben.

Neked adnám a holdfényt, ha díszcsomagolásba rejthetném, hogy lásd, én adom, csak neked. Neked hívnám a napfényt, ha nem égetne el, míg meglepném vele rózsaszín lelkedet. Neked adnám a csillagot, ha égig érő létrán elérném s kiválaszthatnám a legszebbet. Neked adnám a holnapot, ha a tegnap és a ma elmúltával remélhetnénk még fényeket.

…tudod, Kedves,



…tudod, Kedves, mostanában foglalkoztat egy gondolat, a saját gondolatom…tudom, ez értelmetlenségnek tűnhet, hiszen minden bennem születő foszlány, sajátom, de ezt szó szerint értem…a saját énem. Gyakran feltenném a kérdést a nyüzsgő, forgó tömegből találomra kiemeltnek, hogy tudja-e miben rejlik több Ő belőle, a porlepte múltban, a szél hátán rohanó jelenben, vagy magát keresve várja, mint Megváltót a földiek lelke, az elfolyó idő szitás ujjain át belépni egy túlmagasztalt jövőbe…az eső lágyan hulló, merengő gömbtestébe fordítom tekintetem, és kémlelve figyelem önnön tükörképem benne, mást mutat…Ó, Kedves, mondd más ember lettem én, mióta oldaladra kanyarított tarisznyád lettem, megbújva hordom legbensőbb titkodat, viharoktól védve, testemmel óvom belém rejtett bizalmad, és minden szomjadat oltó, odaadó valómat…kinyílt a pillanatok tarka rétszerű arca, a Nap és Hold már nem fösvénykedve mérik ránk javaikat, nem holmi unciákban, hanem aranyló ezüstporból világot hint a földi embernek, csak észre kell venni, hogy tenyeredhez kulcsolódva villan egy szempár az ősi, buja éjszakában…jelenemet csókod írja, múltam fájó sebére helyezi gyógyító áldását, s felhasított rést foltoz minden kéjmámoros éjszakán, s a forró szenvedély kergeti tova régi idők hegének makacs képmását…Melletted több lehetek, mint ami vagyok, hiszen múltat felváltó jelenkori napok túlmutatnak ugyan létem végtelen hullámain, de odalent, a mélyben megfeneklett az idő, nyisd ki csak szemed, süllyedő hajótöröttem, megláthatsz engem…és mikor levegő után, fuldokolva ragadod meg a feléd nyúló kezed, akkor is arcomat kémlelheted…hiszen voltam az elsüllyedt mindenség és lettem kiemelkedő újrakezdés…mert mindnyájan így élünk, s hogy egykoron törött vitorlánk ismét a feszített víz sima tükrén verődik-e vissza, csupán ez a kérdés…

Moha

2009. június 24., szerda

Fényeink




Mint pályát elhagyó égitest
Zuhantam csak úgy a térben,
- céltalan -
A hold, s a csillagok alattam,
Akkor szólalt meg a dallam,
- fényesen -
Szívedből jött nagyon halkan,
De ereje végtelen.
- ölelésed -
Egyre jobban nyúlt felém,
Mikor a mély, oly közelbe ért.
- elértél -
Megtöltötted szívem önmagaddal,
Lettem ismét szárnyaló az égen.
- öröklétig -
E körben már nem vagyok magamban,
A fény a földre, belőlünk is érkezik.

Mirian

Sarah Brightman -Dust In The Wind







kerestelek



kerestem arcodat
minden hópehelyben
szitakötő szárnyakon
csak azt kerestem
kerestem tekinteted
kelő Nap örömben
Hold-ezüstjében
csak azt kerestem

kerestem vigaszod
ha zokogva sírtam
nem értem ma sem
nélküled hogy bírtam

kerestem megnyugvást
fájdalmat ha hívtam
sebeim égettek
nélküled nem bírtam

kerestem illatod
virágok kelyhében
méz-csordulásban
csak azt kerestem

kerestem mosolyod
csengő nevetésben
vidámságok mögött
csak azt kerestem

kerestem lelkedet
sötét önmagamban
bánatom legmélyén
soha nem találtam

kerestem szavadat
lemondó magányban
egyedül utamon
soha nem találtam

kerestem magamat
nélküled nem leltem
kettészelt életem
eggyé nem tehettem

kerestem jövőmet
múltamat se tudtam
nem láttam utamat
de feléd fordultam

koma

Dsida Jenő: ISTENEM, KI JÁRT ITT?



Jövök szívemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok.

Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb nedves-tisztára súrolt
és furcsán csillog a kopott kilincs.

Meleg fogad és hervadó virágszag.
Fakó arcképek tört szemén mosoly.
A tűz dalolva és kacagva pattog
a kandallón. Ki rakhatott tüzet?

Új olaj serceg lámpásom begyében,
ágyam hűs, síma gyolccsal hívogat
s nini, öreg párnám is duzzadó
és habfehér. Ágyat ki vethetett?

Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék
elhintett szirmok közt derengenek,
halványan, mint a félszeg, kedves álmok,
amiket elfelejtünk hajnalig.

Különben senki. Zöld hold száll az égen,
befényli halk, magányos lelkemet.
És én tünődve ülök ágyamon:
Vajjon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?

Wherever You Go by Kellan23



Dance my dance,
follow my feet,
hold my hand,
and never let go.

In the rhythm
of our rumba
I must follow
wherever you go.

Twirling, swirling,
flowing, sweeping,
I may falter -
but don't let go.

Don't change partner,
just dance faster
because I need you
wherever I go.

You're my dancer
and I can't master
the steps without you,
if you let go.

Because when our drum beat
finally ends,
I'll still follow
wherever you go.


Reményik Sándor: A MENEKÜLŐ




Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betűbe zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,
Hintám, amelyen legelőször szálltam,
A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,
A tollam, mert nem tudok mással írni,
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
Gyötrődő lelkem alagútjain -
Olvasgatnám az ablakok sorát,
Simogatnám a fecskefészkeket,
S magamba színék minden verkliszót,
Mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.



Relaxing Meditation Music with Inspiring Quotes - A Peaceful Moment


József Attila:VÁRLAK



Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.



TALÁLKOZÁS




Nem megfoghatatlan
ködös alakok
nem átlátszatlan
homályos ablakok
nem kimondott
elhaló szavak
nem semmibe tűnő
boldog pillanat

hanem

kezed,
mely kezemhez érkezett
élő-meleg, puha-örök
nem lángolás
nem tűz -
apró örömök
nem kérdések, nem beszélgetés
végtelen mosolyok
csillogó szemek
együtt ébredés
mámorító illatok -
ami te vagy, s 'mi én vagyok

nem ígéretek, csak napok,
mik egybe tűnnek
s hisszük: soha meg nem szűnnek
nappalok
éjszakák
csókok
ölelések
mert kezed kezemhez érkezett.

Őri István

2009. június 23., kedd

nesztelenül érkezem...



nesztelenül érkezem, észre sem veszel, csupán átölelő karom melegségét érzed, lobogó szívemmel körbefonlak, csöndedbe bújva ringatlak…az esőcseppek koppanva futnak tova, és meg nem írt dallamokat dúdolnak a fákra csavarodott szellők, mint megannyi könnyűléptű seprű a fájdalmat próbálják eltakarítani… de mindig megmarad belőle az érzés magja, miként hátramaradó nyoma fénylik tavasz első napján korábban méteres hónak… foltokban felsejlik és bekopogtat az emlékezés…pihenő rejtekét keresi zaklatott lelked, fájdalmas kérését festi meg tengerzöld íriszed… és én mást nem tehetek, csupán csönded rejtekében felkereslek, és szentélyed némaságát magamra véve, hangtalanul vonlak öleléspárnámba…

Moha

Szomorú szerető




A nő, ki nős embert szeret,
Szomorú szerető nagyon.
Éjjel a vágy ha rámered,
felsír, mert nincs irgalom.

