Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2010. május 31., hétfő

Kérlek






Hajnal. Könnybe lábad a monitor. A szék támlája megsajdul a hátamon. Az egér elgémberedett az ujjaim között. A padló zsibbad a lábam alatt. A poharam üresen ásít. Álmos ő is. Jóbarátom; Mr. Jim Beam szomjas. Megértem, hisz csak pár korty lötyög a gyomrában. Mea Culpa.
A kongó csönd ráripakodik az éj halk neszeire. A cybertér összezsugorodott, érdektelenné vált, nem köt le a milliárdnyi információ. Kiszabadultam a háló fogságából. Elengedett.
Tagjaim úgy döntöttek; megmozgatnak. Kimegyek az udvarra. Kutyám, mintha várt volna, azonnal mellettem terem. Hűvös orrát tenyerembe fúrja. Nem lehet nem megsimogatni. Hálafarkcsóválás. Leülök a lépcsőre. Sába feje ölemben, meleg hűbarna szemeiben visszatükröződik a hold. A kapu előtt álló lámpaoszlop duzzogva sápadozik.
Babusgató fültővakargatás. Elégedett morgás a válasz. Nem merek arra gondolni; dorombol, sértésnek venné. Bár bármit tennék is, nem tudnám meggyilkolni önzetlen, tiszta szeretetét.
Néha emberi tulajdonságokat keresek benne. Aztán elszégyellem magam. Amiért megalázom ezzel.Rosszallóan néz rám, mert cigarettára gyújtok.
A whisky ízű füst összekeveredik a számban a füstízű whisky emlékével. Mélyen beszívom. Aztán sóhajtva kifújom.
Enyhe őszi éj. Egy kíváncsi harmatcsepp egy fűszál csúcsán ringatózva bámul ránk. A csillagok egy repülőgép jelzőfényeinek útját igazgatják.
Kár, hogy nem ismerem ki magam az égi tárlatban. Vajon melyik a Taurus? És melyik az Aquarius? Messze vannak egymástól?
Messze! Sajnos nagyon messze!
Egy madár szárnya szétmetszi a levegőt. A távolban a város fényei egyre sűrűbben pislognak.
Elnyomom az alig félig szívott cigarettát. Sába egy navégreidejevoltmárprüszköléssel nyugtázza. Izmaim megfeszítenek, gerincem roppant egyet rajtam. Tarkóm megborzongatja a hűs nyugati szellőt. Belemerengek a homályba. Fülem távoli, felismerhetetlen eredetű zajoknak susog. Ajkaimmal megnedvesítem nyelvem hegyét. Újabb fuvallat. Felkapja gondolataimat. Röppennek.
Valahonnan ismerem ezt az érzést.
Le kellene feküdni. Álmodni. Téged.
Még egy slukk az éjszakából. Lehajolok Sábához, füleit markaimba ragadom, homlokához szorítom homlokom. Megértőn nyüszít. Tudja. Ő tudja.
Köszönőn arcon paskolom. Elkapja kezem. Félelmetes, hogy ezekkel az agyarakkal hogyan tud ilyen gyengéd lenni. Hihetetlen.
Bemegyek. Leültemkor a szék morcosan felnyikkan.
Semmi értelme, okosabb, ha ágyba bújok.
Kapcsolat bontása. Kilépés. Robesque kikapcs. Halódó zümmögés: monitor elszürkül. A ledszentjánosbogárfények kihunynak.
Az ágynemű hidege felszítja a lázt a testemben. A kispárna fejem alá gyűri magát. A paplan maga alá bújtat. Lehunyom szemem. Aztán kinyitom. Végül is oly mindegy. Aztán mégis újra lehunyom. Aludni volna jó.
Lassan vánszorognak a percek. Imbolyogva.
Megint egy átkozott végtelen éjszaka.
Megint csigalassúságú órákat kell várnom, hogy láthassam, amint betűid szavakká, szavaid mondatokká, mondataid érzésekké alakulnak a képernyőn. Megint lajhártempójú órákat kell végigkínlódnom, míg végre meghallhatom a hangod a telefonban.
Várok. Rád. Várok. Mert ez az életem értelme. Várok. Mert egész életemben rád vártam.
Álmodlak.

Robesque

Tünődés






Lágy hajnali hangok vágy-szava éled,
- csitulva rebben a benti magány -
Elfeledett álmok úsznak az égen,
Meg-meglebbennek a szélben a fák.

