Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. április 30., csütörtök

Tudod, arra gondoltam,




Tudod, arra gondoltam,
a bennünket körülvevő világban
szinte lehetetlen élni belső békében,
belső harmóniában,
hogyan is lehetne,
mikor annyi a kívülről jövő vihar,
van, ki mindig csak szeretetet vet,
más pedig abból arat gyűlöletet,
hogyan lehetne boldog az ember,
mikor kemény elutasító fal,
és kemény meg nem értés veszi körül,
mikor valaki szeretetből a lelkét kiteszi,
a többiek pedig az ajtót csapják rá,
talán a boldogok se tudják, mitől boldogok,
miért nem fáj nekik, ha szeretetet adnak,
és mocskolódás érte a fizetségük,
vagy más világ van körülöttük?
talán nem a világ más,
csak ők viszonyulnak másképp a világhoz,
csak a pofonokat fogadják másképpen,
elég nekik a tudat,
hogy amit tesznek, szeretetből tesznek,
mert tudják, a többi nem számít,
mit számít ahhoz képest
a világ meg nem értő vaksi szeme,
az, hogy mit gondol a világ,
talán, ők a boldogok,
mindig csak annyit tesznek,
amennyit a szívük kikövetel,
s mert kiköveteli a szívük,
sohasem szívességet tesznek,
ezért hálát sem várhatnak,
hogy is várhatnának a belső kényszerért,
annyit mosolyognak,
amennyit szeretetből mosolyognak,
annyit dolgoznak,
amennyit szeretetből dolgoznak,
annyiszor ölelnek,
ahányszor a szeretet követeli tőlük,
talán kevesebb lesz a barátjuk,
kevesebb a pénzük,
kevesebb a szerelmük,
de hát hogy lehet kevés pénzből boldogulni,
és hogyan lehet szeretettel sok pénzt keresni,
hogyan lehet szeretetben élni,
mikor minden a szeretet ellenében történik,
amíg meg nem változik a világ,
és a világ nem fog megváltozni,
a világ ilyen marad, míg világ marad,
de ők, a boldogok már biztosan tudják,
nem fontos semmi más,
hogy ami túl van a szereteten,
az a pénz szükségtelen,
az a barát nem igazi barát,
az a szerelem nem szerelem,
az már nem fontos egyáltalán,
az egyszer úgyis a szemétbe kerül.




Tavasz Varázs_Spring Magic from Ferenc Vicze on Vimeo.

lopott órák



fülledt szoba
belülről párállt ablakok
sóhaj: hol tilt hol könyörög s hív
hajnal: vesszőcsapás a hátakon
s az órák mint holdfény olvadnak
semmivé a lombokon
a lopott órák boltja bezár
s a lezárt pillákon át
halott fényekben éled újjá
a rézszínű napsugár

Werbánszky Rudolf


Zuhanj velem!



Takard be a gyűrűző időt,
zuhanj velem - villámló
egek sötétarany szelén,
hol nem szabályoz be az értelem.
Ahol félsz - s mámor ízre vált
majd a félelem - s ha fölriasztanak
sugárzó éjjelek - zuhanj velem,
s a fájdalom rajzolt köréből
kiszakítom lelkedet.
Mélyhangú rejtelmek fényes ködén
zuhanj velem - míg vulkánok
izzása könnyű köddé lebeg
s holdad ablakomhoz ér - már
nem fogom kezed - csendes
ragyogás benned - minden lélegzetem.

Marien


A Szerelemhez



Szeretném megírni,
mit nem lehet.
Ahogy patakból
sem tud inni most
a bennem izzó képzelet…
így állnak tanácstalan
ajkamon a tétova-mondatok,
félve-várva, hátha jelet kaphat
megtorpant holnapom.
Indulnék feléd, de meglehet
érték-időm kevés,
mi még megmaradt,
de azt, mind neked tartogatta
szívemben a lét,
hol szerelmem megfogant…

Mirian


2009. április 28., kedd

Neked



a lelkemet írom
benne könnyem
örömöm vagy kínom
hogy fáj hogy éget
hogy van még
hogy
távol érzem lépted
s ha olykor
tavaszok jönnek
hol
patakok indulnak
s apadnak
a könnyek
s újból és újból
zöldbe lép a világ
s barna szemed is
zöldben
botorkálva
arcomon
mosolyt lát
örömömben
neked
a lelkemmel írom
hogy
nincs többé szomor
csak
rügyek az ágakon
mert
mint kohóba tett
izzó szenen
vörösödő rezet
ígért tavaszodban
enyhén
simogató
zöld lángok ölelnek

gyémánt


Tavasz Varázs_Spring Magic from Ferenc Vicze on Vimeo.

Jutkának



Kifordított zsebembôl
forró Hold gurul
pilládra tapadnak
a hajnalok
csontos ôsz jön szerelmem
tôrt fognak ránk
a fenyôfák tûlevelei
eldobott versek fagynak
szájad szélére
rövidre zárt vallomásaink
helyén
fekete vér hártyásodik
***
porhanyós esték
jönnek megint
- meglopjuk a csöndet

Ádám Tamás


Őrzöm minden rezzenésed



Mint a kenyér az éhet elveri:
úgy csillapítod nagy magányomat -
egyéniséged drága kincsei
szórt magokként lelkembe hullanak.

