Szerelem

Alattvalód vagyok én,

szörnyű törvényeidet tisztelem,

titokzatos arcú, borzas hajú,

szépséges, mindig meztelen királynő,

Szerelem!

A te országodban te vagy az isten.

Teremtő, rontó. Termékenyítő.

Te szabod meg, kerekét hajtsa frissen,

vagy lassan, vagy megálljon az Idő.

Arcra borul előtted a te néped,

a forró testét fekteti elébed,

hogy sétaidőn szőnyeged legyen,

meleg, csiklandós talpad végiglépked

a szemérmetlen rajzú szőnyegen

és boldog az, ha sárga, ha fehér,

ha barna bőrű, akit a te lépted

villámütése ér.

A te országod fullasztó meleg,

ruhát nem tűr a test, elfúlva tátog

a száj. Hatalmas tűztorkú virágok

lángolnak, kába illat őgyeleg.

Ámokfutók hazája ez. Lihegve

száguldanak, kezükben a gyilok,

őrjöngve mártják ártatlan szívekbe,

útfélre rogynak a bús mártírok.

És ennek így kell lenni és ez így jó.

Amikor ölnek, törvényt tesznek ők,

ámokfutók itt a törvénytevők,

véreskezű, dühödt ámokfutók,

akiket ajkukon mart meg a kígyó,

a te kedvenc mérges kígyód, királynő,

A Csók!

A te országodban, királynő,

minden a feje tetején.

A te országodban, királynő,

bűn az, ami másutt erény.

Ott a jóságot megölik,

ott a hűséget kerékbe törik,

a szeretet kardélre vettetik,

a béketűrést élve temetik.

A te országodban, királynő,

megölnek minden védtelent,

a te országodban, királynő,

rajtad kívül semmi se szent!

Alattvalód vagyok én,

szörnyű törvényeidet tisztelem,

titokzatos arcú, borzas hajú,

Szépséges, mindig meztelen királynő,

Szerelem!

Nadányi Zoltán

Megcsaltalak

Megcsaltalak, mert százszor megtagadtál,

semmibe vettél, szükségből használtál,

idegennek tartottál, magad előtt szégyelltél,

kérdések bizonytalanságába börtönöztél,

a lépcsőházban settenkedve előre siettél,

az utcán nem ismertél, észre nem vettél,

semmit nem kérdeztél, magadról hallgattál,

megsebeztél, megaláztál, egyedül hagytál.

Megcsaltalak, hogy elégtételt vegyek,

tőled távolodjak, ne eszköz legyek,

ellened tegyek, kételyek közé szorítsalak,

egyenlőtlenségünkbe bele ne roppanjak,

neked megfizessek, ölelést ne kolduljak,

ne rettegjek, más karjában megtagadjalak,

várakozásba ne dermedjek, eláruljalak,

létezni akarjak, önmagam maradjak.

Megcsaltalak, mert soha, soha, soha

nem mehettem veled soha sehova,

semmi más: hazugságod voltam,

megcsaltalak, megcsaltalak, lázadtam

a szent ölelés iszonyú gyönyör ellen,

aztán darabokra tört a világ bennem,

megcsaltalak, azt hittem önhitten,

pedig csak magamhoz lettem hűtlen.

Zimonyi Zita

Két állomás között

Ne lássam többé sima arcodat!
Pilláid, mint lányé, hosszúak.
Csattogó lepedőkre, tört-fátylas
oszlopokra, üres kötélre, borzolt
macskahátra, borzongó ciprusokra
szögezzem inkább égő pillantásomat.
Pillái, mint lányé, hosszúak.
Láttam egy ilyen arcot félprofilban.
Kiittam a mérget két állomás között.
Hideg verítékben játszott homlokom.
Sima szobrocskám, szívemben
kiraktalak újra. Nem kell beszélned,
elég, ha vagy, a beeső fényben,
a szemközti ülésen Róma és Ostia közt.

Ha azért szeretsz

Ha azért szeretsz, mert látod a szemeimen, hogy szeretlek téged, akkor magadat szereted, nem engem. Mindegy ki, valaki szeressen, mert szereted, ha szeretnek. Ha azért szeretsz, mert hiszed, olyan vagyok, amilyet szeretnél, hogy ilyen az, akit szeretni tudnál, álmaidban is ilyen jött feléd, akkor csalódni fogsz, mert sokkal rosszabb vagyok, csak jobbnak mutatom magam, mert azt akarom, szeressél, bármi áron, ha kell azon is, hogy becsaplak. Ha azért szeretsz, mert mindent odaadok érted, lemondok érted családról, barátról, akkor is magadat szereted. Ha azért szeretsz, amilyennek bennem látod magadat, azt, amit a szemem tükröz feléd, amilyennek én látlak, ha általam önmagadat szereted meg, akkor ezért a szeretetreméltó látványért fogsz engem szeretni, akkor nincs a világon vetélytársam, akkor soha nem fogsz elengedni. Akkor számodra nélkülözhetetlen vagyok.

.kaktusz

Szeretni úgy is lehet...

Szeretni úgy is lehet, mint örök szomjú mély,

mint delejes mágnes, mely vonz, majd eltaszít

szeretni úgy is lehet, hogy fényforrás felé

tereli szívemet a beléd vetett hitt.

Szeretni úgy is lehet, mint hívő Istenét,

rettegve, félve, hogy egyszer elmúlik,

szeretni úgy is lehet, mint anya gyermekét,

mint epekedő vak a világ színeit.

Szeretni úgy is lehet, hogy vágyad csontig éget,

lángoló kínomnak, csak kényed irgalmaz

szeretni úgy is lehet, hogy sosem huny ki fényed

s hogy minden örömöd, általam lesz igaz.

Kérdezed tőlem

Kérdezed tőlem: mit tennél?

Ha a jövő karon fogna,

s a fényre vezetne.

Káprázó szememet törölném,

könny csillag ragyogna benne,

mint áldás hullna kezedre.

Kérdezed tőlem: mit tennél?

Ha mégsem fény lenne,

ha nem mindent eltakaró sötét.

Nyújtanám kezemet a reménynek,

hogy mint vak koldusnak vezesse léptem,

bőrömön érezzem gyengéd érintésed.

Kérdezed tőlem: mit tennél?

Ha a tavasz elhalna a télben,

rügye nem fakadna a szerelemnek.

Tűz gyúlna szívembe, azzal ébreszteném,

öröm könnyével megöntözném,

s e kis kert legszebb virága lennél.

Kérdezed tőlem: mit tennél?

Ha egyedül lennél,

elfordulna tőled a világ.

Barátom lenne a tegnap,

s játszanék az emlékek színpadán,

valami bús, régi balladát.

Kérdezed tőlem: mit tennél?

Ha menned kellene,

de te, maradnál még.

Maradnék, mint örök emlék,

mint ellobbanó gyertya fénye,

mint ima a rózsafüzéren.

Kérdezed: mit tennék?

Ha te mennél nélkülem,

ha a végtelenbe csukódna kék szemed.

Mit tennék akkor, nagy bánatomba?

Veled mennék a hosszú útra

és eggyé válnánk a fénylő csillagokban.

szhemi

Alkonyatkor faggatom a tájat:

Alkonyatkor faggatom a tájat:

a régi kedves szeret-e még ?

Lágy szellőkkel üzen igent

a narancsvörös fényben izzó ég.

Esténként a vén Dunától kérdem:

a régi kedves szeret-e még ?

Halkan suttogják a habok:

a vágy szívében forrón értem ég.

Reggel meg a virágokat kérdem:

a régi kedves szeret-e még ?

Rózsák, szekfűk bólogatnak

s az Ő mosolyát hintik szét.

Komlósi Lajos

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam, hogy az ember megtalálja önmagát, az sajnos nem olyan egyszerű, mint mikor valaki veszi a térképet, fogja a csomagját, a helyjegyet, és elutazik egy gyönyörű szigetre, amiről már mások sokat meséltek, hogy milyen szép, hogy milyen egzotikus hely. Azt hiszem, az ember úgy talál önmagára, mint mikor valaki elindul valamerre, azt se tudja, hogy az út vezet valahova, azt se, hogy halad, vagy csak körbe jár. Gödrös az út csak bukdácsolva lehet lépegetni, nem is tudni, tart-e valamerre, de megy, mert visszafelé nincs út, meg hát addig se volt jobb, aztán váratlanul, mikor azt hiszi végleg eltévedt, mikor már semmi kilátás nincs, elérkezik a béke szigetére. Egy pillanat az út, a pokolból a mennyországba. Ott nem fáj, ha nem értik az embert. Mert nem fontos, hogy mindenki megértse. Elég, ha érti, aki érti. Ott nem akarja az igazát igazolni, mert tudja, hogy a gondolat saját, amit csak az érthet meg, ki ugyanazon az ösvényen jött, aki ott volt a megtermékenyülésénél, a születés előtti kilenc hónapnál, a vajúdásnál, ami a gondolat megszületéséhez vezetett. Annak, aki ebben nem vett részt, aki nem ismeri a születéskori fájdalmat, annak az csak egy gondolat, olyan, mint a többi, minél távolabbi, annál kevésbé érthető.

Ha az ilyen ember szembe találkozik azzal, aki valaha volt, de amikor még nem volt önmaga, érthetetlenül áll a saját harcai előtt. Ezért? Miért? Ez is én voltam?

Igen, én voltam, akkor, mikor még fájt, hogy nem értenek, mikor még bizonyítani akartam a bizonyíthatatlan, mikor még kóvályogtam. Nem értettek, és most már én se értem, azt, aki valamikor én voltam.