Hetenként egy-egy délután
Eljön hozzá, ki öleli.
Siet, feléje nyúl sután,
Más otthon ízével teli,

A zsebkendőjén, ingén
Egy másik asszony nyoma van
S a férfi életében ím
ő - bárhogy lángol - nyomtalan.

Csak, mint a napfény, felragyog,
Aztán pár napra beborul,
Az ünnepek, vasárnapok
Magányban telnek, józanul.

Néha, ha fáradt s kézbefog
Otthon egy könyvet és leül,
Pár sort elolvas, felzokog,
Mert oly sokat van egyedül.

De miért? Hisz ő is annyit ér,
Mint az, akinek férje van,
Benne is úgy lobog a vér,
Szeretne élni boldogan,

Fényes vasárnap járni kinn,
Büszkén, karolva vinni őt,
Mutatni: Nézzétek! Enyém!
Állni a pletykálók előtt,

S nem mellékutcák kis, sötét
Zugában kapni csókokat
És ijedten rebbenni szét,
Ha ismerős, ki ott haladt.

A nő, ki nős embert szeret,
Sok rossz asszonynál többet ad:
Hitet, szerelmet, életet,
Türelmet, ifjú álmokat.

Ne szóljatok meg, olvasók!
Nem pillangókról szól e dal,
Kiknél csupán szeszély a csók,
- mert hogy a vérük fiatal -

ha nem azokról, kik szívét
egyetlen férfi köti le,
számára lettek menedék,
egy jégkor hű tűztengere,

akik megértők, csöndesek,
nyomukban nem hull szét család,
csak bennük mélyebb s fáj a seb
látva kis lánykák mosolyát,

érezve, hogy nincs - bárha van
az, aki van - de nincs velük,
és a sírás is hasztalan,
akár az egész életük.

Jobbágy Károly

Andre Rieu (Love Theme From Romeo & Juliet



Az érzések elkoptak



Az érzések elkoptak, számláltatnak az évek,
csak emlék-szilánkok maradnak agyadban,
s fiókodban a gyűrött fényképek.

Izzó csókod megfakult, tőröd csorba,
régvolt nők sárga leveleit gereblyézed,
s kötözöd zörgő, hervadt csokorba.

Fagy ül szíveden, dér kúszik a fákon,
köpenyed szárnyát melledre didergőn rántod
és elmerengsz bárgyún a halálon.

Kovács Gergő

…az idő rémülten mered rám,



…az idő rémülten mered rám, értetlenül kémleli ittlétem, meghallja szívem bús jajszavát, és reptetne Feléd, vezetne Hozzád és mégsem indulok... hitetlenkedve néznek össze a nap aranyló fényei, sugárkoszorújúkat megfosztják tőlem, dideregve magamra hagynak, s mostanra az eső hatalmas cseppjei őrült ütemben verik az ablaküveget, ritmusuk egy szóvá áll össze, Téged hívnak az esőcseppek is, Szerelmem! Mindenhonnan a feloldozást várom, de bűnös létem el nem rejthetem, mert vétettem ellened, magadra hagyva, a messzeségben vágynék felkutatni Téged, és nem tehetem… bocsásd meg nekem, hogy esküszavamat szétzúzza a foszló külvilág, hiszen ígértem Neked, hogy örökkön melletted leszek, és nem szakíthat el semmi erőnek szele… és hidd el, soha nem is teheti meg, hiszen átmeneti távolságunkat az idő felemészti, kivételesen baráti kezét nyújtja, és felfalja a mardosó, távolba szakító időtartam hosszúságát… és vágja a centimétereket a messzeségbe száműző napok mérőszalagján… vágyakozásom megbénítja lelkem, kifordítja a munkát fejemben lakó gondolataim közül, mert világgá kergettem már hónapokkal ezelőtt minden Rajtad kívül eső gondolatot, és annak szikráját is…összekapaszkodva vigyázza egymást vágyakozásom, és visszatérni akarásom, meleg ölelésük átjár belül és hited ad, mihamarabb mi is együtt leszünk…

