Zuhantál és elkaptalak
ruhád csücskénél és a vak
mélységbe fejjel lefelé
csüngtél és én tartottalak
a rácsnak rogyva, görcsösen,
öt ujjal, kínnal és dühvel.
Egyetlen szörnyű akarat
volt bennem: nem engedlek el!
És megvirradt és este lett
és jöttek őszök, tavaszok
és még mindig tartottalak
és már harmadszor havazott
és még mindig tartottalak
és súgtam lázas szavakat
és az öt ujjam majd letört
és a ruhád szakadt, szakadt.
Hogy volt tovább, nem is tudom.
Egyszer csak elmúlt az egész.
Kiszállt belőlem az a láz,
az a vad, gyilkos rettegés.
Itt állok az erkélyen és
az élet zúg a körúton
és a felhőkbe nézek és
nem is tudom... nem is tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése