Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. április 28., szerda

Az arc






"Te vagy az arc a fejemben, aki forgószelet támaszt, amikor találkozik a tekintetünk. Pillantás, amely regényt ír bennem, mégsem mérhetem fel szóval az értelmét. A szemek, a tekintet, mely sokat mond. Az árnyékomba burkolózva találtál rám, mint horizonton a nap fénye. Te vagy az arc, melyet magamban hordok, az arc, amely figyel, az arc, amely felébreszt, amikor lehunyom a szemem, az arc, aki Te vagy, az arc, aki hall engem belülről, mélyen a bőröm alatt, túl a húson, s csonton. A részem vagy. Te nem is tudod, hányszor, de hányszor üvöltök bele az éjszakába, torkom szakadtából kiáltom neved az álom mezsgyéin, mert a valóság hallgatásra ítél, beforrasztja ajkaim! Nem szólhatok Rólad senkinek! Pedig legszívesebben ismerősnek, ismeretlennek kihúznám magam a büszkeségtől Rád nézve „ Ő az!!”


Damon and Elena | Hero (Enrique Iglesias)



Elment a kedves






Mint sötétet a fény -
úgy leltelek, mint utazó a megürült padot
s úgy szeretlek most, ahogy
a mély vizeknek halai az iszapot.
Tenyeremben simogatás lapul -
így bújnak meg házak közt csöpp terek
Elment a kedves -
én engedtem el,
mint léggömb zsinegét a kisgyerek

Kepes Sára

Lassan elfelejtesz







S lassan elfelejtesz majd...
Homályossá válik Benned
Minden szép pillanat,
És az a kevés,
Mi megmarad,
Szíved egy távoli szegletébe
Bújik,
Szomorúságom elől
Nap fényével hajlik majd
A tavaszi égen,
S már megnyugodsz régen,
Míg lelkemben
Ott küzd még a gondolat,
Hogy többé
Nem hallom hangodat,
S nem látlak majd
Ezernyi csodádban.

Válóczy Szilvia

Mikor...







...mikor ablakot nyit reggel szívemre a boldogság,
légy velem,
mikor mosolyt rajzol szájszélemre a feléd reptetett gondolat,
légy mellettem,
mikor szabadságom táncra perdít és melletted tart,
légy nekem,
mikor fájón botladozom a hitetlenkedés útján,
fogd kezem,
mikor nem hiszem a szép szót, mert lelkem vérzőn élettelen,
mondd még nekem,
mikor végső dobbanását visszhangozza szívem,
ne sírj értem,
mikor ködbe vész porhüvelyem,
csak emlékezz, hogy éltem,
mikor utolsó érted hullt könnyem tovagördül a semmibe,
mondd, találkozunk még
mikoron Isten két fényes csillagot rajzol a sötétlő éjbe...

Moha


Tudod arra gondoltam






Tudod arra gondoltam, hogy érdemes e élni,
erre az agyon szidott világra megszületni,
és ha igen, az-az idő mikortól jön el,
amikor már az értelmét az egész elveszíti,
talán, mint a fa, olyan az ember is,
míg van megújulás,
amíg a gyümölcs megterem a fán,
addig érdemes, ha öreg is,
ha a törzse több sebből vérzik is,
de ha tavasszal,
mikor csivitelve a madársereg megérkezik,
amikor minden megújul, minden új életre kél,
az ő ágain is megjelennek az apró kis virágok,
ha nem is annyi, mint ifjúkorában,
ha sokkal kevesebb gyümölcsöt is hoz,
mint valamikor fénykorában,
de ha csak egy öreg csavargó is van,
aki lesi, várja, hogy a gyümölcs megérjen,
akit éltet a remény,
hogy a gyümölcséből végre ehessen,
akkor már van értelme az életnek,
ha nem is zajos szüretelő sereg látogatja,
de az a kapcsolat, az öreg csavargóé
és az övé,
sokkal mélyebb, sokkal meghittebb,
ők ketten összetartoznak,
ők ketten éltetik egymást,
értelmet adnak egymás életének
a fa, aki virágzik valakiért,
és aki annak a fának a gyümölcséből jól lakik,
csak egy ilyen fa az ember is,
azt hihetné, ha megöregszik,
egy száraz kóró ő már csak,
de míg tavaszról tavaszra megújulni képes,
ha a törzse ezer sebtől is véres,
ha küszködve is,
de ha van, akár csak egy másik,
aki az ő gyümölcsére szomjazik,
aki azzal jól lakik,
az életének értelme van addig,
talán a legkülönlegesebb virág
a fájdalomban nyíló szeretetvirág.


