Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. november 25., csütörtök

Hegytető



Csak ketten maradtunk.
A többi mind elmaradt.
Vártad már, hogy ketten legyünk,
hogy ne lássa senki, amit tervezel
a hegy alja óta.

Na mire vársz?
Lökj már le végre!
Azért vártál eddig,
hogy nagyobbat essek.

Gyere.
Ne várj már annyit!
Nem azért sírok, mert félek.
Megfeszült arcomon már látszik,
várom, hogy megtedd.

Mosolyogj már!
Nem látod, hogy szeretlek?
Hogy ezek a szavak azért törnek fel belőlem,
mert éltet minden Veled eltöltött perc!

Gyere.
Lökj már le!
Pusztulnom kell, mert érted vagyok,
pusztulnom kell, mert minden te vagy
amit mondok és gondolok,
pusztulnom kell, mert már belőled élek
és belőlem is te szólsz a világra.

Ne.
Ne fogd a kezem.
Mit furdal a lelkiismeret?
Ezt vártad, nem?

Így jó.
Engedj el.
Most...
...és most
zuhanok el tőled.

Illés Gábor 

Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam,
hogy igazság csak egy van,
a halandó ember, a rész az egészben
azt gondolja,
az ő igazsága az egész világ igaza,
pedig talán belőle sokféle van,
más a szárnyaló madáré,
a vadonélő állaté,
de még a szegénynek,
és a gazdagnak is más az igazsága,
de leginkább különbözik a test,
és a testben ott lévő Isten igaza,
az egyik a halandóé,
másik a végtelené,
az egyik tervez, gyűjtöget,
tökéletes az ő igaza,
hogy előrelátón gondol a holnapra,
a másik,
a végtelen lélek megelégszik azzal,
ha a napi tápláléka megvan,
neki nem kell attól tartania,
ha nem gondoskodik, végül éhen hal,
egyik pont annyit lát,
amennyit a szemnek megmutat magából a világ
az ő igazsága,
hogy csak a külső fényben lehet látni,
a másik igazsága,
hogy a látáshoz nem kell lámpa,
elég a legbelső világosság,
az egyik azt mondja,
(és tökéletes az igaza)
sietni kell, mert egyszer élünk,
szűkre szabott idő alatt kell
mindenhova eljutnunk
a másik igazsága az,
hogy minek sietni annyira,
a lényeges dolgok úgyis megtalálnak,
talán egy dolognak is több az igazsága,
ami nem a lusták, és a törekvők igaza,
más a madarak igazsága,
más a vadon élő állatoké,
az egyiké lehet az igen,
másiké ugyan arra a nem,
egy embernek is kettő van legalább,
más a házé, és más a lakóé,
külön-külön mindegyik igazság,
de az egyik az örök léleké,
a másik a porladó testé.

2010. november 23., kedd

Mikor átölelsz...




Mikor átölelsz, megszűnik az idő
védtelenné válik ölemben a vágy
mint a vízesés, önnön robajától
különválasztódik múltunktól a mánk…

Mikor átölelsz, mérget old a lélek
a perc tüzében vágyok elveszni
mosolygó reménnyé változik az élet
kínzó szomjam dühét szerelmed elfedi.


Akkor ölelj nagyon...



Akkor ölelj nagyon, olyan
nyáréjszakán, amikor vágyódó
szerelmes lány dala dúdol
a lombok között, s az éjszaka
e nászváró dalba és illatba
öltözött.
Mosolyogva alszanak az élők,
belátnak jövőbe és múltba,
kínok nélkül pihennek a holtak,
kik életükben álmokról daloltak...
S most lelkükben lágy
fuvolák szólnak...

Akkor ölelj nagyon, olyan
alkonyokon, amikor a csend
oly mindent átfogó, eggyé válik
benne virág, illat, folyó...
A templomokból csobogó békén
ülők ősz fején a kendő is
mozdulatlan, nem lebbenti
szellő. Nem hallik semmi hang,
csak egyet kondul halkan a harang.
Emlékké válik egy percre a világ,
belénk szorultak vágyak és imák.
Bár elindulhatnánk, sehová sem
megyünk, és a végtelen csend
imádkozik velünk...

