Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. augusztus 31., kedd

Még mindig álmaimról






Azt álmodtam, hogy elveszítelek.
Előttem mentél, s úgy siettél,
hogy ne érjelek utol semmiképp,
aztán befordultál a sarkon.
Kiáltottam utánad,
de hangom erőtlenül halt el,
a lábaimban sem volt erő,
s minden lépésemmel nőtt
bennem a félelem…
Mi lesz most, gondoltam,
elérek-e én is a sarokig,
meglátom-e az ismerős utcát,
ahol először találkoztunk,
ahol a platánok hámló kérgét
mókusok hordták szét izgatottan?
Ezt néztük akkor régen mind a ketten,
s csak nagyon sokára láttuk meg egymást…
Az egész életünk benne van
ebben az utcában, gondoltam,
a platánok méltóságában,
a mókusok játékában, a vénülő házakban,
a délelőtti csendességben,
ami lassan sétál fel s alá,
és be-behajol az árva udvarokba,
a fiatalságom az az utca,
a szerelmem és a reményeim…
Mindjárt ott leszek én is,
gondoltam, ott leszek a sarkon,
onnan majd látni foglak ismét,
ott állsz a mi fánk alatt,
türelmesen, ráérősen álldogálsz,
nézed, hogyan bujkálnak a fények
az ágak között,
meg se rezzensz lépteim zajára,
mintha nem is tudnál rólam,
de magadban mosolyogsz azon,
hogyan próbálok észrevétlenül
eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva.
S már ott is voltam a sarkon,
már arcomban éreztem a szellőt,
amit a sűrű lombú fák küldenek
mindig elém fanyar illatukkal…
És akkor láttam,
hogy nincs ott az az utca,
és semmilyen másik utca sem volt,
csak a nagy üresség, a semmi,
és a szemem elé kaptam a kezem,
ez nem lehet, mondtam,
ez nem lehet,nem tűnhetett el,
ami valaha létezett,
s közben tudtam biztosan,
igenis lehet olyan,
hogy minden odavan
egy pillanat alatt,
s akkor sírni kellett nagyon,
s azóta is csak sírok,
hiszen még mindig álmodom.

Kálnay Adél


Akkor is vágylak






Sorsom immár sorsodhoz kötődik.
Látod? Már létem léted része lett.
Mosolyom napfényként beléd szövődik,
s te ragyogsz rám a csillagok felett.

Szavad zenéje incselkedik velem,
s csengő kacagásom kísért, ha alszol.
Öledben hálok minden éjjelen,
mert akkor is vágylak, ha haragszol.

Lelked derűje a fénylő napom,
s szívem békéje az éjed csendje.
Öleljen lágyan szerelmes dalom,
hogy életed sebeit befedje!

Sorsom keresztezte az utadat,
lényed beivódott az életembe.
Hiába keresel ebből kiutat
mindig találkozunk a végtelenbe.

Harcos Katalin


Ahogy hittél benne...






... Mindig elhittél, vagy elképzeltél
Egy földet, ahol otthon lennél,
Egy másik partot, egy híd túl oldalán,
S hogy egyszer majd felrepülhetsz,
Esküdtél, hogy úgyis úgy lesz,
Mindig közelebb a tiszta éghez,
Mindig szabadon már,
Ahogy hittél benne egyre jobban,
Én is veled álmodoztam,
Híres napokon, néhány híres éjjelen,
Csak a szél tudja, hogy most hol vagy,
Úgy vagy, ahogyan elgondoltad,
Lett e valami jobb, vagy rosszabb,
Mióta elmentél?...

Szomorúfűz


Tudod milyen az?






Tudod milyen az,
mikor fontos neked valaki,
de egyszer csak történik valami,
és valami megszakad?
Köztetek.
Mikor azt is tudod,
hogy a másiknak nincs köze hozzá,
és azt szeretnéd,
hogy ő ne érezze,
mert nem érdemli?
Mikor mégis fájdalmat okozol?
Mikor nem veszekszel,
mert nincs miért,
mert a másik nem tett érte.
Tudod milyen az,
mikor azzal is sértesz,
hogy arrébb állsz,
hogy elférjenek melletted,
ott ahol régebben
könnyedén elfértetek ketten?
Hogy milyen az, mikor figyelsz,
mert figyelni kell,
mert figyelni akarsz,
és nem tudod mi az,
amit mondanak neked?
Tudod, hogy így is lehet bántani?
Tudod, hogy úgy is lehet bántani,
ha szándékod szerint
legszívesebben simogatnál?
.kaktusz

2010. augusztus 30., hétfő

B.Radó Lili Fogócska





Egy pillanatra, Uram, Isten,
egy pillanatra engedj pihennem!
Minek e hajszás, szívszorító,
véres játékban benne lennem?
Elfáradtam e nagy fogócskán,
Uram, úgy únok felnőtt lenni,
engedj egy kicsit visszamenni
húsz év előttre, kisgyereknek,
sírni, amin a többi sírhat,
s nevetni, amin ők nevetnek.
Uram lásd, sohse voltam boldog,
nézz le egyszer ezer sebemre,
amit szivem helyében hordok.
Simogass engem síma kézzel
s mert hangom halk s az űrbe vész el,
Te szólj helyettem a fogóknak:
ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem,
hajszás Harc és ezernyi Verseny,
gyötrött Dalom, sok véres Versem,
Féltés, Gond, ájult Szerelem,
ne játsszatok többé velem,
nem ér a nevem.
Kiállok a sorból.

Harcos Katalin Vigasztaló…





Bánatommal hozzád szaladtam.
Kitártad felém a két karod,
magadhoz vontál gyengéd-szorosan,
súgva fülembe kedvest, bíztatót.

Sós könnyeimet lecsókoltad.
Úgy figyeltél, mint aki megért…
remegő vállam átkaroltad,
s én oly hálás voltam mindezért.

Meghallgattad, hogy mi a bánatom.
Csendben átöleltél, figyelmesen.
Zokoghattam hatalmas válladon,
míg pusziltad könnyáztatta szemem.

Csak meghallgattál, és rám figyeltél…
Hagytad, hogy kisírjam jól magam.
Odaadón, gyöngéden szerettél,
s én elszenderültem rajtad boldogan.


Nagy István Attila Hiányzol!






Az életemből, az ágyamból,
a vonuló felhők futásából,
az ébredő nap első sugaraiból.
Hiányzol a tárgyakból,
amelyeket megérintek,
hiányzik a tükrömből az arcod,
a csészéből a teád,
a mosolyod, az ölelésed,
hiányzanak messze lóduló terveid.
Nem vagy mellettem:
kattognak a vonat kerekei,
hi-ány-zol, hi-ány-zol.
Nehéz csönd nyomja a szívemet.

Őri István:Csak élni...






Őri István

Úgy szeretnék csendben élni
a világtól messze - csak mesélni
nem szeretni, nem gyűlölni
csak néhány apró mozdulatot tenni
lapozni egy könyvet
elnézni messzire, túl az életen
nem álmodozni, nem vágyni semmire
nem titkolózni, nem félni
csak élni...

Tudod, azt hiszem,







Tudod, azt hiszem, ebben a mi világunkban az a leggyönyörűségesebb, hogy mindenkinek joga van a végső célt, a már ismertek közül kiválasztani, vagy akár újabb célt megálmodni. Ránk van bízva, milyen utat járunk. Szomorút, vagy vidámat, félőt, vagy reménykedőt, mert attól függő, hova tartunk. Olyan az utunk, amilyen célt elképzelünk az út végére magunknak. Van, aki aggódva, szófogadón lépeget, ő a mennyországba, vagy a pokolba készül, kicsit bízik, nagyon retteg, hátha végül mégis leveri a lécet, hátha könnyűnek találtatik az üdvözséghez. Egyet lép előre, kettőt hátra. A másik útja a semmibe tart, célja az örök halál, ő harsány, mert fél, mint gyerek a sötétben, hiszi, csak egyszer él, az út vége után nincs semmi, kapaszkodik ahhoz, amit egyszer már megszerzett, ha valami elveszett, számára végleg elveszett. Ő legszívesebben csak visszalépne, de hát az idő vele se tesz kivételt. A harmadik rendet álmodik magának, hiszi, az út végén minden a helyére kerül, megtalálja az elveszettnek hitt kincset, hogy nem lesz többé hiány szeretetben, minden illeszkedni fog egymáshoz, nem marad hely a gyűlöletnek. Az ő léptei könnyűek, nem siet, és nem megy lassan, mert hiszi, amikor kell, biztosan célhoz ér.

