Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. október 31., szombat

Napjaim Nélküled




Napjaim Nélküled
céltalan vándorok
minden perc erőtlen
lábakon vánszorog

Szívem dobbanását
porvihar elfedi
dobom dobbanását
ködfolyó ellepi

Napjaim Nélküled
kietlen fennsíkok
magányos éjeken
álmomban felsírok

Minden gondolatom
körötted hullámzik
lelkemben égető
hiányod villámlik

Napjaim Nélküled
fél-emberként telnek
ahová elrepülsz
magamban követlek

Mégsem visz keservbe
messzeséged kínja
Isten szép szerelmünk
sejtjeimbe írta.

Sólyomfi Nagy Zoltán

Mon amour



2009. október 30., péntek

Fáj, hogy....



Fáj, hogy el kell válnom Tőled!
Ne kérdezz, semmit csak menj tovább!
Ne keresd okát, hisz én sem tudom,
csak menj tovább és ne gondolj rám.

Most rám tört valami kegyetlen érzés
mely tőled, lehet, örökre elszakít,
Fáj, hogy el kell válnom Tőled!
Fáj, hogy látom keserű könnyeid.

Gyönyörű szerelmünk örökké él!
Hidd, el a sírig szeretlek én!
Álmaimban is csak veled álmodom így
Ne kérdezz semmit csak menj tovább!

Most e verssel én mondok búcsút
de holnap, tudom Te küldesz el!
Ne keresd okát, hisz én sem tudom,
valahogy megfagyott köztünk a vágy.

Lehet, megbánom, hogy elküldlek Téged,
lehet keserű lesz majd nélküled,
most úgy érzem mégis a napfénybe lépek.
csak menj! Tovább! És ne gondolj rám.

Fáj! - hogy el kell válnom Tőled.
Ne kérdezz semmit! Csak menj tovább.
Ne keresd okát! hisz én sem tudom,
csak menj tovább! - és ne gondolj rám!

Kováts Péter




Amikor lemondunk az álmainkról és megtaláljuk a békét, van egy rövid, nyugodt időszak. De a halott álmok elkezdik gyötörni a bensőnket, és tönkreteszik a környezetünket is. Elkezdünk kegyetlenkedni a körülöttünk élőkkel, és végül ezt a kegyetlenséget önmagunk ellen fordítjuk. Megjelennek a betegségek és a pszichózis. Amit el akartunk kerülni a harcban - csalódást és vereséget -, az lesz a gyávaságunk kegyetlen hagyatéka. És ezért egy szép napon halott és elfojtott álmaink elnehezítik a levegőt, hogy alig tudunk lélegezni, és elkezdjük kívánni a halált, a halált, amely megszabadít bizonyosságainktól, és azoktól a rettenetes békés vasárnap délutánoktól.

Paulo Coelho



Szomorkodnak felhőim a sötétben,
elfelejtik, hogy a napfényt
maguk rejtették el.

Rabindranath Tagore

2009. október 29., csütörtök

A mindenség szerelme



Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni…
Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni…
Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,
hogy mért kíván szeretni…
Kezdetben a vágy csak önmagára várt még…
lassan, tompán, mélyéből remegve.
Kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt, a csontváz nélküli, reszkető,
lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat
világ-tűz, vízözön,
ismeretlen és titkos robbanások,
május-szagú álmok, test-nélküli vallomások…
Én nem kutattalak, mint csillagász az égen
egy új csillagot.
Matematikával, képlettel, logikával
számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,
csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,
társak között, még láthatatlanul.

Mert kezdetben nem voltál Te sem,
csak a vágy volt…

És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,
robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,
de még csak reszketés, sejtelem
voltál te is, voltam én is szívedben,
mégis tudtalak,
tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,
hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,
mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,
mert ehhez az értelem kevés,
és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás
mint az órával mérhető idő,
s az órával mérhető elektromosság.
És mégis tudtalak,
fölfogtalak és vártalak,
tudtalak léttelenül,
mert kezdetben közös volt minden elem,
mert kezdetben én is a csönd virága voltam,
mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,
kezdetben csak a vágy volt,
ahonnan fölszabadultál…

Juhász Ferenc


Diana Ross & Julio Iglesias - All Of You



a tekinteted



ülünk egymással szemben
keresünk valamit a lélek-tükörben
csak egy pillanatra hunyjuk be szemünk
és gondolatban máris vétkezünk...
sápadtan érkezik a vágy
látom tétova némaságodon
még menekülnél
bőröd alatt feszülnek az idegek
ugrani kész minden izom
most!
csak menekülni el...
most!
menekülni kell...
talán felugrassz
és többé nem látlak
...az nem lehet
nem engedlek el
tekintetedbe kapaszkodom
foglyul ejtettem
a sürgetés erős
harc dúl benned
maradni és mindent odaadni
vagy menni
és mindent oda hagyni

vörösen érkezik a vágy
látom zavart némaságod
már csak vibrálsz
csak vársz
az érintésre
a pillanatra
ami átszakítja a látszat falait
ami még segít
hogy leküzd a feltörő szenvedélyt
ami úgy tesz
mintha adna még esélyt
hogy menekülhess
hogy elszaladj
de már nincs erő
tested már csak az odaadás parancsát érti
már csak a tekintet simogatását érzi
csak az érintés varázsát várja
csak az ölelkezés mámorát kívánja...

ismét nyitva a két szempár
ismét mosolyog két szem rám
csendes derű és néma szomorúság a szemekben
...legalább egy pillanatra szerettem

koma

Este



Ülök a villamoson, mely
átsuhan velem az alvóvároson
utak, terek vonulnak el sorban,
üres – kihalt mind,
csak a szél jár, mint zizzenő fuvallat
mely megmozdít néha
egy lehullott gallyat.

Borzongás fut végig a kihalt utakon,
s a hűvös éjbe alig láthatón,
fehér pamacsként lehelik ki lelküket
a sötéten ásító csatornaszemek.

Megriadt árnyak raja kószál,
fényfürtökben fürdik a sok bogár,
puha léptű gyilkos sárga szeme villan,
a durva zajra lomhán elillan.

Utcai lámpák villannak sorra fel,
fény és árnyék játéka lep meg,
Váltakozva, mint létemben
öröm és fájdalom örök szövetségben.

Kattog sínen a kerék
mint órában a percek,
a sötétbe búvó világ
álmosan reszket.

A monoton zajban rádöbbenek,
mint kiszáradt folyómederbe vésett évezredes üzenet,
bukik fel génjeimbe kódoltan
az érzés, hogy megkeresselek.

Még nem találtam Rád!
Még nem voltam Veled!
Csak tudom, vársz rám,
csak még nem láttál meg.

Sorsomba égetve várt rám,
hogy elvigyem Neked
a titokban rámosztott üzenetet:
Nem vagy egyedül,
itt vagyok Neked!

Kováts Péter

˝Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás˝



˝Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás˝,
szent indulatával, villámcsapásával,
mely földre terít minden múltbéli leselkedő árnyat.
Földmozgást és csendet hoz magával.
A tenger büszke morajlását
hozza magával, s a Kert nyílásán
lángpallossal őrt álló angyal
döbbent arcmását. S e hirtelen támad világlármát,
e istenítéletet, mostani életének
pokrócmagányával takarja be.
Szerelmes az öröklétrögökben találja
meg azt az arcot, aki arra született,
hogy lángra lobbantsa szívét.
Aki szerelemes az tanul meg jól
és helyesen imádkozni!
S míg imádkozik, addig az Úr bőkezűen munkálkodik.
Olyan válik a szerelmes lelke,
mint egy oltár, hétágú gyertyatartó,
lámpások olaja, szív és vesét elválasztó vonal.
A szerelmes szíve tele van isteni álmok álmaival.
Mindenért hálát ad.
Mindent remél. Mindent hisz. Tele van ősbizalommal.
A szerelem nem egyéb,
mint az Isten egyik legtitokzatosabb
titkának megélése. Mert akiknek a szívük tiszta,
azoknak megadatik a kinyilatkoztatás. A telt csűrök békéje.
S ilyenkor feltárul az üvegtengeren egy égre nyíló ablak.
Ezen meggy be a szerelmes, hogy kinyilvánítsa ki született
meg benne. És ő nem kételkedik szerelme szépségébe.
Tudja: a szépség annak a gyümölcse, amit az élet
tanításából nyertünk és megértettünk.
Mert a legfontosabb dolog a szerelemben:
a tisztaság és hűség.
A szerelmes a szív áttetsző ablakán lép be,
s ezután az asszony, aki hallja szárnyaló énekét,
örökre e dallal az ajkán, úgy lángol,
mint a szentély éjszakai öröktűze.
Az asszony hallgatja, míg aranyozott libánusfa ágyában
szendereg, átváltozik szerelme énekévé.
Ezután felserken és elindul
és egy testté lesz szerelmesével.
Ó, a Létben időzni nem antik rege csupán!
Hit által megragadják a pillanatot,
ami adatik nekik, máshonnan.
És a két test összeforrt ütemes ritmusa egyetlen
történelem előtti, édenkerti örömöleléssé válik,
mely mély és igaz - mert látta Isten, hogy igen jó.
És ők énekelnek és dalolnak és ujjonganak
a fény háromszögében.
A férfi szerelmes lelkével simogatja a szeretett nő lelkét.
És a nő befogadja, és szelíden visszasimogatja párját
az ő szerelmes liliomlelkével. Mindenestül befogadja,
elhalmozza és dédelgeti egész asszonyi lényével a férfit.
Ekkor egy égi ablakon át bebocsátást nyernek
a láthatatlanba,s ők összeölelkezve mennek,
míg odafent a mennyben a szerelmes férfi
és a szeretett asszony eggyé forrt csendje
együtt kelti éltre az édeni emberpár
első ölelés utáni csendjét,
s még bűntől mentes szerelmét.