Éj-fénytöredéke lelkemhez lépve,
- egy ablakon túli furcsa világ -
Tűz-oltalom lángját híven követve,
Szó-szárnyaimmal az égre kiált.

Szilaj szikraesőként hull a földre,
- ikon-arcom óvja hazug tükör -
Elveszett immár a testnek reménye,
Mit rejtett egykor a kapzsi idő.

Hajdani gondolat árnya ha kínoz;
- sólyomként röppennek el tegnapok -
Homlokomon mit vak sors keze árkolt,
Csendesül végleg a bölcs nyugalom.

Varga Nóra


Az én csendem






Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem

Netelka


Remény





Mint célt vétett üzenet
Kereslek...

Mint hajnal mélyén felzavart gémek,
- időbe vájt, kifakult emlékek -
Ha félelmek sorfala közt,
Álmaimra vetkőzve kergetnek fényre,
Hosszúszárnyú rémek,
Lassú táncba kezd, meglel
A vérszínű reggel - felkarol, felkap -
Tán hamvaim fölé emel.

... néha másban, tükröződve
Néha rádtalálva.


Sz. 1976, Csikszereda. A helybeli Márton Áron líceum elvégzése után Brassóban főiskolázik, majd Kolozsváron pszichológiát végez. Csikszeredában művelődési intézményeknél szakirányító. Versei lapokban, folyóiratokban jelentek meg.

Weöress SándorMegtudtad, amit mindenki öröktől ismer,






Megtudtad, amit
mindenki öröktől ismer,
és elfeledted
amit senkise tud.
Annyi vagy immár,
mint a többi,
most mutasd meg,
mi telhet tőled.
Mert könnyű, könnyű
törpék között
óriásnak lenni,
de nehéz és jobb,
ha törpék között
derekabb törpe vagy
a többinél.


2010. május 30., vasárnap

ölelésedben felizzik testem







Lélekgyógyító
csókod és ölelésed
életre keltett

csillagom lettél
egemen ragyogsz, fényed
örök szerelmem

ölelésedben
felizzik testem, lelkem
csillagok hullanak.

Börzsönyi Erika


Formáltál engem örömödre






Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát meglátja rajtam;
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek
s kinek a tavasz új ruhája.

Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal!
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal.
Hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit kékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.

Ha jön a reggel minden fényben
harmatban hőben felidézzen,
ha nem lát értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.
Formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.

Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segitsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom érte sírok,
s ha látom majdnem holtra válok.
Tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvígasztaljam.

Hajnal Anna


Válóczy Szilvia A test éhségére






Ügető vad vágyad
Combjaim között úgy vágtat,
Oly erővel,
Hogy gejzírként tör fel
Gyengéd áramod,
S a percet sem számolod,
Mikor magasan repülsz,
Mikor karjaim közt aléltan szenderülsz.

Mihai Eminescu:MESSZE VAGYOK TŐLED






Messze vagyok tőled. Ülök a tűz mellett
S elgondolom mindazt, mit szenvednem kellett.
Nyolcvan éves aggnak képzelem magamat,
Vén vagyok, mint a tél... S te már rég halva vagy.
Apró-kicsi dolgok jutnak az eszembe,
Mintha látnám most it, úgy hatnak lelkemre.
Ujjaival dobol ablakomon a szél,
Oly élénken látom, amiket csak beszél;
Te mégy el előttem, könnyes szemeiddel,
Picike, jéghideg, fehér kezeiddel.
Érzem, hogy karoddal átölelsz engemet,
Szólni akarsz ... Érzem a leheletedet...
Keblemre ölellek, nem eresztelek el,
És csókoljuk egymást örök szerelemmel.
Maradj, maradj csak el tőlem emlékezet,
Hogy feledjem, ami számomra elveszett.
Feledjem, hogy tőlem elszakítád magad.
Magam vagyok, s öreg... Te már rég halva vagy.

(1895)

Szőcs Géza fordítása


2010. május 29., szombat

Még egyszer







Ha elvetődnék oda, hova régen
tán azóta se jártam, s az öreg pad
ép volna még kettőnk történetében,
melyet a sejlő májusi hasonlat
csalna elő, s épp arra jönne szemben,
és nem is tudná, ki s miért köszönne
rá, csupán biccentene meglepetten,
s nagy hirtelen az idő visszaállna
egy pillanatra, s minden lehetetlen
együtt, külön a keblétől az árnya,
mint blúza szállna el kigombolódva,
s kétséges kéjű vére fölszívódva
keringene a pad erezetében,
tehát, ha épp ő közeledne szemben
valahonnan valahová a téren,
elrestellném magam és kérdezetlen
mennék tovább, nehogy egymásban lássuk
megszégyenítő mássá változásunk.