Kedves szavak: csak sarjadozzatok!
Tőled valók: kalászba szökjetek!
Őrizzétek meg bennem az illatod,
mint titkukat a néma tengerek.

Szóltál hozzám: s már nem vagyok magam;
még akkor sem, ha nem vagyok veled -
lejátszhatom magamban untalan:
mit mondtál s minden rezzenésedet.

Tavaszt bontott bennem szemöldököd
és férfivá érlelt a nyár: hajad -
mi lesz az őszöm ennyi szín között?
S hullatsz-e rám a téllel majd havat?

Végh György


Tudod, van hogy én se értem




Tudod, van hogy én se értem, miért maradok, és miért jövök vissza annyiszor, ahányszor úgy érzem, végleg el kell mennem, talán azért, mert valamit megtaláltam, vagy csak megtalálni véltem ebben az áldatlannak látszó helyzetben, valamit, amire ez az érzés a legfőbb bizonyíték, igen, azért maradok, azért nem megyek el, mert azt hiszem, így kell ennek lennie, hogy ez az én utam, hogy megpillantottam egy tudaton túli világot, és nagyon megszerettem, ahol semmi nem véletlen, és semmi nem tervezet, az öregisten hívők azt mondanák, ember tervez, isten végez, hiszem, nem véletlen születtünk mi ketten azon a napon, amelyiken megszülettünk, hogy közreműködtek a csillagok, meg az egész világ abban, hogy így legyen, hogy egyszerre jussunk ilyen mélyre, és ilyen magasra, ha véget tudnék vetni, akkor nem csak az érzés halna, hanem egy titokzatos, megfejthető, csodálatos világ is.

.kaktusz

2009. április 26., vasárnap

Fájt minden


Jean Michel Jarre - Magnetic Fields


Fájt minden, ami neked
jó volt akkor.
De én mosolyogtam csendben,
s csak a szívem zokogott.
Nem akartam, hogy lásd, milyen
szomorú vagyok.
S te semmit sem vettél észre,
úgy voltál boldog.

Fájt minden, ami neked
jó volt akkor.
De én álltam némán, s néztem
nevető arcod.
Nem akartam, hogy érezd
égő bánatom.
S te semmit sem vettél észre,
úgy voltál boldog.

Fájt minden, ami neked
jó volt akkor.
De én mégis minden éjjel
veled álmodok.
Nem akartam, hogy elmenj,
mert szeretlek nagyon.
S te semmit sem vettél észre,
úgy voltál boldog.

1990. november 16.

Tóth Anett


Csak egy fiúnak?



Nem tudom, miért van az, hogy
Örömmel emlékezlek Téged,
S fájón kívánom közelséged...

Nem tudom, miért van az, hogy
Téged idézlek minden gondolatomban,
Téged őrizlek minden mozdulatomban...

Nem tudom miért, de azt akarom,
Hogy a legtöbbet megtartsam belőled,
Hogy égj bennem, míg mindent fel nem égetsz...

Jól tudom, ezzel mélyítem a sebet,
S táplálom a tüzet, mely nagy lánggal ég,
De meg kell tennem, hogy a szívemből kiégj!...

1994. augusztus 26.

Tóth Anett


Pusztán a szeretet nem elég



Pusztán a szeretet nem elég.
Éreztetni kell!
S tenni azért a valakiért...
Hogy megmaradjon Neked!

Ha nem teszel, a kapcsolat
csupán irónikus marad,
s az idő múlásával
a kapocs szétszakad.

Nem kell földrengés,
elkápráztató ékesszólás...
Hisz túlzás az mind!
Az a világ hamis!

Az apró dolog is elég
s mindennél többet ér,
ha őszinte és tiszta,
ha nem hazugság a titka.


1993. március 3.
Tóth Anett


AZ EMBER TRAGÉDIÁJA (részlet a 13. színből)



LUCIFER
S e sok próbára mégis azt hiszed,
Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?
S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen
Gyermekkedély csak emberé lehet. -

ÁDÁM
Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.

Madách Imre


Leleszi Balázs Károly: Oszd szét a szeretet



Összekulcsolt kezek.
A hajnali napsugár viola-könnyekkel
beharmatozza a verandát.
Nesztelen remeteként térdeplek,
csodálatos ez a magány,
a szív rejtekén szendergő emberi beszéd.
Ilyenkor minden elcsitul,
s a tegnapok vérző, tövises sebeit
jelenléted bekötözi.
Olyan ember vagyok,
ki titokzatos utakra indult,
nyugtalan, menekülve,
pásztortüzeknél saruimat foltozgattam,
mire megértettem az élet üzenetét.
Szétosztom
most alázatosan magam,
ezt a költeményt,
a szeretetet, a tüzet,
hogy soha meg ne fogyatkozzon.
Fogadjátok a fény szétáradó békességét!
Tudom,
csak tovább növelem a zűrzavart,
ha nem szeretek,
tékozlásom megbélyegez,
idegen maradok
és nem értik meg szavam.
Szeretet…
a legszebb gyöngyszem
szíved ékszerében.



