Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. június 30., szerda

Álmomban





Alszom, most álmodlak.
Úgy fonsz körül gondolattal,
mint borostyán a fát.
Viaszlevelekkel.
A szem semmit se lát
a zöldjén túl, amely a törzsre ül.
Érintsd meg párnám.
Vágyam így hevül lebegésként
az álom határán.
Várlak téged.
Hallgatom jössz-e hát hozzám.
Érezném pőreségedet.
A nedűd kívánom,
s hogy beborítsd minden ágamat
folyondárként.
Lázam örömét lélegzem,
hallom a fa vonyító kérgét,
s levedlett faháncsban vad magad.
Tüdőm nyarát kortyolja árnyékod alatt.
Így álmodom, itt vagy, maradj még.

...

Most álmodlak, úgy fonsz körül
Gondolattal, mint borostyán a fát.
Viaszlevelekkel,s a szem semmit se lát
A zöldjén túl, amely a törzsre ül.

Érintsd meg párnám, vágyam így hevül
Lebegésként az álmok határán.
Várlak téged. Hallgatom jössz-e már
Hozzám. Érezném pőreséged, a nedűd

Kívánom, s hogy beborítsd minden ágamat
Folyondárként. Lázam örömét
Lélegzem, hallom a fa vonyító kérgét,

S a levedlett faháncsban vad magad,
Tüdőm nyarát kortyolja árnyékod alatt.
Így álmodom, itt vagy, maradj még.


Börzsönyi Erika Látásodnak reggelén






Fájnak nekem mind a napok
amikor nem érinthetlek,
anyját keresi, hívja így
kétségbeesetten a gyermek.
Testem börtönébe zárva
akkor a vágy, hajnali felriadásom
töri ketté az éjszakát.

Látásodnak reggelén bizsergető jó
érzés költözött belém. Énekelt
szívemben a vágy, kergettem
tova az éjszakát. Minden lépésem
közelebb vitt feléd, valóra váltani a
bennem élő reményt.


B. Radó Lili: Esti dal






Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég megúntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehül,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng
és jól esik az esti csend.

Jó így mégegyszer szemlehúnyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára
s csend van. Elalszunk nemsokára.

B.Radó Lili

Megérintettél,








Megérintettél,
s én úgy éreztem, ezer éve már,
mióta ujjaidban játszik testemen
a simogatás.
Eltűnt a világ.
Csupán simító kezed volt az élet,
mely bőrömön éledt tiszavirággá
és elenyészett.
Fésülted hajam,
Tízfogú eleven fésű borzolt,
s én előre álmodtam a csodát,
ahogy szád csókol.
Eggyé öleltél.
A lét csupán elömlő vágy, forróság,
hogy lebegjen testem, meghazudtolva
a tömegvonzást.

Helen Bereg

2010. június 29., kedd

Hajnali séta






Lombkoronán hajnalt játszott a Nap,
Lábam kavicsösvényen lépdelt,
Nemrég emlékek útját követve
Elindult, meg-megállt szívem ütemére.
Lelkemben visszhangzott a múlt csendje,
Kezem érezte kezed melegét,
Képzeletemben lépted elkísért
A lombokon áttűnő napsütésben.
Harmat illata körénk fonódott,
Sétáltunk vágyunktól megigézve,
Szemünk elcsitult tükörképe
Egymásban kereste a messzeséget.
Hallgattam édes szerelmes szavad
Feloldódni az erdő halk neszében.
Jó volt élni s jó volt belehalni
Ölelő karod zsibbadt melegébe.
Képzeletben hányszor sétálok
Jól ismert ösvény útját követvén
S hányszor borzong sajgón szívembe
A soha, soha nem múló emlék.

Helen Bereg

Váci Mihály Mit elrontottam






Már nem segít az utazás sem.
Mindenütt Te jössz vélem szembe.
Jajonghatok körül a földön:
- mindenütt Te fúródsz szívembe.

Belém ivódtál - édes sírás!
Eső ivódik így a földbe.
Ha mag fogan bennem: - te táplálsz.
S ha gondolat: - Te vagy a zöldje.

Ahogy a sors íródik tenyérre,
- arcomra TE úgy rajzolódtál:
járok fényeddel világítva
a Föld körül - ahogy a Hold jár.

Nem szerelem ez már, - könyörgés:
- engedd, hogy magam visszaadjam,
hisz mindazt, mi lehettem volna,
- bár elrontottam - Tőled kaptam.