.kaktusz

Látom az emlékhabba mártva...

Úgy pulzál, lüktet idebenn

és fortyog, mint a láva

a térben és az időben

a szeretet hiánya…

s mint egy templom harangja

úgy döng az alkonyatba

látom az emlékhabba mártva

őket, kik megtagadtak.

A széllel szóba elegyedek

szemem a könnyben úszik

megtagadt szívem idebent

némán elbúcsúzik.

Lágyan behinti a köd

álmaim templomát

gyönyörű hajnal-fényből szőtt

s a holddal fogy tovább… 

Az óriás intelme

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz

s minden új szálat megint százfelé

s e századrészt is százfelé hasítod

és eljutsz a végső határ elé

s tovább hasítani már képtelen vagy,

ami maradt, még az is végtelen nagy.

Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,

mint egy hajszálat, s megint százfelé

s e századrészt is százfelé hasítod

és eljutsz a végső határ elé

s tovább hasítani már képtelen vagy,

ami maradt, még az is végtelen nagy.

Így üthetsz engem, pöröllyel hasíthatsz,

dobhatsz kutyák és fűrészek elé,

porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz:

ha szétmorzsoltál százszor száz felé

és tovább gyilkolni már képtelen vagy,

ami maradtam, az is végtelen nagy,

Mert belőlem egy örök óriás szól,

kit száz bilincsed húzott lefelé:

eltemettél, mégis újjászülettem

s mosolyogva állok színed elé:

egy hajszálam felfogni képtelen vagy,

istened vagyok, egy és végtelen nagy.

Szabó Lőrinc

Rád gondolok

Eső tocsog

rád gondolok

A szél senkit se hoz

a lépcső lapulva hallgat

egy lámpa kialszik

Valaki születik

valaki meghal

Akkor is fúj a szél

ha majd nem leszek

tán eső is tocsog

de szobád ablakán

csak emlékem kopog

Eljönnek hozzád is a szelek

a kályha duruzsol

s helyettem ad majd meleget

Pamutot gombolyítasz?

Emlékkönyve lapozol

Leveleken merengsz?

Most még itt vagyok

eső tocsog

rád gondolok

Komlósi Lajos

Hogy miért fáj a szerelem,

Hogy miért fáj a szerelem, talán, mert idegen a világban, ő régről maradt itt, egyedül maradt meg egységnek, nem lehet felboncolni, apró részecskékre szedni, nem lehet vele játszani, pedig azt szeret, játszani szeret az ember, mindent úgy kezelne, mintha a játékszere lenne, mint a gyerek a játékával, azt teszi mindennel, mindent darabokra szed, és sír, nincs mivel játszani, aztán újabb szétszedhetőt keres, az ember olyan, mint a gyerek, kíváncsi, és kezelhetetlen, csak neki élesebb kése van, ő jobban a dolgok mélyére hatol, nagyobb kárt tesz a teremtésben, és büszke,ha azt, ami van, darabokra szedheti,a teremtésnek a lényegét elveszi,a szerelemmel nem tud mit kezdeni,nem tudja felboncolni,ezért inkább szorosan fogja,az fáj neki, a szorítás,pedig talán Ő, a szerelem,teremteni tudna, nem rombolna, teremteni tudna, ha hagynák,ha engednék,de ebben a szétszerelt világban nincs helye neki,az ember nem tud vele mit kezdeni.

.kaktusz

Volnék...

Volnék a hang, mely őszi ködben

Váratlanul lelkedbe döbben.

Az égő szem, mely a homályból

Fenyegetően feléd világol.

A szorongás, mely éjjelente

Álmaidban tőrt ver szívedbe.

Volnék a vágyad, buja, bomlott,

Mely pillantást se hagy nyugodnod.

A végzet volnék, mely a bűnben

S azon át a sírig űzne.

S lennék föld röge, habnál lágyabb,

S ölemben lenne örök ágyad

Tompa László

A boldogságmorzsák

A lelki szemeink filmszalagjára rögzített,

tetszőlegesen előhívható pillanatok.

Örök jelenidejű emlékeink, amiket

végig magunkkal viszünk.

A türelem jutalmai.

A türelemé, aminek olykor megadatik

elleshetni a pillanatot:

Amikor a bimbóból, a készülődésekkel teli

sejtelemből kipattannak a virág szirmai:

ahogy az ígéretből kibomlik

a teljesedés.

Amikor a bábból előbújik a lepke

és először mozduló szárnyán megcsillan

a születés hímpora.

Amikor a cseppkő könnyet ejt.

Amikor valaki egyszercsak megnyílik

számunkra görcs, póz, színészkedés,

félelem és félhomály nélkül.

Odahajol hozzánk és az arca, minden

mozdulata, szava és a lelke őszinte.

Kendőzetlen és - mert igaz ott és akkor -

gyönyörű és örök.

Nem szabadna hagyni, hogy az ilyen

közelségek, mint a varázs, megtörjenek.