2009. április 25., szombat

József Attila: ÉS KERESSÜK AZ IGAZSÁGOT



The light of our life_Létünk Fénye from Ferenc Vicze on Vimeo.


Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.

Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.

Hogyha tél van, hát didergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bir velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenőtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövő hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az igazságot.


Őri István: HANGTALAN MESÉK



Mikor kezünk összeér
ajkunk szerelemről mesél
hangtalan szavakkal
néma imádsággal
veszett vágyakkal
selyem-suhogással
bársony takaróval
szelíd öreganyóval
bottal topogóval
bölcsen mosolygóval
élettel
álommal
mesével
valóval
szívből szólóval
szívnek adóval

mikor kezünk összeér
szemed szememhez ér
hangtalan szavakkal
végtelen vágyakkal
szerelemről mesél


Tudod, arra gondoltam,



Tudod, arra gondoltam,
hogy az ember valamiért nem szeret hálásnak lenni,
aki valamit tesz a másikért,
az is gyorsan hozzá teszi, nem a háláért teszem,
pedig olyan jó hálásnak lenni,
és olyan jó hálásnak lenni a háláért,
hálásnak a napsütésért,
az esőért, egy jó szóért, egy kedves mosolyért,
sokan úgy gondolják, a Nap nem értünk süt,
a Nap tőlünk teljesen független,
nem szándékosan teszi a jót velünk,
az eső se azért esik, hogy kizöldüljön a rét,
pedig milyen boldog a rét,
a virág is milyen hamar meghálálja a szeretetet,
szépsége az ő hálás mosolya,
én magamnak is hálás vagyok,
vagyis a bennem lévő Istennek,
ha nagyon el vagyok keseredve,
amikor minden olyan kilátástalan,
mikor úgy látszik, innen többé már kiút nincsen,
ebből már jó soha nem lesz,
sorsom ezentúl az örök tél, az örök sötét,
és én mégis bizalommal kérem azt a valakit,
segítsen rajtam, tegyen már velem valamit,
valami mélyből magasba emelő csodát,
és másnap derűre ébredek,
ugyan közben nem történt semmi említésre méltó,
csak annyi, mintha időutazást tett volna lelkem,
mintha a sötét télből elutazott volna
a Föld napos oldalára,
ahonnan mindent másképpen lehet látni,
ahol rövidebbek az árnyékok,
és hosszabbak a napos órák,
a színek sokkal színesebbek,
a zene is sokkal vidámabb,
olyankor az én szívem tele van hálával,
boldog vagyok, mint az a játékos,
aki sorozatban a nyerőre tesz.

.kaktusz


Kedves szavak



Már csak álmodunk, álmunkban mondatokat rajzolunk fényérzékeny papírtekercsek meztelen testére. Kockánként pereg a szó, akár egy régi sokat használt meg-megakadó diavetítő. Néha napokra megállítom, hagyom lebegni a fejem felett még tovább nem kúszik magától, megunva engem, és azt, amit nekem jelent, új utakra indul. Oly nyugtalan, mintha valamiről lekésne. Mennie kell! Nézek utána vajon merre tűnik el, már megint. ő a sokszor kimondott. Féltem, nehogy beleragadjon a cellulóz középszerű semmilyenségébe, mert észrevétlen meghal ott minden leírt és kimondott szó. Van olyan amit kiszínezek, kis virágokat festek köré, legyen még szebb, mint amilyennek született, falra akasztható szókép válik belőle. Kacskaringós indákkal teli díszes keretbe teszem, s ha elmegyek előtte, érzem ahogy követ a tekintetével, tudom most már örökre itt marad velem, jól érzi magát a falamon, hiszen mindennap többször megsimogatom, nevet és új bimbókat nevel. És a láthatatlanok, itt lebegnek körülöttünk, a le nem írhatók mert, ők így szépek a léleknek, így hát úgy teszünk mintha nem is léteznének, pedig már régen leléptek a diavetítő filmszalagjáról, bennünk élnek. Kedves, szomorúan édes, fájón bódító ki nem mondott szavak, vajon meddig lélegeznek még benned s bennem.

Lili

Örökre



Ne mondd ki ezt a szót: örökre.
Ne búsítsd senkinek szívét,
Mondd te csak azt, hogy - most szeretlek,
Mert a jövő perc nem tiéd.
Örökre. . . bús, tréfás, hazug szó.
Isten ajkára illik az.
Egy percre, míg egy csók elcsattan
Leányajkon csak ez igaz.
S ne is kívánd e szót: örökre!
Vesd meg, ki mondani meri.
A végtelenséget csúfolja,
Mert nincsenek csak percei.
Szeresd te azt, ki büszke ajkkal
Csak azt ígéri, mit megád.
Örökre. . . csak a vértelenség
Kendőzi ezzel önmagát.
Ameddig ajkad csókol, éget,
Ameddig szítja lángomat
A férfi-ajkon ez igaz csak
És hazudik, ki mást fogad.
Vesd meg, ki így susog: örökre.
Szeresd, ki csókol s nem ígér.
Örökre szánt fanyar kötésnél
Egy csókterhes perc többet ér.

