2011. február 28., hétfő
Dancs Annamari : Soha ne múljon el
Századszor kérdezem újra és újra, mert mindig jó veled
Ahogy a válasz most rád találna , a szívedből felel.
Érted még sír az a pillanat, túl könnyen búcsúztál
Igaz a szó , ami visszatart, úgy rohannék hozzád!
Titkolni nem akarom, ő nagyon kell
Szívemből szeretem őt, soha nem rejtem el
Egy kicsit vad a világ, amikor átölel
Legyen hosszú az éj , soha ne múljon el!
Titkolni nem akarom, mert nagyon kell
Itt vagy és csak az enyém, soha nem rejtem el
Vár rám egy csodavilág, amikor átölel
Legyen hosszú az éj, soha ne múljon el!
Melletted lennék újra és újra, ha végre elhiszed
Szívembe zártam minden percet, el nem engedem.
Hidd el , hogy néha csak annyi kell, minden álmon túl
Érezzem azt, hogy vagy nekem, és az álmunk el nem múlt....
Koródi Sándor: Szükség
Szükségem van Rád, hogy legyőzzem
a félelmeimet,
S béklyóikat lerázva, végre újra
szabad legyek.
Szükségem van Rád, hogy az lehessek,
aki vagyok,
S hazatérve Önmagamhoz, adhassam azt,
mit akarok.
Szükségem van Rád, hogy felemelj
erővel, hittel,
Hogy megküzdjek végre magammal, s újabb
próbatételeimmel.
Szükségem van Rád, hogy újra
higgyek, érezzek,
Szükségem van Rád, hogy Létezz,
mert nagyon szeretlek!
…tudod, Kedves
…tudod, Kedves a reményt mindenki angyali erejű szónak gondolja, olyasfajta misztikusságból eredő akaratnak, amely eleve elrendelt dolgokat megváltoztat, a lélek homoksivatagjában éltető délibábot mutat, vagy oázist emel a valóság igazának…de mikoron igazán szükség volna magasba emelő karjára, összeroskad, s vadul kaszaboló vadállattá válik, mint akit sarokba szorít a veszedelem képe, mintha csak magyarázni akarná, miért viselkedik másként, mint ami az ember lelkében él róla…hitet ad, napról napra vagy az utolsó napsugár fényének látszatát az ingoványba süllyedő vaknak, egy fonatot az örök optimista szövőszékén készülő Élet reá boruló takarójának…de hol van, mikor halálra sebez sok kivédhetetlen gondolat, s démonkép-látszatmaszkját erőlteti rám a valótlan, merre dobta vállára tarisznyáját és indult el hátra sem fordulva, merre jár, mikor szemünket függesztjük az ég csillagszeplőinek gyermeki látszatára s vágyjuk eljövetelét egy sírba döntő, kegyetlen rémálom pusztulásának?...és akárhogy kínoz a hitehagyott remény, ott van benne mégis az arc, az a hófehér bizonyosság-kép…s kicsorbítom a vigyorgó árnyak belém mártott tőrét…
Moha
2011. február 23., szerda
Szabó Magda - Búcsúzás
Azt hiszed drágám, az a régi dallam
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.
Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.
Kányádi Sándor - Tudod...
Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.
"Hallgatom a szívem.
"Hallgatom a szívem.
Ha majd egyszer leáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta,
a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt,
és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása,de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet."