Ágh István


BODOR PÁL :Ketten






Ketten

Csak a halál elé járunk
emlékeinktől is megfosztottan
- - - - - - -
másként
AZ EMBERISÉG LEGALÁBB
KÉT EMBER.
Az emberiség nem hasonlít
egyetlen emberhez -
A SZERELEM
ALAPFOKÚ
ÖSSZEADÁSA A VILÁGNAK:
EGY MEG EGY -
EZ MÁR EMBERISÉG-SZABÁSÚ;
EZ MÁR ÉLET-SZABÁSÚ;
EGY EMBER SZAVAI KÖZÖTT
NINCS HOLNAP.
HA KETTEN EGYSZERRE MONDJÁK: MA -
HOLNAPRA HALLIK:
KÉT EMBER MÁR MOSOLYOGHAT
A MAGÁNYOS ELPUSZTUL, KINEK TÁRSA VAN, MEGHAL.

CSAK A FÉLELEM NEM FÉL SENKITŐL,
csak a felelemnek nem kell társ,
csak a félelem él meg magában,
csak a félelem él meg
valószerűtlen zörejek között
szennyes sötétben is -

sz. 1930, Budapest) Egyetemi tanulmányait Bukarestben és Kolozsvárott végezte. Több napilap szerkesztőségében dolgozott, az Utunk belső munkatársa is volt, majd az Irodalmi Könyvkiadó magyar részlegének főszerkesztöje, később ő indította meg a bukaresti televízió magyar nyelvű adását. A nyolcvanas évek közepétől Budapesten telepedik meg, a Magyar Nemzetben Diurnus néven éveken át napi jegyzetrovatot szerkeszt. Jellentős prózaíró. Verseit fiatalkori eltévelyedéseknek nevezi, ám azok az erdélyi költészet sokszínűségének sajátos darabjai.

Egyedül






Lassan a margaréták is
elhagynak
mást ölelnek a fák
barna árnyai
s a lehulló levelek
pénzével
elkártyázzuk az érzelmeket
fájdalmas csembalóhang az este
egyedül
mint hal uszonyán a csönd

Ádám Tamás

Tudod, arra gondoltam






Tudod, arra gondoltam, milyen kár,
hogy az ember nem tud olyan lenni,
mint amilyen a Nap, olyan rendületlen,
mindig csak mosolygó, boldogságot sugárzó,
mint a Nap, ki nem vár visszajelzést,
nem kedvetlenedik el, amikor felhő takarja előle a Földet,
nem búvik maga is a felhő mögé, ő vár türelmesen,
ha egyszer kinyílnak a felhők ablakai,
ne kelljen őt keresni, ha már lehet,
időt nem veszítve tudjon áramolni,
ne kelljen őt keresni, szólongatni,
sajnos én nem tudok ilyen Nap lenni, mikor nem látlak,
mikor pedig tudom, ott vagy valahol a felhő alatt,
most lenne a legjobban szükséged rám,
olyankor én mégsem tudok mosolyogni,
olyankor nincs bennem adható boldogság,
olyankor semmilyen boldogság nincs bennem,
olyankor olyan leszek, mint ki nagy beteg,
mint aki rászoruló, maga alatt levő,
pedig akkor kéne leginkább fent lennem,
magamon felülről kéne boldogságot sugároznom,
ha egyszer végre kinyitod az ablakod,
vidám, szeretettel teli kép fogadjon,
lásd, nincs semmi baj, ha nem látsz is rád ragyogok,
nem sajnos, ha nem talállak, nem tudok mosolyogni,
belebújok a felhőidbe, ahelyett, hogy elkergetném,
vagy legalább megvárnám, míg elfújja őket a szél,
akkor tűnök el, mikor legjobban szükséged van rám,
olyankor van leginkább szükségem rád.