2010. április 27., kedd

Vajon mennyit és mit kel még megélnem?






Minden nap,minden reggel,
azzal a tudattal kelek fel,
hogy ez a nap más lesz mint eddig,
mert minden jó megtörténik.

Vártam sokat,de hasztalan,
Nap nap után elrohant.
Vitte magával reményem,
hogy a jót egyszer megéljem.

Tettem szépet,tettem jót
de azt látom kevés volt.
Mit tehetnék ez ellen?
Vajon mennyit és mit kel még megélnem?

Nézem a holdat, hogy ragyog,
körülötte mint báránykái, a fénylő csillagok.
Egy apró parány ha lehetnék ott,
Legalább fényem adna hasznot.

Míg csillagokhoz nem mehetek,
Sóvárgok csak reményvesztve.
Utat vajon merre lelek,
Sötétségben elveszhetek.



Belle, the original cast(Garou, Daniel, Patric)




˝Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás˝







˝Úgy érjen téged a szerelem, mint a kinyilatkoztatás˝,
szent indulatával, villámcsapásával,
mely földre terít minden múltbéli leselkedő árnyat.
Földmozgást és csendet hoz magával.
A tenger büszke morajlását
hozza magával, s a Kert nyílásán
lángpallossal őrt álló angyal
döbbent arcmását. S e hirtelen támad világlármát,
e istenítéletet, mostani életének
pokrócmagányával takarja be.
Szerelmes az öröklétrögökben találja
meg azt az arcot, aki arra született,
hogy lángra lobbantsa szívét.
Aki szerelemes az tanul meg jól
és helyesen imádkozni!
S míg imádkozik, addig az Úr bőkezűen munkálkodik.
Olyan válik a szerelmes lelke,
mint egy oltár, hétágú gyertyatartó,
lámpások olaja, szív és vesét elválasztó vonal.
A szerelmes szíve tele van isteni álmok álmaival.
Mindenért hálát ad.
Mindent remél. Mindent hisz. Tele van ősbizalommal.
A szerelem nem egyéb,
mint az Isten egyik legtitokzatosabb
titkának megélése. Mert akiknek a szívük tiszta,
azoknak megadatik a kinyilatkoztatás. A telt csűrök békéje.
S ilyenkor feltárul az üvegtengeren egy égre nyíló ablak.
Ezen meggy be a szerelmes, hogy kinyilvánítsa ki született
meg benne. És ő nem kételkedik szerelme szépségébe.
Tudja: a szépség annak a gyümölcse, amit az élet
tanításából nyertünk és megértettünk.
Mert a legfontosabb dolog a szerelemben:
a tisztaság és hűség.
A szerelmes a szív áttetsző ablakán lép be,
s ezután az asszony, aki hallja szárnyaló énekét,
örökre e dallal az ajkán, úgy lángol,
mint a szentély éjszakai öröktűze.
Az asszony hallgatja, míg aranyozott libánusfa ágyában
szendereg, átváltozik szerelme énekévé.
Ezután felserken és elindul
és egy testté lesz szerelmesével.
Ó, a Létben időzni nem antik rege csupán!
Hit által megragadják a pillanatot,
ami adatik nekik, máshonnan.
És a két test összeforrt ütemes ritmusa egyetlen
történelem előtti, édenkerti örömöleléssé válik,
mely mély és igaz - mert látta Isten, hogy igen jó.
És ők énekelnek és dalolnak és ujjonganak
a fény háromszögében.
A férfi szerelmes lelkével simogatja a szeretett nő lelkét.
És a nő befogadja, és szelíden visszasimogatja párját
az ő szerelmes liliomlelkével. Mindenestül befogadja,
elhalmozza és dédelgeti egész asszonyi lényével a férfit.
Ekkor egy égi ablakon át bebocsátást nyernek
a láthatatlanba,s ők összeölelkezve mennek,
míg odafent a mennyben a szerelmes férfi
és a szeretett asszony eggyé forrt csendje
együtt kelti éltre az édeni emberpár
első ölelés utáni csendjét,
s még bűntől mentes szerelmét.

Leleszi Károly

Szívemhez beszél...







Szívemhez beszél a jótékony homály
szavainak lángja lelkem tüzét szítja,
a vén ligeten túl idegen a táj,
s csak földi vágyainak fényét veri vissza.

Szívemhez beszél a szelíd holdsugár
remegő vállamra fészkeli magát,
dicséri a szélben fodrozódó ruhám,
csókjait hinti a messzeségen át.

