Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. június 29., szerda

Kötődés


Az élet nem egyszerű
Sok minden fáj.
Lelkünk is gyűrődik
Nem bír úgy már.

Figyeld a szemem mert
Látszani hagyom, hogy
Szeress egy kicsit és
Vigyázz rám nagyon !

A szavaknak súlya van
És némelyik teher.
Alattuk összeroppan lelkem,
Romokban hever.



Megmozdul a törmelék.
Kicsiny teste megremeg.
Segíts rajta kérlek,
Mentsd meg a lelkemet !

Emeld fel magadhoz és
Tartsd ott a fényben, hogy
Lelkem a lelkedben
Örökké éljen.

Kaprinyák Attila

.És bukik alá a nap, maga alá temeti a pillanatokat



"..És bukik alá a nap, maga alá temeti a pillanatokat, visszahányva viszont a szenvedést, kacagva rajtam, hogy megint nekem kell kibogoznom a csomókat, elsimítanom a hegyeket, felfogni a végtelent, megérteni a reménytelent?de megértem, valami felfoghatatlan akarja így, talán ezzel tanítva az életnek egy szeletére, vagy a jövőre figyelmeztetve, ne hajtsam a hajthatatlant, ne verjem korbáccsal az ártatlant. Dolgozzak magamnak, egyetlen boldogságom a becsületem legyen? Mozdulni nincs motivációm, a jóból nem kaphatok soha, csak kóstolót, a tányért elmarják előlem, a mennybe csak bekacsintani tudok, a kulcsát soha meg nem lelem..."

Sáfrán Gábor

Révész Sándor: Őszintén szeretnék élni



„Őszintén akarok élni, minden utam végigjárni…
Hinni abban, amire vágyom
S ha hiszek benne, küzdeni érteni érte, bármilyen áron…
Őszintén akarok élni, és csak annyit elérni,
Hogy a jókedvem senkit ne bántson,
S ha fáj a szívem valamiért, ne nagyon fájjon…ne nagyon fájjon…

Tőled csak annyit akarok kérni,
Hogy engedj őszintén élni
Őszintén, szabadon, szépen, őszintébben, mint ahogy tegnap éltem…
Ne kelljen hazudnom senkinek,
És hogyha valamit kérdezek, a válasz igaz legyen
Szeretnék bízni mindenkiben, hinni, hogy nem fordul ellenem, s nem árul el sosem!”


2011. június 28., kedd

Vártalak



Az éjszaka megint egyedül bújt mellém,
De én neki háttal, ébren vártalak.
Álomként takartál be, mikor az éjfél
Végre elhozott...
De a hajnal kitép karjaimból újra...
Süket falak arcára írnám,
Hogy itt bolyonganak még a kimondott szavak,
Mint a kárhozott...
Foggal-körömmel vésném az égre
Rongyfelhőkkel fáradt-néma szavaimat,
Hogy a hajnal vörös tintáján olvasd:
Ma is vártalak...


Vecsernyés Anita


Elmaradt találka




Mi már sosem találkozunk
Csókjaink csak képzeletként élnek
Mint letépett hervadó virágok
Maradnak örökre emlékek.

Ölelésünk nem lesz soha
Karjaimban nem pihensz kedvesem
A szorítást, ami nem történt meg soha
Még a sírodnál is keresem.

Mi már nem iszunk bájitalt
A szerelem hajnalán merengve
Én már holtan bújok hozzád
Elmúlt szerelmünkbe temetve

Mi már sosem találkozunk
Napjaink szétfoszlott remények
Te csak könnyezni fogsz tudom
De én megsiratlak téged

Álom volt, amit ébren álmodtam
magunknak.
Csak álom volt mi megcsalt
s felébredtem én.
Álmom volt veled, te
álombeli lény.
Nem lehetett igaz
biztosan tudom.
Ha igaz lett volna, fájna most
nagyon.
Hazudd hogy hazudtál,
és csak álom volt.
Hazudd hogy te voltál, és
kínzón megcsaltál.
Álmom volt veled,
de elfelejtem én.
Mert feledni könnyebb,
mint szeretni a reményt.

Joel

Sárhelyi Erika - Félúton



Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.

Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam, sokszor érez az ember ürességet magában, nem érzi, hogy hasznára lenne a világnak, hogy betöltse valamivel a hiányt, elkezd gyorsan cselekedni, a jóságra szoruló világgal jót tenni, és ha mindenét is odaadja, az üresség, a kielégítetlen semmi még akkor is ott marad benne, ha minden földi kincsét ajándékká tette, belül, ahol tátong az űr éhes szája, a jóllakottság érzése nem lesz soha, talán csak egy-két pillanatra, míg az ember teszi a jót önmagáért, saját kielégülésért, joggal lehet hálás a világ, de igazi, belső elégedettség akkor sincsen, marad a szegénység, és a kérdés, miért boldogít csak pillanatokra a jóság, miért zuhan az ember vissza a semmibe, miért nem tart tovább az öröme… talán, mert valódi kielégültséget csak a szeretet mindig felébredő, adni akaró vágya okozhat, akkor lehet az ember boldog tartósan, ha a jóságot újra, meg újra a szeretet indítja útjára.

.kaktusz

2011. június 26., vasárnap

Harmónia



Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.
Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj:
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.
Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.

Látod mennyire szeretlek?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne
szabad az emlékezet.

Gál Éva Emese

anno



amikor
vágytól aranyló napcseppek
zuhogtak slampos tócsákba
ragyogást,
és selymes szellők dúdoltak
tavaszi fohászt télbe fáradt
ugar-lelkem felett –

én téged vártalak,
s rólad faggattam
a százszorszépeket –

szeret – nem szeret
igen – nem
mégis – talán

Talány…


P.Pálffy Julianna

Kereslek



Csókjaink
a feledés sírjában
tetszhalottként
néha életre kelnek
Karom kitárom
ko
po
gok
szíved zárt kriptafalán

Kereslek
mint árvízkárosult a házát
mint üres képkeret
az ellopott vásznat

Kereslek
ha hiányzol álmaimból
kereslek szokásból
kitöltöm veled a kopár percet

Kereslek mint lejárt óra
saját ketyegését
mint elszállt füst
a duruzsoló kályhát

Emlékek ölébe bújok
ott kereslek
ha fázik a lelkem
húnyó parazsunknál
kissé fölmelegszem.


Komlósi Lajos

vasas mihály: sírni volna kedvem...



Sírni volna kedvem!
Sírni és zokogni,
a bánatot kitombolni,
törni, zúzni az emléket,
a szívemből kiirtani.

Sírni volna kedvem!
Sírni s ordítani,
fájdalmam elzavarni,
kikergetni a világból,
s örökre elfeledni.

Sírni volna kedvem!
Sírni, de nevetve,
sikoltva s észt veszve,
kiröhögni a bánatot
mely lelkemet elvette.


2011. június 24., péntek

Simon Zsolt - Hozzám tartozol



Az vagy nekem, mint folyónak a tenger,
Mint diófa levélnek a mosolygós szeptember,
Mint lázas gyermeknek az anyai kéz,
Mint hideg földnek a tavaszi vetés.

Szeretlek, mint hold a csillagot,
Mint az eső a földbe rejtett magot,
Mint gyönge újszülött édesanyja illatát,
Mint az idős asszony fia mosolyát.

Kutatlak, mint fény a sötétet,
Mint kíváncsi gyermek szép tündérmeséket,
Mint reszkető kéz a könnyes arcot,
Mint szerelmes a messzi holnapot.


Hozzám tartozol, mint nappal az éjhez,
Mint kemény munka a töredezett kézhez,
Mint igaz szó a tiszta gondolathoz,
Mint enyhe szellő a nyári alkonyathoz.


Kovács Attila - Fénnyel teli



Fénnyel teli, lágy vonalaidba
Belesimulok, és átölel, és ha
Elmentél, én majd visszavárlak
Addig meg szorosan magamba zárlak
Hogy ne szökj el, mint egy furcsa dallam
Mondd ki a nevem, de csak finoman, halkan
Hogy ne hallja más, csak a Nap meg az ég
Ha menned kell is, maradj itt még

Pergő homokszemek...



Minden múló nappal
kevesebb leszek neked
s te minden múló nappal
kevesebb leszel nekem,
mert az idő pereg,
mint a homokszemek,
melyeknek
nincsen útiránya,
csak cél nélkül hullnak,
egyre-egyre hullnak
a forgószéllel örvénylő
sivatag porába


Kun Magdolna

Szabó Katalin: Tudom, hogy Te…



Tudom, hogy Te mindig velem vagy
s létem Te zárod magadba
Te öleled szívem magasra
s ha fáj a csend,
a Te hangod simogat szelíden…
Tudom, Te őrzöd lelkem fényét
Te gyújtottad meg reményét
s lángja örökké lobog és melegít
a Te békéd csendesít,
mikor a világ szembe köp
s gúnyos közönye ellenem tör…
Szavaid igazán élnek…
lelkembe ölelnek Téged
Szereteteddel betakarsz
s ha jön tomboló vihar:
már nem fázom
sötét, hideg éjszakákon…