.kaktusz

2010. május 27., csütörtök

Valóra vált álmok






Gyermekként égig érő szabadságra
vágytam, madárdalpiheként szálltam
lebegtem két lépéssel a föld felett
álmodtam magamnak békét, szeretetet
csak tiszta szívekre vártam, de mára
rájöttem nem számíthatok én másra
csak arra, Akihez minden fütty elrepül…
Azt szerettem volna, sose legyek egyedül…

Az évek múlnak bár még fiatalon
gyertyák ritkán gyúlnak a ravatalon
képzeletem és szépségem tavaszi
virágként élt, minden év csak nyár volt
fölöttem sosem lett felhős az égbolt.
Ám egy hajnalon bekopogott az ősz
ma már minden gondolatom hűsben időz
reszkető szívvel a havazást várom, hitem
gyarapszik, és teljesül az álmom…

timeadíva

Van az úgy,






Van az úgy, hogy az embereket összekötő szeretet, mely hajdanán szilárd pilléreken alapuló hídként kötötte össze a szíveket, később mégis ködként oszlik fel és nyoma sem marad. Olyan ez, mint amikor a sivatagi zivatar hirtelen megöntözi a forró homokot, a szikár talaj szinte azonnal virágba borul, az egész sivatag zsongva életre kél, de a viharfellegek elvonulnak, majd újra perzselő kopárság uralja a sivatagot, egy kis idő elteltével úgy tűnnek el az ezer színekben pompázó virágok, és az azokon játszadozó még annyi színben pompázó pillangók, mintha ott sem lettek volna sosem. Miként illanhat el hirtelen egy olyan érzés, melyet annyira szentnek hittük, hogy vakon rábíztuk volna életünket? Hogyan ölheti meg a szívet egy olyan érzés, mely eddig éltette? Keserű íz és még keserűbb érzés marad a szeretet nyomában…és az emberben kialakult tompa fájdalom egyre élesebbé, egyre sajgóbbá válik, amikor látod, hogy nem csak közöny költözött a másik szívébe, hanem virágzik benne a rosszindulat…keresi, szinte szándékosan kutatja azt a szót vagy alkalmat, amikor bánthat, amikor lelkeden vérző sebet ejthet, mintha nem volna elég éles a fájdalom, hogy elvesztetted a hited benne. Abban a pillanatban, amikor képes szándékosan fájdalmat okozni, amikor örömmel töri el hited reptető szárnyát, sárba tiporja addig szentnek tartott érzéseidet, akkor változik át benned semmivé az addig szívedet csordultig töltő mindenség.

Magamra ismerek






a közöny oltárán
- kopott keretben-
egy fáradt arcon
a fény megpihen
ráncos homlok
lázas szemek
vajon rajtuk mit kereshet?
(… lehet csak álmos ujjai
tapogatják
a ráma rozoga falait…)

de talán
mást is talál…

mikor egy találka percre
a tiltott felkereste
nyugtalan vágya
alaktalanná álmodta
a jelent
mindenét
zölden leszedett
-kósza ábrándok rabja lett

azóta
nincs ideje
nincs idege
a mindennapi kis örömökre
helyettük újabbnál-újabb
- izgatóbb-
különlegességeket
történéseket les
-mert belül üres

melyik Húsvét támasztja fel?

----

ha majd ´ráérünk egymásra´egyszer
s lengésbe jönnek újra a csodák
(a belénk égetett ösztön
egy szebb élet után)
-a közös kezekben
értékek születnek
… s megtaláljuk a ´másikban´ a hitet

newyear

híd nélkül






férfi nőt soha nem érthet meg,
nő férfit soha nem érthet meg,
az egyik test, a másik érzelem,
nem beszélnek egymás nyelvén,
nincs köztük kifeszített átjáró,
csak kéjtől dereng a deszkapalló,
míg kényúr hormonok himbálnak,
s a párzásért hadrendbe állnak,
észhez térve a két testlélek-idegen
lehullik lengő illúzióhídról sírva
józanság hideg óceáni hullámsírba

Zimonyi Zita

Mihai Eminescu: ÉJJEL






Az éj beállt, a kályha kékes lángját
Kis pamlagomról mélán figyelem:
S míg gondom alszik, s szempillám lezárul,
Egy édes álom száll rám szeliden.

Te hófehéren s édesen, mint napfény,
Mosolyogva jössz a sötétben felém;
Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal,
S tekintetednek lángját érzem én.

A puha keblek illatot lehelnek,
Ölelgetés közt rám hajtod fejed;
Majd félálomban liliom kezeddel
Elsimogatod kusza fürtimet.

Megcirógatod homlokom redőit,
Lehunyt szememet csókkal illeted;
S míg csókra csókot hintesz homlokomra,
Bűvös mosoly ül ajkaid felett.

