Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. július 31., vasárnap

Szeress, ne kérdezd...



Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! -
tanácsolták már, higgy azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanúskodnak.


Illyés Gyula

Ady Endre Mert túlságosan akarlak



Ki ott állott az útban,
Ellökni mindig tudtam
S ha az útfélre verlek,
Szép arcodat emeld föl,
Nézz reám, ríjj és nevess:
Túlságosan kedvellek.

Ha megszidlak levélben
Vagy pimasz fütyölésben;
Vagy ha másnak kínállak,
Hozd szívemhez a szíved
És sirass, mert hazudok:
Túlságosan kívánlak.

Ha hallod durva átkom,
Halld ki, hogy szánva bánom
Mindet, mi ért, a bántást
S mégis máglyára vetlek:
Szégyenlem, hogy sorsommal
Csípőd ringása bánik:
Túlságosan szeretlek.

S a napok múlnak-múlnak
S beteg szívembe fúlnak
Vágyaim szent Te-érted.
Jönnek a téli varjak
Feketén a hómezőn:
Most már búcsúzok Tőled:
Túlságosan akarlak.

Mint járvány vagy zsarnok látogató



Ez is rettenetes, ez a közöny,
s ezek a nyugodt hónapok,
melyekben rád se gondolok
s csak bosszant, amikor
nevedet vagy nevünket valahol

hallom, vagy olvasom,
az újságban, külön, vagy egy lapon,
vagy társaságban – Rettenetes
ez a közöny is:
jobb volna egy mindig-egyforma-friss

érdeklődés, boldogtalan
szerelem, vagy akármi, hogy magam
lássak-tegyek végre valamit
s igazán kívánjalak,
ahogy tíz éve megkívántalak,

oly állandóan! De ez, hogy így
felébredsz bennem, egy kicsit
és néha-néha, akármilyen
forrón és kínosan: ez a régi örökség,
ez a megkötöttség,

ez a túlvilágból elősuhogó,
megfoghatatlan, képzelt szerelem
ez a legrosszabb nekem,
mert olyankor érkezik, amikor
egyéb dolgom van, akármikor,

egészen a tetszése szerint,
fenyegetve, mint
járvány vagy zsarnok látogató,
aki becsönget, idegen,
hogy megzavarja az életem,

vagy ahogy a tűzvész jön, amit
egy eldobott cigarettavég
vagy észrevétlen szikra szít:
úgy jön, összevissza, ez a szerelem,
úgy gondolok rád, végtelen

sokféleképpen, rád, akiről
alig tudom ki vagy,
de akit egy mosoly, egy mozdulat
föltámaszt kísértetiesen
s oly édesen,
hogy fájsz, ahogy még soha senki sem.


Szabó Lőrinc

Bajza József Az Elhagyott




Csalfa volt hő esküvésed,
Változékony lenge kép!
Csalfa, mely szemedben égett,
A szerelmi láng.

Elhagyál, oh hittelen!
S el minden veled -
Mint kirablott puszta ház,
Melynek kincse, bútora
Összetépve, szertehányva,
S benn s körüle és felette
Minden élet ölve van,
Csak magányos éji szél
Jár zokogva csarnokán:
Oly magányos, oly kirablott
Néma, puszta e kebel;
Benne minden érzemények,
Istenálmak, lángszerelmek
Szertedúlva, és kihalva -
Változatlan hívemül csak
Egy maradt: a fájdalom,
Aki síromig kísér

felidéztelek



Körbejártam a szobák
viaszba fúlt csendjét,
aztán hangod hallottam,
mögöttem zenéltek szavaid…
…de nem voltál ott.

Belém fúlt józan eszem
ahogy
futva kerestelek,
s közben
elhullajtottam
gyémántszín
lélekcserepeimet.

Sósan peregtek.

Majd megleltelek végre,
mikor összeroskadva,
behunyt szemmel
felidéztelek.

Moha

2011. július 27., szerda

mindig ugyanaz



azt hiszem észrevétlenül
szűrtelek ki a napok
egyhangúságából, lassan
mint a finoman pergő
tealevelet szokás.
azóta megint szűkül a tér
és elfeledett ujjnyomatokat keresek
az asztalon hagyott képeken.

vajon ezentúl mindig így lesz?
ennyire önzőn és egyedül?

és ha minden döntésem kárhozat volt
ami mélyen a valóság mögött
arcodról arcomra vetítette
az idill torz kuszaságát,
akkor is megérte.

mert azon az egy napon
csak engem szerettél.