Tudod arra gondoltam,




Tudod arra gondoltam,
hogy szeretni annyi,
mint ismerni,
ráismerni a másikra a sötétben,
ráismerni hosszú idő múlva,
megváltozva, átalakulva,
de ez még csak kicsinyke rész,
ami a lényeges, több ennél,
ismerni valakit önmaga ellenére,
a rajta feszülő álarc ellenére,
aki szeret, ismer,
aki ismer, soha sem csalódik,
igazán ismerni annyi,
mint az átláthatatlan falon átlátni,
nem hinni a biztonsági álarcnak,
felismerni a legjobb alakításban,
tudni, hogy ez a szerep csupán,
a lényeg csak a szívnek látható,
a szem elől el van rejtve jól,
aki szeret, ismer,
aki ismer, szeret,
aki szeret, becsapni nem lehet,
nem hisz a múló szavaknak,
és nem a múló cselekedetnek,
az előadás mögött felismeri az életet,
aki ismer, az soha nem csalódik,
aki egyszer csalódik, az tévedett,
az soha sem ismert,
és soha sem szeretett,
ismerni annyi,
a másikat jobban tudni,
mint ahogy önmagát ismeri.

2011. június 19., vasárnap

Várni



Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.

Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha
fáj is és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.


B.Radó Lili

József Attila: Kopogtatás nélkül






Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt el mégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levehetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagy nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

2011. június 17., péntek

...úgy tudja égetni bőrömet hiányod ostorcsapása,



...úgy tudja égetni bőrömet hiányod ostorcsapása, ahogy körbefonja a hétköznap lánca és kikötözi szívem, hogy marcangolják a lélekkeselyűk tépő csőrei...de engem égi vagy földi erő el nem tántorít Tőled...vágyom vissza és kivárom minden percének ólomlábakon induló vonszoló mozgását, és soha nem kedvetlenít el távolság, vagy vakságom, mert mindig látlak; szívemmel gondolatom pilláit tárom fel és otthonom melegében, öled féltő rejtekében megpihenve szeretésed életben tartó szerelemhálójába tekeredve élném minden percem...

Moha

Mint friss hajtást



Sebhelyes estéken bántottak a percek -
lámpafénynél néztem,
ahogy az óramutatók botorkálnak csendben.
A meleget sem éreztem már,
összehajtogattam az álmokat.
Minden pillanat
ónos esőként hullt rám.
Jajgatott az éjfél,
lapátolta a sok lehullott csillagot, de
parazsukból nekem semmit sem hagyott.
Lassan elringatta pilláimat a virradat...
aztán egy éjjelen megálmodtalak.
Jöttél, s mint friss hajtást öreg ágon a Nap -
a fény felé húzott egy selymes pillanat.
elpártoltak tőlem a kifosztott nappalok
s születtek bennem új lélek-dallamok,
a tegnapokat a múlt kötényébe szórtam:
Sebhelyes estéimet hangodba takartam.

Ruder Jana

2011. június 16., csütörtök

Fodor Ákos: ARCKÉPCSARNOK



Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
– lehet, hogy ez az igazi.

És van annyi arcunk,
ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
– lehet. Akkor ez a valóság.

Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.

És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb. 

Reményik Sándor: TEMPLOMOK



Én csak kis fatornyú templom vagyok,
Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog,
De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irígykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik.


Tóth Árpád: HARANGVIRÁG



Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.

Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.

Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.

Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.

Maradjak még...


Sohse látott két zöld szemem,
nem láttam bánatos ajkad,
álmomban mégis megjelensz
s mint anyám, vigasztalsz.

Akarod, hogy maradjak még,
hisz korom a sír felé ránt,
ha el kell mennem innen
nem csókolhatom meg a szád.

Kezed kezemmel összefonva
nem mondunk együtt imát,
hiába kérném esedezve
a könnyező Szűz Máriát.

Szent vagy, ki más bolygóról jöttél,
nem nézed éveim s a létfonált.
Bánat és boldog hit asszonya
hiszel még derűt, csodát ?

 Ne menjek kiásott síromba,
azt kívánod tőlem: éljek,
hogy álmaimban éljem át
mit elloptak tőlem az évek.

Megéri mégis érted lenni:
Aradon, Debrecenben, Pesten
elsuhannánk egymás mellett,
mint két gyorsvonat egy másodpercben.