Akkor ölelj nagyon, olyan
hajnalokon, amikor ablakon
becsorgó rózsaillat lebeg az
ágyak felett, s ezerszer
megélt éjszakák, ezerszer
áhított buja vágyak száguldanak
ereinkben, s a telihold fénye
pici kék lámpák tömegét szórja
szét, s hajfürtjeid között
csillagok csókja ég...
Sötét pázsitjáról az égnek
csillagszilánkok kékek
gyülekeznek szemed rejtekén,
könnyeiden villanni még...
S ha véget ér az éji kéj, erős légy!
Magadból mindig a legtöbbet add,
mert le kell győznöd engem,
hogy megadhasd magad!

András

lehelet az ablakon



hajnali halk kopogás
harmatos Napfényvarázs
csendes nyújtózás

lebbenő függönyök
maszatos ablakok
süppedő lábnyomok

lehelet az ablakon...

...itt jártál tudom...

Etka

Egy fényképet nézek



Ha varázsló és bűvész lennék,
vagy maga a Mindenható,
életre kelne vén kezemben,
egy mindennél drágább fotó.

Jönnél csókkal átölelve
s szólnál: imádj, itt vagyok.
Lehunynák a kék égbolton
szemüket az árva csillagok.

Szerelemesen néznék reád,
hisz szívem vággyal van teli,
de a bűvös szót: szeretlek téged
lelkem most még csak dédelgeti.

Félve, balga áhítattal
végre titkom kimondja a szám,
eltűnne a rideg fénykép
s mosolyognál kedvesem reám.

Ég és Föld között lebegnénk,
várna ránk egy kicsi hon
s angyalkézből hullna ránk
a gyönyörű szép vörös liliom.

Komlósi Lajos

Szabó Lőrinc: Neved



Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, - jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életem
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem Te vagy, amit beszívok,
már majdnem Te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s csak titka, te, vagy nála édesebb.


Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam, hogy minden pillanatban benne van a fájdalom, és az öröm, tőlünk függ, melyiknek adjuk magunkat, hogy mit választunk, az életet, vagy a halált, azt, hogy pillanatonként meghaljunk, avagy újjászülessünk, talán nincs is másik világ, csak ez, a pillanat világa, nincs más döntőbíró, csak a szabad akarat, hogy élve a szabadsággal, az ember mit választ, az is lehet, a két lehetőség egyforma súllyal bír, de mert vakok vagyunk, mi mégis többször választjuk a halált, mint az életet.

2010. november 19., péntek

Várnai Zseni Rettenetes messzeség!



A legborzasztóbb mégis az,
hogy nem tudok segítni,
közöttünk áll a messzeség,
és nincs erőm lebírni,
közöttünk áll a tilalom
minden utat letiltva,
nem repülhetek tefeléd,
s te nem repülhetsz vissza.

Vinném neked a meleget
szívemből, hogy ne fázzál,
odaadnám a falatom,
hogy éhen ne maradjál,
testemmel állnék elibéd
minden csapást kivédni,
mert nélküled, mert nélküled
nem lehet úgysem élni.

Berohannék a tűzbe is,
mint kölykiért az állat,
kimentenélek onnan is,
csak ott lehetnék nálad,
de a messzeség kőfalán
véresre zúzom lelkem,
jaj, mit tehetek, mit tegyek
egy egész világ ellen!

Ó, rettenetes messzeség,
ó, tilalomfás élet!
Bilincsbeverve viselem
a tehetetlenséget,
hallom a hangod messziről,
mint hogyha engem hívna,
s nem repülhetek tefeléd,
s te nem repülhetsz vissza.

Csak várjál, várjál Kedvesem,
csodatevésre várjál:
mint Szodomára egykoron,
Isten tüze alászáll,
s elvesznek mind a gonoszok,
de téged meg fog védni,
mert nélküled, mert nélküled
nem lehet úgysem élni!


Válóczy Szilvia - Mögött


Olyankor
elsötétül minden…
Csak a vágy éget,
mit két kezed csihol,
ha melleimen siklik
és minden kéjbe burkolt
szerelmes érintésed
megrezzent bennem
egy aprónyi sejtet.
Éhessé tesz, ahogy
testem mögött
kígyózó karjaid
felkavarják a teret
és én lassan ringatózva
köszönöm meg
nyakam ívére emelt
csókjaid.

Richard Bach : Nem tudom...



Nem tudom, merre vagy, de valahol már élsz a világban, és egy napon te meg én megérintjük majd ezt a kaput, ezen a ponton, ahol most én. Aztán majd bemegyünk a kapun, betölt minket a jövőnk és a múltunk, és annyit fogunk jelenteni egymásnak, amennyit soha egyetlen ember sem a másiknak. Még nem találkozhatunk, nem tudom, miért. De egy nap minden kérdésünkre feleletet kapunk majd. Minden lépésem közelebb visz egy hídhoz, amelyen át kell mennünk, hogy találkozhassunk. Ugye, nem lesz nagyon sokára? Ugye nem?