Moha

Tudod, arra gondoltam



Tudod, arra gondoltam, mennyire eltüntet mindent a megszokás, szinte láthatatlan az öreg fa, míg ott áll a helyén, csak akkor lesz feltűnő, mikor már nincs, milyen természetes a béke, és mennyire fáj a háború, a nyár, elmúltával váltja ki a legerősebb érzést, siratjuk, ha tovatűnt, míg itt van, észre is alig vesszük, a szeretettel is így van az ember, míg van, észrevehetetlen, belefolyik a hétköznapokba, ha egyszer valóban eltűnik, akkor érezni csak, mekkora nagy a hatalma, betegen látja meg az ember, milyen kincs az egészség, nem csak a fáé, az embernek a saját élete is láthatatlan, szépségét talán csak az látja, aki már elveszítette, mikor valaki nagyon mélyen van, akkor érzi, milyen jó is volt fentebb lenni, talán az embernek önmagát is el kell veszíteni, hogy látható legyen önmagának.

.kaktusz

2009. június 21., vasárnap

HAJN(AL)I magány



Hideg van, nagyon fázom,
Szememre nem jön álom,
Lágy karod nem ölel át,
Nem érzem bőröd illatát.

Gondolatok szállnak egyre
Mélyebben. Sajgó szívembe
A bánat költözött régen,
Mióta nem vagy mellettem.

Visszaút van-e meg innen?
Hagyjam-e élni a hitem,
Hogy visszatérsz valaha?
Kinyílik-e szíved ajtaja?

Haragunk elszállt messze,
Bánatunk maradt helyette.
Fájdalmat szül minden perc,
Melyben nem velem lehetsz.

Hittünk egy különös álmot,
Álomnak hittük a valóságot,
Szerelmünk is alom volt,
Mely minden éjjel átkarolt.

A hajnali magány itt maradt
S őrzi még e magányos falat,
Mi kettőnk közt húzodik.
Vajon egyszer még leomlik?blog

Apró kövekkel dobálom e falat,
De túl kevés a kő, mi ittmaradt.
Szárnyak kellenének, erősek,
Hogy velük hozzád repülhessek...

Sarah Brightman & Josh Groban - There For Me (Live)


Arra születtem, hogy megszeressenek,



Arra születtem, hogy kisgyerek legyek,
anyám mellett játszak hosszú éveket,
arra születtem, hogy felnőtt is legyek,
s megértsem a szóból azt, amit lehet,
s végül arra jöttem én e világra,
hogy hinni tudjam, nem vagyok hiába.

Arra születtem, hogy megszeressenek,
s megszeressem én is azt, akit lehet,
arra születtem, hogy boldog is legyek,
s továbbadjam egyszer az életemet,
s végül arra jöttem én e világra,
hogy belehalnom se kelljen hiába.


Jönnél-e velem ha kérem?



Jönnél-e velem az életem útján?
Legyőznéd-e félelmeid, ha kérem?
Tudnál-e bújni hozzám, akár talán
remegőn is, de vágyva az ölelésem?
Tárnád-e ki sarkig a szíved, lelked?
Adnád-e nekem, mi legszentebb,
lelkednek oltárát? Mondd hát!
S engednéd-e, hogy a rét virágából
koszorút fonjak hajadba? Jönnél-e
velem mezőn és réten, földön s égen?
Tudnál-e repülni, mint tán repültél régen?
Vagy akár mint soha még nem!?
Engednéd-e, hogy eléd térdelve
öleljem combod, s forró csókot
leheljek rajta végig? És sétáljunk
kéz a kézben, szemlesütve, vagy
éppen egymás szemében égve
belefeledkezzünk a tücsökzenébe?
Vagy hallgatva a csendet, kósza
fellegekbe karolva váljunk eggyé,
lélek a lélekkel, szív a szívvel. Hiszen
maholnap úgyis véget ér minden.
Az álom, a lét... szertefoszlik, miképpen
szappanbuborék. Mondd Kedvesem!
Jönnél-e velem ha kérem?


megremeg a lelkem



Mikor rád gondolok, megremeg a lelkem, ilyenkor úgy érzem, bilincsben a testem.
Mindig itt vagy velem, mégis oly távol, csak én tudom, hogy mennyire hiányzol.