Gyóni Géza

2009. április 24., péntek

A pillanat csodája


The Church of the Light_A Fény Temploma

The Church of the Light_A Fény Temploma from Ferenc Vicze on Vimeo.
Music: Pink Floyd

Az alkony sápadt fényei kísértek haza nélküled. A szürke hétköznapok gondjaiba merülve, nem láttam, nem hallottam, mi ölel át. Gallérom feltűrve, zsebbe dugott kézzel, még a szél sem zenélt nekem. Nem volt értelme a tettnek, nem volt súlya a szónak. Nem volt ereje a változásnak. Kora vénség költözött belém. Úgy jártam, mint aki arra vár, hogy elsuhanjon mellette az élet, s végre lehajthassa a fejét, megpihenni.Magam előtt görgetve sorsom kavicsait, ugyanazok az utcák, ugyanazok a házak, de még talán az emberek is minden nap ugyanazok voltak.Míg nem találkoztunk, nem voltak évszakok sem. Nem voltak színes falevelek ősszel, nem virágzott a mező tavasszal. Nem zendült madárdal, köszöntve a nyarat és nem tapostam recsegő hótakarón télen. Legalábbis, én nem figyeltem fel rá, soha. Egybefolyt minden, mint egy színtelen, jelentéktelen lét.

S ez nekem jó volt. Tudtam volna így lenni, tudtam volna így hullani a semmibe, észrevétlenül.De jöttél te.Miközben magamba roskadva hazafelé ballagtam, elém léptél a semmiből és lendületed magával sodort. Egy pillanat volt csupán. Vállad, vállamhoz feszült, s a következő másodpercben, már erős karjaid óvtak meg a zuhanástól. Hosszú fürtjeid az arcodba csaptak. Szemeid tiszta fényét azóta is magamban hordom. Ajkad sarkában egy huncut mosoly reszketett.
Úgy emeltél fel, mint fészekből kiesett kismadarat. Gyengéden és mégis határozottan.
Hogy történt?Nem tudom. De megváltozott minden.Attól a naptól kezdve volt értelme várni az alkony fényeit. Szaporázni a lépteim az utcán, hogy a semmiből újra megjelenj. Már nem tűrtem fel a gallérom, mert látni akartam az arcod és magamba szívni édes illatod újra és újra.
Valami arra sarkalt, hogy többet akarjak, annál, ami van. Annál, ami akkor volt. Furcsa, addig sosem érzett izgalom járta át fonnyadó ereimet. Végre volt értelme, hogy lássak magamon és a gondjaimon túl. Türelmetlenség és szorongás egyaránt dúlt bennem…
Sosem ismétlődött meg a csoda.
De a változás azóta is életben tart.
Köszönöm.

Amolyking

Szerelmedbe öltözöm



Van egy álmom -
fájdalomszép.
Neked tartogatom.
S hogy nagyra nőjön
és örökké éljen,
könnyeimmel
ringató szerelmed
öntözöm.

Életet, s halált
már megjártam,
múlthoz és jövőhöz
nincs közöm.
Csak a jelen
pillanatban élek,
s ringató szerelmedbe
költözöm.

Nekem nincs semmim
e világon,
naphosszat végtelen
álmomat szövöm.
Se vagyonom,
se szép ruhám,
én ringató szerelmedbe
öltözöm.

Syringa


Csókjaid nyomán...




Kitárult sziromként nyíltam tenyereden
viharszárnyaimtól örvénylett a perc
mohó szomjúsággal ittál belőlem
ámult szívem kémlelte mennyire szeretsz…

Látásom szavával idomultam hozzád
önfeledten tobzódtam hajad illatában
csókjaid nyomán nyiladozó rózsák
pirosra gyulladtak ölem harmatában.

Vörös Liliom

Tudod, arra gondoltam,


Tudod, arra gondoltam,
hogy az ember szeretne jónak lenni,
közben pedig nem hisz a jóság erejében,
mindennél jobban szeretne üdvözülni,
de nem hisz a megváltó túlvilágban,
szeretne embernek lenni,
és nem bízik az ember emberségében,
szeretne önmaga lenni,
de nem hiszi,
hogy elég lenne önmagában,
szeretné, ha szép lenne a holnap,
és nem hisz a szép holnapban,
szeretné, ha nagyon szeretnék,
de nem hisz az igaz szeretetben,
mondják,
ha valaki bízik benne, hogy meg tudja tenni,
a nehéz követ is könnyedén felemeli,
ha nem, ha nem bízik,
a kavicsot is elejti.


2009. április 22., szerda

Mára már...



Jean Michel Jarre / Vangelis - DECOR: Dutch Flower fields

Gyógyító habokban fuldoklik a múlt
ködképpé válnak az önámító mesék
bedeszkázott ablakomon dühöm kifakult
és ócska félelmem széttépte életét…

mára már más fokon izzik örömöm
mástól libben vágyam láng-deleken át
nem zaboláz többé a kérges kínözön
s nem ülöm az élet-halál hintajátékát

mára visszakaptam, mi régen elveszett
ajkaimon érzem csókjaidnak mézét
szívemre rakod száz varázs-szered
igaz hűséggel várod vágyam percét

mára már csak Te adsz tartalmat a versnek
szóruhába öltöztetem örök szépséged
szerelmünket öntöm aranyötvözetbe
s ha egyszer meg kell halnom, a hiányod öl meg.