Ó, kényeztess, míg arcomon derű van,
S míg ifjú vagy Te, mint a napsugár!
Míg lelked tiszta s édes, mint a rózsa,
S míg el nem hervad szívemben a nyár!...

(1910/1950)

Révai Károly fordítása

2010. május 24., hétfő

Kovács Erika :Ma nem...






ma nem állok szóba
az idővel
tépett foszlányokban
dobálja az emlékeket
elém

ezért ma

kerestem benned
egy csendes zugot
s bekucorodtam
moccanatlan

könnyek nélkül sírok
pedig csak a
karod hiányolom...


MONICA PILLAT Együtt (Impreuna)






Mentem a permetes esőben

A keblemre, ruhám alá rejtettelek,

Miként egy sebzett madarat,

Akár az elszivárgó fényt,

És könyörögtem, ki ne múlj,

Ne hagyjál engem mélysötétben.



A járdán céltalanul tolongtak

A szomorúság pácolta arcok

Te velem voltál. Ismét

Megnyertünk egy csatát,

Enyém lett a győzelmi pillanat

Trófeája: mosolyban éltem.



De ím, a világ letépi köntösöm,

Kiváncsi rá, mit rejtettem alája,

Megtudni, miben áll erőm titka,

Én azon meztelenül menekülök,

Miközben a permetes eső

Rámterítette csöppjei

Óvó köpenyegét.



És ha már nem tudlak rejtegetni,

Odalesz minden menedék,

Az utakról magadhoz emelsz,

Miként egy sebzett madarat,

Akár az elszivárgó fényt,

És erőt adsz, hogy el ne múljak,

Ne hagyjalak a mélysötétben.


Boldoggá és egyben boldogtalanná tesz,






Boldoggá és egyben boldogtalanná tesz, ha hallom a hangodat. Olyan nyugtalanná válok. Vajon miért van ez?
Lelkemre árnyak ülnek azután, miután beszéltem veled. Torkomat sírás fojtogatja.
Lehetne ez már másként is, hiszen tudomásul kellene vennem, hogy valami véget ért.
Magyaráznám árva szívemnek a kimondhatatlant, de a felismerés gondolata árnyékolja be érzéseimet.
Nyugtalanul kergetőznek gondolataim. Ott állok előtted! Marón kapaszkodva egymást öleljük, mint felhők kapcsolódnak, kapaszkodnak össze és úsznak tova az égbolton, - egy másik világ felé.
Erősnek érzem magam, most mégis mélyen belém hasít a fájdalom.
Nyugtalanul kergetőznek gondolataim. Szüntelenül rád gondolok. Szeretnék karjaidba megpihenni.
Könnyes szemeimet csípi a hűvös, esti levegő. Gomolygó füstkarikák árnya libeg szélmarta nedves arcomon. Miért?
A múlt emlékei, érzéseim szívem mélyén megbújva várják az éledő, vidám, megújuló jövőt hozó életet.

Szomorúfűz

Igen, én is félek, hogy elveszítelek






Igen, én is félek, hogy elveszítelek, vagy inkább úgy, néha félek, de leginkább tudom, hogy nem veszíthetlek el. Próbáltam elképzelni nélküled, újra nélküled, de az elképzelhetetlen, mint az, hogy a világ valamikor nem létezett, az, hogy semmi nem volt az elképzelhetetlen, és mert a gondolat határtalan, minden lehetséges elképzelhető, hát azt mondom, hogy nem volt soha olyan, hogy semmi, és azt, hogy a világ sohasem szűnik meg, mert elképzelhetetlen. Az én világom Te vagy, s mert én nem tudom nélküled elképzelni, hát olyan nem is lesz, hogy nélküled. Ha egyszer elmegyek, akkor is visszajövök hozzád, csak csendben, csak lábujjhegyen, hogy meg ne rémisszelek, de, ha alszol, és alvás közben betakar valaki, azt tudd, hogy senki más, egyedül csak én lehettem.

.kaktusz

2010. május 23., vasárnap

BARTALIS JÁNOS : AZ ERDŐRŐL HAZATÉRŐ FAVÁGÓK






Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek.
Azt beszélik, hogy tavasz van,
mert kinyílott a hóvirág.
Széltében, hosszában
meleg napsugár tűz be az erdőbe,
s az erdőoldal csupa hóvirág.

Az erdőről hazatérő favágók nagy örömet hirdetnek.
Azt is mondják, hogy kis őzikék
legelészve bólogatnak végig
a virágos erdőháton,
s vidám madárfüttytől mosolyog az erdő.