.kaktusz


2010. augusztus 26., csütörtök

Wass Albert: Búcsú






Már eltűnt régen a hajó Veled
és én még mindég kendőt lengetek,

S amíg távolba réved a szemem:
arcod vonásait idézgetem.

Tengerverés csapdos a partokon:
benne hangod zenéjét hallgatom.

S a szélben, mely hajamba beletép,
ott érzem még a kezed melegét.

De mindez búcsú már, tudom nagyon.
Elnyel a távol, mint egy ősvadon.

Pókok szövik be lépteid nyomát,
holnapra új lakót kap a szobád,

s elönt a hétköznapok bús sora,
mintha nem is lettél volna soha...

Csak én állok még itt. De már ködöt
lehel a tenger árnyékod mögött,

s míg lengetem a kendőm, lengetem:
emléked lassan eltemetgetem.

(1950. Január - Szászrégen és vidéke)



Emlékszel még....?







"Emlékszel még, amikor először voltál szerelmes? Az első randi, az első csók, az első együttlét, az első igazán borzongató szeretkezés, ami néha-néha még ma is bevillan? Emlékszel az izgatottságra, amikor először vezettél autót? Amikor először tettél olyat, amivel sikert arattál, és mások felnéztek Rád? Amikor először tettél valami jót valakivel, csak úgy?

És a csalódásokra is emlékszel? Amikor először törték össze a szíved? Emlékszel a fájdalmakra, a veszteség gyomorszorító érzésére?
Amikor elkezdtél páncélt növeszteni, bizalmatlan lenni, óvatosan kihátrálni? Távol tartani magad, hogy ne sérülhess még egyszer úgy és annyira, mint akkor? Feltételekhez kötni a megnyílást, és szép kis listákat gyártani az ideálisról?

Én emlékszem. És jó sokáig ültem a szépen berendezett, komfortos kis elefántcsont tornyomban, és nagyon meg voltam lepődve, hogy miért is vagyok egyedül.

Kívül kerestem a hibát, pedig az már rég ott lakott velem a toronyban, a megoldással együtt.

Aztán egyszer leóvatoskodtam a lépcsőn, szép csendben becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam világot látni. Összetéptem a listámat, és a darabjait a szélbe szórtam. Azóta is ballagok, néha egyedül, néha társakkal. Néha fúj a szél, és előfordul az is, hogy pocsolyába lépek, de tudom, hogy a nap mindig süt - ha máshol nem, hát a felhők felett. És már nem hiányzik az elefántcsont torony.

Lehet, hogy ott biztonságosabb volt, de nem érte meg az árát."


Kő alól bújik egy gyenge fácska,..






Kő alól bújik egy gyenge fácska,
félénken megremeg, csodálkozik.
Ámulva néz a fénylő világra,
fatönkhöz hajolva kapaszkodik.

Nem sejti még, hogy magányos, árva.
Fatönk-anyja már régóta halott.
Hiába vágyna a fény csókjára,
s hogy átöleljék óvó ág-karok.

Hajtása gyenge. Riadtan rebben
szellő dalára, míg egy kis levél
szárnyait bontva nyílik épp’ széjjel,
s halk rezzenéssel víg táncra kél.