Vörös Liliom




(szerelmes elrendelés)



tudok valamit, amit te gondolni se mersz:
eleve elrendelve magunk sorstörténetében
írva mindöröktõl egymásba foglaltattunk,
fellapozom a rejtjeles, vérrel írt könyvet,
érintve megfejtem a tetszhalott betûket:
kihantolom a sugárzó sírból reményeinket,
felélesztem magunkat szerelmes magunknak,
hamar elébe futok annak, mi felénk szalad,
látszatot cserélek, töröm az idõ egyenesét:
akaratunkon túl enyém leszel, tiéd leszek,
nem tehetsz semmit, nem tehetek semmit:
ez mindöröktõl való szerelmes elrendelés

Zimonyi Zita

Szétválás-egybeforradás



Nem nézek vissza engednek-e mersz-e
követni még időnket újrakezdve
selymes talpad a mezsgyét puhatolva
belesimul-e kőbe vájt nyomomba
nem érdekel párákba öltözötten
a suhogás te vagy-e még mögöttem
sodrodba vonsz mégis vergődnöm állig
tekinteted gerincemen parázslik
akartál-e nem tudom lenni társam
a teljes és végső elárvulásban
harkály szavak kopognak csak riadtan
ki fejti meg? hajósok a viharban
a fuldokló szív morze-dobogását?
felfogod-e mi vár rád
... - - - ... jelzem
ess ó ess karomba mentsd ki lelkem
italától elvált a szomj a testtől
elvált az ölelés látás a szemből
találkozom külön az öleléssel
holnap hajnalra tegnap lesz ne vétsd el
rózsapiros kutad kutatva szomjam
magányosan bolyong sivatagodban
nem nézek vissza hallod-e követsz-e
honnét vezet ösvény testből a testbe
holdtükörben ragyog ünnepi arcod
az álmatlan remény majd újraalkot
ha kérdezik hogy tud nem nézni vissza
mert rózsaolaj nedveid ki issza
mert sűrű habzó erdeid ki járja
nem érdekel kinek feslesz virágba
nem nézek vissza néma szád megért-e
tudd lehet lobogni láng nélkül égve
valamilyen hangszert eléd levittem
ne zárvány légy borostyán éveimben
a zeneértő szörnyek éljeneztek
te süket maradtál pillád se rezzent
kaptál vért is lássak rajtad meleg pírt
de jégfényes szemed felelni nem bírt
mi felgyűlt bennem s nem lelt rést idáig
most törjön ki?
vérben állnál bokádig
nem tör ki! belőlem tenger se mos ki
fogunk marcangolódva fuldokolni
a mezítelen fájdalom savában
találkozása lesz vágynak a vággyal
de nem tudom borzadnék tudni honnét
ki csap le rád közben milyen karom tép
nem nézek vissza nem kell visszanéznem
követsz súlytalan a varjúsötétben
ez így van erre
és jössz mintha szállnál
zöld vízerek csermelylenek bokádnál
elmorzsolódott összekulcsolódás
zagyvaléka oldalt a korhadó sás
két messzeség egymáshoz közeledni
mikor fog? szólok - hozzád szólva - semmi
szikrázó krétajeleit az útnak
te olvasd - mily kín dorongjai fúrnak
míg hánytorogsz ki tudja milyen ágyon
s kitől tépázva meg - látva se látom
nem érdekel kik rongyolják ruhádat
szakíthatatlan marad az imádat
ezer szó indul megküzdeni érted
folytatódsz mint a halmok mint a rétek
lassan lassan
mi seb így is örök seb
elestelednek szavaim fölötted
De ott ahol a nap gyémántkeményen
szembe süt és áll éjjel is az égen
és fut a folyam hét kanyara szemben
vak medréből tükörképed kimentem
ért sár folt szenny buktál bármily gödörbe
itt - mit tehetsz - tiszta maradsz örökre
rád nézhetek már hosszan este-reggel
üres ruhád megtelik újra testtel
ismét kérdezhetlek - hallgatsz remegve
hát mit tudok még válaszolni erre?
tudom szűk sátram felütni a parton
szitám-lapátom fogvacogva tartom
csak várni tudjak tízszer három évig
iszapod alján aranypor csekélylik
nem látja más - gyűjtve naponta grammnyit
ki voltál ki lehetsz ebből aranylik
jövőmből arcod nem fog kimaródni
már nemcsak te az öntvény is valódi
lüktető erezet üt át az ércen
éledni kezd a hallgatag sötét szem
mintha valaki lassan átölelne
mintha súgna kétes szót is fülembe
szobrod-e vagy te nem tudom ki súgja
hogy újra újra újra
azt érdemes csak ami mérhetetlen
és ott van meleg csak ahol mi ketten
a nap kitép gyötrelmes éjszakádból
megfordulok lépünk lángba a lángból
rokon izzásban a vágyak s a formák
visszaragyogsz rám visszaragyogok rád
ez már az együttlétezés
bemártja
forró szívünket az idővilágba.

Lakatos István


Felhők mögött a fény...



Nem várok már csodát,
Bár tudom, minden út vezet tovább.
Mit az idő mulasztó folyója mos
Mehet a felhők felé tovább;
Felhőkön át lágy, balga út vezet.