Szívemhez beszél a szélvész-rohanás
panaszdalban önti ki tenger-magányát
komor muzsikáját nem is hallja más,
csak az, ki érzi székén hűlt hiányát.

Szívemhez beszél szíved dobbanása
forró csókot szedne ajkamról a szád,
örömre gyúl lelkem csodavillanása
minden álmomért - álmodat kínáld.

Szívemhez beszél mögülem a csönd
lazuló rácsain át szökik el az éj,
s míg a telő hold virraszt odafönt
vágyparázsból lobban az örök szenvedély.

Szívdobbantó






Íveket hajlítasz körém
zuhanó csillagok fényéből,
gömbökbe simítod fáradt nappalom,
szerelemmé sóhajtod bennem
romok közé hajított virágtalan álmom.

Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben,
hidakat feszít közénk az estvilág.
Csend-osonva örvényedhez szelídülök,
nem törődve pironkodó isteneinkkel
egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel.

Szemed fényében tükröződik testem,
súlytalanná vetkezem álmaim
a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált,
zihál bennünk a domborodó sóvárgás.
Virrasztó önmagam hozzád szoktatom.
Szétdobált vágyaink
tompán a padlóra zuhannak,
a szavak nélküli pillanatok
ajkunkon csókká zsibbadnak.

Olvaszd testemre ujjaid táncával
a szikraként ölelt alkonyaink lángját,
gyere, sikolts velem, ebben
a szívdobbantó álomvilágban,
hol az idő lassan elapad,
s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat.

Kapaszkodj kúszva leheletembe,
bújj ölembe ringva,
légy csendesen kedvembe,
hagyd, hogy kigombolt lelkedbe
hímezzem feloldozatlan titkaim,
s átlépve e csupasszá törött csendfalakon,
pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.

Szilágyi Hajnalka

2010. április 26., hétfő

Letisztultak a gondolatok






Letisztultak a gondolatok
született terv is, szétosztott
kacatok közé térdepelt a tegnap
- képzeletem valami határozást - majd
megfeledkeztem mindennapi nyűgeimről
mire elcsendesült a délelőtt.
Új kabátot vettem,
cipőm is lecseréltem
szükséges lesz a kényelem reszketésem fölé.
mert
Megszűnt a jelen varázsa.
A múlté is… szétválogatott szennyes
a földön, gondos halmokban.
Talán túl sokáig halogattam, kényes
kérdésként tologattam odébb
a miértek soha meg nem válaszolt
hangsúlytalanná vált létezés
vagy csak látomás rám maszatolt
stigmáit. Persze, lehettem volna
gondtalan, eszményi feleség
vagy gyermekét ölelő kövér madonna
csak ne gyötörne folyton kétség
vajon csak ennyi telik tőlem?
Tiszta ruha, illatos nappali rózsával
nap szítta fehérség gazmentes kertben
ahogy libben a friss-mosott, madárdal
búzával etetett gerlicék-
szárnyuk suhogásába kódolt szabadság!
Ajtó mögött kulcsra zárt kettősség
az elhalasztott értékelés. Miért vág
húsba minden álmatlan óra gondolata
miért nem szólsz, mért fáj
még a letűnt éjszakák illata?
Megannyi kérdés válasz nélkül oson
a sarokba - bedobozolt érzések mellé,
közelgő hangok folynak a repedések alól
ágyam alá, hogy nyelvüket rám ölthessék.

Brada Ági

Visszavárlak






Most,
hosszan elmerengve
elnyúlt éjjelem
szomorú csendjében,
apránként,
kicsi kis kockákban
eszembejut minden,
s olykor
az a sok elmúlt perc,
bennük
minden kedves,
szorongó pillanat,
az éj sötétjében
mély sóhajba szakad.

Bírom,
talán még bírom
ezt az állapotot,
e magasló csendet,
de hiányzik szavad,
hiányzik mindened,
miért oly hosszú
ilyenkor az idő
apró
másodperce,
hogy
éveknek tűnő
szürke
napokon át
nem nézhettem
tündöklő szemedbe?

Ma,
lesz talán egy ma,
ha illan az éj,
s egy hosszú nap
után
újra az alkony jön,
tudom,
ölelésedben
megtalál majd
újra
elvesztett örömöm,
s ahogyan rég,
ott,
ahol akkor
vörösbe
ment le a nap,
kissé
megremegve,
gyökerezett lábbal
látod,
visszavárlak.

gyémánt

Ha akarod






Mától én rajzolok csillagot
A takaród minden sarkára,
Ha akarod.

