Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2012. február 12., vasárnap

Amerre én lépek...




Amerre én lépek, amerre én járok,
Álomba hervadnak az élet-virágok!
Ajkamhoz emeltem a meleg szerelmet -
Kezemben a kehely hűs ezüstté dermedt!
Még a fájdalom is elrepül felettem -
Árnyékába burkol - de nem sebzi testem!
Mikor jött az élet, kit reszketve vártam,
Ölelő karomba üres semmit zártam!
Öröm, öröm - hívlak - sikoltok utánad,
Tiporj le a földre - töltsd meg hívó számat,
Barna hajam virág hímporába fúljon -
Fülem megkáprázzék, szemem elvakuljon!
- Öröm, öröm, jöjj el! - Hallod sikoltásom?
Vagy tán hangom tompa - talán az is álom,
Hogy én várva-várlak? - Talán nagyon félek -
Talán nem is hívlak - talán nem is élek?

Lesznai Anna


Múlandó



Ahogy telnek az évek,
mind szorosabban ölel a felejtés,
a tekintet a semmibe réved…
Az ember végülis szerencsés.

Őrizni minek sok bántó szót,
hamis ígéretekkel védett perceket?
Kiöltünk lelkünkből minden jót,
napjaink egyformán, lassan peregnek.

Hangjainkból foszlányok maradnak,
szürkévé fakulnak egykor színes képek,
újra nekiütközünk falaknak,
melyek talán magunktól is védtek.

Éveink ahogy telnek,
a felejtés egyre puhábban karol,
őrült pillanataink nyugalmat lelnek.
Nehéz csendünk az elmúlásról dalol.

Faházi Andrea

Hegedűs László - Nem tudom én már...



Szeretlek én, vagy pusztán ösztönök
hajtanak feléd, ha arra vágyom,
hogy érinthesselek, és kábatag
buja örömmel birtokoljalak?
Szeretlek én, mikor azt kívánom,
hogy lehessek veled
kettesben újra, mikor leszáll a Nap,
és önfeledten ölelhesselek?
Nem tudom én már, csak azt tudom,
hogy a fák rólad susognak, s a szél,
testednek illatát, s lelked kellemét
hordozza. Szeretem ezért
a szellőt. S ha megtalál a vén
hársfák alatt, miközben álmodom,
arcommal véle szembe fordulok,
s vágyó sóhajjal kívánom nagyon,
hogy légy enyém,
hogy újra légy enyém!


2012. február 10., péntek

fehér inged



Álmomban levettem fehér-inged
és erős mellkasodra tettem
vágyódó meztelenségem.
Lehunyt szemed alatt vibrált a vágy
mozdultam, vagy mozdultál,
de egymásba fonódtunk.
Légzésem felgyorsult és ölemmel,
vagy lelkemmel…(?)
magamba szorítottalak,
majd hajamba tépett
a részegítő sikamlós reggel
és sárgás-barna szemeiddel
sírtam fehér ingedért…
Málna

Szilágyi Hajnalka :Rajzolj körbe






Szeress ...
de úgy szeress most,
ahogy nem szeretett még senki más.
Szeress önzőn, álmaidban és azokon túl,
ahol már az idő csak egy elhajló fénypont,
és a tér oly hatalmassá tágul a képzeletben,
hogy minden belém szeretett sóhajod
alkonnyá perzselődik a szétmálló nap körül.


Szeress csupasz szerelemmel,
ha mellém fekszik ruhátlan árnyékod,
meztelen testeddel takard be
testem hívó szavát.
Feszülj rám, tépd, szakítsd ki álmaimból
a néma hullámokat, és simítsd ajkamra
a hajnal lobbanó tüzét,
szórd hangtalan körém a hold nyugvó ezüstjét.
Fond hajamba szelíden a csillagok fényét,
fésüld bele illatát a kócos reggeleknek,
de most ints csendet a zuhanó fekete estnek,
szólj a zajra, ne zúgassa a messzi harangokat,
kiálts, üvölts a zord égre, ne kopogjon
hideg esőcseppeket nyíló ablakunkra.


Súgd a világnak, forogjon lábujjhegyen
nyitott tenyerében lélegzetünket
Isten arca felé tartva,
míg szemérmes nászunk ring, szétdúlva
eget és földet, poklot és mennyet.
Lopj fény-szirmokat a felhőkön alvó csillagokról,
öltöztesd fel bűntelenné gyónt vétkeim,
karcold az éj fekete tükrére nevem,
betűzd ki hangosan a benned rejlő titkokat,
fejtsd meg a bennem rejtező álmokat.