Leleszi Károly

2009. október 27., kedd

Lüktető hiányod elevenen éget




Órákig várlak a síró avarban
de sebet ejt rajtam a penge-valóság
lázad a lélek, roskadok magamban
hangodat keresem a világ zaján át.

Dagályként zúg testemben a vér
lüktető hiányod elevenen éget
néma áhítattal töltődik az ér
zsibbadt sóhajom az éjszakába téved.

Komor esőt hoznak a fátyolfellegek
maga a menny is átváltozik sebbé
járdaszegélyeken árnyak rebbennek
az elnémuló szél a csöndet vágja ketté.

Hiú remények nélkül alszom el
vesztemen nevet kint a lámpafény
de a hitet, hogy szeretsz őrült szerelemmel
hold-udvarú tálcán kínálja az éj.

Vörös Liliom

Fragile - Sting Julio Iglesias



Most csak szeretlek



Meghajlítasz, még tartasz,
csenddé rajzolod bennem
az utolsó előtti perceket.
Még bírom, súgom,
vállad gödrébe maszatolom
a lezuhanó könnyeket.
Menedéket keresek nálad-benned,
mint ázott, éhes madár,
kinek lelkét síró szél fújja át,
tenyeredbe teszem fáradt szívem.

Vidd, mondanám,
de még akarom, ezeket az öleléseket,
mert kell a fény, a levegő.
Érints meg, szelídíts,
tanulj meg, hajolj rám,
engedj lélegezni
veled,
szabadon.
De ne akard szavam hallani,
ma néma sikolyban átkozott
csend szúrta át szívem.
Nézd, már csak a gyűrött imákat
morzsolgatja két kezem,
s hiába mondanám, dacos
akaratom gúzsba köti hangom.

Beléd némulok lassan,
és homlokod mögül
figyelem, ahogy az
alkony lángjában olvadnak a fák,
karcos ágaikról hullnak a nyarat
idéző, hervadó illatok.
Megáll az idő. Kifeszül a tér.
A sápadt fények elmosódnak,
és Isten nevét veszem hiába számra,
a fohászok füstként az ég felé szállnak,
s keverednek össze a fáradt színek,
eltűnik a szép, hallgat a szó,
kék a semmivel fonódik össze,
fehér a feketére borulva
lesz végtelen, mély, ismeretlen.

Most csak szeretlek,
így ahogy vagyok, ahogy én tudok,
itt a szívem közepében,
álmaink közé feküdt csenddel,
beköltözött hittel, reménnyel,
és ezekkel a konok akarásokkal.
Menetelek a viharral szemben,
jövök eléd, érkezem utánad,
búvok ködös hajnalok kabátjába,
helyet kutatok a kacattá dúlt világban.
Apállyal fekszem, dagállyal kelek,
s karodba menekülök, ha
összeomlanak a körém hordott hegyek.