Ébred a természet tehát.
Remegve tárom ki szobám ajtaját.
Az ereszről csurog a víz,
és nagy robajjal fut le a csatornán.
Lelkem kitágul.
Tele tüdővel szívom a tavasz friss illatát.
Fejem kábult, vérem nyugtalanul lüktet:
ébred a természet,
itt van a tavasz!

Az erdőről hazatérő favágók
csoda dolgokat beszélnek.
A nap, mint piros máglyatűz
a madarak dalán hamvad el,
és rügybe szakadt a fák hegye.
A kérges tenyerű favágók mondták ezt nekem.
Fizessen meg az Isten érte nekik,
jó, becsületes emberek.
A nap, mint piros máglyatűz
a madarak dalán hamvad el,
s levélbe fut a fák hegye.
Fizessen az Isten ez örömért nektek,
szegény favágók!
Holnap kimegyek veletek én is az erdőre.

1914. február 8.

Nagy Imre: Bartalis János

(Sz. 1893, Apáca, Brassó m. - megh. 1976, Kolozsvár)
Hosszúfalun diákoskodik, majd kolozsvári és budapesti tanárképzőt végez. Tisztviselő lesz, az első világháború után pedig Alsókosályon gazdálkodik. 1933-1940 között Magyarországon tanító, utána visszamegy Erdélybe. A Nyugat felfedezettje, az erdélyi szabadvers atyjának tartják. Alapító tagja az Erdélyi Helikonnak. Élete utolsó szakaszában a kolozsvári egyetemi könyvtárban dolgozik. Több tucat verskötetet publikált 1926-1977 között. Főként háború előtti verseiből válogattunk.

ismerem magamat tudom mit beszélek






ismerem magamat tudom mit beszélek
ha köszönöm százszor mit ezerszer bántam
hogy csak félbe-szerbe teljesül az élet
és te megmaradtál álmom birtokában

azt hogy bántottalak volna tudhatom jól
hiszen erős vagyok alakító kezű
az emberben annyi beste árnyék tombol
néha még nem ütni sem olyan egyszerű

volt-e? nem is volt hely más életnek bennem
mellettem is alig míg tartott küzdelmem
a parancs az volt hogy önmagam kell lennem
no hát: magam vagyok minden értelemben

Falcsik Mari

Száz hűségű hűség






Alakos játék, százszor-zárt titok
Hős, futó bölcse újból és megint
Állok süppedten szókimondó bajban.
Cselek, barlangok, vermek, kárpitok,
Bozótok, lárvák, segítsetek rajtam.

Ki száz alakban százszor volt szabad
S minden arcához öltött más mezet,
Éljen és csaljon titokba-veszetten,
Mert bárki másnál több és gazdagabb,
Mert csak a koldus egy és leplezetlen.

Ragyogjatok meg tévesztő szemek,
Édes, hazug méz, pergő, szép szavak
Csorogjatok tarkán, számítva, bátran.
Mindenki másnak, mindig más legyek,
Változón szabad, gyűrűtlen, arátlan.

Én szavaimmal csaljam meg magam,
Mely voltom gondján törjem víg fejem
És száz alakkal száz vitába törjön
Lelkem, valóm, e dús alaktalan,
Száz hűségű s egyetlen hű a földön.

Ady Endre

Arc






Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.

Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.

Gyurkovics Tibor


2010. május 22., szombat

Mit ér…






Mit ér…
ha fát ültetek,
gyümölcsöt szedek,
hegyeket hordok,
vagy üllőt pengetek?

Vagy ép ékes
tollal szép
szavakat írok…?

Szenved
egy szív.

Töprengek
és sírok.

Mit ér
ha szeretek…?

Az élet
harcot vív.


Letépett
virágként
egyre csak epedem.
Mit ér minden,
ha nem
Teérted teszem?



Míg benne vagy...







Míg érintem a fehér, puha selyemkezed
és zöld-arany íriszed csak nekem mosolyog,
míg ajkadnál a szíved beszédesebb
s a mosolyod körül felcsillan a csókod,

míg így tartasz forrón, szorosan átölelve
s néma éjlepelként borítod be testem,
míg csak körülötted kószál képzeletem
s a ki sem mondott szavad már ajkaidról lesem,

míg benne vagy a versem forró melegében
és visszanyerem általad rég elveszített hitem,
míg falevélként úszom csókod tengerében
hihetetlen boldogság járja át a szívem.