Zsigai Klára Vágyakat kavarsz fel!






Szivárvány fénye szűrődik pilláimhoz,
arcod sokféle varázsa,
álmodozok, elmerengek Rólad, Veled,
hallom lélegzeted, hullámzó,
háborgó tengert szívemben,
Vágyakat kavarsz fel!

Bánat könnyekkel szemedben,
gondtól megtörten reményt vesztve
felhők közé menekülve,
csokorba szedem
boldogság csillogó könnyeit
karodba bújok, megpihenni!

Súlytalanul szeretni, felfedezni együtt
tovatűnő ismeretlent mámor fényében
összefonódva testek rezdülését,
hullámzó árnyvonal tovakúszó vágy
pergő boldogság képe tovaszáll...
Vágyakat kavarsz fel bennem!


Gondolat-életem






Szánalmas
gondolat-életem
merre tart?
A nyugalom
mit az álom
felkavart.
Összekuszálódott
talány:
meddig kísér(t)
a hangtalan
magány?
Körülvesz
a zsongás:
életem mégis
végtelen
bolyongás.
Mióta álom-lét
vezet
valóság
helyett:
bolygónkon
nem találom
parányi helyem,
percnyi öleléseid
gyógyítják sebem.
Elveszve állok:
ember-rengeteg
árnyékában
(gondolataim
eltemetnek
a mában)

(Mióta álom-lét kísér,
a valóság nem kímél:
egyetlen érintésed
mindennél többet ér.)


Tudod arra gondoltam






Tudod arra gondoltam, mennyire fontos nekünk, embereknek, a szeretet. Talán nem is csak mi, hanem minden, és mindenki, aki él a világban arra vágyik, hogy szeresse valaki, hogy ő legyen valakinek a szemefénye, hogy valaki őszintén, szíve mélyéről mondja neki, szeretlek Téged. Erről szól az életünk, legyen valaki, aki minket szeret. Éhezünk, szomjazunk, megfagyunk, ha szeretet nem kapunk. Olyan a szeretet, (amit kapunk), mint a napsugár, mint egy gyönyörűséges vadvirág, vagy, mint a legfinomabb kínai selyem. Olyan, mint a Napnak a melegítő sugara, amit állandóan küldenie kell felénk ahhoz, hogy érezzük, létezik. Tudjuk, hogy van, de a melegséghez az kevés. Vagy, mint a liliom, amelyik akkor is létezik, ha nem látjuk, ha nem érezzük illatát, de mert távol van, mert sok-sok fal választ el tőle, nem érezzük, nem látjuk, mindig gyönyörű színét. Ha érezni akarnánk, azt, ami rajtunk kívül létezik, akkor éjt nappallá téve kéne sütnie a Napnak, a virágnak nem szabadna hervadnia. Talán, ha a Nap melegét, a virág szépségét, a selyem puhaságát, a szeretet csodáját magunkban hordhatnánk, akkor megőrizni tudnánk, akkor soha nem fáznánk, a szépben nem szűkölnénk, és a csodában is hinnénk. Soha nem kellene félnünk, egyszer vége lesz, hogy valaki elveheti tőlünk. Mert a mienk, magunkba hordozzuk, nem választ el tőle a távolság, az éjszaka, és a bizalmatlanság.

.kaktusz

2010. június 26., szombat

Erotikus éjszaka






Zárd kulcsra az ajtót! Ne kérdezz most semmit!
Tartózkodó mozdulatban állj, állj meg néhány percig.
S utána határozott lépésekkel gyere közelembe,
Szoríts olyan dühvel, mintha testem préda lenne.

Ne engedj, ha fájna is csak szoríts egyre jobban!
Sóhajtozó hangom már én magam sem halljam.
S ha felgyorsul a szívdobbanás lázadozón csókolj,
Mint kopár szigeten, mikor éhségnyomor tombol!

Ölelj felgerjedő vihar nyomán a földillatú széllel.
Mely szenvedélyért dühöng, ha közeleg az éjjel.
Szeress vulkántűzzel, mi lángcsóvát vet könnyen,
Vagy villám erejével, mely magas égben dörren.

Adj magadból mindent nekem az utolsó erődig,
Szálljon az a tüzes varázs a fényben bújt felhőkig,
Válj velem majd eggyé, csak egyetlen egy percre,
Hogy érezzem, nincs más ember, aki így szeretne.