2009. június 19., péntek

A Tündérkert Virágai



Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.
Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszercsak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.
Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.
Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.
Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.
Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.
Gyere...
Várlak...
Nagyon...
Egyszer azt mondtad, hogy jártál a Titkok Kertjében. Én is ráleltem a Kapura, beléptem a Kertbe és mindazt a sok szépet, amit ott találtam, Neked adom.

Őri István

Holdfény



Ma én leszek a holdfény,
S belopódzom az ablakon át,
Mint aki hosszú útról haza tér,
Oda bújok Hozzád.
Messzi fehér csillagoktól
Éjszaki fényt hozok Neked,
Smaragdszemű angyaloktól
Csillogó könnycseppeket.
Aranyszínű virágporral
Csillagot festek két szemedre,
Mintha pillantásod csillogása
Napvilágnak fénye lenne.
Majd két kezemmel betakarlak,
S hangtalan érintésem megtöri a csendet,
Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak,
S akár a holt fény, felolvadok Benned.

Brinkusz Gábor

2009. június 17., szerda

Ha most




Ha most kérdeznél, elmondanám.
Volt egyszer egy este, amikor,
mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei,
tudtam, téged kereslek.
Fáztál, és takarót adott neked a szeretet,
s egy pincér, meg a sötétség puha teste,
a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek,
Mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.

Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok..
Már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden.
Nem volt igaz az ölelés...
De nem fáj már: a „Nincsen”.

Most már szinte mindegy, mit írtam akkor,
mit éreztem éppen.
Már nem karcolt több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom.
Felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk.
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit, mert nem tudhatjuk, mi jön még,
meddig tart: a Meddig?

Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek.
Olyannak, mint a kép: mit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer:
Jó reggelt... az éjszakánknak vége.
S megkapod az életet, az életért cserébe.

Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég.
Felállni nem lesz könnyű, hallgassunk most még…

Benkő Péter

Sarah Brightman - A Whiter shade of pale





Árnyak



Üres csend méláz szobám falán,
lassuló árnyakba ömlő
hallgatag homály.
Reszketve bújnék beléd,
de kihunyt fények helyén
sötétbe enyésző vonásaid
rejtőzködve néznek vissza rám.
Már nem intek feléd.
Kiszáradt szemem
a múltra hunyom,
fagyott lelkem mélyén
utolsót dobban szíved.

Takács Andrea


Szonett Szerelemhez



Mint horizont hátán Nap első fénye,
vakítva villansz fel, végzetünk ára,
bensőink hangtalan hívó szavára,
hamvassá vált sorsunk jövő-reménye!

Mert ott dalolsz; a holnapban és mában,
minden mesés nappalon és éjjelen,
vonód varázsa elcsábít, szüntelen
szív-táncra hív a tavasz dallamában...

És hogyha majdan megérint e mámor,
lényed bélyegét lője belém Ámor;
égesd véle keblem, Te tüzes elem! -

S míg felkel a Nap, elillan a ború,
lelked rabjaként várom, szomorú
szívemben fájón felsírj, ó, Szerelem...

Szabó Zsolt


Tudod, arra gondoltam...



Tudod, arra gondoltam, milyen különös, milyen kiszámíthatatlan az élet, az igazán nagy dolgok váratlanul jönnek az ember életében, meghal valaki, a fájdalom mérhetetlen, a vesztes vigasztalhatatlan, és akkor, mintegy ellensúlyozásul, ugyan ott megdobban egy új élet, megjelenik a könnyek közt a mosoly, vagy, máskor, valaki egyedül van, úgy érzi, mindenki elhagyta, mindnyájan magára hagyták, mindnyájan, akiket szeretett, ami volt, már csak volt, elmúlt, a végére pont került, egy szál maga maradt a világban, azt gondolná, neki már nincs is tovább, nem néz semerre, lehajtott fejjel jár az úton, vele már nem jöhet szembe senki, akiért érdemes lenne felnézni, akkor összeütközik egy másik, egy másik lehajtott fejűvel, egy idegennel, aki mégis megszépíti az életét, mintha csak azért hagyták volna el, lehetőség legyen a találkozásra, kiszámíthatatlan az élet, néha, még megkövesedett fájdalmat is old,
egy kőből kinőtt kisvirág.