Ámul a fácska, s bánatát rejtve
nyújtózik büszkén az ég felé,
s a kicsiny levélre párát lehelve
fohászát susogja: esőt remél.

Könnyekre vágyik, de fél gyökérrel
is kapaszkodik a napfény elé,
levelet érlel ágán, s gyengéden
árnyékot borít a fatönk fölé.

Gősi Vali


Kopik ez a nyár is új őszt teremtve.






Zokognak a felhők
fájdalmuk szülte könnyek
ablakomat mossák
mesélnek hiányról
ordító magányról
hallom sírásukat
s mit sem törődnek
azzal, hogy hallják...
A fény remegése
szűri át a morajt
csenddé változtatja
az éteri zsivajt
s gondra hajszolt lelkem
követi a csendet
kopik ez a nyár is
új őszt teremtve.


2010. augusztus 25., szerda

én






Én csak felültem arra a vonatra
ami este haza is hozott
valakit
de nem engem
én
valahol
ott maradtam
egy panzió rejtett zugaiban.

Tudod van az úgy
hogy
nem tudja az ember megmagyarázni
miért ül fel
arra a vonatra
csak egyszerűen
felül...

Van arc, amit csak az lát, aki szeret,






Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
– lehet, hogy ez az igazi.

És van annyi arcunk,
ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
– lehet. Akkor ez a valóság.

Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd
Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.

És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.

FODOR ÁKOS

Ágai Ágnes: Lelkiismeret






Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.

Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!


Kun Magdolna - Vigyázlak






Lágy fuvallat leszek, ha láz gyötörne éjjel.
Tenyeredben foszló meleg, lágy kenyér.
Fénysugárba forduló napraforgó kehely,
Melynek nyarat ontó illata a szívedig elér.
Ajkadra simítom az idő meghitt csókját,
Feléd nyújtom kincsként óvó vigaszom,
Mindened leszek e valótlan világban;
Hideg éjben melengető bújó oltalom.
Mit irántad érzek, nem egyszerű hála,
Vagy fellobbanó érzésnek lángoló heve
- szemeidben vagyok a gondolat s az erő -
Legékesebb szavaidnak titkos fegyvere.…
Tavasz leszek tél havában, elrejtőzködő.
Derűvel megfestett szivárvány az égen,
hogyha a percekből színes évek nyílnak,
reményben font életem jövő hittel éljem.

Őri István Néha jó lenne






Néha jó lenne
ránézni valakire
s ő visszanézne -
semmi több -
néha jó lenne hinni
hogy ez eljön egyszer
néha jó lenne álmodozni
léhán, felelőtlenül
néha jó lenne
játszani az élettel
táncraperdülni vele
könnyedén, boldogan
néha jó lenne azt hinni
hogy az élet ilyen,.....


2010. augusztus 23., hétfő

Kő az úton






Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott.

Túrmezei Erzsébet


mire feleszméltem...







Egy régi emlékfoszlány sétált át a szobán,
majd megállt hirtelen a napszín függönyön,
s míg én gyönyörködtem édes illatán,
vad ajka láz-örömmel tükrözte gyönyöröm.

Szinte már teste volt az egész pillanatnak,
kacér szemében csillogott a vágy,
a lángszínű percek szálakra hasadtak,
s mire feleszméltem, már osont is tovább.

Vörös liliom



Az árulás homlokára írom...






Ha elhagy minden hitem
s bizonyosságom immár vak,
ha tört bizalmam cserepei vágnak
és csillapító tapasszal gyógyítasz,
mikor megéget a valóság
s vakítón ragyog a csalárdság,
ha lándzsájára szúrva lelkem körbehordja
az ármány és hazugság,
egyetlen és örök igazságommá válsz.

Ha életem kőbe zárt világa
immár végleg kaviccsá porlad,
ha emberségem utolsó sóhajaira
hazug kéz lakatot aggat,
öled mélyének igazába bújok,
vádiratom az árulás homlokára írom,
s bátorítón dajkáló szavak dicsőségében
emberi méltóságomért küzdeni visszatérek...