Mától én vigyázom a napot
Ott az égen, a felhők fölött,
Ha akarod.

Én fújok szelet, csendeset
Vagy rombolót, dühöngőt.
Gyújtok apró tüzeket, vagy
Borítom lángba a hegyeket,
Beültetem fával a sivatagot,
S visszafelé folynak a folyók,
Ha akarod.

Bejárom veled a világot,
Letépek minden virágot,
Élek békében, boldogan
Vagy mindenért harcolok,
Ha akarod.

Mindenhol ott leszek
Add hát a két kezed
Átölellek és hallgatok
Ha akarod.

Cserényi Zsuzsanna


2010. április 22., csütörtök

Álmoddal mértél




Álmoddal mértél, én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért az álmaidhoz nincs közöm.

Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven éven át hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.

Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől, egészen el.

Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész,
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpébbnek ítélsz.

Láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít.

Én világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőnket az orvos gyötrelem.

Amíg javíthat: per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat,-
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.

Szabédi László


Bryan Adams, Rod Stewart, Sting - All For Love



Szomjazón iszom



Rejtelmes ízű vágy hevíti fel testem
lángokba mártva neked áldoz ajkam
összefonódva a titkolódzó csendben,
mint szirmokra a harmat, úgy terülsz el rajtam

s én szomjazón iszom minden rezdülésed
ujjaim reszketve táncolnak testeden
rabja vagyok tekinteted pergőtüzének
szíved tárta csodát magamhoz ölelem…

Nálad




Arcomba csaptak az ágak,
vihart szültek rút szellemek,
A jövő búcsút intett a mának,
visszanézni a múltra nem merek.
Orkán tépte az erdő lelkét,
szaggatta szét, mi útjában állt.
Játszmát nyert a hívatlan vendég,
a rémület kínja magába zárt.

Büszke daccal tovább mentem,
évszakok változása sodort Feléd.
A tavasztól üde harmatot vettem,
a nyári nap ereje nem volt elég.
Ősszel sárguló levelek vigyázták álmom,
télen lábnyomomat belepte a hó.
Az égre írtam, hogy nem bánom,
nem sérthet többé kimondott szó.

Lázban égve, térden mászva,
vak reménytől vezérelve,
Kezed érintésére várva,
Himnuszomat énekelve,
tudtam, az utat Hozzád meglelem,
csendesen, kedvesen, Te, meg én,
megnyugodva öledbe hajtom fejem,
itt vagyok Nálad, a Világ tetején…

Márk Miklós


George Cosbuc: Utolsó kívánság Fordította: P. Tóth Irén (javított változat)





Nyomorék vagy! Ma koldusként
Térsz otthonodba vissza,
S micsoda fess legény voltál!
De mit törődsz most azzal!
Megláthatod a faludat,
Házatokat a völgyben,
Zokogva rohan majd szegény
Anyád elébed.

Én meghalni maradok itt
Az istentelenekkel!
Úgy érzem, nem érem meg
Élve a holnap reggelt.
Úgy visznek majd a gödörig -
Húsz holttal egy szekéren,
S jó az Isten, ha egy kereszt
Jut a végéhez.

Szerettük egymást gyermekként,
Mint testvérek - sőt, jobban.
Utolsó pénzem felét is
Mindig neked adtam.
Te tűzzel-vassal rohantál
segíteni, ha kellett,
A Jóisten fizesse meg,
Mert nagy, és kegyes!

Most jól figyelj: ha kérdeznék
A faluban jöttömet,
Igazság helyett annyit mondj:
Nem voltam együtt veled...
Más regimentnél szolgáltam.
Vagy mondj bármit, mi tetszik,
Hogy élek-e, vagy halok, úgy-
sem számít nekik.

És anyámnak, oh Istenem,
Bár érzéke becsapná! -
Mondd, hogy sebesülten
Mágurele-nél hagytál,
De nemsokára érkezem!
- Ez lenne kívánságom,
Hisz eszét vesztené szegény
Sejtve halálom.

Te bíztasd őt, nap-nap után,
Mesélj rólam bármit,
Öreg szegény, talán nincs is
Sok idő haláláig.
Miért legyen még nehezebb
rövidke élete?
Hisz kívülem régóta nincs
Neki senkije.