Hamispróféta volt ez a nyár,
zajongón csapódott a földre,
álmainkat bontogatta szét,
majd festetlen oldódott fel az őszben,
s tűnt csupasszá avarszínekben,
rőt alkonyok szárnyai alatt.

Ködfelhőkön varjak tánca
riasztó érzés őszben nézve,
a világ sajduló fekete árvasága.
Lassan elfogy körülöttem minden,
szétcsúszik a jelen a múlttal,
elnyúló árnyékunk a falra tapad,
egybefolyik az est a nappallal.
Testem könnyű, lelkem teher,
feloldódok benned,
csak még egy kis levegőt
adj nekem.

Engedj közelebb magadhoz,
hadd kapaszkodjak világodba vissza,
fáradt vagyok, szememre nehezedik
a hajnal közeledése.
Távolodnak a falak.
Csak te maradsz, és én.
Szemedben a most örökkévalóság,
a jövő kifeszített tükörkép.

Köréd fekszem.
Te kifújod a levegőt,
én belélegzem,
ha én fújom ki,
te lélegzed be,
ha nem veszel levegőt,
megfulladok…

…és úgy roppanok szívedben össze,
mint űzött nyári fények,
Isten összecsukódó tenyerében.

Szilágyi Hajni

Mohinder Suresh monológok ( Hősök c. film )


Úgy hisszük magunk vagyunk sorsunk kovácsai, hogy végzetünket befolyásolhatjuk. De valóban tőlünk függ, hogy mikor szárnyalunk, mikor zuhanunk? Vagy egy felsőbb hatalom irányít bennünket? Az evolúció vezet kézenfogva? A tudomány mutatja az irányt? Vagy Isten az, aki közbe avatkozik, és megóv? Hiába kérkedik, az ember szomorú kiváltsága, hogy nem képes megszabni életének útját. Annyit tehet, hogy megáll, amikor a végzet szólítja, remélve, hogy lesz elég bátorsága válaszolni.

...mint megfáradt csősz



Csak csendesen légy most
szíved jajszavát lélekvermedbe rejtsd
üzen az erdő,
s néked a hulló levélerezet
vöröslő tintájával mondókába kezd.

Múlt lidércfényei földbe vájják
ragaszkodó karmukat
s visszakúszva szemed sarkán
könnycsepp-ágyban alszanak.

Csak világosodj koppanó sötét mélység,
láttasd mindennek igaz képét,
az elmenő naputók izzó gomolyán át
mondd, Te minek látod, ki
vállára vette megfáradt életének vándorbotját?

A csikorgó elmúlás, csak talmi látszat
s éjjelente, mikor párnád sarkán megül a bánat
mondd, Te minek látod az elmenőt,
s miért nem vágyod ismerni
a hátramaradó örökséget,
s a homokba rajzolt, elfolyó jövőt?

Félmondatba taszítanak kongó szavak
ajkad bilincse őrzi némán fájdalmadat,
s boros kupádat kezedbe véve
mondd látod-e,
hogy csupán vizet emelsz
s színének gyötrő szíved sebe ad színezetet?

S lásd elhullnak szemed zöld harmatcseppjei,
már lábad nyomába harap a rozsdaszín ősz
de Te örök vigyázója maradsz
a benned született fénynek,
s óvod emlékét, mint határt a megfáradt csősz.

Moha

2009. október 26., hétfő

Szívdobbantó



Íveket hajlítasz körém
zuhanó csillagok fényéből,
gömbökbe simítod fáradt nappalom,
szerelemmé sóhajtod bennem
romok közé hajított virágtalan álmom.

Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben,
hidakat feszít közénk az estvilág.
Csend-osonva örvényedhez szelídülök,
nem törődve pironkodó isteneinkkel
egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel.

Szemed fényében tükröződik testem,
súlytalanná vetkezem álmaim
a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált,
zihál bennünk a domborodó sóvárgás.
Virrasztó önmagam hozzád szoktatom.
Szétdobált vágyaink
tompán a padlóra zuhannak,
a szavak nélküli pillanatok
ajkunkon csókká zsibbadnak.