Válladhoz bújó sóhajomba mártsd becéző ujjad,
s rajzolj körbe mezítelenül a világnak,
engedd takarónk alá kúszni
a lágy testű tavaszba vetkőzött árnyakat,
hagyd táncolni felettünk az angyalokat.
Vedd kezedbe szívem súlytalan némaságát
és tedd a tied mellé, hadd szóljon,
verjen, kiabáljon, sírjon, mint egy hegedű,
majd üvöltsön, mint kósza szélbe kapaszkodó
vad futam egy elhagyott zongorán.


Ártatlanná szeretkezett szerelmünknek
adj helyet a lángoló csillagvilág peremén,
hasíts rést, engedd belélegeznem az életet.
Legyen oltárod az eléd térdepelő bujaságom
és menedékem ölelő két karod.
Zuhanj velem, csókjainkkal,
fürössz meg örvénylő lavinák kékségében,
kéz a kézben kapaszkodva
test a testben összefonódva
fektess le óvatosan
az idő szétnyíló álomvölgyében.


Ájulj mellém ebbe a csupasszá satírozott fénybe
szeretve ölembe, ringva ringj a hajnallal.
Puhává ágyaztam köréd csendesedő vágyam,
arcodra csókolom ezt a meghitt csendvilágot.
Aludj kedves, ne mozdulj,
csak érezd hunyt szemmel,
a finoman játszó reggel édes illatát.
Testedben álmos szíved mellett
helyet kutat magzatszívem,
megrepedt burkában visszhangzik a szó...


szeress, szeress, szeress ...
úgy, ahogy nem szeretett még senki más.


2012. február 6., hétfő

Ágai Ágnes Amikor az ajkak szétnyílnak,



Amikor az ajkak szétnyílnak,
és a csók végigfut a gerincen,
a kéz végigpásztázza a testet,
hullámzik a tér,
a tárgyak összedőlnek,
a magas a mélybe zuhan,
a mélység a felszínre tör,
omlás és emelkedés
megbillent tengelyén
minden másutt van,
de minden helyére kerül,
mert rend van a szédületben,
rend a káosz ősi törvénye szerint,
ahol a végletek
egymást kioltva összeérnek.



Ha álom vagy...



A vágy itt feszül, ujjaim hegyén,
s míg szempillámat lomhán zárom Reád,
Te nyújtózz csak szívem nyitott tenyerén,
én majd lelkemet göngyölöm alád.

Kényelmes így? Nézd az örök omlást!
Ha látlak, semmim nem maradna ép.
Szeresd bennem a szép szavú romlást,
s hogy éltem légy Te a hű bizonyíték.

Én majd vigyázlak, véremmé iszom,
a hited, az üdvöd, a csókod, a szád
Te éltető gyönyör, Te pusztító iszony,
ha álom vagy, engedj álmodnom tovább.

Vörös Liliom

Látlak a kúszó árny fényt faló lelkében,




Látlak a kúszó árny fényt faló lelkében,
látlak a falon táncoló gyertyaláng tüzében,
látom, ahogy az éjen őrt ül a holdfény,
s hidat ácsol gondolat és valóság közé.

Látom égi pipacsizzását a kelő napnak,
látom, ahogy Tavasz csókja ráhull az ágakra,
de nem látom az Élet izzó csipkebokrát,
s nem látok a temetőkben nevem véste fejfát.

Hisz elhamvadt a gyermek, ledobta ruháját,
rámérte hát Sors szabója felnőtti gúnyáját
de rossz lehetett rőfje, s kurta lett ruhám,
megágyaz éjjelente kemény vánkos-ágyán.

S még elfolyik az idő sárgaszín aranya,
és létem arcát nem pirítja az elmúlás csókja,
vágyom a reménynek szúz-tiszta pólyáját,
s vágyaink éjbe fúlt megannyi sóhaját.

Moha

Már nem hallom lépteid



Már nem hallom lépteid
messzi koppanását
összegyűrt álmok közt
csak illatod lebeg,
és köddé lett perceket
őrizget az emlék,
hogy itt voltál egyszer
s én itt voltam veled.