Óvni kellene őket, oltalmazó kézzel

és eleven szívveréssel éltetni.

Amíg csak lehet.

Mert végig magunkkal visszük őket.

Major Gabriella 

Lágy, simogató szellő egy sárga levelekkel borított őszi kertben

Gesztusok. Szavak. Hirtelen feltámadt érzések a lopott ölelések, csókok viharában. Nem a tied, tudod nem birtoklod szívét, talán gondolatait sem, de abban a pillanatban és abban a helyzetben nem számit senki és semmi más. A simogatásba beleborzongsz, a csókokba beleőrülsz elveszítve józan eszed, életed és erkölcsi meggyőződésed kormánya felett az uralmat. Megismered vágyaid féktelenségét, s csak akkor jössz rá mit tettél, ha már elnyelt az örvény. Ezer év vagy egy pillanat mit sem számít, amikor úgy gondolod megtanultál az élet tengerében úszni-csak úgy mint mások. Lőttek az egyéniségnek, az egyediségnek? Vagy bolond aki kérdezi? Szerelem ez? Fizikai vágy? Léket kapott az acél hajó s győzzed befoldozni közömbösséggel, apátiával, ha tudod.

Lágy, simogató szellő egy sárga levelekkel borított őszi kertben, ahol a madarak a te neved ciripelik és pillantásuk melegséggel, biztonsággal tölt el. Ha arcodba csap is néhány ág a stabil fa alatt ahol ülsz, mégis tudod: a gyanta begyógyítja majd az így szerzett sebet és a többire is gyógyír lesz. Aztán felkap az orkán és elragad magával soha nem látott helyekre, felforr a véred, a szíved vadul zakatol s kiált még többért. Gondosan ápolod, öntözöd a kis kertet, ellátod a kismadarakat-önmagadból táplálod őket. Ez lesz az… Ő lesz az életed.

Vers a lehetről és a nem lehetről

A nem-lehetből, mondjad, még lehet

másképp lehet, vagy már csak így lehet,

hogy nem lehet más, csak a nem lehet?

Kimondanám már, hogy isten veled,

de fölsikolt bennem a nem lehet!

mert hajad, orrod, szájad és szemed -

mert az leszek, jaj, megint az leszek,

az a csordából kimart, seblepett,

kölyke-se-volt, nősténye-elveszett

csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,

ha puskavégre fogja a halál.

De este lett, és olyan este lett,

megleltem újra arcod és kezed,

egymás szájába sírtuk: Nem lehet,

hogy már csak így, hogy másképp nem lehet!

és hajad, orrod, szájad és szemed.

S ki azt hittem, hogy élni ébredek,

megint csak itt, megint e dérlepett

falak között, megint a nem lehet.

Vacog a szív, veri a perceket,

veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet!

Ha megyek már az utcán, úgy megyek,

gázolva folyót, zihálva hegyet,

mert voltak folyók és voltak hegyek

és voltak évek, voltak emberek

és mi volt még! mi volt!

és azután

egy nyári perc december udvarán -

a vén remény... és voltak reggelek,

mikor veled, melletted ébredek

és hajad, orrod, szájad és szemed

s az ing, s a váll, s a paplanon kezed...

Úgy szól a szó, mint az emlékezet -

hát nincs szavam több és nem is lehet.

Zelk Zoltán 

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

ha az ember lenne a tél,

elhitetne magáról mindenféle szépet,

mások előtt önmagát úgy kelletné,

ábrázatára a nyár színeit festené,

hogy talán

a télen is a nyárra vágyódó hiszékeny,

hinne is neki,

de idővel

mikor már csípős hideg lenne,

a hó is leesne,

a festék leolvadna,

a hívei rá nagyon haragudnának,

becsapva éreznék magukat,

legszívesebben felé se néznének,

akik különben

a hidegben jól beöltöznének,

és a hóban hóangyalt játszanának,

a telet szeretnék önmagáért,

ha pedig az ember lenne a madár,

elhitetné,

hogy a tavaszt ő hozza csőrében,

ezért mindenki nagyon szeretné,

de ha az igazság kiderülne,

hátat fordítanának a hiszékenyek,

nem becsülnék szép énekét,

hasznos munkáját,

akik másra számítottak,

az ember már csak ilyen, különbnek,

szebbnek szeretne látszani,

a valóság túl szürke neki,

magából olyat akar felmutatni,

ami nincsen meg benne,

egyszer minden álarc lehull,

a benne hívő elveszíti a hitét,

pedig szegény nem mást,

tetszeni, megfelelni akar csupán,

a saját készletét ehhez kevésnek találja,

de ha a lélek lenne az ember,

csalódást soha sem okozna,

magából csak annyit mutatna,

amiért a világon van,

álarc nélkül, tiszta szívvel

szeretet adni,

és szeretetet elfogadni.