Olvaszd testemre ujjaid táncával
a szikraként ölelt alkonyaink lángját,
gyere, sikolts velem, ebben
a szívdobbantó álomvilágban,
hol az idő lassan elapad,
s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat.

Kapaszkodj kúszva leheletembe,
bújj ölembe ringva,
légy csendesen kedvembe,
hagyd, hogy kigombolt lelkedbe
hímezzem feloldozatlan titkaim,
s átlépve e csupasszá törött csendfalakon,
pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.

Szilágyi Hajnalka

The Last Rose of Summer in Kerkrade



Benned otthonom



Érzem melegét válladon a nyárnak
Hideg lelkem reszketve bújik oda
A jégpillanatok futva elszállnak
Fagyszívemnek vagy napforró mámora.

Látom fényét az ébredő tavasznak
Szemedben pillantva a tiszta kéket
Értem melegét szerető szavadnak
Rásimítva az örök reménységet.

Nincs más otthon, mely melegebb mint vállad,
nincs tenger, mely szebben kék mint szemed
s nincs hang, mely nekem édesebb mint szavad

s elkerget felőlem minden felleget.
Szívemen bezárult az örök lakat
S másnak nincs kulcsa már hozzá, csak neked.

Komáromi János

Torokhang



igazából
elképzelni sem mered és
igazából egyetlen vékony
vonalka a valóság és igazából
csak közel kéne jönnöd
hogy végleg holnap legyen és
azt hiszem te mindig
túl értelmesen kerested
a válaszokat meg a sötétben
tapogatózás miértjeit nélkülem és
majd ha egyszer kiegyenesedsz
és kisimítod az öregedés
apró ráncait és megint úgy tudsz majd
körbe nézni mint egy boldog gyerek
akkor majd én is elhiszem hogy
végérvényesen túlléptünk egymáson.

Csurai Zsófi

Az éj sohase teljes,



Az éj sohase teljes,
Higgyétek el, ha mondom,
Mindig marad
A bánat mélyén is egy nyitott ablak,
Egy ablak, mely világos,
Mindig marad egy álom, ami virraszt,
Vágy betölteni, csillapítni éhség,
Egy jó, egy tiszta szív,
Egy kitárt kéz, egy nyílt baráti kéz,
És figyelmes szemek,
S egy élet, amit meg kell osztani.

Paul Éluard

2009. október 25., vasárnap

Éjszakai vágy




Mikor a varázsmesék éjszakáján feléd száll egy sóhaj
És szíved dobbanásában hallod hangom dallamát,
Akkor lépj oda az ablakhoz s nézd a kacérkodó holdat,
Amely pipacsvörös pirkadatból fon egy tűzrózsát.
Szívesen lennék abban a percben egy arra járó csillag,
Hogy fénysugárral ragyogjam be könnyező szemed,
Mert tudom, hogy a távolból is az én arcomat látod
S gondolatban velem szárnyalsz a lágy szirtek felett.
Gyűrött párnád ráncos csücskét fogd majd szorosabbra,
Hogyha érzed léthiányom, mely léleksebként lüktet,
S mikor vágyillatom gyöngycseppjei szétgurulnak rajta,
Te hagyd nyitva boltíves kapuját a szálló képzeletnek.
Szétszórt álmokban is őrizd meg a legszebb emlékeket
Vigyázd azt az érzést, mely még olyan szépnek látszik,
Óvd meg azt a külső burkot, melyen nem hatol át semmi,
Míg magas röptű szenvedélyünk ölelésre vágyik.

Kun Magdolna

Koncz Zsuzsa, Sebestyén Márta- Rejtelmek



Mintha fényt kérne...




Mintha fényt
kérne ajkad
gyönyörű csendben:
megbabonázol,
örök tavaszba
temetsz,
s szemed
azúrkék fényét
iszom, mint
ki örökkön szomjas,
lágy lepel tested
testemen:
könnyű éteri
balzsam,
vihánc kedv,
szeszély és fény,
valami merülő
dallam szívemen,
a beszűrődő fény
virágot simogat,
mint ráncos
tenyerem:
ragadd el lelkem
hullámokon át,
s ne add vissza,
ha kérem,
csak ha örök
fényben
fullad el hajónk
zajtalan,
csendesen...