Várok, türelemmel ,
S, ha kell viselek kínt, szenvedést,
Hiszen lángoló sebeim elmulasztja
Az Idő-nagyfolyó,
S majd arcomon tüzes heg helyett
Szelíd ránc íveli a mosoly nyomát.

A felhőket választom,
S faragom fafejűen sorsom;
Szállok a felhőket ölelve messze,
Messze, mint szabad madár.
Bár borús az ég, de hiszem:
A felhők fölött mindig,
Örökké kéken ragyog a világ.

Doke


Egyszerű szonett



Most ne beszélj, csak csendben, némán nézz rám!
Fürödni akarok szép szemeidben.
Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám,
szememből olvass, tiszta tükröd lettem.
Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt,
hagyd a tüzet áramolni a vérben,
olvassza egybe a múltat a jövőt,
sem ettől, sem attól ne kelljen félnem!
Rád vártam, tudom, amióta élek,
kerestelek már ezer árnyalakban,
szavak nélkül is minden titkom érted,
s én meglelem magam minden szavadban.

Részed vagyok, és Te részemmé lettél,
a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.

Vázsonyi Judit


2009. április 20., hétfő

Ne legyen több gyűlölet





Sápadt felhőkbe zárva küldöm csókomat
Hogy ha eső hull rád, csókolja arcodat
Lángoló szívem tüzével táplálom lelkedet
Hozzád simult életemmel őrzöm életed

S csak azt kérem tőled, hogy úgy szeress
Őszintén, ahogy szeretni érdemes
És átkarol majd minket, egy végtelen jelen
Az idők roppant súlyát, már észre sem veszem

Bár köröttünk tombolva száguld a féktelen világ
Lelkünkben béke van, örök tavasz, cseresznye virág
S ha elhervad majd, mi akkor is lágyan tovább suhanunk
Átnyúlik téren és időn, csillagporos, végtelen utunk

Két összeforrt kéz leszünk, eggyé vált gondolat
Messze nyúló fénysugár, a türkiz ég alatt
Mely átfonja majd szelíden, a háborgó földet
Hogy ne legyen több gyűlölet soha,- soha többet.

Sándor Gyula


Régen volt egy másik korszak



Tudod, arra gondoltam,
talán, valamikor nagyon régen,
a kőkorszaknál is sokkal régebben,
volt egy másik korszak,
aminek nyomát sehol sem találjuk,
nem hagyott nyomot maga után,
egy korszak, amit ha ma ismernénk,
szeretetkorszakként emlegetnénk,
régen lehetett, nagyon régen,
még nem volt fontos szerepe az anyagnak,
a főszerepet a lélek játszotta
a világ óriási színpadán,
mikor nem volt még összedobálva semmi,
még minden a helyén volt,
nem kellett küzdeni a mindennapiért,
nem volt fogyóban az energia,
akkor még az embernek mindenre volt ideje,
olyan kevés volt az a minden,
hogy bőven maradt a szeretetre,
talán más dolga se volt,
mint lenni, és szeretni,
és mert ideje volt, energiája is volt,
az ember óriási energia kapott,
s csak rajta múlik, mire változtatja,
munkagéppé, vagy esetleg szeretetté,
ha a gyökérnek a táplálékért mélyre kell hatolnia,
kevesebb energiája marad a fának a virágzásra,
ha az embernek túl sok energiát kell fordítania
megélhetésre, rendteremtésre,
akkor kevesebb ideje,
energiája marad a szeretetre,
a szeretet energiája nem vész el,
csak munkává,
csak megfelelni akarássá változik,
olyan dolgokká,
amik a léleknek nagyon súlyosak,
amiket végül itt kell hagynia,
nem fér el
Kháron ingatag ladikján,
ezért aztán üres kézzel, (lélekkel)
érkezik át a túlsó partra,
ahol a kérdésre,
hol hagyta a rá bízott rengeteg energiát,
csak annyit válaszolhat,
hogy aprópénzre váltotta.

.kaktusz

Szárnyatlan angyalod




Halk lombokon esti
suttogás jön érted,
illat kúszik bőröd alá
remegőn - tág csend rak fészket;
hold fényén átlendül az Éj
s nyugodt lehelete vetkőzteti
fuldokló éned. Gyenge szél
sós könnyben ring, s csókért
mar szikrát, míg végtelen
lángja fénycsóvát perzsel
a csillagsátras Égen.
Tépett kötésből dobbanó szíved
felnyög - s szárnyatlan angyalod
álomba bújna - de már
bűvkörébe lépett - a fénynek.

Marien

Akkor is...




Akkor is gondolok rád,mikor épp nem jutsz eszembe,
akkor is itt dobbansz bent a szívembe'
hisz sejtjeid az enyémek is,
s ha levegőt veszel,élek én is.


Akkor is gondolok rád, ha nézem a tavaszi tájat,
ott, messze a kicsiny várat,
fölötte nap sárgállik, alatta zöldell a rét,
rügy fakad, kéklik az ég...

...szép is lehetne, ha együtt néznénk...

Akkor is gondolok rád, ha épp alszol,
betakar a holdfény, rád hull az álomlepel,
s a fáradtság maga alá teper,
akkor is ott vagyok...pillád rezdülését vigyázom,
s reggel ha ébredsz melletted tanyázom.