Komlósi Lajos

...mondják, „az idő vasfoga megette”,



...mondják, „az idő vasfoga megette”, „eljárt felette az idő”, „majd az idő begyógyítja”... és nem tudtam, miért foglalkoztat minden boldog-boldogtalant az idő múlása, miért fontos, miként fodrozódik a percek múlásának rokolyája... de mára tudom, az idő hangtalan álnok szeretőként jár a világban, mindenkinek ígér, és aztán elvesz és messze szárnyal...

Moha

2011. június 10., péntek

Vedd el!



Keserű csók égett a számon,
letörölte a jelen.
Némán hallgató falak között
már nem tombol a félelem.
Lelkem rezzenései
óhajomon szállnak,
szabad madár röptén
keringnek a világban.
Ajkadra csókolom
a vágyaim ízét,
lágy fuvallatként
küldöm illatom,
látom szemedben
a csábítás fényét,
tekintetedben megmártózom
és hallgatok,
ereid táncában érzem,
az óhajod…
Hajolj le hozzám
lelked érezzem közelebb!
Engedd, hogy magával ragadjon
a képzelet!
Itt vagyok!
Fedezd fel a bennem élő
érzést,
melynek rabja vagyok!
Vedd el,
mit pillanataimba
fonva
adhatok!

Vadrózsa


Szélposta



Kiáltanék utánad, mielőtt a köd elfedné alakod, de a szél kifújja a számból a szavakat, s mint lehulló falevéllel játszik.
Talán valakihez eljut!
Hisz a falevél röpte is meglassul, s titokzatosan belezizeg valaki hajába, amikor a szél elfárad végre valahol.
Az én üzenetem vajon hol jár a világban?
- Fázom nélküled!

veva

Végzet



Írnám, én az égre
A Nap láng színével
Mi ébreszt reménnyel
S fedd éjjel leplével

Írnám, én a csendbe
Komor ősz könnyével
Mi ordít itt bennem
S fojtogatja lelkem

Írnám, én szívedbe
Gyászos feketével
Mi vakítja szeme
S hívogat sötétben

Vésik majd helyettem
Hideg márványkőbe
˝Egy ember – Egy lélek
Egy álom – Egy végzet˝

Caranthis

Átkaroló szeretetem



ha azt mondod nem lehet kifejezni a szeretetet,
akkor még nem szeretted, és érted igazán átkaroló, feldarabolt, érted lángoló szerelmemet, a feldarabolt egységemet, feldarabolt egységedben elmélyedem és zuhanok, megértett meg nem ért szerelmeid gyümölcsében érem tetten a mélységet, a tökélyre törő szerelmem szikrái érlelik felnőtt szeretetem
ha azt mondod nem lehet kifejezni a szerelmet, akkor még nem pazaroltad senkire szereteted, a lemondás gyönyörét, a hiány jelenlétét, a vágy izzását miközben lelked megszakad, vérző szívedben vérző lelkedben dobog szívem, öled nyílik ölemben, öled lelked ölel a
vér
a vérem
vérünk
szerveink vonaglanak a feldarabolt egységben a paradicsom
hitszegése, mert el kellett áruljalak és el kellett árulj, mert az orgazmus közben nem annak nevét kiáltod akivel szeretkezel, hanem akit szeretsz, gyűlölsz, megvetsz, és akivel együtt vagy, és akiért gyáva oroszlánként bőgsz a dzsungelben, mert nem mersz együtt lenni velem, és nem merek együtt lenni veled
megfeszülnek izmaim a derekam köré zárt combjaid között vonaglom
tudod mi a szerelem? amikor orgazmus közben tekintetünket egymásba fúrjuk és a pulzus a megtalált részek részegsége
felébredtél?
na ugye, hogy szeretsz és szerelmes vagy belém
lelkünk, testünk szervei egymásban
felébredtél?
akkor vond meg a határt a szeretet és a szerelem között
nem fog sikerülni
csak ha igazán szeretsz és megérlelt a szenvedély felébredtél?
az elszabadult lélek
valahol az állat és ember között üvölt
óvó, védő szeretetem s ha most félsz, akkor tényleg nem szeretsz
szereteted szabadságod önmagadba hullik vissza
lassan megsemmisülő emberi elemek béklyók
láncaid tépjed: akkor elhiszem, hogy igazán szeretsz

art-tur

Tenyered mélyforró bölcsőjébe teszem...



betűkké formálod bennem
az érzések kimondhatatlanságát,
és a megszőtt hangok
átmelegítik
ablakomról lecsorgó
szavaim párafoltját…

lelkemet tenyered
mélyforró bölcsőjébe teszem,
hogy életvonalad rohanó
barázdáit követve
elkísérhesselek…

csak egyetlen percre
nézz tükrömbe,
ahogy valóságképe
vigyáz rád,
szívedhez simulásomban
fedezd fel
ezernyi újjászületésed
lelkemben fürösztött igazát…


Moha

2011. június 9., csütörtök

Szikrák



Agyamra tetováltad magad.
Tehetetlenül nyöszörgök cirkalmaid alatt.
A jelenléted fáj, mert kitörölhetetlen.