2009. június 16., kedd

Azt hittem, elmúltál…



Megint fáj.
Azt hittem, elmúltál…
s most újra,
magányomba hullva
várok rád,
hogy simogasson szád.

Megint fáj.
Úgy szorít ez a lánc,
eltépném
lelkemnek gyökerét,
a körmöm
éket szánt bőrömön.

Megint fáj.
Nincstelen éjszakák
rabja vagy,
sóhajom otthont ad,
szent oltár,
esdeklem lábadnál.

Megint fáj.
Esőként zuhog rám.
Hallgatom,
tombol a szavakon,
s egyedül
nyomodba menekül.

Andika

Sarah Brightman - Love changes everything


Néma sikoly



tudod-e már, milyen az
összecsukott
száj mosolya
mikor az öszefüggéstelen szavakat
kergeted magadban, mint
zivatar előtti szél a port,
tehetetlen sikoly
-menekülő varjúcsapat
rekedt hangon
még egyszer tép belőled
maradék akaratot-
nyelvet ölt, hogy
megadd magad;
esőcseppek jajonganak
kegyvesztett homlokon
bűnöket kopognak,
összekulcsolt kezekbe
költöznek a ki nem mondott
szavak, mondatok
-kérdőmondatok-
forgó időben remegő dac,
düh duzzad
míg az éjszakába
menekülő hold
a felhők ráncaival
mint fogatlan nagyanyák
bólogató nyugalmat adnak,
tudsz összezárt szájjal
kínokat könnyezni
addig, míg a reggel
árvasága átölel
dadogó ajkakkal
hajadban a hajnal
kinyílik,
-mintha véres ujjait
vigyázná a mozdulat
oly óvatos-
és fényforgácsa tanít
összecsukott szájjal
sikítani…

dawbird

Melletted



itt virrasztok melletted,
aludni képtelen,
éber képzelet gyötör,
álmodni nem merek

Húsz év után II



Kopogsz az ajtón. Lámpát oltok.
Feltűzöm hajam. Farmert húzok.
Már vártalak. Vártál.
Odakinn esik. Bőrig áztál.
Nézel. Reszketve nézlek.
Vágyak vagyunk, lélegzések.
Álmot kergetve (vagy megidézve?)
simogatod homlokom igézve.
Erdőnyi homály úszik lelkünkig,
kidőlt fák ágai recsegik
a vihart. Patakzik a víz.
A múlttal hadakozik egy íz.
Csak állunk és várjuk, hogy az esők
belénk záródjanak, mint a velők...,
viharok csendesüljenek húsz év után,
csak neved mondhassa végre a szám.
Sátrak emelkednek, széllé válnak,
csak a miéink maradnak, örökké állnak.
Tábortűz gyullad szemeinkben,
tiltást tett a sors kezeinkbe.
Vízbe szórjuk a könnyfelhőket.
A Tisza kiönti emlékeinket.
Állunk a ház előtt bőrig ázva,
állunk másokat meg se látva.
Szorítjuk egymás kezét és testét,
nem akarjuk áthúzni velünk a tervét,
se látni a sápadt Istent,
ahogy fejével nemet biccent.
Csak hallgatni az esőzuhogást
és csókolni, csókolni éhesen egymást.