Sánta Zsolt

Mi lett volna ha…




Érzelgőssé nyúltak a napok mostanság
valami félbehagyott csók marja a szám
ízetlenné köpve a perceket serceg a tűz
a papírban raboskodó dohány végén keserű
füstöt lehelve eszméletlenné szelídült lelkem
bőrére. Öledben felejtett kezed nyugodva pihent.
Nem kellett visszacsókolnod ajándékba
kapott perceink. Talán még élvezted is. Hiába
tagadod, láttam szemedben azt a furcsa fényt.
Kényszerű képzetek mutogatnak jeleket, kék
és piros jeladás. Halványult szégyenlős mosoly
a megláthatnak érzés, a hátadon végigcsúszott
ujjból eredő borzongás… milyen édes még
most is, hunyt szemek mögött a kéj
gyengéden ébred. Lehetnénk újra régi szeretők.
Jók voltunk együtt. Kínos pillanatok között
volt hirtelen váltás, élet és képzelet társítás
az egyenlőtlenségek kiaknázatlanul maradtak más
feladatba kezdtünk - külön. De esténként furcsa
fohász végén Isten után neveddel fúrtam
párnába könnyes álmom. Zsibbadt hétköznapok.
De tegnap… tegnap ringó mellemen felejtetted pillantásod
szád szegletébe valami édes ült, talán csak
összefutott nyál, rekedten indult szó csikart utat
magának egyszeri szép szó. Melegített.
Azóta árkot járt lábam ahogy letapostam a perceket
a délelőttből, folyton a mi lett volna ha kezdetű mondatnak
keresek méltó véget, könnyű halált. Vallatnak
az elképzelt lehetséges valók, kell egy kis vér
a hatásos befejezéshez. Tudod, szeretlek még.
Szerelmes vagyok minden ráncba arcodon,
halántékodról induló verejtékcsepp - irigye vagyok
simítanám bőröd bármi áron! Kezemmel takart szemem,
mint vetítővászon csal elő memóriába mentett képeket.
Orrodról feltolt szemüveg, megszokott szertartás
ahogy lobban a tűz, a hosszan izzított parázs
a dohány lassan tekergő füstje karikába rendezett
elmosódó képekké mossák arcéled
és én rezzenéstelenül szívok magamba minden mozdulatot.
A csukott szemű magányos perceknek szürke vázlatot.

Brada Ági

Without You by daisyv



Have you remember what you have promised?
That we will share life together…’
No ifs..no buts…just we are…
Then suddenly …you are..
No where to be found…

I am here looking..
Wondering where you are..
Are you still truthful to what you have promised?
Will it be just like a dust in the wind…
Or a sea without a shore..

I still don’t know…
I am now without you..
Trying to forget what you have done
Smiling to the world
Going on as life can be
No bitterness on my heart
Even my mind
‘Coz you are just a dream..
A dream that never was..
Never come true…


2009. október 24., szombat

Én legyek



Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény…
Legyek a napfény a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,
Találjam meg a lelked a szélben,
Ha időnként bárhol elhagyod…
Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánj minden csókodat,
Legyek a hullám a tenger ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad…
Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a te utad járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább..

Gligorics Teréz

The Beauty of horses




Egyek voltunk ketten



Ellenségként merednek rám a percek
erjed az est, az idő meg sem moccan
szívem dobogása zavarja föl a csendet
emléked zokogva omol a karomba.
Szétforgácsolt gondolatok szelíd árnyai
indulnak útnak Téged keresve
nem találnak sehol, így árva vágyaim
sárba sújtva zuhannak, elkeseredetten.
Mi mindent megadnék, ha ma még tegnap lenne
ha vidám mosolyodat látnám arcodon
ahelyett kínoz a valóságos este
skarlát betűként, bűnöm hordozom.
Vége, a függöny legördült
esélyt sem adsz , nem nézel szívembe
pedig ha megtennéd, látnád hogy porba-fúl
az igazság, hogy egyek voltunk ketten.


Pillanatod



Egy pillanat volt,
csak egy pillanat, egy vágyott,
éppen úgy múlt, ahogyan a többi,
mégis, harmat-lágy ölelésed után,
forróság futott át hideg testemen,
szemeim csukódtak, s millió csók is volt
egy végtelennek tűnő megállt időben.

az az édes, a finom,
ízét most érzem…

Lonely Heart by chymecindy



Sometimes I feel alone,
Tears on my eyes, falling down my face.
Wondering what have I done wrong?
Maybe I'm just missing you alone.