Behunyt szemmel

Nézel. Látsz vajon?

Onnan, a te oldaladról csak egy vagyok,

vagy Az egy... A nagy luftballon millió tüskéiből

valaki, aki még nem "aki",

de volt már valakinek minden,

és a senki palástjába bújva

szeretne önmaga lenni,

vagy csak megszületni szeretne újra.

Nézel. Vajon látsz is?

Figyelj! A szemhéjunkon belül,

messze a végtelen,

kívül a meghatározható:

a határtalan világ,

az ész befolyása alatt született esztelen.

Taposva földet nem jutunk se előre, se hátra

forgunk szüntelen a létben a fényt kerülve,

de soha meg nem találva.

Minden pillantásod egy filmkocka,

összefolyva az időben filmmé pereg benned,

de csak játék, szépen megkomponált

tragédia..., De belül a végtelen,

mind-mind igazak: a téged üldöző lidércek,

a ki sem mondott, a meg sem fogalmazott,

ott benned, legbelül... Az a te világod.

Az álmaid, ahogyan összefonódnak,

vagy átszőnek engem is, a reményeid,

és a láncaid, ahogyan a rajtuk csattanó lakatok

örökre lecsapódnak.

Hol vagy? Belül vagy kívül, kívül vagy belül?

Csak gondolj bele! Te vagy a világ...

Gondolod magányos?

Nem! Csak egyes-egyedül...

Nézd, ahogy rohan körülötted minden:

szalad , fut az élet, a magány menekül:

Tömegbe, baráthoz, kedveshez,

villogó képcsövekhez, reflektorfénybe,

hogy csillagszóróval masírozzon majd,

a végtelen sötétségbe.

Hegyek, folyók, völgyek, lankák...,

szép tájak.... Szaladj! Nézd meg azt is, azt is!

Rakd fénykép-albumba, meséld el, pózolj a világnak!

Csak engem ne nézz ostobának!

Én tudom, hogy egy fotelben ülve,

behunyt szemmel is enyém minden

kezemben az egy, birtokolom:

Összpontosul a szépség-e bolygón

minden egyes lábnyomon...

Egy ajtófélfán: a buja erdő,

a napfényben a szivárvány, a folyton tekergő,

ahogy esőcseppet keres...

Kezem ráncain a simított arcok,

véremben őseim kardjai, világokat rengető harcok,

a horizontot nem takarják el a házak,

áttetsző minden, mert nem a szememmel látok,

nem a világban élek,

bennem élnek a világok.

Csak nézel. Tudom, látsz is.

Behunyt szememre csókoltad régen,

megáldottad minden álmomat.

Összefonódtunk, és összefonódott bennünk

minden. Könnyeink, reményeink...Te, és én,

belőlünk szakadt gyermekünk,

mint génjeinkből komponált két gyönyörű hajfonat.

A világ itt kívül oly tébolyult,

csak pillanatok sorozata a lét, de megszakítható

csukd le a szemed te is! A kezedben már rég ott van,

a birtokolt, de megfoghatatlan:

az erőd, akaratod, és hited.

Állítsd meg a világot, ha akarod,

csak meg kell tenned:

ne a világban élj,

hanem a világok éljenek végre benned!

Szabó Katalin

Ábécéskönyv

megtanulom

tenyereden a ráncokat

simogatásod barázdáit

meglesem

szájszéledben az elmaszatolt csókokat

álladon a bőr pórusait

kibetűzöm

hajad szálait

a rám boruló ábécéskönyvet

lapról lapra kiolvasom

suttogásaid vastag kötetét

Halmai Róbert

Remény

Mint célt vétett üzenet

Kereslek...

Mint hajnal mélyén felzavart gémek,

- időbe vájt, kifakult emlékek -

Ha félelmek sorfala közt,

Álmaimra vetkőzve kergetnek fényre,

Hosszúszárnyú rémek,

Lassú táncba kezd, meglel

A vérszínű reggel - felkarol, felkap -

Tán hamvaim fölé emel.

... néha másban, tükröződve

Néha rád találva.

Ady András

ReményVak szeméből könnyeim

Képzelt mezők virágaiból

Téptem le illatos szirmodat

Álombéli ajkaid csókjaként

Magasztalt egy örök pillanat

Csillagok nászából születtél

Holdnak nemes sugarával

Napbölcsőben ringattalak

Lázálmom heves viharában

Mutass utat nekem!

Kértelek...

De villámot szór, mennydörög

az álmos ég,

Felnyílnak könnyező vak szemek.

Ha megvirrad

Nem álmodnék se szirmot

Se réttel virágos szép mezőt

Te sírod el önnön könnyeim,

Vakon ébredve...