Csurai Zsófi

2011. július 26., kedd

Eszembe jutsz majd...



Egyszer talán, majd vén leszek és beteg,
az idő-ette ajkaimon ülni fog a múlt,
és hályog fedte szemem, majd könnyágyon remeg,
mert rólad szőtt emlékem már mind-mind kifakult.

Csak fel-felderengsz, de már színek nélkül
abban az iszonyú és néma semmiben,
s míg kémlelem az utam, mely messze-messze kékül,
szerelmünk az örökidő tenyerében pihen.

Mégis, ha eszembe jutsz, levelet írok,
majd összegyűrve, rögvest kályhába vetem
már sosem fogod megtudni, ha éjjelente sírok,
hogy neveddel ébredek, mert rád gondolva fekszem.

Pedig elfeledtem, arcod milyen volt,
s már alig rémlik szemedben a kérdő kerekség
csak azt érzem biztosan, hogy szívem vén bolond,
kérdőre von szüntelenül:”szeretlek-e még”?

Igen... Szeretlek! Már vagy ezer éve,
kenyérhéjként szorítlak éhezve zsebemben
s bár tudom, hogy ezzel nincs a böjtnek vége,
hisz ízed csupán emlék - ám nélkülözhetetlen.

Majd rakunk nagy tüzeket, és üzenünk a szélnek...



Majd rakunk nagy tüzeket, és üzenünk a szélnek...
Már nem perzsel a nap, csak a szél kavarja fel az álmokat.
Kereszten feszül a vágy, benne rejtett, ékkövek égnek,
A sors a nagy gonosz, kipróbál és mozgat, mint suta kéz a bábokat!

Ülj fel, nézz a szemembe, kérdésed tőrként döf át,
Miért? Miért? s nem velem itt, de egyszer úgy lesz, tudom.
A múlt el száll, az idő seperi előre és tovább, tovább,
Ha majd érintesz porcelán csendben, s aurád csapdámban fogom.

Most töröld le könnyed, néz egy picit hátra, magad mögé,
Látod, hogy ott voltam és vagyok, csak szólj, elmédből elő jövök.
Nem emelkedhetem soha feljebb, mint nap a felhők fölé,
De te mindig úgy látsz majd, mint angyalt kinek fénye örök..

A szerelem vad erő.



"Azon a napon, amikor az ember beengedi szívébe az igaz szeretetet, mindaz, ami jól el volt rendezve, összekuszálódik, és megrendül minden, amit helyesnek és igaznak tartottunk. A világ tehát akkor válik valódivá, amikor az ember megtanul szeretni - egészen addig csak hisszük, hogy tudjuk, mi a szerelem, de nincs bátorságunk szembenézi igazi valójával. A szerelem vad erő. Ha meg akarjuk zabolázni, elpusztít. Ha börtönbe akarjuk zárni, a rabszolgájává tesz. Ha meg akarjuk érteni, cserbenhagy és összezavar. Ez az erő azért van a Földön, hogy boldoggá tegyen, hogy közelebb vigyen minket Istenhez és fele barátainkhoz, ahogy ma szeretünk, az mégis sokkal több szenvedést jelent, mint nyugalmat."
PAULO COELHO

Vágyom a reménynek szűz-tiszta pólyáját



Látlak a kúszó árny fényt faló lelkében,
látlak a falon táncoló gyertyaláng tüzében,
látom, ahogy az éjen őrt ül a holdfény,
s hidat ácsol gondolat és valóság közé.

Látom égi pipacsizzását a kelő napnak,
látom, ahogy Tavasz csókja ráhull az ágakra,
de nem látom az Élet izzó csipkebokrát,
s nem látok a temetőkben nevem véste fejfát.

Hisz elhamvadt a gyermek, ledobta ruháját,
rámérte hát Sors szabója felnőtti gúnyáját
de rossz lehetett rőfje, s kurta lett ruhám,
megágyaz éjjelente kemény vánkos-ágyán.

S még elfolyik az idő sárgaszín aranya,
és létem arcát nem pirítja az elmúlás csókja,
vágyom a reménynek szűz-tiszta pólyáját,
s vágyaink éjbe fúlt megannyi sóhaját.