Fekete István
Tudod álmomban álmodtam
Tudod álmomban álmodtam, hogy mély álomból ébredek, és mintha a hosszú éjjelen, elmúlt volna rólam minden teher, mint kit hirtelen ébresztenek, ki még az álom határán mosolyog, azt se tudva, kicsoda ő, hol van, és mi történt vele, mi nyomasztotta előző este, de ahogy magához térni kezd, jönnek elő az emlékek fokozatosan, a derűs mosoly lehervad, mikor kiderül, nem álom volt csak az egész, álmomban én is úgy ébredtem, csak nem jöttek az emlékek, mintha a gondok, bajok, örömök, nem is léteztek volna, csodálkozni se csodálkoztam, természetes volt, hogy jól vagyok, könnyűnek, szinte léginek éreztem magam, lépegetés közben a földet érinteni sem érintettem, mintha nem is én lettem volna, miközben nagyon is én voltam, csak éppen, mint egy kisgyerek, a tegnap emlékei nélkül gondtalan, tapogatni se tapogattam meg magam, mi történhetett velem, mert semmire se emlékeztem, semmit nem hiányoltam, úgy volt természetes minden, azt éreztem, hogy a világ szép, nem, hogy megszépült, álmomban más nem volt velem, csak az a pillanat, amikor végül felébredtem, elgondolkodtam, hogy pillanatra se láttam magam, a vízparton láthatatlan álltam, láthatatlanul örültem az éjszakai naplementének, úgy voltam, hogy ott se voltam, talán az álombéli álmomban arra ébredtem, hogy meghaltam, aztán arra gondoltam, vajon mi lett volna velem, miről szólt volna a mese, ha folytatódik, és az jutott az eszembe, nem bolyonghat céltalan a lélek, amelyik megtalálja társát az életben.
.kaktusz
2011. február 15., kedd
Könnysirámok
Daccal teli gőggel hullnak most a könnyek,
s a szavak erejétől néma lesz a száj.
Levegőtlen tüdőmben megszólal a vészfék,
melynek csikorgó hangja pokolian fáj.
Erőtlen testemben megremeg a szívem.
Hörgéssel párosul minden dobbanása,
melyben a démonok kegyetlen játékkal,
haláltáncot járnak a lélek ritmusára.
Ízekre tép a sors felbőszült vadásza.
Elégedett arccal nézi a lőtt vad jajdulását.
S addig vonszolja maga után fogcsikorgatva,
míg szikrájában érezheti az élet lobbanását.
Fekete szín lett a jelen s a jövő kettétörött.
Az idő mélyen megsebezte a gondolatokat,
mitől hamis hangot játszik a vonó a hegedűn,
s már én sem úgy látom a szép pillanatokat.
Vers:Kun Magdolna
PIERRE DE RONSARD: ÖLELJ MEG, KEDVESEM...
Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,
lehelj belém, tüzesítsd át e testet,
adj még ezer csókot és még tízezret;
a szerelem nem számol s mindig szomjas.
Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,
ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,
s az Alvilág sápadt ködébe olvad,
hol porrá válik, többé sem lesz.
Szorítsd körém öled piros rózsáját,
amíg mézédes, szédült vonaglásunk,
a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;
s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;
csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk
a kurta napnak s rövid éjszakának.
Vörösmarty Mihály - A Holdhoz
Jó Hold, ki békén szenveded
kéretni sápadt képedet,
kihez boldog, boldogtalan
sóhajtva járúl úntalan,
hallgass meg egyszer engem is,
nagy tisztelődet - igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
ezt így szemedbe mondanom;
vagy jobban szólva, még soha
rád nem szorúltam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
holott fejérlik ama ház,
tekints be kisded ablakán,
megette űl egy barna lány.
Talán épen most vetkezik
a gyöngyöm! S rám emlékezik;
vagy mint ím, szinte magam is,
még asztalnál űl a hamis
és csintalansággal tele
kezében nyugszik szép feje.
Igen tehát! Ha majd benézsz,
ajkán, mely édes, mint a méz,
nevemben egy szűz csókot hagyj
egy csókot - adni nem oly nagy -
s mondd, hogy ha már úgyis szeret,
szeressen inkább engemet.
Hisz az miébe sem kerűl,
s engem mulatna vég ne'kűl;
s ha már szeretni fog talán,
mondd, hogy szeressen igazán.
Mert az már mégsem illenék,
ha végre szarvat öltenék.
Mondjad, hogy én őt szeretem,
mig el nem hagy lélekzetem,
s hogy, ah, ha szíve meg nem szán,
ég szent Mihál visz el lován.
Mondd, hogy forró szerelmemért
nyujtson szerelme méltó bért.
Mondd, hogy ne légyen változó,
s hűségi eske puszta szó.