Te vagy az én álmom,






Mely végtelenül átsző,
Fellegekig elrepít,
Ott, hol a Nap virít…
S az éjben, Te vagy
Minden csillag,
Melyek akkor, csak
Nekem dalolnak,
Szívből jövő szavaid,
Átölelik múltam…
Jövőm sem létezik
Nélküled… nemhogy
Virágok a réten,
Értünk nyílnak szépen,
Te vagy lelkem lágy szele,
Szívem legszebb vihara,
Melyben vágyam felhevül,
S ha elér a Vég szava,
Szép emlékeddel csendesül,
Hallgat el majd végleg,
… karjaidban, örökszerelemben


mi lesz velem, ha egyszer végleg felébredek?






Most jó nekem,
jó, mint a holdkórosnak.
Beszélek hozzád,
hiszem,
hogy a hangom elér hozzád,
közben sétálok a háztetőn.
De néha felébredek,
és elkezdek zuhanni,
zuhanni a semmibe.
Nem értem,
hogy hihettem,
hogy itt vagy mellettem,
hogy hallasz engem,
hogy hihettem,
tudok sétálni a háztetőn.
Nézek körbe,
keresem a bizonyítékodat,
de nem találok semmit.
Aztán újra elalszom,
újra biztonságban vagyok
a háztetőn.
De mi lesz velem,
ha egyszer végleg felébredek?
Mekkora lesz a zuhanásom?

.kaktusz

2010. május 21., péntek

Helen Bereg Szeretlek . . .






Szeretlek éjjel,
Ha átölel az álom.
Szeretlek nappal,
Ha karodba vágyom.
Szeretlek, ha nézel,
Míg elér az álom.
Szeretlek, ha ölelsz
Forró szenvedéllyel.
Szeretlek, ha simogatsz
hajnali ébredéssel.
Szeretlek, gyönyörben.
Szeretlek, mert vagy.
Mindenkor szeretlek


Csak mellettem maradj.

Ana BLANDIANA:MEZTELEN VIRÁGOK






Milyenek vajon a virágok,
amikor senki sem néz rájuk,
s titokban levethetik bátran
minden ruhájuk?

Mint mutat vajon a kamilla,
aranyos övét ha megoldja,
s mit sem törődve azzal, hogy látják,
lerúgja fehér szoknya-virágát?

Hát a nőszirom milyen látvány,
mikor harisnya sincs a lábán,
s amiben éjjel-nappal tanyázik,
kék ingétől is megválik?

A bársonyvirág milyen lehet,
ha ruha nélkül didereg,
s csipkés szoknyája sincsen rajta,
pedig ugyancsak fázós fajta?

No és milyen a cinnia
karcsú derekát látni, ha
vörös katrincáját ledobja
egyenesen a porba?

Milyen a rózsa mindenek fölött,
ki a bál után levetkőzött,
s szirmokból varrt ünneplő ruháját
a virág-hercegek is megcsodálták?

De jó lenne, ha csak egy percre,
amit még senki se látott,
titokban meglesni, milyenek
a meztelen virágok!

(Cseke Gábor fordításai)

Gligorics Teréz - Kívántam






Örültem a madaraknak,
Oly vidáman röpdöstek az égen!
S kívántam bár madár lennék én is,
Dalolnék és dalolna az ég is…
De nem lettem dalos madár,
Harcok folytak, s én voltam az élen…

Kiültem az út szélére
Amikor a búzakalász érett,
S kívántam, bár kalász lennék én is,
Porból jöttem, s kenyér lennék mégis…
Nem lehettem búzakalász,
Nyárra fordult, elsodort Élet.

Szép levelek ékesíték
Arannyal az égigérő fákat,
S kívántam, bár levél lennék én is,
Szép a tavasz s lám mily szép a vég is,
Nem lehettem arany levél,
Fa lettem és most az eső áztat.