S ha egyszer úgy hozná a sors,
Hogy összefutsz Linával,
Mondd neki, hogy jól vagyok -
Menjen férjhez bátran.
Te mélyen fürkészd szemeit,
Megtudni, mit érez,
S ha úgy látod nem érdekli
Élek - nem élek,

Mondd, hogy rothadó szalmán
Hagytál sebesülten,
Az orvos barázdákat vájt
Húsomba mélyen,
Hogy vad kínoktól gyötörve
Vergődtem éjjel-nappal,
S ő halálomkor is velem
volt gondolatban.

Ha rezzenéstelen szemét
Homályosodni véled,
Ne vigasztald! Felesleges,
Menj utadra, kérlek.
Amint egy hervadó levél
Nem hozza el az őszt sem,
Úgy szemeiben egy könnycsepp
Semmit nem jelent!

Most add kezed! Kürt hangja hív,
Indulásra készen,
Az Olt-nak vidd üdvözletem,
Ha arra jársz éppen,
S mielőtt végleg elválnánk,
Egy utolsó kívánság:
Csókold meg helyettem is
Hazánknak porát!


2010. április 21., szerda

Ballada Faludy György egyetlen szerelméről



Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
egy kofferrel, mely a hazája volt
s az esti, szürke panziószobában
Natasja balvállára ráhajolt
s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –
akkor hajnal felé így szólt Natasja:
„Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”
S akkor Faludy Györgynek ritka lett a pénze
s gallérja ünnepnap sem volt fehér,
de a diáklány, ha kérdezték érte,
csak vállat vont s vele maradt. Ezért.
Kimosta ingét, ruháját kefélte
és szava lett számára a parancs;
az ágyban olykor Csehovról beszéltek.
Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.
S mikor már végigjárták kettesében
Bécs városának őszi parkjait,
egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel
az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.
S Faludy György nem sírt, amikor a vonatból
fehér bundában kihajolt felette.
Az utcasarkon gesztenyét vett magának
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
*
A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca
nem árulta el soha, mire vágyik
s haja oly szőke volt,
hogy meggyújthatták volna rajta
a firenzei dóm összes gyertyáit.
Az első este kávéházban ültek,
egymástól diszkréten távol
az asztal két oldalán.
Szemben fényreklám szaladt
s így társalogtak Einsteinről és Zoláról
a Kurfürstendamm lámpái alatt.
És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen
úgy kezdődik, mint minden szerelem;
most két hétig Einsteinről beszélsz nékem
és két hét múlva lefekszel velem.”
Majd hozzátette: „De mi volna,
ha most mindjárt lefeküdnénk?”
Faludy György a pincért hívta, hogy fizet
s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen
tette le az ágyra és nyújtotta át testét,
mint ahogy az előbbi pincér
hozott három pohár vizet
ezüsttálcán. És aztán egy fél évig
cigarettáit ő gyújtotta meg
és minden este puncsot főzött néki
s szép német teste néki volt meleg.
A Zoo alatt, a villanyóra mellett
találkoztak, fél nyolckor. Minden este.
De egy nap Faludy György nem ment oda többet
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
*
A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból
együtt mentek ki és tudták, hova.
Fricinek hívták és vörös hajához
jól állt a szürke garniszálloda.
Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,
de gint ivott veszettül s köpködött.
És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,
hátrasandított és megesküdött,
hogy mától fogva többé nem lesz céda
és Faludy Györggyel marad csak ezután.
A vén falakról hullott a tapéta
s azontúl ketten laktak egy szobán.
Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,
vagy, csak szokásból, az utcára ment.
Faludy György meg várt rá és felforrt a vére,
ha másnap reggel végre megjelent.
Belerúgott, megverte és kidobta
s az utcán állt a jég, a sár, a köd.
Ha az éhség s a rendőr megkínozta:
alázatosan mindig visszajött.
S Faludy Györgyöt egyszer elfogta
régi csavargó láza:
gyűrött múltját, a passzust zsebretette,
cigarettáit rádobta az ágyra
és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.
*
S Faludy György megjárta így a félvilágot
és látta, hogy minden játékban nyert,
s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,
mikor egy nap megjött az Éva Scherff.
Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában
és rászegezte kihívó szemét,
mely olyan kék volt, mintha a sarkában
egy ibolyát préseltek volna szét.
S mikor a Dómtéren leült mellette,
olyan sápadtan mint az aszfodélosz,
akkor Faludy György még azt is elfeledte,
hogy márványból van-e a milói Vénusz.
Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága
angol cigarettákat és meg se hallotta,
hogy Faludy György verseket liheg,
fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,
pimasz volt és szeszélyes és hideg,
hét találkából csak egyen jelent meg
néhány gyors percre; mindig sietett
és gúnyolódott, ha Faludy György szerelmet
vallott neki; lenézte és kínozta,
megsértette és gyűlölte s kidobta
s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék
s feszes selymekbe csavart drága testét,
melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
neki, csak neki nem adta oda.
De ezt az egyet nem tudta elfeledni
soha, soha, soha.