Hisz a testben mit ölelek

Már réges-rég nem te vagy.

sodródás

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

hogy az eső áldás...

de vajon tényleg áldás az eső?

persze, hogy az,

de az esőnek is két arca van,

az egyik fele a teremtő maga,

a másik pedig,

még ha az égből jön is

nagy csapás,

pedig az eső ugyanaz,

önmagában

se nem rossz, se nem jó,

a lényege, hogy milyen a hatása,

árt a földnek, vagy használ,

mosolyt, vagy könnyet csal az orcára,

megtanulta az ember, hogy a nap sugara

éltető, ha jó órában éri,

bajt hozó lehet máskor,

az ember sok mindent megismer,

sok mindent megtanul,

idővel azt is megtapasztalja,

az életet sok minden alakítja,

hogy nem mindig jó a jó,

és nem mindig büntetés a rossz,

néha egy jelentéktelennek tűnő szó

mindent átrendez,

a pillanatnyi rossz

egyszer hozhat szerencsét,

mint az iskola, olyan az élet,

benne a diák az ember,

aki önmagának tanul,

de mint a türelmetlen nebuló

a miértet nem mindig érti,

tiltakozik,

ha a tananyag nehéz,

sok mindent feleslegesnek gondol,

sokszor meglógna a nehéz óráról,

mert még tapasztalatlan,

nem tudja, szüksége mire van,

mi viszi előre az úton,

ami abban a pillanatban feleslegesnek,

tehernek tűnik,

hosszútávon lehet a hasznára,

néha küszködve,

az iskolát összeszorított foggal járja,

de megér minden fáradságot,

ha az anyagot megtanulja,

ha végül jól vizsgázik

önmagából önmagának.

Jégbörtön

Élesen markol a tájba,

végig fut mindenhol,

megdermeszt,

s jaj szót visz magával,

mit a vacogó természet

elvesztett.

Apró jégvirágok bontják,

lágy-vágy szirmukat

remegve.

S jégkirálynő táncol,

sejtelmes glóriát

a hold elébe.

Rémült testek vergődnek,

fájdalmuk közös…

összetart.

Eggyé kovácsolt a hideg,

farkast, rókát,

remegő nyulat.

Csak egy lélek hangja szárnyal,

kinn a télben - égben

Jéggé fagyott könnyel

vérarany szívében.

Egy árva lélek hangja

halkan dalol, szinte kérlel,

keresi a vágyát – álmát,

s a Napot …

jégbörtönében.

vera

Ébredő világ

… ketyeg az óra, fogynak a percek,

szétterült szárnyakon reppen a lét…

… eltépett szerelmem sírhantján reszket

egy új láng, mely vágyaim teríti szét…

… nyílik egy kis virág, álmot ölelget,

új napom fénye már izzik és ég…

… elhamvadt szerelem nem gyötör többet,

szép múltunk porából előre lép…

… leráztam béklyómat, szárnyal a lelkem,

összetört szívemben lobban a láng…

… hamvából főnixként magasba reppen,

s szerelem fátylában borul le ránk…

monika

Akkor majd...

Amikor majd a fák levelei közül
langy szellő ereszkedik a mezőre
és csintalan mosollyal vesz
virágillatot magához,
hogy méltó ajándékot hintsen
karcsú alakod köré…


Akkor majd a szemedben
emlékek csillannak fel
és látni vélsz majd
egy rég volt kedves arcot,
egy szelíd mosolyt,
két derűs, csillogó szemet…


Akkor majd felderül tekinteted
egy felhőtlen pillanatra
és halvány, diaszerű képek
futnak át előtted
s míg könnyed mozdulattal
hajad igazítod,
hajszálaid között
megcsillan a messziről,
hozzád hódolni érkezett napsugár…


Akkor majd szíved mélyén
megmozdul valami régi szép érzés,
valami meleg, simogató, szelíd szeretet.
Olyan, mint a teremtő erő,
mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső,
mint a levegő kék végtelenje,
mint a gondolat áradó mélysége,
mint a szerelem…


Akkor majd én is ott leszek Veled.
Leülök melléd és homlokom
kezed bársonyára hajtom.
Bódító csókok emlékét ébresztem
régi érzésektől égő ajkadon.
Simogatás leszek múltat idéző
már csak néha vágy-piros arcodon.


Akkor majd tested megremeg,
mint amikor finoman érintettem bőröd
és boldog voltam, ahogyan boldog
a forró sivatag homokján haldokló vándor,
amikor hűs víz érinti ajkait.
Mint amikor kívántalak magamba olvasztani,
valami élő elegyet alkotni testeddel
és lelked részévé válva élni tovább, benned…


Akkor majd érzel újra, érzed,
amint testedbe bújva létezem,
és amikor majd csendben leszáll
az árnyakat idéző alkony és elmossa
képzeletben melletted ülő alakom
és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben
utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég…
és csókod akkor is elér hozzám, akkor is
megtalál bár örök lesz már a létből font határ
ami közted és köztem áll…

koma

Jó, hogy vagy nekem

Mily csodás élmény

pihenni karjaidban,

hallani kedves hangod…

Tarkítják néha a hangulatot

felszabadult, göndör kacajok,

elszabadult az éj sötétjében

számtalan nagy titok…

Csendes megnyugvásunk békéjében

révülten nézek ki az ablakon.