Sleepless nights if you’re not here,
By my side.
Can you feel me? Can you hear me?
I’m calling out your name.

Just close my eyes and dream,
Hold your hands up high,
Never let you go
I’m someone who will love you for sure.


Wish that you’re here by my side.
And heal my lonely heart.
Wish I will be with you forever,
And feel the love of my heart.

2009. október 23., péntek





Kodály Zoltán: Esti dal / Evening song / Nachtlied




Jó éjszakát!
Erdő mellett estvéledtem
Subám fejem alá tettem.
Összetettem két kezemet,
Úgy kértem jó Istenemet:

Én Istenem adjál szállást ,
Már meguntam a járkálást,
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.

Adjon Isten jó éjszakát,
Küldje hozzánk szent angyalát,
Bátorítsa szívünk álmát,
Adjon Isten jó éjszakát!

Ahány csillag van az égen,
Ahány fűszál van a földön,
Jézus annyiszor áldassék,
Szűz Mária tiszteltessék.
Kodály Zoltán

Ülj ide mellém



Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Csukás István

2009. október 22., csütörtök

Szeretlek


Szeretlek
- csak így egyszerűen...
Oly természetes szerelemmel,
ahogy a hóvirág szirmait
kacéran bontogatja a februári nap,
s a telet elzavarja a tavasz.

Ki kényszeríthetné a sejteket arra,
hogy ne osztódjanak,
s többé ne érezzem érintésed
nyomán a dallamot, melyet
bennem játszanak?
Elmondhatnám, ha volnának szavak,
hogy ölelő két karodban
olyan a csend, hogy
csak a gondolataink suttognak.
Kiálthatnám, hogy mindenki hallja meg,
milyen az, mikor röpít egy érzés,
mint tollpihét elragadó fergeteg,
milyen az, mikor melletted ébredek,
s végtelen kékség tölti be a lelkem...
Két szemem íriszedben fürdik,
s veled zuhan a csillogó mélybe.
Szeretlek
- csak így egyszerűen....

Lõrinczi L. Anna

Ha szomorú vagyok



Ha szomorú vagyok, mert messze vagy,

És mert nem mondhatom el senkinek,
mi az, ami fáj,
akkor szoktam a magányt megkeresni.
Elbújunk mi ketten, hogy ne lássák,
hogy ne lássák, és hogy másnak ne fájjon,
ami nekem.
Hosszan elnézem a felhőket, társainkat,
nekem és a magánynak,
akik hol borúsak, hol vidámak,
pont úgy, mint én.
Elnézem, ahogy úsznak az égen,
és úgy hiszem szavak nélkül is értik,
mit érzek, mert vígasztalnak.
Kedvemért átengedik a napsugarakat,
együtt járnak vidám táncot,
és hol ezüstté, hol meg napszínűvé festik
a fák szél borzolta leveleit.
Ettől a kedves bohóságtól
mosolyognom kell,
kisimul bennem a világ,
fényt kapnak és feloszlanak,
az én belső felhőim is.

.kaktusz

2009. október 21., szerda

Hányszor még?



hányszor hagysz még el
amíg én is belátom
nincsen helyem a világodban
eltévedt holdja vagyok
a hozzád vonzó hatalmas erőnek
nekiverődöm a csillagszilánkoknak
nem tudok visszatérni
szétzilálódott pályámnak
nincsenek többé kiszámítható törvényei
zuhanó sodródás ez már
amely a pusztulással ér véget
de nem tudok mást mint csodálni
hogy megtörténik velem
a halál is.

Nagy István Attila


chris norman some hearts are diamonds original video produccion dieter bohlen





Vigasztalanul



ültem már
kihalt árkádok mocskában
a legmélyebb függésben
és láttam már kifordulni a világot
mind a kilenc sarkából
talán ezért marad
bennem örök zene a magány
és cél nélküli utazás
az órák körül tekergő idő
lépni kéne...tovább
vagy negyedszer is megszületni.