Molnár Rózsa


Tudod, arra gondoltam



Tudod, arra gondoltam, hogy annyiféle tánc van,
tánc az egész világ,
az úszás is lehet tánc valakinek,
az igazi táncban eggyé olvad a táncos a zenével,
a tánclépésekkel,
az igazi táncban a régi eltűnik,
és valami új születik,
a víz a hidrogén és az oxigén tánca,
a vízcseppek tánca a tenger
de a legszebb tánc a szoptató anyáé,
és a szopó magzatáé,
nincs külön anya, és nincs külön gyermek,
tej sincs külön, semmi nincs,
csak egy közös érzés van,
ez az egyik legkülönlegesebb tánc,
ilyen, mikor két ember
a szerelemben veszíti el önmagát,
amikor nincs te, és nem vagyok én,
csak egy közös érzés van
a szerelem is egy önfeledt tánc,
de olyan sok van még a világban,
talán mindenkinek van saját tánca,
talán, minden tánc lehet,
az én táncom egy másféle mozgás,
de az érzés, amit kivált, az a táncé,
amelyiket nem csinálnak, hanem amelyik elindul,
mint ahogy önmagától indul el a reggel,
van, ki a tánclépésekkel nem tud eggyé válni,
de attól még ő is táncolhat legszebben,
annyi a lehetőség,
minden tánc, amiben az ember fel tud oldódni,
aki nem lát, annak ott vannak a hangok,
a hajnal párás hangja,
a víz bugyborékoló, a víz suhanó hangja,
a víz morajló hangja, a cseppé vált víz hangja,
és ott a zene, amit legszebben sötétben lehet hallani,
az is egy tánc, mozdulatlanul érzéssé válni a zenével,
vagy a színek, a virágok színei,
a naplemente színe, a tenger színe,
az erdő száz színű zöldje, az ember és a naplemente
ketten együtt tánccá válhat,
ha elfelejtik magukat, a bénák is táncolhatnak,
amikor az ember átlépi a szeretet felső határát, az tánc,
még ha nincs is tánclépés abban a táncban.

.kaktusz


2009. június 15., hétfő

Our words go beyond the moon.



Our words go beyond the moon.
Our words go into the shadows.
The river sings the endlessness.
We write of our journey through night.
We write in our aloneness.
We want to know the shape of eternity.

Who knows the way it is?
Who knows what time will not tell us?

Mountains, solitude and the moon
until the journey's end?
The river holds the lost road of the sky;
the shape of eternity?

Who knows the way it is?
Who knows what time will not tell us?

Where is the beginning?
Where is the end?
Why did we fall into days?
Why are we calling out into the endlessness?

Who knows the way it is?
Who knows what time will not tell us?


Szavak



Szeretnék átbeszélni hosszú éjszakákat,
hallgatni csak repkedő mondatod,
nézni, hogy hangra formálod a szádat,
s hajadba túrni, hallak, itt vagyok,

szeretném, ahogy ölemben fejeddel
mesélnél új és új történetet,
szeretném, hogy egy percre se feledd el,
én hallgatlak, és itt vagyok veled,

szeretnék aztán hallgatásba bújni
hogy képpé váljon minden gondolat,
színnel teljen minden, minden új, mi
rakoncátlan szavakban szalad,

aztán majd én is hosszasan mesélek,
a múlt időkben mi történt velem,
beszélnék arról, hogy sodort az élet,
mint épült bennem fáradó jelen,

beszélnék arról, a hétköznapok csendjén
hogy vált ünneppé az, hogy létezel,
és a napjaimat élni hogy szeretném,
hogy kérdésemre lényed mit felel…

te válaszolsz ha nem is kérdezek,
egyszerre érzem minden rezdülésed
ahogy nyakamra ráfonod kezed,
és csendbe fúl egy megfogant ígéret

ahogy összebújik ajkad és az ajkam,
így, sóhajommal hagynám, hogy mesélj…
lépteid mellettem hallom gondolatban
s látom, ahogy továbbsodor az éj.

Hepp Béla


Az élet apró díszei



Húzzuk össze függönyét a napnak,
kössünk masnit az ígéretekre,
díszben álljanak elénk majd sorra,
ha fény vetődik az emlékekre.
Nézd, itt a kezem, mit kezed
féltő melegébe vont,
lásd, itt a szemem, mit szemed
bársonysugarával körbefont...
s ha majd az új nap rózsabíbor
leplén betekint a szívbe,
elhúzzuk a függönyt, s legyen,
mi bennünket apró díszeivel,
vidám örömeivel
újra meghív
az élet ünnepére.

