Emlékeim kutatom – semmi,
vagyis minden… Most mit tegyek?
Kezdem már magamat zsebelni,
ahogy a villamosjegyek
gyűrt garmadjából zavartan
az érvényeset keresem,
vagy a pénzem, mit megmutattam
s már kötve hiszik el nekem.
Pedig megvolt! Belekötötte
anyám – talán egy kiflire -
reggel a zsebkendőcsücsökbe,
de nem érdekelt semmi se,
füttyentve jó magasra dobtam
s föld nyelte el a szép garast;
ne is kérjétek tőlem mostan -
honnan tenném le újra azt?
Mondom, apáim földje nyelte
el, amelyből vétettem én,
s nem is bántam, mert illő helyre
esett, hogy nemcsak az enyém;
mi a szegényre mindig rávall,
ha van neki egyszer, fizet:
a nagylelkűek gesztusával
odaadtam mindenkinek.
Keresem is azóta köztük
reménnyel a kincsem, hitem,
s olykor úgy érzem, széna közt tűt,
de kazlastul is elviszem
vállaimon oda, mihaszna
kedvem amiről énekelt,
s meg-megroggyanva is alatta
önzetlen viszek szép tehert.
Gyönyörű terhem: sorsom, emlék
és hitem – mintha földutak
gödrein magányosan mennék -
annyi nyomot csak fölmutat,
mint a kihajló bokor ága
a csüngő szénaszálakat,
az örök gereblye fogába
ami mindenhol fönnakad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése