Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2012. január 31., kedd

Nagy Farkas Dudás Erika :Hiány



Ne szégyelld,
ha megöleled utána a párnát,
ha melegét hiába keresve
fölsírod az éjszakát,
és ha az ürességet
neve kimondásával töltöd:
el ne hallgass!
Más tettben sincs több értelem,
se vigasz

.






Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul.
De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek - hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal - nekifeszült.



Jössz-e utánam




Már városomban is
egyre több minden
emlékeztet rád.
Ahányszor itt jártál,
és vittelek magammal,
minél többször lásd
mellettem mindazt, minek
örülni lehet, hogy velem
együtt te is felfedezd
a sok apró csodát...
Minden együtt fotózott
fán, virágon, épületen
és madarakon
együtt merengeni,
hisz' minden bejárt
helyen igazán csak úgy
lehet boldognak lenni,
ha együtt látunk messze...
Így aztán mindenhol,
ahol ettünk vagy fagyiztunk,
sétáltunk éppen - persze,
hogy téged lát képzeletem,
akkor is, ha éppen
máshol kell lenned és
nem lehetsz most velem.
Látod, itt is, ahol vártunk
a villamosra, buszra,
minden alkalommal
felszállás után még
visszanézek
magam után hátra,
hogy jössz-e utánam,
hogy le ne maradj, drága...

Jószay Magdolna

Ki lehetsz Te?




Ki lehetsz Te,
ki rohansz utánam,
ha tudatlanul, ostobán,
rossz irányba megyek?
Ha megállnál egyszer is,
megbénulna a lábam
és talpamat égetnék
forró homokszemek.

Ki lehetsz Te,
ki nélkül mit sem érnék,
ha különválnánk mi is,
mint tették százan, ezren?
Ha nem volna módom
mögöttem tudni Téged,
megtudnám mi a
nélkülözhetetlen.

Ki lehetsz Te,
ki úgy simulsz karomba,
mint égő sebet kötöző
selymes, puha vászon?
Ki akkor szegült mellém,
mikor senki voltam,
ha visszagondolok:
Istenem, de fázom.

Ki lehetsz Te,
ki sorsomat írod,
ha nem találok szót,
és nincs valós érvem,
a semmiért cserébe,
az életed átsírod?
Ha létezne Isten,
megáldana értem…

Nélküled



Vén ligetünkben árnyra árny oson,
beleborzongok, nélküled úgy félek,
ördögszülte hangok a szűk folyosón
vad haraggal szidják vétkes messzeséged.

Zokogást hallok, s az útmenti kőre
holt levelet sodor haragvón a szél,
s én egyre kereslek az elvakult időkben,
hol megfakult emlékünk élni visszatér.

Hiányodtól vacog mélyemben a lélek
s a vonagló kín-nyaláb bőszen birtokol,
nézz rám kérlek, lásd mennyire félek,
nélküled a világ egy mélységes pokol.


Vörös liliom



…tudod, Kedves




…tudod, Kedves, olykor szemfedőt von ránk a hitetlen fájdalom, vakként tapogatózunk valami melegséges szó után a szívünkkel… szemünk mégis mindent lát, világtalanságunkat okozó kendőnket lelkünkre csavarták s oly erővel, ahogy az már le nem mállik soha többé, csupán akkor, ha kérdés nélkül találjuk meg azon válaszokat, melyek számtalan formájú kavics képében horzsolják talpunk vonalát, és mikor már összeroppant minket a keserű könnyeket vajúdó kétségbeesés, megvilágosodik az a fajta bizonyosság, mely karjába zárva a törött üvegek szikrázó mérgén át is új hitet áld reánk… az ölelések emléke csókízbe csomagolja rettegésünk, kitárt karok fészek-melege rajzolja körénk békeérzetünk… egyetlen hang áldássá pendíti az eltorzult félelmek siketítő kiáltását, és megveti érzelmeink érintetlen ágyát, ahol egymásra találnak a ki nem mondott vallomások, szeretkezőn olvadnak össze betelni képtelen szempillantások… hol szívek hagyják mély árkaikat a finom redők közt, ahol lelket a lélek örökre összeköt…


Moha

2012. január 20., péntek

Nem élek én tovább...




Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szívemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.

Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.

...De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szívem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Na titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének -
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!...

Ady Endre



egyedül-csend




egyedül álltam ott a csenddel
ketten néztük a sok sárga csillagot
ahogy egyre halványodtak
és beleolvadtak a hajnali ég puha-fehér párnájába
kicsit megrázkódtam
ingem alá bújt be hideg-nyirkos karjaival a hajnali szél
szólni akartam
de a csendhez csak bolond beszél
így hát hallgattam tovább
… és fáztam

Komáromi János

Ajándék




Szeretném magam átadni neked
Mint egy kis szobrot, mely asztalodon áll
Áll és él és szembe néz veled,
Mikor szobádra borul a homály.

Én lennék örök-merev vizavíd:
Kis, megszokott tárgy fémből vagy fából
Mely a tiéd, igénytelen, szelíd,
S egy mosolytalan nőfejet ábrázol.