Boda Magdolna: Egyszer így lenne jó


Jó lenne egyszer olyan természetességgel
Ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
Égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába,
A kávé illata jó reggelt kívánjon.
S hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
És a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk,
Hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát..
Vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
Nem elvárva a mező zöldjét, a virágok színét, illatát,
A szirmok bársonyát. Csak állni a szépség előtt,
Egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új
Értelmet adni a fogalmaknak és kötni új barátságot a világgal és magunkkal!
Nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint
és eldobni minden nem a kupacunkba valót.
Úgy tenni, mint egy kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem
vízre ereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.

Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül ébredni,
Hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla,
Hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
Bújjunk az éjszaka csendjébe..
Végre kinyújtózva önmagunkban.

Hiányodba gömbölyödve



...soha magány nem tépte így vérző szívem,
soha ennyire nem égett belém egy szerető mosoly képe,
vágyakozásom törött üvegcserepein járok
a foszló naplemente képével fájdalmas üzenetet váltok,
lecsorgó könnyem fátyolán át
hiányodba gömbölyödve a holnapba átsegítő
idő tétova, könyörtelen ólommozgását figyelem...
...és csak az őrjítő kattogás marad,
emléke érintésed gyönyört fakasztó
puha álomképének,
körvonalad tökéletes ívelésén merengek
miközben igéző vágyad ízét
sóvárgó ajkaim között érzem,
csak lennék törött szárnyú
mégis szárnyaló pillangó
hogy lágy ujjaid hegyén megpihenjek
még gyógyulok és
új életre kapok...éledezve figyellek...
miként éjjel lopva gyönyörűségedbe feledkezem,
látatlanul a függöny ráncain át
vigyázlak, ha nem lehetek Veled...
kényeztető fürdőd párájában
leszek a tükrön kirajzolódó pár szavas üzenet,
amit a balzsamos illatú éjből
feléd nyúló hold keze vés tündéri arcod
visszaverődésébe...

Moha

2010. november 18., csütörtök

Juhász Gyula Lehet, hogy soha ki nem ejtem,



Lehet, hogy soha ki nem ejtem,
Mit bolond fájón sejt a lelkem,
Mint gyémántot a szürke tokban,
Hordom-e Kincset mély titokban.
Szent e titok s e némaság szent.
A sírban mondok rá áment.
De szemeimben ott lobogsz majd,
S te adsz ajkamra hosszú sóhajt,
A vérem lángra Tőled lobban,
S virágot nyitsz haló poromban.
Magányos és fekete rózsát
És nélküled nem lesz mennyország

Gyurkovics Tibor:Száj



Már nem tudom, hogy miért szeretlek
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.

Arany-Tóth Katalin : Itt élsz bennem




Még hallom hangod selymes bársonyát,
ahogy kimondod nevem, szerelmesen
és gyönyörködsz, ahogy az ablakon át
beszűrődő holdvilág sejtelmesen
simogatja testem árnyalt zegzugát.

Még érzem édes vágyam hevében
ölelésed bénító mozdulatát,
ahogy átkarol két karod az estben,
mint a fűre kapaszkodó folyondár
az öreg szülőház melletti kertben.

Még őrzöm kezeid mozdulatát,
behunyt szemmel is látlak. Itt élsz bennem.
Álmok sem űzték el a bódulatát
csókjaidnak. Hangok harsognak fennen.
Csak az est szállt le csendben már odaát…

Még érzem, hogy mosolyod szelíden
lebontja arcomnak rőt bánat-fátylát
és csendes boldogság árad szívemben.
Összefonódott ujjainkat látják
a csillagok, s ragyognak ránk fényesen

MÉG NEM ELÉG!



Nem elég megborzongni,
de lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
de mindig égni kell!
És nem elég csak égni;
fagyot is bírjon el,
ki acél akar lenni,
suhogni élivel.
Nem elég álmodozni.
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell!
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el;
jövőnket- tudni kell!
Nem elég a jóra vágyni;
a jót akarni kell!
A jó szándék kevés!
Több kell: - az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell: - az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély,
keresni, hogy miért élj,
SZERESS! SZENVEDJ! REMÉLJ!