Kun Mogdolna


Vadrózsa : Könnycsepp...





Némán nézek ki az ablakon,
míg egy könnycsepp legördül az arcomon.
Nézem-nézem a tájat, de szívemet elönti a bánat.
A táncoló fények fergetegében
egy párocska sétál kéz a kézben.
A fiú átöleli a lányt boldogan,
majd összeforrnak egy szerelmes csókban.
A szívem utoljára dobbant egy nagyot,
ezzel jelezve, hogy a lelkem távozott.
Távozott abban a pillanatban,
amikor a szívem megszakadt a nagy bánatban.
A fiú a lányt ismét kézen fogta,
majd eltűntek a távolba.
Sokáig néztem még a tájat,
de már nem éreztem többé fájdalmat.
Nem tudtam sírni, se nevetni
csak magamba roskadva lélegezni.
Lehunytam a két szemem és ezt suttogtam csendesen:
"Merre lehet a kedvesem..."


Mihai Eminescu: ÓH, MARADJ...





"Óh, maradj, maradj te nálam!
Oly nagyon szeretlek én!
Ki értené minden vágyad
Más, ha én nem érteném?

Lombjaim sötét árnyában
Herceg vagy te mindenképp,
Ki vizek mélyébe bámul,
S lelke a szemében ég.

Hangos hullámrebbenésben
S méteres fű hogyha leng -
Én tanítlak: halljad, titkon
Szarvascsorda közeleg.

Látlak, amint bűvöletben
Kél ajkadról halk beszéd
S vizek fénylő tükörébe
Meztelen lábad belép.

Majd erős holdfényen nézed
Felgyúlt tüzeit a tónak;
Éveid perceknek tűnnek
S édes percid századoknak."

Így beszélt hozzám az erdő
S lengő lombja biztatott;
Fittyet vetettem szavára
És nevetve hagytam ott.

Ha ma hozzá visszatérnék,
Mit sem értenék ebből...
Hol vagytok ti gyermekévek,
Erdőstől, mindenestől?

(1939/1950)

Finta Gerő fordítása


Banga Adrienn : Ma este...






Ma este várlak téged mindenemmel,
Bűnös vággyal, hamis reménnyel,
Remegő testemmel, s a lelkemmel...
Ma este várlak téged mindenemmel.

Ma este álmodom, mintha itt lennél,
Lehunyom a szemem, mintha érintenél.
Messze vagy, másé vagy, nem érdekel...
Ma este várlak téged mindenemmel.

Csend van, sötét van, - izzik minden.
Nem jössz, nem jöhetsz, - itt vagy bennem.
Máshol vagy, mással vagy, - ölelsz szenvedéllyel...
Ma este várlak téged mindenemmel.


Tudod, arra gondoltam,






Tudod, arra gondoltam, hogy az ember sokszor mondja, hogy örökké, pedig, ha igaz akarna maradni, csak annyit szabadna mondani, hogy most, akkor biztosan nem csalódna, a most biztos, az örökké lehet, az örökké nem több mint a most, elég, ha most szeretsz, elég, ha most szeretlek, a most a mindig, az örökké a talán, többet nem adhat az élet neked, s nekem, minthogy most szeretjük egymást, a pillanatban csak a pillanatról lehet tudni, csak azt lehet ismerni, amelyik itt van, a többi ismeretlen, az ismeretlen nevében nem nyilatkozhat az ember, nem tudhatja, a holnap mit adhat, mit vehet el. Új pillanatok új történések, akit ma nem ismersz, holnap megszerethetsz, eddig sima volt az út, mostantól göröngyökkel teli,elindulsz, félhomály van, mire megérkezel sötét, ami ma az örökké, holnapra lehet a múlt, de a most holnap is most marad, ami ma örökké, egyszer lehet soha, másképp látni ugyanazt, sűrű, nehéz ködben, másképpen vakító napfényben, minden örökkének vége lehet egyszer, egyetlen örökké, amiben ember még nem csalódott, s amiben sosem fog csalódni, hogy ez a szerelmetes élet öröktől való, és hogy örökké fog tartani, és mindig –most- fog maradni.

.kaktusz

2010. június 25., péntek

Gámentzy Eduárd - Tükör







Néha, ott a tükör előtt,
Úgy érzem minden rendben van.
Kicsit sápadtnak tűnök talán,
De majd összeszedem magam.