Moha


2010. augusztus 22., vasárnap

Reviczky Gyula Zeneszót hoz a kósza szellő





Zeneszót hoz a kósza szellő.
Jól ismert hangok; hallgatom.
Tudom, megint emlékeimmel
Lesz dolgom és nem alhatom.
Bübájos emlék, édes álom
Száll át merengő lelkemen,
S egy nem felejtett, bánatos hang
Susogja sírva: szerelem!
Előttem állsz fehér ruhában
És nyujtod reszkető kezed’;
S én, mig rajongva átölellek,
Érzem, hogy most is úgy szeretlek,
Mint egykoron szerettelek.

Földre hullott









Földre hullott
Gyászom takarója,
Kettétörött szívem
Imazsámolyként vár,
Térdelj rám,
Imádkozz elszálló lelkemért,
Csóktalan élek,
Várom karjaid,
Szállóigém lettél,
Tépett idegeim szerteágazó fonalain
Holló károg,
Csőrét szívembe vési,
Szemem könnyeiből oltja szomját.

Forrai Eszter

MOST EGY KICSIT...






Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.
Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a "valami szépre váró"
reggeli ébredések,
a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.
Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,
sápadt és gyorsan tünő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.

Ó, hála neked, könnyek Istene...






Ó, hála neked, könnyek Istene:hogy adtál nekem két síró szemet,és fájdalmat, és bánatot is hozzá,s egy lelket, aki sohasem nevet.Te tettél az ősz rokonává engem,adtál magától omló könnyeket,hogy megsirassak minden hantra hulló,reszketve hulló őszi levelet.Ó, hála neked könnyek Istene,hogy annyi bús mosolyt adtál nekem,s megengedéd, hogy mindent eldaloljak egyetlen húrra hangolt lelkemen.Tudom, ha egyszer kedvem kerekedne,hogy húromat másra hangoljam át,hálátlan voltomon haragra kelve,Isten-kezeddel leszakítanád...

Wass Albert

Csak megpihenni vágyom léted ránca közt






Néma szóimat záporozom
s már sikolt a csend...
a perc tollpárnájába
bújtatja arcát,
majd a megfájdult önsajnálat
egy végső lélegzetvétellel
elhantolja a tegnapba született önmagát.

Ma tán újjászültem a bennem
rekedt gyermeki éveket,
minden napon torját üli asztalunknál
a békés emlékezet,
s mikor hazaérkezik házigazda lelkem,
messzire űzi a hálátlan vendégsereget.

Nem varrom én bekecsét a múlt vacogásának
a tél hidege megfagyasztja majd
vezérét az értelmetlen lázongásnak,
csupán tenyeredet kértem,
jöjj, nyújtsd felém, Kedvesem,
s bocsásd meg, ha éget
belé helyezett szívem.

Égtem fáklyaként, s eloltott az Élet,
bolyongó gondolatimér’ olykor
elfordult az Isten,
de örök áldását megláttam pár könnyén
s arcképed nyugalmát, szentséges cseppjén.

Csak megpihenni vágyom léted ránca közt,
csak megcsókolni árnyképed,
mi napfényben az éjhez köt,
csak óvni első szavaid csurranó igazát,
mint hívő lélek oltalmazza az első Bibliát.

Moha


2010. augusztus 21., szombat

fontos vagy nekem...





"Mennyi mindent el tudunk viselni egymásba kapaszkodva, és milyen magányosak, céltalanok vagyunk, ha nincs egy kéz, amelyik simogat, ha nincs egy szempár, amelyik azt sugározza -a gondok, bajok közepette is-, hogy fontos vagy nekem..."

Gabriel Garcia Márquez


Egyszer majd






Egyszer majd, tudod, szép lesz újra minden,
Nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben,
Igaz lesz minden szó, a csókok szívhez érnek,
S a madarak messzi délről lassan hazatérnek.