Moha

2011. július 8., péntek

Csak egy kicsit…



Sokszor érzem úgy, mindig bennem éltél.
Találkozásunk csak felismerés
anyagi formába öntött
tükröd
leképezve elképzelt valód.
Megrepedt lék melletti jég…
mindig akartam láthatatlan szárnyakkal
álmatlan árnyakkal telt szobában
megtervezni a holnapot.
Vannak kérdéseim, nem csak szavakból.
Elhallgatott érzések gyűleme kelt
érthetetlen visszhangot ha ezer
szemével hunyorog
az elalvás előtti félkész állapot,
mikor testetlenné válik a valóság,
mikor átláthatóvá
válik az anyag és gondolat közti kapocs.
Közös halmazban kavarog
a lehetetlen
és a majdnem
és már átalakul a rossz
- szükségszerű a káosz -
a manipuláció elkerülhetetlen.
Áthatolhatatlanná lett
a téged ölelő magány.
Saját vetítővásznon
figyeled saját álmod
és nem engeded
magad mellé szívem.
Átmelegítenélek ha lenne még
maradék
parázs.
Szomorú vagyok pedig nincs okom
egyenletes lusta napok
fekszenek mellemre csorgatva nyálat
a tegnapnak, talán az elmúlásnak,
lassan fonnyadó bőrömbe eresztve karmait
valami furcsa apátia ízei
sejlenek az esti jóéjt csókok után.
Nem emlékszem mikor haraptál
nyakamba először.
De tudom, azóta is véremből
táplálod végnélküli lelkesedésed
eltiporni a felém araszoló
boldogságot.
Megértem, ez valami ősi ösztön.
Uralkodni mindenek felett, közöny-
telített félnapokon rágni csontomról
még vérző húsom
és el is ismétled közben többször:
mindent megteszel értem, hiába köszön
vissza nyáladzó szavakból utálatom
lábad előtt fekve önként szolgáltatom
be utolsó boldog percem…
Hétköznapi hőst álmodok, aki megment
majd ha eljön az ideje.
Félénken figyelem
az ablak mögött élő világot.
Csak egy kicsit ember szeretnék lenni!


Brada Ági

Bartalis János Várlak



Éjfél van és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mezőn piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak.
A hold lezuhant kertek mögé.
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold – lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.

Szellő lengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcseppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak téged!...
...Szívem ős mélydobbanását
várom a csendes éjben.

MunkácsyLászló Utolsó könnycsepp



Utolsó könnycsepp az arcomon,
Utolsó hamis csók az ajkadon,
Utolsó gyengéd ölelés és megyek,
Utolsó szavam: felejts engemet.

Végül is mindent eladtam,
Végül is mindent elhagytam,
Korhadt gerendákon átléptem,
Fájdalmaim a falakba véstem.

Az utamon megyek, kihalt a táj,
Beszélnék, kiáltanék, de nagyon fáj,
Fújó szél tépi a koldus ruhám,
Beszélnék, ha engednéd, figyelj rám.

Túl öreg ahhoz hogy reméljek,
Gyenge Fiatal vagyok ahhoz hogy éljek,
ahhoz, hogy gyűlöljek,
Túl büszke, hogy visszatérjek.

Johannes R. Becher: Így jöttél felém



Egy őszi nap, akár a többi ezrek:
ajtócsapódás, hervadt, őszi fény.
Erdőben ültem, levelek lepergett
sorsán merengve: hova, merre lesztek -
s akkor jöttél felém.
Körülfolyt a köd, s gomolygott fölöttem,
bár elfakult a rétek zöldje már,
még egyszer hajtott és virágba szökkent
sebes időnk többé tán el se röppen -
csak lenne örök, örökös a nyár!
Eltévedtem a hideg szélben állva.
Zilált volt nyári békém, a remény -
s költöző madárral kelve szárnyra
tartottam ismeretlen messzi tájra -
s akkor jöttél felém.
Egy őszi nap, akár a napok ezre.
A köd csak szüntelen szitált, de én
az útra léptem ki, a fényt keresve,
hogy az örök nyár honába vezetne:
és ott jöttél felém.

...mások szíve táján


egyszer kavicsot hajítottam
önmagam veremízű
mélységébe,
azóta se hallottam csobbanását
vagy megakadó koccanását
bármifajta érzelemben
és ahogy múltak az évek
a kavics nem ért célba
bennem…
azóta tudom
nem szeretni születtem
csupán
ágyas
csatlós
szerető
vert
és
megunt
léha
léda
Senkinek…
de inkább örök vándorrá lettem
s madártoll-súlyú
tehernek mások szíve táján,
mert aki engem megszeret,
az táncba hívja a Sátánt.
és inkább
magam mosolyának
vagyok szomjazó
teremtője,
mintsem
bárkinek
megunt
levetett
megtűrt
ócska
szeretője…