( Váci Mihály )

Ha igazán szeretek egy embert, akkor minden embert szeretek,



A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony; a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személyviszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos "tárgyához", hanem a világ egészéhez.
Ha egy személy csak egy másik személyt szeret és összes többi embertársával szemben közömbös, a szeretete nem szeretet, hanem szimbiotikus ragaszkodás vagy megnagyobbított önzés. A legtöbb ember mégis azt hiszi, hogy a szeretet a tárgyon múlik és nem a képességen. Sőt éppenséggel azt hiszik, hogy az bizonyítja a szeretetük intenzitását, ha senki mást nem szeretnek a "szeretett" személyen kívül. (...) Aki nem érti, hogy a szeretet aktivitás, a lélek ereje, az azt hiszi, hogy semmi másra nincs szükség, csak meg kell találni a megfelelő tárgyat - és aztán megy minden magától. Ez a magatartás olyan, mintha valaki, aki festeni akar, kötné az ebet a karóhoz, hogy nem kell megtanulnia a mesterséget, elég, ha megkeresi a megfelelő tárgyat, és mihelyt megtalálta, gyönyörű képet fog festeni.
Ha igazán szeretek egy embert, akkor minden embert szeretek, szeretem a világot, szeretem az életet. Ha azt tudom mondani valakinek, hogy "szeretlek", tudnom kell azt is mondani: "Szeretek benned mindenkit, szeretem rajtad keresztül a világot, szeretem benned önmagamat is".
Abból azonban, hogy a szeretet beállítottság, amely mindenkire vonatkozik és nemcsak egyvalakire, nem következik az, hogy a szeretet típusai között nincsenek olyan különbségek, amelyek a szeretet tárgyának fajtájától függenek.

/Erich Fromm/

2010. november 16., kedd

Ezüstbe öltözött

Álmodom egy régi álmot
szívemben őrzöm drága kincsként
a langyos éjben sóhajom száll
mennék, repülnék újra feléd.

Látom felettem a holdfény mosolyát
a nyári éjszaka ezüstbe öltözött
csillagmécsesek körbe ragyogják
a fű, a bokrok, a virágok fölött…

Némán jött e csendes álom
végtelen nyarak hangulata lebben
mint a madarak suhogva, halkan:
csend van, fülledt, tompa csend.

Szomorúfűz


Elhelyezem lábaidnál az emlékezés virágait:


Megöltél magadban… síremlékem lettél…
Elhelyezem lábaidnál az emlékezés virágait:
az elhunyt harsány, hozzád kiáltó örömdalait,
számos, vágyát lüktető rímes álmodását,
csend-könnyel csorgó végtelen bánatát.
Verseivel szinte őt magát…
Érted, neked, hozzád, veled sírt,
és most nézd ezt a sírt, elhervad dísze
néhány nap alatt.
Felkereslek néha még elsiratni őt.
Talán emlékére terem még néhány sor
tőled és tőlem, hisz nemrég még szerettük…
Nem, már nem volt gyanútlan, félt.
De azt mondta, nem baj,
legalább egy kicsit benned élt,
egy kicsit nem volt hazátlan árva,
sorsa peremén jó szóra várva
nem toporgott porban.
És halt, hosszú, fájdalmas halált,
elfojtott sikolyát szívembe karmolta.
Megígértem neki, hogy büszkén viselem,
de látod, mégis könnyezem,
pedig megesketett, hogy főleg
előtted tartom majd magam, és
nem haragszom rád, nem kérek számon
rajtad semmit, s nem kezdek veled háborút…
Tudta, hogy már magának fonja a koszorút.
Itt lóg befejezetlen, így marad.
Vidd magaddal ez is. Téged illet.
Rám bánatát hagyta, s porhüvelyét,
ez legyen csak tovább is tiéd.
Tudod, nem szerette a hosszú
szertartásokat, de egy percet
várj kérlek, hadd álljak még itt
előtted csendben egy kicsit…
Jó, most rázzunk utoljára kezet.
Nem, én maradok,
te menj haza nyugodtan.
Isten veled.

Horváthné Nagy Ilona

Palackba zárt álmok



Fényeinket néha a
sötétség ingája takarja;
éveink üveges kérge alatt
törékeny álmaink szunnyadnak.
Ébren töltött éjjeleken
reszkető ujjakkal zártuk palackba.
Majd mindennap ablakot tártunk,
remélve - régi álom is
új fényt fakaszthat.
De mikor már csak szilánkok
vágódnak a falakba,
utolsó álmunkat szorítva
- vele halunk, búcsút intve
a napfény nélküli égboltnak.