Koltay Gergely

Kassák Lajos: Ki gondol rám







Mindent megteszek
hogy békességem legyen.
De a békesség nem jön felém
hiába kiáltozok érte
hiába integetek fehér kendővel
az erkélyről.

Nagyon hosszú éjszakát éltem át
s lehet hogy eltévedtem.
A fal mögött szűkölök
a vörös téglafal mögött
melybe a feledés parancsát írták
vésővel
kalapáccsal.

Nincs is fehér kendőm
és erkély sincs itt.

Úgy zár be magányosságom
ahogyan a fát körülzárja a kérge.

Nem hallják hangomat
nem látják hogy jeleket adok le a világnak.

Egy fal mögött állok elfeledten.

Nem létező kincseimet
számlálom.


...ez a szeretet.






"Amikor az én magánszívem és a te magánszíved
rádöbben, hogy együtt!... Amikor rájövünk, hogy benned
is, bennem is van egy fájdalmasan különálló, de mégis
összetartozó, széttéphetetlenül közös Élet, és ettől ver a
szívünk - ez a szeretet."

Müller Péter

Tudod arra gondoltam,






Tudod arra gondoltam,
az ember sokszor úgy van,
hogy azt érzi, valamilyen
mélyről érkező szál,
ahhoz a másikhoz
szorosan fűzi,
akár a gyerekéhez,
akár a másik emberhez,
ami talán erősebb, mint a szerelem,
és erősebb, mint az anyai érzés,
úgy tűnik, az összetartozás,
egy másik világból való inkább,
de mintha a másik ugyanezt nem élné át,
mintha a közös hullámhosszt nem érezné,
olyankor az ember megalkuszik,
csak,
hogy a közelében lehessen
megelégszik cseppekkel,
tudja, többet már nem tehet,
az ő érzései,
a másik számára,
egyértelműnek kell, hogy legyenek,
onnan pedig csak a némaság érkezik,
pedig biztosan érzi, a másikban,
ott a legmélyén, az érzés párja ott van,
csak épp külső, látható jele nincsen,
ami lehet is, meg nem is,
sokszor téved az érzés,
amikor azt hiszi,
a másik előtt ott áll,
a mesterséges akadály
áthatolhatatlan,
amit lebontani lehetetlen,
akkor megelégszik cseppekkel,
napok, hetek, évek telnek,
és semmi nem történik,
a sziklából nem fakad élő víz ,
épp, hogy az ember nem hal szomjan,
pedig az legalább olyan fájdalmas,
mint a másikból semmi,
látni, és nem érinthetni,
a sebeit nem gyógyíthatni,
talán legjobb olyankor
a legnagyobb fájdalom árán is,
hátat fordítani,
messzire menekülni,
önmagát a távolsághoz kötözni,
a tőle telhetőt majd ő megteszi,
az érzés, ha igazi,
egy napon kell valaminek történni,
ha két embert
valóban összeköt a láthatatlan szál,
ha nem csak látomás,
azt nem lehet a távolsággal elszakítani,
sokáig azt nem lehet kibírni,
ha nincs a másikból semmi,
ha igaz az érzés,
ledönt minden akadályt a távolság,
ha nem,
akkor pedig a képzeletbeli szálat tépi el.

.kaktusz


2010. augusztus 18., szerda

Napod leszek




Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.
Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss, ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.
Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek, s szádra szívemet csókolom.

Netelka

Menj...






Mivé lettünk, mondd mivé, hogy foszlattuk álmainkat percek alatt semmivé?
Nem terheltek súlyos gondok, elkerültek sötét, nyomasztó bajok,
Mígnem egy nap, könnyű füstként vált nyugalmunk levegővé…
Könyörögve kértelek, ne hágjunk át korlátokat, ne rázzuk le önként felvett,
Zabolázó láncainkat, ne szítsuk fel álmaikból a szendergő parazsakat,
Maradjanak nyugalomban, mielőtt még felizzanak…
Bujdosnék a világ elől, gyengeségem takargatva, kíváncsi tekintetek
Pásztázzák lelkem, titkaim után tapogatva.
Bárcsak mennél, bárcsak látnám sziluetted távolodni, kibírnám azt is,
Könnyebben, mint szenvedni látni, gyötrődéstől tántorogni,
Menj hát, indulj, engedd el kezem, ne szorítsd tovább, ne sebezd szívem,
Legyen vége tortúránknak, mit egymásnak okoztunk, legyen helyette csupán könnyed álmunk, melyben egymással, egymásról álmodunk…