Mosolygasz? Csintalan sugár!
Bolond beszédek, úgy-e bár?
Aligha úgy nem lesz; no hát
jó Hold komám, csendes jó éjszakát!
Nem baj a játék
Nem baj a játék. Amikor reális vagyok, akkor azt is tudom, hogy ez a játék, játék, de nem vicc. Tudod miből gondolom, hogy komolyan veszel, hogy komoly, amit mondasz, hogyha játszol is velem, azt is komolyan teszed? Hogy amikor biztos vagyok benne, akkor miért vagyok biztos? Mert igazából nem buli velem játszani. Miért is tennéd ilyen hosszú időn keresztül. Ha nem lenne igaz, amit mondasz, akkor nagyon unalmas lenne ez a játék. Az csak egy bolondnak lenne élvezet, és Te nem vagy az. Nincs bennem semmi, ami miatt érdemes lenne az idődet pazarolni rám. Nincs semmim, amire neked szükséged lenne, csak annyi vagyok, amit adok Neked. Ha csak játszanál, már rég rám untál volna, ráuntál volna a játékra, és hátat fordítottál volna nekem. Olyan lenne, mintha valaki éveket töltene egy általa tudott hamisítvány dicséretével.
.kaktusz
2011. február 11., péntek
M. Eminescu Kék virág
Ismét csillagokba nézel,
Fellegekbe, föl a mennybe?
Bár gondolnál életemre,
Lelkem, s ne felejtenél el!
Hasztalan zsúfolsz agyadba
Napsütötte folyót, akármit -
Tenger, asszír sík csodáit
Elméd hasztalan kutatja;
Ősi gúlák szikla-teste
Fel az égbe tör kevélyen -
Ne keresd a messzeségben
Azt, mi boldoggá tehetne!"
Ekként szólt a kis leányka,
S fürtjeim szendén becézte;
Bár találó volt beszéde,
Én nevettem bölcs szavára.
,,Jer a zöldbe, hol zokogva
Fut a forrásvíz a síkra...
Hol már-már ledől a szikla,
Le a roppant völgyszorosba.
Vár reánk a tisztás széle,
Derűs tó ragyog szemükbe,
S ott a nád tövén ülünk le
Jó szagú szederlevélre.
Sok boldogságot fecsegve
Fog hazudni majd kicsiny szád.
S én egy réti szegfű szirmát
Tépve, kérdem, hogy szeretsz-e?
Engem ott a nap megérlel,
Mint egy almát, szép pirosra,
S dús aranyhajam kibontva,
Elnémítlak lágy selymével.
Hogyha csókot adsz, szerelmem,
Nem fog tudni róla senki,
Mert a nagy kalap elrejti. -
Mást ez úgyse érdekeljen!
Míg a fák fölött halad
Majd a hold a nyári estben,
Kebeledhez szorítsz engem,
S én körülfonom nyakad.
Lomb hajol ránk, lágyan átfog,
S míg a völgy felé leszállunk,
Minden csókot csókra váltunk,
Mint a rejtőző virágok.
Majd kapunkhoz érkezünk,
Sugdosunk a mély sötétben,
Halk szavunkból más ne értsen;
Mért törődjön épp velünk?
Még egy csók - s eltűnt az álom,
Hold süt - ott állok meredten!
Én bolondos, szép, egyetlen
Üdvöm: édes kék virágom!
Eltűntél, csodás igézet!
Nagy szerelmünk holt - te drága
Kék virág, szívem virága!...
Mégis szomorú az élet!
(Franyó Zoltán)
Komlósi Lajos Vén költő dala
Aszalódnak arcomon a ráncok,
görbül a hátam, nem mondok átkot,
nyugton tűröm, mit rám mért sorsom,
a keresztet hordozom.
A vágy felizzik még olykor bennem,
de tudom, hogy el kell innen mennem.
Ragyogott a nyár, a rőt november
s szép volt a magyar tenger.
Szeretném még megcsókolni a szád,
együtt nézni az alkony parazsát,
hallgatni a madárkák énekét
és hozzá egy szép mesét.