Marien 

És ott…



És ott álltunk Te meg én
A világ távoli peremén,
Kezedbe kezem simult,
Alattunk a föld oda indult,
Hol szárnyakká ölel az ég,
Az elringatott messzeség
Oly határtalan békességében.
És ott láttuk Te meg én,
Hogy a nap ugyanaz a fény,
Mely szívünkben úszik,
Szüntelen belekúszik
A hitt remény ékeként,
A szeretet véreként
Úgy dobog, halhatatlanul.

Válóczy Szilvia

Az is lehet, hogy ajándék egyedül maradni...




Az is lehet, hogy ajándék egyedül maradni, annyira egyedül, hogy nem hallani meg a hangot, a hozzám szóló hangot, nem látni meg, hogy van mellettem valaki, nem látni a külvilágból semmit. Nem érezni, hogy szeretnek, azt se, hogy szeretek. Azt se érezni, hogy vagyok, pedig tudni azt, hogy létezem. Annyira egyedül lenni, annyira sötétben lenni, hogy az egyedül már kibírhatatlan legyen. Annyira csendben, hogy az már őrjítő csend legyen, úgy fájjon, hogy magányomban magamra szoruljak, hogy magamhoz meneküljek, mint kinek nincs más kapaszkodója, mint aki csak önmagában kapaszkodhat, nem a kézbe, nem a testbe, hanem a saját belső világba. Hogy az egyedüllét annyira vak legyen, hogy a szemen lévő hályog eltakarja a külső, a bohóc, a boldogságot hazudó, félelmében harsogó külvilágot, hogy legyen bármennyire csillogó, el ne vakítson, hogy az ember észrevegye mennyire árva, hogy fájdalmában, lemarja önmagáról a burkot, hogy meglássa magában a csupasz világot. A valódi világot.

.kaktusz

2010. november 13., szombat

A te világod


Szobámban illatos füstfelhő száll
az ablakban csillagfény kukucskál

a te világod életem kísérő fénye
utamat finoman ölelő ösvénye

szerető szívemmel simogatlak
lelkem leplével betakarlak.

Szomorúfűz

Lánggal égettelek szívembe



Mint hegesztő a kemény fémbe,
úgy égettelek a szívembe.
Mint a hegyvonulatok,
melyek körül ölelik a völgyet.
Mint pillangó járta rét, mely
százszínű virágpalástot ölt.
Mint félig kiszáradt fa,
mely virágzásnak indul,
oly erővel ittalak magamba.

Mint szivárvány színei,
úgy csillog tekinteted a világra.
Mint homokban rohanó apró gyík,
úgy illan el az élet nemsokára.
Kell nekem ez, hogy életem virágba
boruljon, mint orgonabokor május éjjelén.
Az elmúlás, a tél, mind álom maradjon
lelkem rózsafájának virágzása idején.
Mert lánggal égettelek szívembe.

Lyza

Vágytam magamba szippantani nőiességed illatát,



Ami kevéske az éjszakából maradt nekem, elég volt arra, hogy vágyakozásom utánad szinte kibírhatatlan legyen...borzongott a sóvárgástól testem-lelkem, csak egy perccel, sőt egy pillanat töredékével beértem volna, mint az éhező koldus egy falat kenyérrel, ha érezhettem volna rózsaszirom ujjaid bűvölő tapintását és érzéki simogatását bőrömön; csak egy lágy mosolyt láthattam volna finoman ívelt ajkadon, és pilleszárnyú apró csókkal magaméra rajzoltam volna vonalát. Vágytam magamba szippantani nőiességed illatát, márványszobor-szépségű arcodat keretező hajad puhán lágy omlását pőre bőrömön érezni; az éjszaka foszlányaira esem szét gondolatban a hozzám feszesen simuló hullámzásod alatt, és minden pillanattal erősebben feszít a vágy, hajszolva űz karjaid felé...és majd ott is alszom el...

Moha

Egy dolog van a világon, mely mindennél nagyobb,




Egy dolog van a világon, mely mindennél nagyobb,
Az érzés ami láthatatlan, mégis
fényként ragyog,
Egy kötelék mi összeköt, és kibékít egy életre,
És ha igaz amit
érzel, az összetart majd évekre.
Ha kinézel a rétre, meglátod a csodát,
Elméd
üstjének, a legédesebb borát,
Miből ha iszol, jókedv siklik majd rajtad,
A
boldogságtól leszel részeg, mert ezt te akartad.
Nézz végig a világon, de csak a jót
figyeld,
Segíts másokon, és a többi embert tiszteld,
Rájössz hogy köztünk jár,
minden hol velünk van,
Szerelemben, boldogságba, örömben és mosolyban.
Hisz
léteznek csodák, amik újabb csodákat szülnek,
Érzelmek, mik egymásból újra, és újra
feltörnek,
Barátság, ami pótolhatatlan egy életre,
Hisz barát nélkül, egy ember sem
élhetne...