Kormányos Sándor


2012. február 1., szerda

Hámori Zsóka Fájdalom




Fáj! A hiányod!
A fájdalom!
Szétmarcangol!
Ne tépd a szívem, Fáj!
Ne bánts!
Csak engedd; hogy végre nyugodtan gondolhassak rá!
Kérlek Idő!
Győzd le a fájdalmamat!
Bízom benned ahogyan mondtad;
Az utolsó mentsvár!
Nem rombolhat le semmi sem;
Hisz nem maradt más;
Az egyetlen hitem!



Szilágyi Hajnalka :Szívdobbantó



Íveket hajlítasz körém
zuhanó csillagok fényéből,
gömbökbe simítod fáradt nappalom,
szerelemmé sóhajtod bennem
romok közé hajított virágtalan álmom.

Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben,
hidakat feszít közénk az estvilág.
Csend-osonva örvényedhez szelídülök,
nem törődve pironkodó isteneinkkel
egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel.

Szemed fényében tükröződik testem,
súlytalanná vetkezem álmaim
a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált,
zihál bennünk a domborodó sóvárgás.
Virrasztó önmagam hozzád szoktatom.
Szétdobált vágyaink
tompán a padlóra zuhannak,
a szavak nélküli pillanatok
ajkunkon csókká zsibbadnak.

Olvaszd testemre ujjaid táncával
a szikraként ölelt alkonyaink lángját,
gyere, sikolts velem, ebben
a szívdobbantó álomvilágban,
hol az idő lassan elapad,
s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat.

Kapaszkodj kúszva leheletembe,
bújj ölembe ringva,
légy csendesen kedvembe,
hagyd, hogy kigombolt lelkedbe
hímezzem feloldozatlan titkaim,
s átlépve e csupasszá törött csendfalakon,
pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.


Tudod arra gondoltam,




Tudod arra gondoltam,
van úgy, hogy nem a napsütötte,
a hófödte hegyeken,
hanem évszaktól független,
a lélekben van a hideg,
ahol a tél sötét, kilátástalan,
alkalmatlan sportolásra …
és hiába, ha az ember tudja,
hogy minden télnek
egyszer vége,
de ha fázik a csontjáig
nem érzi át,
hogy ennek a végtelen hidegnek
valaha is vége lehet…
fázik a lélek,
sehol egy kis melengető napsugár,
semmi jó nincsen,
(semmi se jó olyankor)
amikor a lélek reménytelen…
és akkor, ha beköszönt a február,
a léleknek a februárja,
valami mégis változik...
látszólag nem történik semmi,
a hideg akkor a legnagyobb talán,
azt se tudni, meddig húzódhat,
és mégis, a február más,
ő, ha csak egy pillanatra is,
de megmelegíti
a mégoly fagyos lelket,
egy piciny mosoly:
egy gyengécske kis szeretetvirág,
ami nem egy nyaláb,
csak egy kis apró sugár,
de mégis egy kis világosság,
egy kis remény,
hogy minden tél véget ér,
hogy a tél még nem a vég,
jöhet megújulás a leghidegebb után is,
sugallja egy mosoly, egy simogatás,
ami a léleknek olyan, mint egy kis fehér,
februárban megmutatkozó hóvirág.

2012. január 31.



A Hold sápatag fénye hull az öreg fákra



A Hold sápatag fénye hull az öreg fákra
Az éjszakai levegő még jeges,
csak a fagyos szél zizeg a csendben
A téli ágakon jeges pillanatok ülnek
Hajnalodik: még fenn a Hold is,
körbe ölelő csillagok szikrázó fényével
Az árnyak hullámzanak a kert felett
Reggelre virradva ébredezik az álmos napsugár
Szikrázó, hideg fényével varázslatos a
februári csípős reggel.

Szomorúfűz

dr. Szeicz János Februári hangulat




Hideg a szél, a föld újra fázik,
takaróját a tavasz ellopta,
belopódzott, de már elenyészik,
reményét csalfán kínálta.

A bolyhos, vastag fellegekben
már gyűlik újra a holnapi hó,
s a világot ismét elborítja
a puha, fehér takaró.

A tavon pattogva hízik a jég,
és kopasz ágakkal a parti fák
karmolják a nehéz felleget,
a tavaszt rügyeikkel várták.

Tejszínű köd kúszik a tájra,
s furcsa formát vesznek fel a tárgyak,
egyre szűkülő látóhatárban
úsznak ismeretlen árnyak.

A téli világ zordan fogva tart,
nem látlak téged ködbörtönéből.
Egyedül maradtam. Talán végleg
eltűntél életemből.