Elérni az elérhetetlent


Expected a spring_Tavaszra Várva from Ferenc Vicze on Vimeo.

style="color: rgb(204, 102, 0);">Érzem, szellő járja át fejem,

a változás szele,
mely a parázs helyébe
új tüzet táplál félve.
Mert az igaz szerelem
csak álom,
soha nem érni el,
oly távol.
Nincs felhőtlen boldogság,
pedig úgy vágyom rá!
Ezért van erőm mindig
remélni s tenni,
Elérni az Elérhetetlent:
sohasem csüggedve,
buktatók után talpra állni,
s menni tovább, menni, menni!...

1992. február.21.
Tóth Anett


SZIVÁRVÁNYT ÁLMODOK



szivárványt álmodok
fakó egemre
színes mosolyt
az üres végtelenbe

képzelet szárnyára
mámoros varázst
fárasztó nap után
boldog utazást

koponyámhoz
belülről ütődnek
az emlékek képei
mint elsurranó
boldog órák
üresen kongó léptei

Komáromi János


Fáj



Fáj, hogy szomorú vagy
és kedvetelen,
fáj, hogy bánat kél
a lelkedben
fáj, hogy olyan messze:
nem érhetlek el...
Csak az nem fáj majd,
hogyha itt leszel...
fáj, hogy hiába akarnék,
nem segít a szándék...
Fáj hogy a távolság
mint a vastag kőfal,
úgy választ el tőled,
s fáj, hogy fájsz,
s én nem segíthetek..



...tudod, Kedves



...tudod, Kedves, gyakran önnön sorsunk fejezeténél nyílik ki az Élet ódon könyve, s létünk sorai közt olvassuk a közhellyé nyilvánított mondanivalók örök igazát, hisz gyakran hallható a bölcselet miszerint, "semmi nem történik véletlenül" vagy "ennek így kellett lennie", s bizonyságot nyerhet az összetartás és összefogás ereje...oly gyakran biztatjuk egymást az ígérettel, hogy bajban támaszául, s megtépázott hitének mindig rendíthetetlen bástyájául szolgálunk...olykor ez megmarad csupán a csilingelő szavak csalfa ígéretének...de én már tudom, az igaz érzelmek, a szeretet és szerelem nem vonulnak hamis eskük, talmi ígéretek fényesen lobogó zászlaja alatt, aki igazán számít Neked, annak felcsendülnek sebzett lelkedbe vésett szavai, amelyek a lángoló kötelet oltották kezeid közt, ameddig a túlparton lábadat biztos hittel megvetetted, mindaddig, amég a vesztes csata hátramaradt sérüléseit gyógyítani kezdted, s a légbe röptetett kérdéseidre már nem követeled a választ kétségbeesett igazságérzettel...hagyod, hogy megnyugvást hozzanak a szavak, melyek őszinte gyógyító szándékkal bekötöznek, néma csendjükkel szemed bogarába néznek, és amit látsz bennük az igaz, színtiszta emberi érzelem...s onnantól nem megtépázott árnyak kísértenek, csupán a kérdés kergetőzik, örökkön játszó gyermekként lelkedben, miként szerethet ily' önzetlenül, mikor meg sem érdemlem...

Moha

2009. április 19., vasárnap

Egymás után


...
Lelkünk Szárnyán _ On The Wing Of Our Soul from Ferenc Vicze on Vimeo

Megint itt jársz, vagy csak hiányod recseg?
Ha itt vagy, akkor jól van,
Úgyis régóta kerestelek…
Vagy valamilyen mérhetetlen nagyot
Tehozzád hasonlóan
Várok, egyszer csendben meghalok:
A gyertya csonkja a sötétbe csobban,
Formát jár alakomban,
Mert szíveddel látok csak jobban.
Tied a szemembe villan s meghajol;
Enyém csak valahol van.
Keresel… Kereslek… Így van jól...

Bognár Barnabás



Kéta fa




Szél cirógatja közös magányunk
te felém hajolsz, én suttogok
barnult avarban puha a lábnyom,
de közelebb menni nem tudok.

Leveleink mind útra készen
a távolból már az ősz zenél,
és sóhajunk kíséri messze őket
ha fújni kezd a kósza szél.

Majd egymásba fonjuk ágainkat
ha csend zörgeti csupasz magányunk
s ha őszvégi alkony bontja fátylát
egymásra újra rátalálunk.

Kormányos Sándor

Tavaszi duett



Tavasz ölel kettőnket lágyan
a csipkemintás fák alatt.
Nemeket mondtunk egyben s -másban,
de kezem kezedben maradt.

Viszlek magammal rügyről rügyre
tavaszt csodálni néhány éven át,
gyűrt szívünknek hitet, s erőt adni,
mondogatni – Ne félj, ne félj, hogy vége már! –

Pillangók bölcsőjét ringató szélanya
virágszirmocskákkal tarkítja a tájat,
tücsökhegedűként zeng az élet dala,
a halálunk pedig – néhány évet várhat.

Nem illik most, tudom ,temetőt idézni,
hol eltűnik a test és eltompul a szó,
odafordulok hát virágokat nézni,
ahol üdébb a rét s elolvadt a hó.