Lányi Sarolta


Mesemúltban




Valamikor réges-régen,
képzeletben gyufaárus voltam.
Otthonok meleg fényénél fáztam
koldus-hideg kapualjban.

Álmomban
Nap voltam, szél voltam,
esőként hulltam a földre.
Hollószárnyak röpítettek
vadvirágos, zöldellő rétekre,
tündér-leplet terítettem
bélpoklos, fekete sebekre.

Vágytam, hogy lehessek
könny-harmat reggelek,
regés szivárvány-egek,
s legendák ismerőse:
didergő királyok,
jávorfát öntöző leányok,
faragott furulyák
csöndes könyörgése.

Örökkön keresve, futva és elesve
utaztam a Föld körül,
csillagok közt, holdsugárban,
lebegve, magányos-nesztelenül.

Mesemúltból visszatérve,
vállamon maradt egy kék palást.
Rózsám tüskéje, mint a hajnal tiszta fénye,
s mint anyám, gyermekem, szerelmem ölelése,
mind, mind engem vigyáz.
Hitem, s igazam bennem érik,
s bár vagyonom szűken mérik,
tudom, hogy mi fontos, megmarad.

Lábaim már nem sietnek,
Utamon törött szárnyú angyalok
szelíd mosollyal követnek –
a Világgal egy vagyok.

S te édes-szomorú,
gyermeki varázs-világ,
úgy lobogsz bennem most is,
mint rőt gyertyaláng…
s ringatsz, ringatsz,
mint hajdani mesékbe halkuló,
hulló csillagok vágyaiba temetett
- de el soha nem feledett -
álmot hozó, örök éjszakák.


Arany-Tóth Katalin

Átfestem az eget...




Gyermekként, álmaim felhőkre festettem,
ott bóklásznak most is az ég kék tengerén,
kevés egy élet, hogy újra megkeressem,
oly sok álom bújik tollfelhők peremén.

Hittem, a bárányok mindig visszatérnek,
s átszínezik újra lenkékre az eget...
minden pillanatra adhassanak szépet,
s ne kelljen keresnem... kapjam az édeset.

Mikor fáradt vagyok, s felnézek az égre,
még patyolatszűz álmok eveznek fölém,
felismerem mind, hisz én írtam az égbe...
s könny szökik szemembe, hogy nem lehet enyém.

Mától új ecsetet fogok a kezembe,
széjjeltépem régi, földbarna láncaim,
átfestem az eget azúrkék remekre,
és hattyúfehérek lesznek majd vágyaim.

Napkorong vigyáz rám aranyló kacajjal,
bíborhajnal ébreszt mindegyik reggelen,
parázsnarancs ingben int búcsút a nappal,
s mélykék bársony ölel tűzforró éjjelen.

Nagy Ilona

Bella István Utóirat egy szerelemhez




Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbehamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.



...ez a zord világ mérgezni vágyik a szépséget,






...ez a zord világ mérgezni vágyik a szépséget, de tiszta lelkű gyönyörűséget, embernek maradott lény-képet összetörni nem tud, kíméletlen vasöklével zúzni akarja, és párszor földre sújtja megtépázott szárnyaiddal küzdő tested, de végleg porba gyalázni nem mer, mert olyan nedűt adsz a szomjazó léleknek, amelyet végleg eltörölni oly halálos vétek lenne, ami a végromlást visszafordíthatatlan sorvadássá gyorsítaná... nem maradna, csak egymás szókaszabolása miatt vergődő haldokló lelkek képmutatása, emberi álarcok mögé rejtett gonoszságok széles, színes palettája, amelyből ördögi festőművész-kezek alkotnának fájóan torz képeket...ez volna nélküled...


Moha

2012. január 12., csütörtök

Koldus álmok rongyos fekhelye…




Koldus álmok rongyos fekhelye…

Törött ágakon csendbe fonódva,
hegedű húrjain hangtalan visítva
siklanék újra és újra veled …

Lennék tavirózsa, mit ringatna szellő,
lágy hullámokra simulva.
Kürtök, üstdobok között,
pattogó szikrák fölött szállnék,
majd csipkebokor rejtekébe bújva,
két dobbanás közötti szünetben
dallam lopózna halvány sziluettemre.

Illat lenne ágyam, s vágyam,
mi testet öltene dideregve,
mint börtön rácsain át a fény,
szökne pihegve lüktető árnyak,
combok rejtekébe,
és siklana kéjjel,
hullámok sírhelyébe éjjel,
hogy meghúzódjon szemérmetlenül
Isten tenyeré(be)n.

Hát ringass tavirózsát, nádat,
adj szárnyat halódó vágynak,
sziklák mozduljanak, és haljanak bele,
mint az éjszaka szétterülő hajába
a kelő nap első sugara.
Sejtelmesen…
Mert még úgy maradnék,
csendbe fonódva,
egy buja éjszaka hajába fúlva,
mint a tegnapi fény,
mi újra és újra összefon veled …

Koldus álmok rongyos fekhelye ...