Mosolyt keresek, felragasztom.
Terüljön szét az arcomon.
Egyenes gerinc, nem könnyű ám!
De másképp nem folytathatom.

Nem adom meg magam, nem lehet!
Hős vagyok, mint a filmeken.
Csak a szemem, csak attól félek!
Oda ne nézzen senki sem!


Ihász Gábor : Amikor az álom






Mikor pille könnyű szárnyán az álom jön feléd,
mikor a mindennapok gondját úgy elfelejtenéd,
mikor közel jár az éjfél, de te mégsem alszol el,
gondolj rám, gondolj rám.

Mikor meleg a nyári napfény és lágyan átölel,
mikor a csillagok ezüst színét felhő nem takarja el,
mikor képzeletben újra egy régi úton jársz,
gondolj rám, gondolj rám.

Mikor a kedved elrontotta egy félreértett szó,
mikor némán ülsz a csendben, pedig beszélni volna jó,
mikor nem vígasztal senki, mert egyedül maradtál,
gondolj rám, gondolj rám.

Mikor összevesztél azzal, kit sohasem bántottál,
mikor tréfát űztek abból, amit komolyan akartál,
amikor elfáradt a szíved és minden oly sötét,
gondolj rám, gondolj rám.

Mikor a kedved elrontotta egy félreértett szó,
mikor némán ülsz a csendben, pedig beszélni volna jó,
mikor nem vígasztal senki, mert egyedül maradtál,
gondolj rám, gondolj rám.

Mikor nem vígasztal senki, mert egyedül maradtál,
gondolj rám, gondolj rám.
mikor nem vígasztal senki, mert egyedül maradtál,
gondolj rám, gondolj rám.


Zsigai Klára : Vágyakat kavarsz fel bennem!






Álmodozok, elmerengek Rólad,Veled,
Pilláim közé szivárvány fénye szűrődik,
Ébren alszom, mégis hallom lélegzeted,
Vágyakat kavarsz fel bennem,
Hullámzó háborgó tengert szívemben

Hol keserűség mi álmaimból feltőr ,
Pergő boldogság képe tovaszáll,
Arcod sokféle varázsát látom,
Szemed fénylő,bíztató ragyogását,
Tested hullámzó kéjtől égő árnyvonalát

Bánat könnyeivel látlak szemedben,
Gondtól megtörten görnyedni,
Reményed vesztve felhők közé menekülni,
Boldogság csillogó könnyeit csokorba szedve,
Boldog kacajban karodba bújva megpihenni


Hol keserűség mi álmaim mély poklából feltőr,
Pergő boldogság képe gyorsan tovaszáll,
Arcod sokféle varázsát közelről látom,
Szemed mámorban fénylő bíztató ragyogását,
Tested hullámzó kéjben kúszó árnyvonalát

Oly jó mámor fényében együtt úszni Veled,
Súlytalanul szeretni és szeretve lenni,
Rezgésed összefonódott testünket érezni,
Megkeresni,felfedezni együtt az ismeretlent.
Veled vagyok mindig álmaimban és mindörökre!


egymás kezét soha nem engedve






Két ember szereti egymást, két ember keresi egymást. Az egyik éjszaka jön, hogy gyönyörűvé fesse a hajnalt kedvese ablaka előtt, a másik nappal, hogy megágyazzon az éjszakának, hogy szerelme az álomban megnyugvást találjon. Lábujjhegyen jár a két ember, mert egymásra találni nem mer. Két külön bolygón, összetapadva élik életüket, egymást vonzva és taszítva, elégve és megfagyva, kínban és gyönyörben, egymás kezét soha nem engedve, egymás kezét soha meg nem fogva, kiábrándulva és reménnyel telve, százszor meghalva, ezerszer újjászületve.