Gy. K. Enikő

Amikor átölelsz…





Amikor átölelsz,
szíved a szívemben dobog,
ahogy rámnevet
tündöklő mosolyod,
a nap ezer fénysugara
benne ragyog,
átjárja a testem minden
rejtett zegét, zugát,
két karodban érzem
az éden csodás varázsát…

szívemben kinyílik
száz és száz virág,
csak neked pompázik
ontja édes illatát,
s te élvezettel kortyolgatod
gyöngyöző nektárját,
mint fürge szorgos méh,
bejárod testem minden táját…

elidőzöl kicsit
két lankás völgyemben,
forró édes csókkal
kényezteted,
testem a lelkem
egészen beleremeg,
ahogy érzem
édes forró leheleted,
a szívem vadul kalapál,
testemet az izzó vágy
őrülten járja át,
s ahogy az ajkad egyre
lentebb érinti a testemet,
a vágy a buja-szenvedély
egyre jobban elveszejt,
s remegve suttogom…
Édes Istenem… de csodás veled!

Te hirtelen magadhoz ölelsz,
kemény virgonc férfiasságod
belém vezeted,
s a gyönyör kapuján
együtt lépek be veled,
fel a csodás fellegekbe,
egészen a mennyekbe…
egy varázslatos,
szavakkal ki nem mondható
csodás érzésbe,
ebbe az édes-kéjes gyönyörbe,
összeolvad, összeforr
a testünk, a lelkünk,
s az izzó szenvedélyben
teljesen elmerülünk,
megsemmisülünk,
csak mohón élvezzük,
egymás buja, hangos sóhaját,
s vadul kortyoljuk,
magunkba szívjuk
a szerelem tüzes borát,
mámoros illatát,
s végül a gyönyörtől
teljesen megrészegülve,
hanyatlik testünk kielégülten
e csodás vonzó mélységbe…

-Maya-

Tudod a szerepre gondoltam






Tudod a szerepre gondoltam. Arra, hogy talán a kötelező szerepek fordítják ki a világot önmagából. Az embert önmagából. A szerep nem enged megmaradni. Önmagunknak maradni. Ha megszületik egy érzés, egy vágy, amelyik a kezedet szeretné fogni, azt a szerep szerint el kell fojtani, át kell alakítani, szerinte elég udvariasan mosolyogni. A szerep szerint. De kiesik néha a színész a szerepéből, és ott felejti a szemét, ahol szíve szerint szeretné, és olyat mond, ami nem illik a játékba. Férfi szerep, női szerep segít eligazodni a szerepek világban, de zavart okoz a szeretet világában. Mi az, amit szabad, mi az, amit nem szabad. Néha, ha túlcsordul az érzés, mérlegelés nélkül szólal meg, nem ismeri fel a szerepet. A túlcsordult érzés vak, és vakon nem tud dönteni kié, férfié, nőé, apáé, vagy gyereké, mert úgy érzi, benne mind egyszerre jelen van. Szerető, szülő, gyerek testvér. Olyankor nincs szerep, nincs az érzésnek neme. Nincs más, csak a szeretet.

.kaktusz

2010. augusztus 16., hétfő

Kamarás Klára :VALAKI VOLT ...





Valaki volt... aki ma nincsen...
Mint kézfogas rozsdás kilincsen,
elmúlt, leporlott mindörökre.

Valaki volt,... ma nincs semerre.
Az éjszaka a szél leverte
az ágakat, miket beoltott.

Valaki volt... s őt én szerettem.
Minden szavát rajongva lestem,
de nincs postás, ki tőle jönne.