December szürkesége mindent betakar,

a Holdat keresem, nem látszik most…

helyette csak a közeli faágakon

ringatóznak szelíden a gallyak,

megnyugtat, ahogy lágyan bólogatnak…

s már alig hiányzik a Hold…

Jó, hogy vagy nekem,

álmodj, kedvesem.

Magdileona

November

Erőtlenül kereslek

vagyok: őszi estben pislákoló fény

Ismeretlen himnuszt dúdolgatok rólad

s nem tudom vagy-e még?

A köd nő

emléked lassan ellepi

és ellep engem is

Megsárgult a harsogó hegyoldal

ez a november minket itt már nem talál

Üres csónakot dajkál a tó

perelek két tolvajkezű évvel

perelek az elválasztó messzeséggel

perelek mert voltál

perelek mert nem vagy

A szél vakhegedűs

dallamára senki nem figyel

A rozsdás percek mozdulatlanok 

Komlósi Lajos

Egyszer talán

Egyszer talán az is egy ilyen örömteli pillanat lesz nekem, ha meglátlak, amint éppen a tükörbe nézel, és azt látod, amilyennek elképzeltelek.

.kaktusz

Reményik Sándor: A MENEKÜLŐ

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.

Az egész édes, megszokott világot.

Rámástul sok, sok kedves drága képet

és egy pár szál préselt virágot.

Vinnék sok írást, magamét, meg másét

sok holt betűbe zárt eleven lelket

s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam

hintám, amelyen legelőször szálltam

a keszkenőm, mivel rossz másba sírni

a tollam, mert nem tudok mással írni.

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

gyötrődő lelkem alagútjain.

Olvasgatnám az ablakok sorát

simogatnám a fecskefészkeket

s magamba színék minden verkliszót

mint bűbájos, mennyei éneket...

Utánam honvággyal tekintenének

az ajtók mind, és mind a pitvarok

szeretnék mindent, mindent magammal vinni

és mindent itt hagyok.

Aranylevelek a síron

Arcom előtt a virágözön,

s a gyertyatenger összefolyt,

míg sírok között bóklászva

kerestem egy régi mosolyt.

Mélázgatva szeltem át

gondolatban évtizedeket,

miközben szemem előtt

ezer mécses lángja égett,

sziporkázva, fényesen,

mint emlékeimnek díszlet...

Sokára találtam meg sírod,

de annál hamarabb

azt a réges-régi hangot...

Mindig szeretted az ősz színeit,

s ahol most pihensz, mindent

aranylevelek tömege borít...

Míg kerestelek, átéltem

mennyi közös élményt és

sírós-nevetős kalandot,

mely már a múlt... s eszembe

e pörgő világban, hiába,

ritkábban jut...

Könnyekkel sír a gyertyaláng,

lassan indulok. Lábam alatt

aranylevelekkel borítva

kanyarog a temetői út.

Magdileona

Mácz István: Szíveket gyűjtök

Szeretem azt, aki gyűjt. Naponta van öröme. Megnézi gyűjteményét, gyarapítja, ápolja, gondozza, megmutatja barátainak. Közben örül, hogy neki van az, amit szeret. Tisztelem a bélyeggyűjtőket, a rovargyűjtőket és azokat, akik címkéket, képeslapokat, érméket gyűjtenek. Bármit.

Te mit gyűjtesz?

Amit én gyűjtök, ahhoz nem kell pénz. Amit gyűjtök, annak nincs ára, mégis mindennél többet ér. A szív jelkép. Az embert jelenti. Úgy járom útjaimat, élem napjaimat, hogy szíveket keresek. Talán bolondnak hinnének, ha tudnák, miért nézek kutatón mások szemébe. Bolondnak hinnének, mint a görög bölcset, aki nappal lámpásával embert keresett a piacon.

Szíveket gyűjtök. Nekem nem valami kell, hanem valaki. Ember. Ember, aki rám mosolyog; aki megért; aki tisztességes; aki hűséges; akiben szeretet él; aki örül, hogy észreveszik; akiben a tehetség egy szóra kinyílik; ember, aki egyszerűen érték, mert ember. Ha van olyan nap, hogy nem találok, az én hibám. Nem néztem eléggé szét, nem néztem a látszat mögé, az előítéletek alá. Szerencsétlensége az embernek, hogy a jót szégyelli. Rejti, mint kagyló a gyöngyét. Hát én feltöröm a kagylót figyelemmel, érdeklődéssel és a gyöngyhalászoknál boldogabb vagyok. Mert az emberek között több az ember, aki méltó, hogy annak lássák, mint az, aki összetörte magában az emberséget. Elfogult vagyok? Téged nem ismerlek. Embernek tartod magad. Hányan vesznek észre? Hányan kérik a szíved? Hányan látják, hogy jó vagy?