.kaktusz


2010. június 23., szerda

Földre hullva






Valamikor még hitt,
ő is hitt a csodákban,
hitt a szeretet elsöprő hatalmában,
hitte, hogy csak jó,
csak szép vár rá idelent,
s lesz, akiért érdemes
feláldoznia mindent.
Hallhatatlanságát adta
az egyetlen szerelemért,
hófehér szárnyait
a fájdalmas jövőért,
remélte őrizheti álmait örökre,
egy kegyetlen világban is
Angyal lehet belőle.
Jóságát nem értették,
szívét-lelkét meggyötörték,
átgázoltak életén,
mit nem tudott védeni,
megtaposták két kezét,
s nem tudott már kapaszkodni…
Nem tudott megmaradni
a világ peremén,
aláhullt a pokolba,
s hevert a fájdalom kövén,
hol megértette mit tett,
mit tettek vele,
miért kellett álmaiért,
életével fizetnie!
Szárnyakat kapott a harag,
a düh szülte gyilkos gyűlölet,
Angyalból Démonná vált,
mit nem győz le semmi szeretet.
Kegyetlen lénye tűzben ég,
fekete parázs izzik szívében,
bosszúért kiált gyászos hangja,
mit a hold hall meg csak az éjben.
Néha feltekint még a csillagokra,
néha könnycsepp gördül gránit arcáról,
néha vágyik még vissza, a magasba,
néha zokog még, zokog a magánytól.

Ábel Andrea

Valaha szerettelek






Valaha szerettelek.
Mindig olyannak láttalak,
akár egy szerzetest:
csuhád csupa folt,
szandálod is szakadt.
Szerettelek,
meg akartalak váltani,
és úgy hittem, királlyá tehetne
kezem egyetlen gyengéd érintése.

Alda Merini

Távolodóban






elindul
egy vékonyka sírás
befelé csörgedezik
egy virágcsokor imbolyog a kézben
egy fehér porcelán szárny remeg
az agyvelőbe hasít
hallok szárnycsattogást
szárnysuhogást
hogy ne feledjem
hogy soha el ne feledjem
a forró suttogást
a nyílvessző-ívelést
százszor megtörténve is
az egyszervoltat
hogy minden éjjel ízlelhessem
tőled elszakítva is
a páros játék bódulatát
a földrengés kegyelmét
az édes halál közelségét
a bőröd selymét és nyirkát
az öled bársonyát
a mézet a keserű bürköt a vért
mert nem volt elég
csontjaim parázslanak
csontjaim sajogva
sóvárogva emlékeznek
az esetlen mozdulatokra
a vonzódásra a riadalomra
lassú kortyokban nyelném
újra és újra drága lényed
mámorító közelséged
soha meg nem unnám
veled a létezés szégyenét
elviselni megtanulnám
de fogytán már időnk
otthonunk és vesztőhelyünk
ez a sivár kietlen terep
ne sírj te gyönyörűséges
ne fordítsd el a fejed
öleljük inkább át egymást
vacogva hideglelősen
ameddig csak lehet

Parancs János


Nem értettük






Volt idő amikor megfeledkeztünk az éjszakákról
nappalok közé zsúfoltuk a maradék valóságot
és nem értettük, miért a sok csillagtalan éj?

Aztán kétrét hajtott önérzetünkkel csomagoltuk a csókokat
porosan adtuk tovább vagy toltuk fiók mélyére a bókokat
és nem értettük, mikor hűlt ki az a sok perzselő csók?

Viharokba szerkesztettük megfakult simogatásaink
megrepedt bögrékbe képzeltük zacc közé a vágyaink
és nem értettük, mikor lett érdes az édes simogatás?

Itt ülsz, tenyeremben a ránc rég volt bujaság árka
hozzád bújnék, ölelnélek, hátha…
de közönyöd egyre mélyül, mint valami tengeri árok.

Brada Ági

Ha megtalálja...






Tudod, az jutott eszembe,
hogy az ember
egész élete haldoklás.
Haldoklás attól a perctől,
amikor először rosszul lépett,
amikor lelépett a saját útjáról,
azóta egyfolytában csak fuldoklik.
De mert nem tudja, azt hiszi él.
Azt hiszi, hogy ez az élet.
Ha pillanatra levegőt kap,
hiszi, itt a boldogság.
És nincs ki megváltsa,
míg az ember a kereszten van,
hiába a másik kereszthalála.
Nincs feltámadás, amíg rossz az út.
Addig csak sok kicsi halál van.
Az ember csak magát tudja megváltani,
ha megtalálja.
Magát.
Az az út.
A saját út.
Csak akkor van valódi feltámadás.

.kaktusz

2010. június 21., hétfő

Nappali vágy






már mozdul bennem a vágy
már magával ránt
az őrült örvény
ahogy lassan beleveszik
az éj a hajnal fátyolába
eltűnik a kéjes álom
és nappali csókokat
kíván a száj
fénylő érintéseket
a derék
szorító kezeket a hát
...ölelj át!