Tudod, szeretem a csendet




Tudod, szeretem a csendet, mert olyankor nem érzem, hogy egy másik kép része lennék, csak épp a szél fújt erre valahonnan, azért nem illeszthető be a mozaik darabka, az a darabka, amelyik én vagyok, a képbe, amelyikbe próbálok illeni, szeretem a csöndet, de itt belül nincs csönd, mesélek Neked, sokat mesélek, de tudod rossz lehet annak az életnek a mérlege, ahol csak egyvalakihez képes az ember szólni, valamit elronthattam, nem régen arról olvastam , hogy a világon a legszebb az emberi mosoly, hogy nincs a földön oly szép virág, olyan tiszta vizű tenger, olyan virágzó tarka mező, ami a mosollyal, az ember mosolyával vetélkedhetne, de hol van az az átszellemült mosoly, amilyen a gyermeki, én azt sokáig, máshol nem éreztem, én se sokszor mosolyogtam úgy, mint a gyermekre, csak akkor, ha ránéztem, mosolygó tiszta két szemére, igen, a világnak is úgy kellene mosolyognia, de olyan nehéz, ahhoz nagy, nagy szeretet kell, egyszer, tudod, akkor, akkor éreztem, hogy azért a mosolyért a világ végére is elmennék, de azután, még egyszer nem sikerült, valami elrontotta.

.kaktusz

2010. november 9., kedd

Sugárnyalábba zárt emlékek



ködpára fátyol
hullt a tájra
de alatta még
dőzsöl a mosoly
sok
fény-fürösztött álom
a kárminpiros bogyókon
ragyog
nem soká´
jönnek majd a
fellázadt szelek
-a riadt felhők
összevisszasága
vad táncokba kezd
és a sápadt est
örvénylő mélyből
az elmúlás fájdalma
csörgedez
kétségbeejtő lesz a csend
a Tél szelleme közeleg
----
a sors
elrejtett
-sugárnyalábba-
néhány szép emléket
hogy a múló
és az öröklét közé zárt
életnek
új nyara legyen

new year


azt hiszem, néha még sírok is.



folyton úgy vagyok,
hogy hiába rejtem
nyikorgó csontjaim közé
lázálmokból font
bársony arcod,
rendre a napok
mindig fejemre ütnek
huszonötöt −
és bennem tenger-emlékek
zuhognak újra:
sósak, szappanhabos múlt-csodák,
és csak hidegek,
és csak kékek.
úgy fáj!
ilyenkor mindig téged
gyászollak, szép,
eltűnt kedvesem.
azt hiszem, néha még sírok is.

Ősz



Nincs madárdal,
Sem napfény,
Nincs reggeli boldog pillanat.
Ez ősz, köd és rabszék,
Egy állomás, rövid alkonyat.
Nincs érintés,
Megnyugvás a jöttmentnek,
ez ősz, csípős dér, s a hideg,
mi felkúszott a szívemen.
Vacogva járom kitépett
fákon által rombolt utamat,
kihűlt a nyár,
kár hogy elmúlt az öntudat.

tücsök

Ahogy magamba nézek...



...tükörképed, ha volnék
nem csupán önmagad
visszamosolygó álomarcú foszlányaként,
hanem titkodat mélyen őrző
elhagyatott padlás
suttogó árnyalakjaként
nyúlnék feléd,
s nem csupán gyöngyfényszerű
csillogásod tükröződne bennem,
hanem megmaradt tisztasága
ennek az örvénylően romlott,
mégis általad oly bűntelen életnek...
s nem volna oly égető hiányod,
mint ahogy a lángoló bozóttűz
pillanatok alatt
győzi le a napfény-szítta száraz virágot,
mert ahogy magamba nézek
megpillantlak Téged,
ívhajlatos vaskeretű testemben
mártóztatnálak meg,
a tükröződő álomszerű képeket,
eléd borítanám, miként vörös sziromszőnyeget,
és talpad csipkefinomságú léptei nyomán
elfelejtett ködlátomások öltenek
a jelenben testet...
régi fájdalmak lecsorgó viaszba kötnek,
gyertyalángjuk fényét táncba nem hívja többé
a sötéten gomolygó est, békére hajtják fejüket...
...pilláid rejtekéből lecsókolnám a könnyek
Apró kristálygömbjét,
és jósnőként olvasnék belőle
...a múltban, jelenben, jövőben...