Faludy György

julio iglesias-baila morena



láttalak




sovány álmokat üldöz
utcákon forgolódó árnyalak
hajnalok fényében gyakran
húsod nélkül láttalak

meztelennek
amilyenek csak az ősi csontok tudnak lenni
amikor a mohó földi vágyakból
már nem maradt semmi

tüzes simítású érintéseink
lefoszlottak a fakó csontokról
mint a jelen fájdalmai
csodásnak hitt múltunkról

nem volt hová rejtőznöd előlem
vakító-fehéren csillant meg igaz valóságod
megértettem...
hogy miért az alkonyt várod.

Komáromi János


Újra veled




Vonatod már eltűnt
a szürke láthatárról,
s én még üdvözült
mosollyal integetek.
Közel s távol az emberek
már rég elsiettek…
Torkomat bár szorítja
valami, ami fáj,
ám derűm fényesebb,
mert a veled töltött
percek ünneppé válva
mosollyá értek…
erőt, hitet adva
győzedelmeskednek
minden bánat felett.

Magdileona


Simon Ágnes Szerelem




Beléptél az életembe
-én akartam-
Felkavart az érintésed
-én akartam-
Szenvedélyed megszédített
-ezt akartam?!-

A tűz fellobbant,
éget a láng
Perzselő büntetés
vár majd ránk
-nem ezt akartam!-

Ki kellene lépnem
Elkellene futnom
Édesem
Engem tönkretesz
és megőrjít ez a
szerelem!


szívembe ágyazott örök szerete



Az őszi alkonyat világlik, mint a nap
minden levélben az élő fény marad
az est rázuhan a homályos kertre
beborít mindent sötétfátyolként.
Egymáshoz simuló szerető érzések
mozdulatok fényes érintő bársonya
szívembe ágyazott örök szeretet
elveszett szavak az éj leple alatt
A csend és a sötét zuhog fölöttem
a csöndben szívem zakatolását hallom
köszönöm, hogy létezel nekem
már teljesült az élet, ha szavaidat kapom.

Szomorúfűz




Julio Iglesias - "Esta Cobardia" (Monica Bellucci)



Napod leszek




Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.
Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss, ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.
Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek, s szádra szívemet csókolom.

Netelka

November




Erőtlenül kereslek
vagyok: őszi estben pislákoló fény
Ismeretlen himnuszt dúdolgatok rólad
s nem tudom vagy-e még?
A köd nő
emléked lassan ellepi
és ellep engem is

Megsárgult a harsogó hegyoldal
ez a november minket itt már nem talál
Üres csónakot dajkál a tó
perelek két tolvajkezű évvel
perelek az elválasztó messzeséggel
perelek mert voltál
perelek mert nem vagy

A szél vakhegedűs
dallamára senki nem figyel
A rozsdás percek mozdulatlanok

Komlósi Lajos

Menj...





Mivé lettünk, mondd mivé, hogy foszlattuk álmainkat percek alatt semmivé?
Nem terheltek súlyos gondok, elkerültek sötét, nyomasztó bajok,
Mígnem egy nap, könnyű füstként vált nyugalmunk levegővé…
Könyörögve kértelek, ne hágjunk át korlátokat, ne rázzuk le önként felvett,
Zabolázó láncainkat, ne szítsuk fel álmaikból a szendergő parazsakat,
Maradjanak nyugalomban, mielőtt még felizzanak…
Bujdosnék a világ elől, gyengeségem takargatva, kíváncsi tekintetek
Pásztázzák lelkem, titkaim után tapogatva.
Bárcsak mennél, bárcsak látnám sziluetted távolodni, kibírnám azt is,
Könnyebben, mint szenvedni látni, gyötrődéstől tántorogni,
Menj hát, indulj, engedd el kezem, ne szorítsd tovább, ne sebezd szívem,
Legyen vége tortúránknak, mit egymásnak okoztunk, legyen helyette csupán könnyed álmunk, melyben egymással, egymásról álmodunk…