Koma

Tökéletes szívvel






Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte, és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ífjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

Egyszercsak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:
- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...
Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ífjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.
Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszodtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótólták, csak a fájó seb látszott.
- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? - suttogták az elképedt emberek.
A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:
- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet - ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel - csak könny és fájdalom.
- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.
Látod... minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet miliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.

Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyilt sebek, az üregek... hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége? - fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal, könnyezö arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra. Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség.


Szeretni akartalak...







Nem akartam mást,csak szeretni Téged,
Odabújni Hozzád,mint naphoz a fénye.
Őrizni álmaid, vigasztalni ha félsz,
Szeretni annyira,amennyit elbírsz.


Nem akartam többet,mint érezni a lelked,
Magamhoz ölelni a láztól forrón izzó tested.
Feledni mind,amivel a világ bántott,
Szeretni akartalak Téged, s a világod.

by Doke

Tudod, arra gondoltam,






Tudod, arra gondoltam,
hogy az ember olyan, mint a virág,
az ember is, a virág is fényre nyílik,
s a sötétben becsukódik,
de nekünk több a lehetőségünk,
mert a bennünk lévő fényt,
és a bennük lévő sötétet
nem csak a nappal,
és az éjszaka váltakozása okozza,
bennünket a szépség,
és a csúnyaság is irányít,
a szépség hozza életünkbe a fényt,
a csúnyaság a sötét éjszakát,
mintha egy kapcsolóval kapcsolgatnák,
egyik pillanatban elborít a ragyogás,
másik pillanatban a sötét telepszik ránk ,
a fényben megfürödni csodás,
sötétben lenni rémisztő, sivár,
ki tudja miért,
az ember mégis a sötétet keresi,
ahelyett, hogy azzal töltené az életét,
hogy mint egy kutató,
mint egy szépségkutató,
megkeresné a világon az összes szépet ,
de az ember nem keres,
megelégszik a kevéssel,
az örökséggel,
csak az egyértelmű szépet ünnepeli,
ahelyett, hogy megtalálná a rejtettet,
a csúnyának hittben is a szépet,
a póknak a szépségét,
a csúszómászóknak a szépségét,
a rosszban lévő rejtett szépséget,
ha nem fordulna el iszonyodva,
ha kedvét vesztve nem vonulna sötétbe,
ha a szépet kereső,
a szépet látni akaró szemével figyelne,
akkor talán megpillanthatná mindenben
a teremtmény földöntúli ragyogását,
a létezés csodáját,
ha egyszer mind szem előtt lenne,
akkor szép lenne az egész világ,
akkor nem maradna semmi sem,
ami beárnyékolná az életet.


2010. június 19., szombat

Himnusz a Szépséghez






Mennyeknek méhe szült, vagy bús gyehenna téged,
Óh, szépség? A szemed egyként tud ontani
Égi s pokoli fényt, jótéteményt és vétket,
S bízvást lehet a bor másának mondani.
Szemedben őrzöd a napnyugtát és a hajnalt,
Illatos vagy, minta a felhős estelek,
Csókod varázsital és amfora az ajkad,
Melytől gyáva a hős és bátor a gyerek.
Küldött fekete mély, vagy ég csillagtetői?
Szoknyád után a Sors kullog, mint hű kutyád;
Szeszélyes kezeid Jó és Rossz magvetői,
Mindent kormányozol s ajkad választ nem ád.
A holtakon tiporsz, Szépség, gúnyt gőggel űzve,
S nem megvetett díszed a Szív Borzalma sem;
A gyilkosság is ott táncol, csípődre fűzve,
Kedvenc ékszereid közt, szerelmesen.
Láng vagy s az elvakult lepkék feléd repesve
Elégnek reszketőn s mondják: Áldott a láng!
A hő szerelmesen édes párjukra esve
Sírjukat ölelik, bús haldoklók gyanánt.
Ég küld-e vagy pokol, mindegy, minek is kérdem?
Óh, Szépség, csodaszörny, rémítő, üde, szent!
Csak szemed, mosolyod, lábad tárja elébem
Az imádott, soha nem ismert Végtelent!
Légy Isten angyala, vagy a Sátán szirénje,
Mit bánom? Bársonyos tündér szemmel ha kelsz,
Úrnőm, egyetlenem, óh, illat, zene, fény te,
Enyhül a rút világ s könnyül a lomha perc!