Valaki volt...valaki elment...
Ahogy rovom e hosszú termet,
tudom, többé már nem jön vissza.



Őri István:Néha.....






Néha azt hiszem,
hogy itt vagy velem
S ha becsukom szemem látlak is..
mellettem, Kedvesem..

Ha akarom érinthetlek,
ha akarom fogom kezed
s hallom lélegzeted..
Ha becsukom szemem,
látom szép szemed s érzem illatod, mosolyod
mert itt vagy velem,
ha becsukom a szemem...

Ha akarom.. Akarom!
Látlak..
egyre halványabban
egyre csendesebben
egyre fájdalmasabban

...várjunk, míg időnk betelik
aludjunk, Kedves, csendesen
s őrizzük egymás álmait....

Kun Magdolna - Szeretni és szeretve lenni







Megőrzöl e akkor is, ha fényét veszett csillagként
Érdes felülettel simulok meleg tenyeredbe?
S mikor múltidéző szavaim sárgult lapok között,
Szégyenkezve bújnak elő némán szemlesütve?
Vagy tán észre se veszed a többi fényes kő mellett,
Hogy rideg lett számodra a szürke kavics könnye,
És nem hatja meg többé szíved, ha homályossá vált,
Annak az elhalványult kődarabnak kristálytiszta tükre?
Óvsz e majd, ha nem repül már a képzelet sem messze,
És csak árnyékát sejthetem az egykor tűző napnak?
Vársz e majd olyan hévvel, ott a régi nyárfák alatt,
Mint mikor lángja gyúlt bennünk a nyári pirkadatnak?
Tudsz e majd szeretni, ha már nem érdemlem hited,
Mert eltékozlom akaratlan azt a földi boldogságot,
Mit kéz kezemben nyújtottál, mint egy olthatatlan lángot
Hogy széppé tedd vele ezt a forrongó világot?
Szeretlek téged, bárhogy is érezz! Most és mindörökre!
Mert itt belül ez a szív, olyan, mint egy nyitott könyv,
Gondolatot továbbít, de az érzések ott maradnak benne.



Wass Albert: A bujdosó imája






Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.
Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.
Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.
Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.
Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.
Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.
Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.
Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.
Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.
Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.
És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.
S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.
Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.
Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.
Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.
Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.
Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.
Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!
Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.
Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.
Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.
S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.
A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.
Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.
Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...
Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.

Bajorerdő, 1947


Tudod, úgy kellene szeretni a világot, ahogyan szeretlek én Téged,





Tudod, úgy kellene szeretni a világot, ahogyan szeretlek én Téged, mintha egy csodás gyümölcsöskert lenne, szebbnél szebb gyümölcsfákkal tele, ami örömöt, boldogságot ad a szemnek a szívnek, az érzékeknek, de ahol időnként megjelenik a gonosz, kitudja miért, talán a kertész hibája, talán egy pillanatra nem figyelt, levette róla a szemét, vagy rossz volt a szer, amit alkalmazott, felüti a fejét valamilyen járvány, valamilyen alantas betegség, az egészségesek mellett a kertben beteg fák is lesznek, de azokat a kertész, aki oly sok örömet kapott tőlük, a fáktól, akiket szeretett, nem gyűlöli, csak a betegséget, a fák baja neki épp úgy fáj, vállára veszi a fájdalom felét, a sokszor kilátástalannak tűnő harcot, próbálja megmenteni a beteg, és a még egészséges részeket, nehogy nagyobb legyen a kár, a betegeket kényezteti, ápolgatja, minden szeretetét odacsoportosítja, az egészet szereti, de most a rész beteg, mint egy jó anya, mindent megtesz a gyógyulásáért, mert ha nem azt teszi, az egészet, ami gyönyörű, elveszítheti, tudja, rá bízták, felelőse a csodás kertnek, talán úgy kellene a világot szeretni , ahogy a kertész a gyümölcsfáit, vagy ahogyan én Téged szeretlek, együtt az egészet.

.kaktusz