Zsefy Zsanett

ma...





valahogy




mindent túlharsog a szenvedély
járatlan utakon kószál képzeletem...


szememben egy ártatlan könnycsepp
menedéket keres miközben az idő
ráncokra írja meséit az arcomon...


ábránd esik az ablaküvegre
a pillanat kicsúszik kezemből
könnycsepp befejezi útját
majd méltóságot nyit rám
egy másik pillanat...

Köszönöm




Még nem tudom véges időm mikor fog lejárni.
Azt sem hogy mikor kell tőled búcsúznom.
Ezért, most szeretném megköszönni neked,
Hogy életvidám nyárrá fested őszi alkonyom.

Égig érő sziklák között bujdosott a napfény,
Csak távolról láttam, hogy másnak ragyogott,
S míg álmodozva néztem a közte lévő tengert,
A sodródó hullám is, csak könnyeket hozott.

Gyorsan szálló hónapokból évtizedek lettek,
Mahagóni hajamból pár ezüstszínű tincs,
Melynek csillogása már réges-rég megkopott,
De szemed tükörképére még fénycsillámot hint.

Kitárom a szív kapuját, s beengedlek téged,
Hogy szenvedélyes csókjaimat ajkaidra vond.
Mert te vagy, ki a létnek minden röpke percére,
Egy villanásnyi törtfényből is égi áldást ont.


Kun Magdolna

VISZONTLÁTÁS




- Erdőcském, azt kérdezem:
Megvagy-e még kedvesem?
Azóta, hogy láttalak,
Hej, sok évünk elszaladt,
Azóta, hogy útra keltem,
Messze tájra, messze mentem.
- Ahogy voltam, úgy vagyok,
Télen orkánt hallgatok,
Mely tar ágam tépdesi,
Útjaim mind elfedi,
Kis csurgóim megfagyasztja,
S éneklőim elriasztja.
- Miként egykor, úgy vagyok
Nyáron nótát hallgatok
Itt az ér útján, alattam,
Ezt mindenkinek megadtam -
Asszony, lány dalolja egyre,
Hogyha friss vízért siet le.
- Hej, szelíd-vizű nagy erdő,
Egyik év fut, másik eljő,
Bárha ifjan nősz te fel,
Mégis mind ifjabb leszel.
- Mit sok év! Hány század óta
Hull a csillagfény a tóra;
Hogyha rossz vagy jó idő jön,
Széltől zsong a lomb sok őszön;
Jó vagy rossz idő lehet,
Vén Dunánk tovább siet.
Csak az ember ingatag,
Egyre tévelygőn szalad.
Ám mi nem fogunk elfutni,
Ahogy voltunk, úgy vagyunk mi:
Tenger vize zúgó árral,
Itt a föld sok pusztasággal,
Fönt a holdvilág a nappal
És az erdő száz patakkal.

(1960/1968)

Franyó Zoltán fordítása

álmok útja,



Messze visz az álmok útja,
szívem újra lángra gyújtja,
s óh, be tud az égni!
Becsap mégegy szerelemmel,
de amit érzek a szívemmel,
nem lehet elérni…
Megőrült az egész világ,
minden csupa, csupa virág
amerre csak nézek,
s csak kacag az álom rajtam,
mert elhinni de akartam
azt, amit most érzek…

Úgy imádtam, úgy szerettem!
Szinte a bolondja lettem,
eltaszított mégis.
S ha suttogtam szerelmesen:
de szeretlek, én kedvesem,
visszasúgta: én is…
Hazugság volt minden szava,
bár elhitte ő is maga
mit álmában érzett.
Nem nézte meg soha arcom,
s szívemet, bár kézben tartom,
nem látta, hogy vérzett..

Becsapott egy régi nóta-,
-elszállt az is rég azóta,-
s elszállt az a nyár is.
Odakötve délibábhoz
volt, amit a boldogság hoz,
jött, és elment máris…
Elvitte az életemet,
s mély síromba élve temet,
mégsem csordul könnye…
Talán itt, a hársak alatt,
-ha sok idő már elhaladt-,
nem fáj már közönye…



Tudod arra gondoltam,




Tudod arra gondoltam,
kihűl, megdermed a lélek,
ha nincsen benne szeretet…
az a belső hideg
az embert átjárja csontjáig,
és aki nagyon fázik,
annak cudar dolog a világ,
lehet a legcsodálatosabb nap,
mégis, a belülről vacogó
felmelegedni képtelen,
belőle semmit se érzékel…
s ha a szeretetlenség fagyaszt,
a szeretet felolvaszt, átmelegít,
és ha valaki nem fázik,
ha mindig közel a kályha,
(az ember a belsőjében
viszi magával mindenhova)
akkor szép még a leghidegebb,
a legmorcosabb tél is…
olyan talán nincs,
hogy valahol ott az igaz szeretet,
és aki ad otthont neki ,
az mégse szeretne élni,
talán, mert a szeretet melege
megszépíti a világot …
elér az a meleg messzire,
az a meleg virágot fakaszt,
az a meleg boldogságot teremt,
abból a melegből
soha se csak annak jut,
aki a lélekhez legközelebb áll.

.kaktusz