Gy. K. Enikő

…tudod, Kedves




…tudod, Kedves, sokszor képzelem, hogy olyan vagyok, amilyennek a Sorsom szánt engem, elképzelem, ha felütném a lélek-szentség nagy könyvét, azt láthatnám magamról, aminek megformált a Mindenható keze…s azután megajándékozott az önálló döntés és a lehetőségek közötti választások bonyodalmával…de a lehetőségek gyakran olyanok, mint az utcán nyomunkba szegődő, bogárszemű ebek, kik nyűszítve, hűen követnek bennünket, amég egy óvatlan mozdulatunkkal elijesztjük őket, esetlegesen magunk rettenünk meg a ránk nehezedő elvárásokkal szemben, és inkább figyelmen kívül hagyjuk a bizalommal telt lelkeket, mintsem befogadnánk őket…lehetőség volna-e hát a szerelem? A lehetőség, mondják, elillan a következő percre, de miként távozhatna tőlünk villanásnyi idő alatt egy ily’ mélységes érzelem? Én fehér zsebkendőmet kötöttem már szívem szegletére, megadtam magam az érzelmek eltántoríthatatlan erejének, s vitorlaként vezet engem háborgó, mélysötét vizeken, parttalan tengereken, fövenyes szirtek és partok képét ígérve, ezer-ízű kéjeken át mindaddig, amég csak utaznom kell…tudod, olyan szenvedéllyel vágylak szeretni, hogy nyomot hagyjon rajtad minden érintésem, csókjaim minden szűk szegletedre örök vesztegzárat aggassanak, oly erővel kívánlak, ahogyan érezni nem volna szabad, amitől már megbotránkozik minden emberfia, hiszen nem pislog fény berögződéseik sötétjében…felsejlő becéző szavaim, tintájukkal vésetnék üzenetüket lázas tested vonalaiba, köréd rajzolnám a lobbanó hév szerteágazó virágait, szájad szegletéből csokorba szedném megannyi lágy sóhajod szálait, s mikoron már az éjszaka felgömbölyítette vad bujaságok megannyi gombolyagait, ránk terítené durva, szőttes paplanját, és hozzád simuló testem lázas vallomása simítaná puhává s oltalmazóvá…

Moha


2010. április 19., hétfő

Még mindig álmaimról





Azt álmodtam, hogy elveszítelek.
Előttem mentél, s úgy siettél,
hogy ne érjelek utol semmiképp,
aztán befordultál a sarkon.
Kiáltottam utánad,
de hangom erőtlenül halt el,
a lábaimban sem volt erő,
s minden lépésemmel nőtt
bennem a félelem…
Mi lesz most, gondoltam,
elérek-e én is a sarokig,
meglátom-e az ismerős utcát,
ahol először találkoztunk,
ahol a platánok hámló kérgét
mókusok hordták szét izgatottan?
Ezt néztük akkor régen mind a ketten,
s csak nagyon sokára láttuk meg egymást…
Az egész életünk benne van
ebben az utcában, gondoltam,
a platánok méltóságában,
a mókusok játékában, a vénülő házakban,
a délelőtti csendességben,
ami lassan sétál fel s alá,
és be-behajol az árva udvarokba,
a fiatalságom az az utca,
a szerelmem és a reményeim…
Mindjárt ott leszek én is,
gondoltam, ott leszek a sarkon,
onnan majd látni foglak ismét,
ott állsz a mi fánk alatt,
türelmesen, ráérősen álldogálsz,
nézed, hogyan bujkálnak a fények
az ágak között,
meg se rezzensz lépteim zajára,
mintha nem is tudnál rólam,
de magadban mosolyogsz azon,
hogyan próbálok észrevétlenül
eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva.
S már ott is voltam a sarkon,
már arcomban éreztem a szellőt,
amit a sűrű lombú fák küldenek
mindig elém fanyar illatukkal…
És akkor láttam,
hogy nincs ott az az utca,
és semmilyen másik utca sem volt,
csak a nagy üresség, a semmi,
és a szemem elé kaptam a kezem,
ez nem lehet, mondtam,
ez nem lehet,nem tűnhetett el,
ami valaha létezett,
s közben tudtam biztosan,
igenis lehet olyan,
hogy minden odavan
egy pillanat alatt,
s akkor sírni kellett nagyon,
s azóta is csak sírok,
hiszen még mindig álmodom.

Kálnay Adél



2010. április 18., vasárnap

Itt hagyom




Itt hagyom a fákat, dombokat, hegyeket.
A hó födte földet, hol sarjadnak a füvek.
A száraz ágon bóbiskoló félszáraz levelet
S mindent, amit a szív valaha szeretett.