Jószay Magdolna


…tudod, Kedvesem



…tudod, Kedvesem, rájöttem, hogy a gyűlölt távolság jót tesz nekem, mert megtanulok még inkább küzdeni Érted, a távolság erőt és kitartást ad nekem ahhoz, hogy ne fogadjam el, amit a Sors kínál, mert van úgy, hogy alázatosan fejet hajtani kényszerülünk a kerékkötő-akadályok előtt, és beletörődve felkelni és lenyugodni hagyjuk a nap bukó árnyfényeit, de olykor számunkra is ismeretlen erő tör fel sejtelmesen ringatózó lelkünkből, harcba indul a megváltoztathatatlannak tűnő elrendelésekkel szemben…de én biztosra tudom, nem nőtte magát oly magasságokba azon akarat és elrendelés, amely megkövesíthetné köztünk a távolságot, ami felemészthetné szívem perzselő lángjait, s a keserűség kútjának fagyos cseppjei próbálják ugyan elfojtani lángolásomat, de minden világi törvénnyel szembeszállok, és a forró lángnyelvek végérvényesen legyűrik szerelmünk ellen vétő tehetetlen gyilkos próbálkozások béklyóját…mily’ dőreség azt gondolni, amikor otthonunk fészkes puhaságából utamra indulok, tartok valamerre…micsoda ostoba gondolat, Tőled távolodva nem vezethet utam, és amikor azt hiszem célhoz értem, mert eljutottam, ahová mennem kellett, akkor is csupán megpihentem, hogy visszatérhessek Hozzád sértetlen…elrendelt utunk mindenkor láthatatlan a szemnek, a szív halad rajta, s a szerelmet sóvárgón vágyakozó lélek…

Moha

2009. június 12., péntek

Enigma - Silent Warrior



Long ago, for many years
White men came in the name of GOD
They took their land, they took their lives
A new age has just begun
They lost their GODS, they lost their smile
they cried for help for the last time.
Liberty was turning into chains
But all the white men said
That's the cross of changes
In the name of GOD - The fight for gold
These were the changes.
Tell me - is it right - In the name of GOD
These kind of changes ?
They tried to fight for liberty
Without a chance in hell, they gave up.
White men won in the name of GOD
With the cross as alibi
There's no GOD who ever tried
To change the world in this way.
For the ones who abuse His name
There'll be no chance to escape
On judgement day
In the name of GOD - The fight for gold
These were the changes.
Tell me - Is it right - In the name of GOD
These kind of changes ?
Tell me why, tell me why, tell why
The white men said:
That's the cross of changes ?
Tell me why, tell me why, tell why,
In the name of GOD
These kind of changes.



Fordul a hold




Micsoda bolondság
szólnék hozzád veled
a hely nem ismerős
és nem lel rád, nem talál
akármilyen zokogó hívó
az üzenet
keres a vers a folyó mentén
szólít
így szólít
kedvesem
kedvesem merre jársz ne fuss előlem
a nevetésed szeretem az arcod
a vállad is a karodat
erős karjaid túl közelről láttam
sohasem fogsz te megölelni vélük
soha nem fogsz te átkarolni engem
az a pillanat végtelen biztonság
nem adatik meg nekem mégsem
nem alszom
fürdetsz mosolyodban
nem nyughatom túl messze vagy
és
túl
közelről
láttalak

Egyed Emese

Enya-Adiemus

Fészket rakott a csend



Fészket rakott a csend
a lét ágára.
Némán megpihent,
majd szárnyait kitárta.
Oda repült a magány mellé
társát keresve,
tekintetét a rohanó
világra szegezte.
Keringtek a sóhajok
az élet terén,
mint száguldó üstökös
kék ég peremén,
elhagyva a szerelmes ajkakat.
Intettek!
Megszökött a csönd
románcok ágyán hált.
Megtörölte szemét,
utazott tovább…
Fagyú illatú keresztek
búsan álltak,
imára kulcsolt kezek alatt
a hallgatásra vártak.
Megérkezett!
Angyalok közé ült a csend,
nézte a végtelent.
Kereste új otthonát.
Röpte szüntelen,
bolyongott tovább …

Vadrózsa