Orvul támadtak a szavak,
s én nem tudtam hová is nézzek,
mögé-e vagy eléje a létnek.

Szerettem volna süketnéma lenni...

Belém tapadtál.
Ittmaradásom csendélet.
Riadt szemekkel figyelem
szemedben, ahogy égek.

Lennél-e velem nem lenni?
Ne félj, nem fog fájni semmi!
Idő vagy az időben...

Tartom a tegnapot,
hogy le ne ejtselek ma.
Holnap is tartani fogom.

Gyávaságba kuporodik a szó,
üres tarisznya a vállán és
elbúcsúzik a Csendtől.
... nem tud már mit
mondani neki...

Kietlen forró tájon álltam,
és vártam a hóesést...,
... aztán hullani kezdett...,
lassan rám szakadt az ég.

Lélekfoszlányaimon betűk:
szakadozó cérnahangon
sikoltják a neved.

A csönd, ahol járkálnak fényeim,
százszínű világ.
A világ, amelyben kényszerülsz járkálni,
ezerszínű csönd.
Ha kopognak, én sosem hallom meg,
te a szú percegésének is ajtót nyitsz.

Folt vagy. Folt az arcomon,
fehér fakulás.
Lassú, de biztos távolodás;
fénykép-homály.

Szögletes szerelmet rajzoltál szívemre,
valamire hasonlít...,
rácsaid árnyékában élek...

Vércseszemű szerelmed köröz fejem fölött...
lecsapsz gondolataimra is
és magadba falatozod azt,
némasággá zárt lelked,
lakatom, se ki, se be nem
juthatok már jobban,
állok egy helyben,
a közel, s a távol metszéspontján...,
s te lassan körülfonsz,
kígyóvonaglással roppantasz össze...

Gyűlöllek...
Gyűlölj!
Azt akarom...,
hogy végre ne szeresselek annyira.
De te halk megbocsátást
rajzolsz homlokomra.

Molnár Rózsa

2011. június 8., szerda

Gligorics Teru Winds of Fall



While the sun burns, I'll pretend
That in the never-never land
It is autumn glorious.
There's no one there, only us,
Golden rods are blooming widespread,
And swallows in the golden sunset
Are whispering their sad good-byes,
Then darkness falls on the skies…
Millions of stars are shining
While the moon is outlining
Branches of a lonely three.
Then, my Love, you turn to me
With a loving word and smile
And I'm praying all the while
That this moment would never end
In this never-never land…
Around us the night is falling,
In the distance bells are calling,
Silencing men, beast and bird,
Shepherd and the sleepy herd…
There will be frost in the morning,
And without any warning,
Threes that stood there proud and tall,
Will undress in the winds of fall…


Gligorics Teru Álmok útja



Messze visz az álmok útja,
szívem újra lángra gyújtja,
s óh, be tud az égni!
Becsap mégegy szerelemmel,
de amit érzek a szívemmel,
nem lehet elérni…
Megőrült az egész világ,
minden csupa, csupa virág
amerre csak nézek,
s csak kacag az álom rajtam,
mert elhinni de akartam
azt, amit most érzek…

Úgy imádtam, úgy szerettem!
Szinte a bolondja lettem,
eltaszított mégis.
S ha suttogtam szerelmesen:
de szeretlek, én kedvesem,
visszasúgta: én is…
Hazugság volt minden szava,
bár elhitte ő is maga
mit álmában érzett.
Nem nézte meg soha arcom,
s szívemet, bár kézben tartom,
nem látta, hogy vérzett..

Becsapott egy régi nóta-,
-elszállt az is rég azóta,-
s elszállt az a nyár is.
Odakötve délibábhoz
volt, amit a boldogság hoz,
jött, és elment máris…
Elvitte az életemet,
s mély síromba élve temet,
mégsem csordul könnye…
Talán itt, a hársak alatt,
-ha sok idő már elhaladt-,
nem fáj már közönye…





Mulasztás




Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
magad megadni késztet a férfiölelés.
A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!
Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!