Charles Baudelaire -ford: Tóth Árpád


Lennék






Lennék napsugár,
mely érinti arcod,

Lennék vízcsepp,
mely mossa alakod.

Lennék szellõ,
mely borzolja hajad,

Lennék méz,
mely édesíti ajkad.

S mi minden lehetnék még,
csak azért,
Hogy veled lehessek én

A hang





Te biztosan megérted ezt a különös hangulatot
amely ma éjjel kúszott agyamba és jelt adott
hangod ma éjjel olyan, mintha édes, puha krém volna
mint amikor anyám az ünnepi tortát mázzal bevonja
mintha közelebb ugyanakkor távolabb lennél tőlem
mintha elhallgatnál súlyos gondokat előlem...
úgy képzeld el
olyan, mint amikor a lapos kavics a vízbe csobban
körötte ezer gyűrűt látsz majd kisimul még jobban
ma éjjel olyan a hangod mintha puha, friss mohát simítanánk
hűvös, halvány finom-zöld és felszökik tőle a láz
a ma éjjel olyan, mint a régi bársonyruha fodra
a ruha pávakék, súlyos és cifra a sok gombja
a ma éjjel olyan, mint amikor tisztán érezzük
hogy miénkké kellett lennie a pillanatnak
amitől gondjaink percekre, órákra elszaladnak...

nem tudom ezt jobban most visszaadni és elmesélni
de Neked - azt hiszem - ezt nem is kell
hisz Te vagy az, aki mindezt szavak nélkül
tisztán, világosan és hajszálpontosan megérti.

Kovács Anikó


mindig ugyanaz






azt hiszem észrevétlenül
szűrtelek ki a napok
egyhangúságából, lassan
mint a finoman pergő
tealevelet szokás.
azóta megint szűkül a tér
és elfeledett ujjnyomatokat keresek
az asztalon hagyott képeken.

vajon ezentúl mindig így lesz?
ennyire önzőn és egyedül?

és ha minden döntésem kárhozat volt
ami mélyen a valóság mögött
arcodról arcomra vetítette
az idill torz kuszaságát,
akkor is megérte.

mert azon az egy napon
csak engem szerettél.

Csurai Zsófia

(el)szakadás






Az óra mutatója lassan megáll,
már nem hajlik vissza jelenből a múltba,
a szétszakadt idő ezer fojtó keze
az árva csend-esteket végleg köréd fonja.
Életed utolsó felvonása,
hitvány álom-szerepre készül,
egy közönség nélküli színpadon,
hol a rőt fényekben omladozó alkonyat
fanyar ízű csókját hagyja fáradt arcodon.

…s fáj a zuhanás,
hisz már nincs több mibe,
s kiért kapaszkodás,
és csak húz, taszít,
majd magával ránt az ásító szél,
és Isten felé susogja
festetlen, nyárillatú lombok közt,
súlytalanná zsibbadt hangod.
A pókhálóban reszkető emlékek
ráncos rojtszálai megfeszítik
az élethez visszavezető hidat,
de csak fáradt porszemek táncát látod
peregni lábad alatt,
s te tovább vonszolod magadban,
torz testűvé nőtt fájdalmad.

Két hang közt a sercegő szóban
az utolsó szíven ütő sikolyban,
tán még meghallod a hídon állva
az érted küzdő arctalanná vedlett múltat,
de túlélve őket, s minden gondolatukat,
beleveted magad a mélybe,
hol a világra zuhanó árnyékod rajzait,
a könnyeket síró hajnali harmat
végleg elmossa ...

s már nincs visszaút a hídról,
a pókháló finom metszéssel kettészakad,
s te ott maradsz valahol a túlparton,
mint egy ki nem mondott,
mint egy soha meg nem született,
árvára zsugorodott gondolat…

Fény Anna


2010. június 17., csütörtök

Victor Hugo: Mivel ajkamhoz ért






Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam és nem egyszer drága lelked
lehelletét, e mélyhomályú illatot,

mivel titokzatos szíved nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,

mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmú rózsa,
amelyet életem árja elringatott,

Azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:
- Vágtass, ha jól esik! Az én időm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!

Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
Vad szárnycsapásaid. Miden hamud kevés:
Lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem győz a feledés!

Tündérfok






Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.