Moha

2010. november 6., szombat

Még...




Még számon érzem ajkad melegét,
még bőrömet perzseli forró kezed.
Még nyelvemen élvezem a szád ízét.
Még itt vagy egészen, s én ott vagyok veled.

Még mindig látom szemed sugarát,
hangod fülemben még szerelmes ének.
Még a testemben itt fészkel a vágy...
sóvárgom, hogy ölelj, és ölelnélek.

Még gondolatban lázas csókot adsz,
s már odaadtam önmagam neked.
Még érezlek, vágylak, még velem maradsz.
Már elengednem - félek - nem lehet.

Harcos Katalin





Méltatlanul szeretünk minden egyes nap,



Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívás képességét.

Tisza Kata

Scheffer János Tedd a kezed



Tedd a kezed a kezemre,
Hagyd is ott már mindörökre,
Ujjaiddal ujjaimat,
Szorításod abba ne hagyd.

Hajtsd a fejed vállaimra,
Mintha mindig ott lett volna,
Ölelj át most mindörökre,
Maradjunk így összekötve.

Nézd a szemem, én is nézem,
Tekintetedet szemlélem,
Ajkaid az ajkaimmal,
Összeforrnak csókjainkkal.

Hagyd a lelkem, hadd szárnyaljon,
Lelkeddel a lelkem szálljon,
Zúgó szélben, szép reménnyel,
Repüljünk hát szerelmesen.

Kun Magdolna - Mi voltunk


Mi voltunk, kik egykor
azt ígértük, soha,
s mi vagyunk, kiknek útja
másfelé visz tova.
Mi ígértük, Te, meg én,
míg a halál el nem,
ma némán nézünk egymásra
üres tekintettel.
Mi voltunk, kik kéz a kézben
bámultuk az eget,
s mi vagyunk, kik elfordulva
új utakat keres.

Mit is mondhatnék neked


Mit is mondhatnék neked, amit még nem mondtam el? Tudom, hogy ismered minden rezdülésemet, tudod, hogy mire, hogyan reagálok, mitől sértődök, és mitől békülök. Tudod azt is, hogy nem kell egy lépést sem tenned, ha elmegyek, visszajövök. Szeretnék néha másnak látszani, szeretnék más bőrébe belebújni, hogy neked érdekes legyek, de hiába, előled nem rejtezkedhetek. Magadról nekem tudnál újat mondani? Nem azt, hogy tegnap hol jártál, hogy mikor mit tettél, hanem arról, aki vagy. Tudsz Te magadról annyit, amennyit én tudok? Akkor mesélhetnénk egymásnak sokat, ha egyszer kiderülne, a szavaidat a többiek értik jól, én vagyok az, aki tévedek, ha kiderülne, nem ismered a gondolatomat, a rezdüléseimet, hogy Te nem érzed, hogy mi ketten egymásból következünk. (Akkor meg minek.)

.kaktusz

2010. november 4., csütörtök

Pej Erika Várlak




Várlak a hajnal derengésében
Várlak az est sötétjében.
Várlak, mikor hajam tépi a szél.
Várlak, mikor a Nap útra kél.

Várlak nyáron, várlak télen,
Várlak fényben sötétségben,
Várlak ébren, várlak álmomban,
Várlak,örökkön örökké, magamban.
Várlak, míg ki nem huny szívemben a fény,
Várlak, míg a nappalt fel nem váltja az éj.



Egy idő után.....




Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget,
a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveled saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet,
nem mástól várd, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz; Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes.

És tanulsz, és tanulsz
Minden búcsúzással tanulsz.

(Veronica A. Shoffstall)

Kun Magdolna - Ülj mellém kedves



Ülj mellém kedves, súgd meg, hogy mi bánt?
Mondd el nekem miért sírnak a téli éjszakák?
Mitől válik kérgessé az egykor sima lélek,
S mitől lesznek torz tükrök a csillogó emlékek?

Ölelj át kedvesem, ne kérdezz most semmit!
Könnyeidből ne pazarolj sohasem rám ennyit!
Próbáljunk meg úgy élni, hogy ne fájjon a jelen,
Ha már múltunk árnyékai túl mély, sötét verem.

Ülj mellém kedvesem, s ne vádoljuk egymást!
Nézzük fenn a csillagokat, míg a szemünk ellát!
Mert azokban van megírva szerelmünk és sorsunk,
S oda fogunk jutni, ha egyszer szárnyat bontunk.

Álmainkban együtt vagyunk, minden gondolatban,
Nincs közöttünk távolság, szóban, versben, dalban.
Érezni tudlak szívem ritmusával zárt határok nélkül,
Mert az álomtól nem kell félni - csak az ébredéstől.

Tudod arra gondoltam,



Tudod arra gondoltam,
azt mondják,
rossz irányba tart az emberi világ,
a Föld melegszik, a szív keményedik,
az ember rosszul csinál valamit,
talán a baj a hitével van,
hogy kicsiny hitű az ember,
jobban hisz egy távoli istenségben,
mint a bennlévőben,
a szeretetnél, a szeretet erejénél,
a saját szeretetének az erejénél
jobban bízik az erőszakban,
a simogatásnál a pofonban,
(sokszor azt is szeretetből adja)
mert bizalmatlan,
talán, mert a szeretet „csak” benne van,
és mert benne van,
saját szeretetének az erejét becsüli le,
nem hisz benne,
míg a csodát meg nem látja,
nem látja meg, míg el nem hiszi,
míg helyette a segítséget mástól kéri,
ha az erőszakot célravezetőbbnek gondolja,
pedig az erőszak öl,
még ha csak atyai pofon képében is,
a szeretet pedig teremt,
ha az eredmény nem is rögtön születik,
talán tudja is ezt az ember,
de mégsem tud hinni benne,
hogy egyedül a szeretete
képes a csodára,
mert nem bízik a sajátjában,
azt gondolja, nem árt a besegítés,
hol pofonnal, hol félrevezetéssel,
nem hisz a szeretet megtartó erejében,
pedig Ő, csak ha benne bíznak,
akkor képes a csodára,
talán azért van,
hogy kevés a csoda a világban,
mert egyre több a pofon,
és egyre kevesebb az olyan szeretet,
amiben feltétel nélkül megbízik az ember.

2010. november 3., szerda

Márk Miklós - Kerti elégia




Látod, fűszálak között kaján
ősz kergeti a nyarat győztesen,
csak ülök egy álmos árnyékon;
szelíd boldogságom nem szégyellem.

Csendet daloló menekülő nap,
hallgatom, ahogyan nőnek a fák,
Éjjel egy fenyő nőtt a kertben:
gyantás törzsén éneklő gondolák.

Lombjain lepergő delelő forróság,
hűs álom simogat takarónk alatt,
Riadt hangyák mentik suttogó bokrok tövén,
mi jobb napokból göröngyök közt maradt.

S akkor megjöttél: mosolygó délután,
kerti illatokkal kopogtató szél,
kezem kezedben, életed életemben,
erősen tartalak, hosszú lesz a tél.


Eminescu Künt őszi szélben



Künt őszi szélben hull a lomb remegve,
S nehéz cseppek verődnek ablakodhoz
S te nyűtt levélkéket böngészve gondolsz
Egyetlen órán teljes életedre.

Sok édes semmit tékozolva hordoz
A múltad; ajtód nem nyílt, bárki verte,
De jobb is így a tűznél szenderedve
Mélázni, míg künt nyirkos szél sikoltoz.

Így nézek én is gondjaimra itt benn.
Szívemhez ó-mesék tündére járul -
Körül köd ül, gomolyog mind telibben.

Suhogás zizzen, omlik egy ruhárul.
Padlómra lenge lábak lépte libben,
S szememre két lágy, hűs kezecske zárul.

(Dsida Jenő)

M.W.J. Keuls: Magamban fekszem



Magamban fekszem, várom, hogy te jössz,
Tudva, hogy már nem jöhetsz soha;
Mily furcsa türelem. Mindent legyőz,
Lomha víz követ, gondolatok sora.

Morzsolom, várva, éjjelem, napom.
Vak bűntudat egy élten át;
Bár nem tudom, de mégsem firtatom:
Milyen erő rak ily türelmet ránk.

Ha forró szűk úton visz a menet
Vihar után, mit csúszós vágy hozott,
Ha vársz; mi célja, értelme lehet?

De míg cellában rab remény kopog
Alagút végén napvilág motoz
Meglelem majd a fényes, hűs helyest.

(Ford.: Tóth Z.László)