Szíveket gyűjtök.

Őrzöm arcukat. A szemük tüzére emlékszem. Ha azt felejtem, énjük bennem marad, amely belém égett egy pillanat alatt. Nincsenek érméim, bélyegjeim, címkéim, sem galambgyűjteményem.

Szíveket gyűjtök.

Szívem tele van. Velük és az örömmel, amelyet csak ők adhatnak. Nézd el nekem, hogy végig magamról írtam. Eszelősen hiszem, hogy nincs nagyobb, fontosabb, mint az ember. Embertelen korban élünk? Ne hidd el. Csak nézz önmagadba, nézz a mások belső világába s meglátod az Embert. Csak annyi időt fordíts embertársaidra, mint a gyűjtők gyűjteményeikre. Kincseid lesznek. Nem olyan, mit pénzzel kifejezni lehet, nem valamik, hanem sok-sok szív benned, valakik, akiknek értéke semmivel ki nem fejezhető és mind személyes öröm életedben.

Az igazi férfi

"Az igazi férfi játszik,nem rohan ajtóstól a házba,lassan közelít és puhán vadászik...csak úgy,mellesleg megérint..mögénk lép...a nyakunkba csókol...a tenyere a tenyerünkbe szikrát csihol....az igazi férfi nem siet...tudja hogy idő kell a vágyhoz,megvárja szépen míg megszűnik körülöttünk a világ és már csak őt látjuk..már csak azt akarjuk...nem elveszi...odaadjuk...nem eltűrjük hanem befogadjuk...az igazi ölelés visszafogott,úgy kúszik végig a testen mint a napfény,lassan és puhán..időt hagyva a vágynak,hogy növekedjék..nem kell hozzá más csak egy férfi..aki szeretni tud..s egy nő aki hagyja hogy szeressék..."

Wass Albert : Erdélyi hitvallás

Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben,

és hiszem azt, hogy igazságos vagy,

bár emberi elmémmel megérteni nem tudom

igazságodnak szörnyű módszerét.

Hiszek jóságodban is,

bár szemem csak gonoszat lát,

amikor Erdély felé tekint.

Mint Szent Fiadat hajdani időben,

ma népemet feszítik keresztre

az istenkáromló gonoszak.

Júdások árulják el naponta,

rongyain martalócok osztozkodnak,

s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak

másfelé, hogy kínjait ne lássák.

Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa

és hitem kívánsága szerint,

de szeretem a népemet is, Uram,

szegény elesett erdélyi magyar népemet,

s bocsáss meg nekem, Uram,

ha népem felé ma hangosabb, fájóbb,

lelkesebb és türelmetlenebb bennem

ez a szeretet talán, mint Tefeléd.

De lám, Te hatalmas vagy, uram,

mindeneknél hatalmasabb,

míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen

és mezítelenül fetrengnek a világod porában,

mindenkitől elhagyottan,

s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van

az én szeretetemre, mint Teneked,

ki Minden Világok Ura vagy.

Azt is tudom, Uram,

hogy minden ember egyforma Teelőtted,

bármilyen nyelven imádkozzon is,

vagy káromoljon. Bevallom azonban,

hogy az én szívemben elfogultság lakozik,

és ma csak az testvérem

nekem ezen a földön, aki magyar,

s ez mindaddig így lészen,

míg a magyar a világmindenség

legtestvértelenebb népe,

míg minden csizma a magyart rúgja,

mindenki a magyart tapossa,

addig, Uram, bocsásd meg bűnömet,

más testvérem nekem

nem lehet ezen a földön!

Én kell pótoljam azt,

amit mások megtagadnak tőle.

Kiknek szemét kiszúrták,

azoknak én adok szemet.

Kiknek kezét béklyóba kötözték,

azoknak én adok kezet.

Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak,

azok helyett ma én vagyok a hörgés,

a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság,

ez ma mind én vagyok!

Köszönöm, Uram, hogy kimentettél

a pokolból és szabad földre irányítottad

tévelygő lábamat.

Köszönöm jóságodat, köszönöm.

Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban

csak akkor hallasz éntőlem, Uram,

amikor rab népemen megkönyörülsz

s Erdély földjére, magyarok földjére

rámosolygod szabadságod fölkelő napjának

áldásos fényét.

Legyen meg a Te akaratod, Uram.

De alázatos szívvel megkérlek nagyon:

legyen már egyszer a Te akaratod jó

a magyarnak, áldás, békesség,

szabadság, öröm!

S legyen már végre egyszer valóban

Tied az ország, s ne a gonoszaké,

Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké,

mert bizony, Uram, mindaddig,

amíg ez meg nem történik,

nehéz lesz elhinnünk,

hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké.. 

Ámen