Az életednek van egy titkos csúcsa
Köröskörül őserdő, ősbozót -
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be -
Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.

Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örök életet!
S botlasz újra sok rögös, buta úton. -

De mindegy.
Egyszer fenn voltál a csúcson.

/Reményik Sándor/

Tévedés...








"A fájdalom nem azért van, hogy szomorúvá tegyen, ne feledd.
Ez az a pont, ahol az emberek mindig eltévednek...
A fájdalom csak azért van, hogy éberebbé tegyen - mert az emberek csak akkor válnak éberré, amikor a nyílhegy mélyen a szívükbe hasít, és megsebzi őket.
Egyébként nem ébrednek fel.
Amikor az élet könnyű, kényelmes és zökkenőmentes, akkor kit érdekel?
Akkor ki törődik az éberséggel?
Amikor a barátod meghal, az egy lehetőség.
Amikor a szerelmed elhagy... azok a sötét éjszakák, amikor olyan magányos vagy... annyira szeretted őt, mindenedet kockára tetted érte, és most hirtelen nincs többé veled.
Magányosságod sírásában... ott a lehetőség; ha jól használod, tudatossá tesz.
A nyíl hegye fájdalmasan éget - használd fel.
A fájdalom nem azért van, hogy nyomorulttá tegyen, hanem azért, hogy tudatosabbá válj!
És ha tudatossá váltál, minden szenvedés eltűnik."

Osho

LUCIAN BLAGA: A NAGY ELMÚLÁSBAN






Zeniten áll most fenn a déli nap.
Vizekben tükröződik lenn az ég.
Okos szemű barmok haladnak el,
s tócsákban bátran nézik képüket.
Egész mesevilág fölé
boltozódik mélyen a lomb.

Nem kíván semmi mássá lenni, mint ami.
Csak vérem kiált az erdőkön át
a messze-messze tűnt gyermekkorért,
öreg hímszarvas
kiálthat így elhullt párja után.

Lehet, hogy szikla zúzta szét.
Lehet, hogy föld süllyesztette el.
Hiába várok róla hírt,
csak barlangok echóznak,
s mélybe vágyó patak zuhog.

Nem kap választ a vér,
ó, ha csend volna, mily jól hallanám,
szarvaspárom hogy lép halálon át.

Tétován haladok tovább,
s mint a gyilkos, ki áldozata száját
betömi ronggyal,
öklömmel minden forrást eltömök,
hogy örökre hallgassanak,
hallgassanak.

Áprily Lajos fordítása


(Sz. 11895, Lámkerék, Gyulafehérvár mellett - megh. 1961, Kolozsvár) Papi család sarja, Szászsebesen, Brassóban tanul. 1910-ben, 15 éves korában debütál. Szebenben, majd Bécsben filozófiát végez. Hamar az élvonalba kerül, drámái is figyelemre méltóak. Filozófiai iskolát teremt Romániában. 1945 után eltiltják a közléstől, kiteszik a kolozsvári egyetemről. Kédsőbb rehabilitálják. magyarul olvasható: Mágikus virradat (1965, Európa), Az évek krónikája és éneke (1968, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest), L. B. legszebb versei (1970, Albatrosz), L. Blaga versei (1979, Európa - Lyra Mundi).

2010. június 16., szerda

Tudod arra gondoltam






Tudod arra gondoltam, hogy az imádkozó ember nem feltétlenül imádó ember, és nem mindig alázatos az alázatoskodó, az igazi ima, az igazi alázat nem egy elhatározás, hanem maga a megtérés, amikor az ember önkéntelen borul le, mint valami csoda előtt, meglátva a valódi nagyságot, amikor rádöbben a világ mérhetetlen csodájára teremtővel, vagy anélkül, amikor nem tud betelni a létezéssel, hogy ő, az apró pici semmire se jó ember, ilyen nagy alkotásnak lehet a részese, talán, ha ezt észreveszi, az alázat akkor járja át, a hódolat, az imádat, a hála, akkortól minden pillanat, és minden fűszál, és minden fa csodálatos ajándék az érdemtelennek, mint a rossz gyerek, aki azért tudja magáról, hogy neki semmi sem jár, semmit se érdemel ki, akit a szerető szülei mégis ajándékokkal halmoznak, a szerető alázat az életet teszi szerethetővé, amire a szeretet nélküli alázkodás, csak szánalmas kísérlet.

.kaktusz