És amikor egyszer elszakad az élet,
s tél topog az ősz nyomán, fogd kezem,
hogy úgy ragyogjak, mint régen a nász után.

Péter Erika

Ha belém látnál




Ha belém látnál, tudnád, rég nem tartom magam
legyőzhetetlennek, ki kemény, mint a kő,
de úgy szeret a szívem, ahogy tán még soha,
s a jó útra térni, hiszem, még nem késő.

Noha nem vagyok rég Isten földi mása,
züllött tévutakon önként indultam el,
s arcom morcos angyal lelkifurdalása,
szelíd lett a lelkem, ha nagy is a teher...

Ha belém látnál, tudnád, az vagyok, ki régen
virággal szívében verset írt neked,
csillagok közt járva, szállva szerelmében,
hallgatta az éjben szerelmes éneked...

András

...tudod, Kedves



...tudod, Kedves, olykor próbálom felidézni az érintésedet, ha nem lehetsz mellettem, és elgondolkodtat, hogy miként érezhetném mégis tapintás-selymedből készült kelméd lágy fonatát ujjaim között, ha máshol jársz...elámulok a csodán, hogy a finomságod nem illan el, és nem csusszan át kezem nyitott résein, hanem végtelen hosszan társam marad érzékiséged...lenézek meggyötört kezemre és beleképzelem tökéletesen ívelő piciny kézfejed, s csukott szempilláim mögött megelevenedik minden érintésed, amit valaha örökbe adtál nékem...mikoron nem érezhet bőröm vágyakozása, s szívem sajnálkozón felfigyel annak síró hangjára, önzetlen barátként megosztja kézfogásod melegágyának emlékét ujjbegyeim levegőt markoló sóvárgásával...folytonosan visszatérnek a gondolatok, egymást kergetik a vágyálmok, hogy mivé kellene válnom, ha érintésed örökkön érezhessem, mert éreznem kell, máshoz nem, "csupán" élni akarásom lassan gyilkoló mérgének ellenszeréhez, a hozzávalóhoz, amellyel megadatik az örök élet, hiszen melletted az idő csak bután kóvályog, törvényszerűségeit önfejű kamaszként megszegve minden elvárást megcáfol, szinte visszafordítja önmagát, mert általad nem érzem már a szempillantásnak tűnő napok múlását...s az érintés lásd mennyi forrása a megnyugvásnak, mert gyermekkorunkban az édesanya szerető ölelésébe bújva vakokká válunk a világ borzalmaival szemben, védőszárnya ránk terül egyetlen érintés érzetében, majd csakhamar felnő a gyermek, de vágyálmai szerte nem rebbennek, hiszen csillapíthatatlanul szerelmes Kedvese ölelésébe...s legyen az ember bármily' erős, s szíve lehet kőkemény gátja a fájdalmak özönvízszerű zúdulásának, olybá' tűnhet, a lelket szabdaló érzések nyújtózó indákon át sem érhetnek fel hozzá, nincs fájdalma, nincs bánata, s mégis ez csupán védtelen szívének megnyugtató álcája...mely szükséges a túléléshez, s elfogadásához a leírhatatlan magányérzetnek, mikor az ezüstfényű hold vetett ágya üres oldalát világítja meg...

Moha

2009. április 17., péntek

Mikor...


...
A Tavasz Ébredése_The awakening of the spring from Ferenc Vicze on Vimeo.

...mikor ablakot nyit reggel szívemre a boldogság, légy velem, mikor mosolyt rajzol szájszélemre a feléd reptetett gondolat, légy mellettem, mikor szabadságom táncra perdít és melletted tart, légy nekem, mikor fájón botladozom a hitetlenkedés útján, fogd kezem, mikor nem hiszem a szép szót, mert lelkem vérzőn élettelen, mondd még nekem, mikor végső dobbanását visszhangozza szívem, ne sírj értem, mikor ködbe vész porhüvelyem, csak emlékezz, hogy éltem, mikor utolsó érted hullt könnyem tovagördül a semmibe, mondd, találkozunk még mikoron Isten két fényes csillagot rajzol a sötétlő éjbe... Moha



Ma éjjel megint öröm veled lenni




Ma éjjel megint öröm veled lenni,
Mindent megadsz, amit kérek.
Segítesz nekem, hogy örüljel veled,
Szerelmeddel elvarázsolsz, elveszejtesz!

De ez így jó! Így tökéletes!
Nem lehet más vágyunk csak az emésztő tűz.
Szavakkal és dalban megsemmisülünk.
Mert a szerelem a miénk s nem menekülünk.

Ez az éjszaka ránk borult,
Csillagos paplannal betakar.
Minket szeretnek az Istenek.
Mi szeressük egymást, ezt visszhangozzák a lelkek.

Odaadom, csak neked, mindenem.
Vedd el, símogad meg szívemet.
Mondják: mindenki önző a szerelemben!
De ez nálam nem igaz, nálunk nem lehet az!

A gyönyörök gyönyörét újra és újra átéljük!
Büntessen érte a jó Isten.
Lemondani róla nem tudok,
Inkább ha kell, százszor érted halok!

Patricia