A réges-régi templomot, zúgó harangjával,
Melynek kondulását annyiszor hallgattam,
Mikor búcsút könnyezve lélekként sírdogált,
Üzenetként felcsendült égbe írt szavakkal.

Itt hagyom a városom, melyben születtem,
A kedves barátokat s a sosem volt apámat.
Sok gyermekkori illatot, az első szerelmet,
Melynek fájó érzéséről faggattam anyámat.

Kis kertünket, hol a gyümölcsfák terméseit
Minden virágnyílás idején zölden letörtem,
S hiába integetett nagyapám vékony pálcájával,
Szigorú arcától meg sem rettentem.

Itt hagyom múltam, mi nem volt mindig vidám,
De azért mégis voltak benne örömteli napok,
Hisz bárhogy megtört néha a feldühödött sors,
Szélszárnyakon futó időmben néha jót is adott.

Itt hagyom a régi utat, hol találkoztam veled,
A búsuló kiskutyákat, kik anyjuk mellé bújtak,
Mikor annak jéghideg teste kihűlt már a hóban
S dermedt szemein csak sós könnyek ragyogtak.

Itt hagylak téged, te jó és kedves ember,
De minden egyes mondatodat magammal viszek,
Hogyha mesére vágynak a fényt hordó angyalok,
Szavaiddal mondjam el, milyen szép volt veled.

Kun Magdolna


Hiányzol




Már nem is vagy.
Már nem is vagy itt velem.
Már mással pergetem
ujjaimról éveim fonalát.
Aztán mégis feltűnik
egy-egy emlék,
egy leveled akad kezembe.
Hajók, padok, füvek, kagylók,
ásító Hold, nyári meleg.
Megint minden Te vagy.
Hiányzol.
Csak magamnak suttogom.
Csak magamnak.
Hangosan nem lehet.
Bánatom óvatosan dúdolom,
boldogságba csomagolva,
de azt hiszem,
így is látsz belőle valamit.
Hiányzol.
Csak ennyi. Bocsánat.
Át mély völgyeken, magányon,
hegyeken, boldogságon,
a levelek erében
dobogod vissza önmagad.
Hozzám beszélnek a kis bogarak
és a nagypelyhű hóesés.
Némán üvöltik felém:
hiányzol! Hiányzol!
Hiányzol...



az esőcseppek csak a természet elfedő segédkezei,




...az esőcseppek csak a természet elfedő segédkezei, hogy ne tudd minden csepp egy-egy könnyem, amit a másodpercek fojtogató keze présel ki megfáradt, utánad sóvárgó lelkemből, az elhajló kukoricatáblák összeroskadva könyörögnek utánad, és minden suhanó hangjukkal nevedet kiáltják a semmitmondó messzeségbe...hiányzol Édesem, a mennybolt is utánad rogyadozva haldoklik és utolsó sóhajával eltörli a világ múlandóságát, hatalmas viharával...

Moha

2010. április 17., szombat

Álom...



mint patikus a gyógyírt az éj méricskéli a tűnő álmot
parányit, hogy meg ne ártson
és majd ha a hajnal jön -
a józanító reggel minden bajával, örömével
- nyelvem alatt édes-keserűn
sejtelmes ködbe takarva mint messze tűnő emlék
ismeretlen arcod, ízed még velem marad...

Kaskötő István


Oliver Shanti and Friends - Water - Four circles of Life



Sárhelyi Erika Belőled kiáltok




Ölelj meg! Ne is ölelj -
Fogadj magadba, mintha
Részed lennék az idők kezdete óta,
Mintha kettőnkben egyazon
Gyönyörű szív dobogna.
Magadból adj ennem,
S kiszáradt torkomra te légy
Az éltető nedű,
Édes gyümölcs légy nekem,
Hisz a világ oly’ hitvány-keserű.
Belőled kiáltok, véreddé váltam,
Hogy áradjak benned izzón, mint a láva,
S egyszívünk majd egyszerre szakad meg,
Hogy ne kelljen élnünk egymás nélkül
- hiába.

Rasztik Edit Emese Képzelet




Ha csak képzeletünkben
lehetünk egymásé,
Hát játszunk a gondolattal,
mi nem lehet másé.

Képzeljük el, hogy ott vagyunk,
hol senki nem keres,
Ahol megtehetünk mindent,
és senki sem vétkes.

Ha csak ennyi lenne az ár,
nem bánnám a tettet,
De bennem él a tudat, hogy
nem lehetünk egyek.

Hát játszunk a gondolattal,
mi nem lehet másé,
Még ha csak képzeletünkben
lehetünk egymásé.