Csurai Zsófi

Mikor megláttalak



Mikor megláttalak,
szerelembe öltöztem,
hogy díszes ruhámban
neked tesselegjek,
s most oly boldogan
röpülnék feléd,
ha hívnál…
mint a szabad égen
szárnyaló madár.

Ha nem vagy velem,
olyan leszek,
mint remegő falevél
a gyenge ágon,
mit lenget az őszi szél
s ki fohászkodva
várja, hogy szelíd
napsugarad melege
körülölelje.

Nem engedhetlek el.
Éltem nedűjét
belőled merítem,
ne hagyd, hogy kiszáradjak,
e szomjúságtól meghalok.
Szeress! Szoríts!
És fogd a kezem.
A magány léket hasít
minden lélegzeten.

Ne félj hát…
Sorsodnak rögös,
szűk csapásán
mögötted lépkedek.
Oly szorosan átölelve,
hogy eggyé válok veled,
s önmagad
pusztító, vad szellemétől
megvédelek.

Maradj velem.
Ékes ruhám
díszei mögött egyszerű,
szerető szívem dobog
s két kezem puha
párnáin mindig
megpihenhetsz
csak hagyd, hogy
szeresselek.

Arany-Tóth Katalin

Reményik Sándor: Az én békességem



Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
S szívembe egyszer az a béke szállna,
Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -
Előbb elzárnám a láda fiába.
Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
Trónolnék vele a világ felett.
Nagy-óvatosan körültapogatnám:
Hogy hát igazán, igazán nem álom?
Nem riasztja el első mozdulásom?



De aztán végigvinném a világon:
Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
Itt, itt van mindennek a megoldása,
Szűnjön szívetek szünetlen sírása!



És elrendeznék mindent olyan szépen:
Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.



„A rosszkedvű ember megmérgezi a levegőt jelenlétével. Fuss tőle. S minden olyan helyről, ahol rosszkedvűek élnek.
Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítéltek?”

Gárdonyi Géza

2009. október 20., kedd

Téged néztelek...



Téged néztelek,
ahogy fátyolosan homályossá
váltak körvonalaid.
Délután volt már
és az is a végére járt,
de az ablaküvegen még
belopakodott némi fénysugár.
A fotel karfáján tétován megállt
majd kezedre ugrott
és kicsit ott ragadt...
Ó áldott, fennkölt pillanat.
Felfénylett bőröd
és mintha átlátszóvá vált volna.
Halványan kirajzolódtak az erek.
De már ment is tovább a fénysugár
már vissza is húzódott
az udvarra és tovább,
majd elnyelte a határ,
a lebukó Nap vitte már.

Téged néztelek,
ahogy alakod elmosódva
oldódni kezdett.
Szinte elkeveredtél a homályban,
lényed kezdte betölteni a szobát.
Már Te voltál a polcokon,
a falak körül,
a szőnyegeken,
felemelkedtél és
körbe lebegted lazán
ölembe ejtett kezem,
és megérintetted arcomat.
Fülemben hallottam lélegzeted ritmusát
és ez a lélegzet
az élet dalává vált bennem.
Az asztal fénylett még kicsit,
ahogy lapján megcsillant valami,
ott felejtett napsugár
vagy szemed fénye talán...

Téged néztelek...
Ahogy elképzeltelek
úgy láttalak most,
hiszen valós képet
már nem festett a fény
és elenyészett a sötétben
minden ostoba tény.
Csak álmaim rajzolták képedet agyam
tisztán látó retinájára.
Nem volt nehéz,
hiszen éreztelek minden érzékemmel.
Csupán pár méter volt közöttünk
és a sötét, a látást elnyelő,
az érzékeket ébresztő jótékony sötét.
Téged néztelek,
s bár késő volt már
s a szobában nem volt semmi fény
én mégis láttalak...
Szeretetem csendjében jöttél felém.

Komáromi János

Sebő együttes - Úgy néztem


Aztán



Emlékszel? Aztán milyen jó volt
hozzád fordulni - és Te édes! -
hogy doromboltál hogyha csókot
súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egymás ölében
még fészkelődni, s megfordulva
fel-felkérdezni, félig ébren:
,,Szeretsz"? ,,Szeretsz még?!" - újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
de a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál szívemhez
és magadról megfeledkeztél.

Váci Mihály

Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.



Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

József Attila

Szilágyi Domokos: Szerelem



Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban -
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.