Nagy pelyhekben hullik a hó,
Betakarja lábnyomaim szépen,
S kívántam, bár pihe lennék én is,
Simogatna akkor még a szél is…
Nem lehetek már hópihe,
Fehér szárnyam régen széjjeltéptem…


Gligorics Teréz Ha vége lesz …






Ha vége lesz e halvány létezésnek,
Új reménnyel zöld tavasz legyen,
Fecskék repüljenek fenn az égen,
S búza nőjjön termőföldeken…

Ne legyen könny szeretők szivében,
Bimbó hajtson minden rózsafán,
Úgy menjek el, e világból, halkan,
Mint ahogyan jöttem, hajdanán…

Vagy ősz legyen, száraz levél hulljon,
Aranyszőnyeg öreg fák alatt,
Tiszát ölelgesse majd a fűzfa,
Mint amikor ott megláttalak…

A nap is csak úgy, szomorúan süssön,
Siratva az elmúlt éveket,
Őszi eső mossa le az útról
E halkuló, fáradt lépteket…

S ha ősz sem lehet, jó lesz hát a tél is,
Szivemben már úgyis régen az…
Az én fecském nem jön vissza többé,
S nélküle már úgysem lesz tavasz…

2010. május 20., csütörtök

Váci Mihály: Végül







Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét


Rajnai Lencsés Zsolt: Egyedül






Egyedül.
Nem derül.

Nem kellek.
Beteltek.
Velem.

Értékét vesztve.
Csüngést eleresztve.
Ellibbentél messze.

Semmi hír.
Sem gyógyír.
Semmi víg.
Csak kín.
Megúntak.
Elrúgtak.
Miután súgtak.
És búgtak.

Megmagyaráztad.
Eszmébe ágyaztad.
Vagy észbe se vetted.
A tegnapot feledted.

A hála – mi az?
A jó – ki az?
A kitartás hol leleddz?
A szív el-eltévedez.

S a vers minek?
Szólni, kinek?
– A könny,
akár a közöny
lepereg….—


Rajnai Lencsés Zsolt: Csend







Ó mennyit öltöztettem díszbe szívemet,
és mennyit vártalak…!
Szépeket gondoltam felőled;
egész lényed belengte enyémet.

Ébredtem, s eszembe jutottál.
Jártamban-keltemben a szívemben voltál.
Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!

Messze jársz már,
de nem messzebb, mint mindig.
Én pedig közel, hozzád,
ki te-vagy, bennem-vagy, s talán nem-te-vagy.
Csak a csend kell.
Mert minden mi több ettől,
rosszabb.

Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt rád aggatott szépeket.
A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat.

Olykor álmodom is.
Álmomban belépsz lelkem kapuján,
rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott
tenmagaddal.
Rácsodálkozol szépségére.
Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam.
Én meg csak nézlek titeket.
Csendben.
Nem szólok semmit.
Nem kell.
Értesz.

Aztán felébredek.

Vajon miért van ez?






Boldoggá és egyben boldogtalanná tesz, ha hallom a hangodat. Olyan nyugtalanná válok. Vajon miért van ez?
Lelkemre árnyak ülnek azután, miután beszéltem veled. Torkomat sírás fojtogatja.
Lehetne ez már másként is, hiszen tudomásul kellene vennem, hogy valami véget ért.
Magyaráznám árva szívemnek a kimondhatatlant, de a felismerés gondolata árnyékolja be érzéseimet.
Nyugtalanul kergetőznek gondolataim. Ott állok előtted! Marón kapaszkodva egymást öleljük, mint felhők kapcsolódnak, kapaszkodnak össze és úsznak tova az égbolton, - egy másik világ felé.
Erősnek érzem magam, most mégis mélyen belém hasít a fájdalom.
Nyugtalanul kergetőznek gondolataim. Szüntelenül rád gondolok. Szeretnék karjaidba megpihenni.
Könnyes szemeimet csípi a hűvös, esti levegő. Gomolygó füstkarikák árnya libeg szélmarta nedves arcomon. Miért?
A múlt emlékei, érzéseim szívem mélyén megbújva várják az éledő, vidám, megújuló jövőt hozó életet.

Szomorúfűz

Szemedből






Szerettem volna, ha hozzám bújsz,
szép szóval szíven simogatsz -:
ne törjünk egymásra - már úgyis
ránk tört ez ideges tavasz;

az első ibolyák s az első
ibolyántúli sugarak
járatják bennünk a rügyedző,
újratavaszodó tudat

s remény s rettenet örök táncát
- kín a szülés s a születés -;
fagy- ütötte, tetszhalott kívánság
után a beteljesülés

ne vég legyen -: kezdet, új vágyé,
küzdelemé, tovább, tovább,
hogy önmaga elől világgá
ne bujdoshasson a világ - -

bújj hozzám, honomul, honodhoz.
ölelj, biztass - csírát a rög -:
szemedből vetítsem világgá
a megszelídített jövőt.