Moha

2011. július 2., szombat

Ezer év




Még mindig a fülembe cseng az a régi
csend, akkor este, ott a járdaszélen,
honnét csak karnyújtásra volt a végtelen.
És mi –akkor este éppen- átöleltük
a csendet, mintha soha nem is akarnánk
elválni tőle. Elbúcsúzott a karnyújtás,
mielőtt még elérhetett volna bennünket.
S mi csak álltunk összefonódott
gondolatainkkal a csöndes járdaszélen…
Emlékszem… (pedig tegnap volt éppen
ezer éve.) S most, újra itt járva, itt a járda,
itt a csönd, a régi érzés is visszaköszön,
csak az idő szaladt végtelen karnyújtásra…

Káli László

Gyertya érted



Gyertya ég. Örökké. Érted.
Haldokló gyertyacsonk
füstje fest rólad képet.
Csak néznélek újra.
Mily végtelen birodalmat
leheltél az útra.
Rabságban voltál szabad,
mert féltél, hogy
elveszíted korlátaid.
Holt vákuumban
hulló falevélként
lebegnek szavaid.
Párnába mélyedő
téboly-agy
némán kérdez:
mondd, hol vagy?
Csak néznélek újra.
Csonttá öregült türelmem
sodor vissza a múltba.

Petra

Mert ha nem lesz többé, mi életre hív,


Mert ha nem lesz többé, mi életre hív,
rózsapárádból lesz gyilkos-kezű végzet
szikrás örvénnyé háborul a szív,
s te mélyébe vésed a véres ürességet.

Te, aki hajdan heves gyönyör voltál
ma halálod üszke hamujába hullsz,
romjaidba hever a neked épült oltár,
te, átkozott szerelem, mondd, miért múlsz?

Vörös liliom

Suzushi Rika Fájó szerelem



Óh, miért, mond miért
kínzod törékeny lelkem?
forr a szívem mikor olvasom
szavaid, mily ritka üzenet,
hiányzik minden versed, érintésed,
élvezed gyötörni fájó mélyem?
megbocsáthatatlan kegyetlenséged,
de mégis téged szeret vérző szívem..

Telnek napok, hónapok,
üzeneteidre mindig várok,
mily reménytelen, mily maró,
ez a szerelem gyötrő, fájó,
érzem hamarosan szétszakadok,
nem tehetek semmit ,porrá hullok
szenved miattad az egész testem
végezz velem édes szerelmem.

Hol volt, hol nem volt...



Hol volt, hol nem volt, még a hetedhét határon túl sem volt, Óperenciás tenger se volt, mert akkor még nem volt más, csak az „egy”, aki, mert egyedül volt, egyedül nagyon unatkozott, magán kívül is szeretett volna látni egyet, s mert a tükör még nem létezett, saját képére teremtett még egyet, de sehogy se volt megelégedve vele, a szája körül valami nem stimmelt, nem tudott mosolyogni, hát persze, attól volt savanyú a képe, ha mosolygott is csak vicsorított, ő valami másmilyen mosolyra vágyott, olyat képzelt el, amelyiknek útja van, amelyik út a szívtől a szájig ér, míg egyedül volt, nem volt oka, se kedve mosolyogni, ez a másik most az ő hasonmása, ő se tud mosolyogni, de hát már ketten vagyunk, gondolta, akkor miért nem mosolyog, persze, mert mosolyt hozzá nem teremtett, de igazi mosolyt teremteni nem lehet, mosolyt csak előidézni lehet, és az első „egy” megpróbálta megmosolyogtatni a második „egyet”, varázsolt neki egy hatalmas homokozót, jó vizes homokkal, de az elkezdte túrni éjt nappallá téve , mosolyogni pedig nem volt egy percnyi ideje, akkor rajzolt neki egy fényes korongot, az lett csak igazán mosolyogni való, fényes volt és meleget sugárzott, de az ember még mindig nem mosolygott, teremtett sok-sok csillagot, teremtett nagy és kis állatot, földön járót, és magasan szárnyalót, virágot, erdőt, mezőt, réteket, mindent kitalált, csak már mosolyogni lássa azt az egyet , de még mindig nem történt semmi, teremtett még sok-sok embert, hátha még egyedül van a másik "egy", végül, mikor már elvesztette a reményt, megszólalt váratlan, egy picinyke madárka a barackfán és olyan gyönyörűen, olyan sírnivalón énekelt, hogy ettől a szívből mosoly szaladt az ajakra, az ember végre megtanult mosolyogni.

.kaktusz