Jó lenne egyszer elmenni Pestre,
megnézni, milyen a pesti este,
zeng-bong-e a Nagytemplom harangja
- hívogat még a hangja ?
Mindez álom már, sose teljesül,
meddő vágy, mely ingoványba merül,
vár a sír, a múlás s nincs visszaút,
nem lesz napfény és azúr.
Ereimben még pezsdül az élet,
emlékek súgnak csalfa meséket.
Mennék, de hullok mint a falevél,
melyet elsodor a szél...
Jószay Magdolna /Magdileona/ Szívem a szívedben
Szíved a lelkemben,
szívem a szívedben.
Nézzük a párás ablakon
az esti környéket…
Különös ez a béke,
mely itt jár és betemet.
Arra mintha várrom lenne,
holott csupán egy játszótér,
ködös félhomályon át az úton
mennyi villódzó autófény…
Mennyi ember, s tennivalója
épp most van mindnek…
csendben merengünk, majd
hirtelen mindkettőnknek
támad közlendője, mely
roppant fontos lesz egyszerre,
ami aztán az egészből lényegül,
attól kedvünk harsányra derül,
elhalkulni csak lassan sikerül.
Majd újra csend, csak a
decemberi ólmos eső
halk, álomba szenderítő
csepergése hallik,
szíved a lelkembe,
szívem a szívedbe
újra beköltözik.
Reményik Sándor - Úgy fáj már minden
Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.
De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.
Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.
Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.
Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.
2011. február 7., hétfő
Radnóti Miklós: Tétova óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Tudod az én vágyaim,
Tudod az én vágyaim, és a lehetséges valóság közelebb esnek egymáshoz, az én vágyam olyan vágy, amiben lapul a remény, hogy lesz egy napja az életünknek, amikor ott vagyunk egymással szemközt, nem úgy, mint két idegen, hanem, mint kik összetartoznak, hosszú évek óta fogják egymás kezét, nem zavartan, mint ki szembesül, hanem boldogan, sírva és nevetve, mint kik régóta vágyták ezt a pillanatot, nem is tudom, valami gyönyörűséget szerettem volna mondani erről az elképzelt, remélt találkozásról, ahol talán a szerelem szóba se kerül, de a szeretet takarná el, és sütne a Nap, esne az eső, végre együtt láthatnánk a szivárványt, és neked köszönném meg, amit másnak már, az égieknek, a mindenhol jelenlevőknek olyan sokszor megköszöntem, hogy vagy nekem, meginnánk azt a rég tervezett pohár bort, fehéret, és a szemedbe mondanám, hogy mekkora erő van benned, hogy határokon túl is örömet teremtettél bennem, és, és, és...tudom is én, hogy mit,de azt nagyon.
.kaktusz
2011. február 4., péntek
Nagy Csaba /Gyémánt/ Ábránd
Tenyerem még szikra,
vágyam meg ég,
csak én vagyok,
s maradok mind alul,
térdig a sárban,
pedig úgy mennék,
úgy vinne lábam,
rohanva, örökké
csak Feléd,
mint a menekülőt,
ki adná tavaszát,
de félti
imádott percének
morzsa-töredékét.
Én most is
ott vagyok fölötted,
a február fényért
égig kúszó,
rügytelen ágával,
csak láss, csak érezd,
alkonyod is
örökké én leszek,
s az éjben
én vigyázom
majd álmod,
féltve fogom kezed.
Fáradtan...fázósan
Fáradtan...fázósan
Bújok magamba
Mint
A megkergetett
Macska
Az ablakban
Hol a hangod?
A bársonyos
Paplan
Mibe úgy
Beleszerettem hajdan
Elbújnék...
S szemed zöldje?
Lágyan
Venne ölbe
Nem félnék...
De most
Látható vagyok
Félek is kicsit
Így egyedül
Ahogy az éj
Ideül
Mellém...hidegen
Mint
Morcos idegen
Nem bánt...nem szól
De nem is
Segít
Elrejti fényeit
Feketét hozott
Hűvös szeleket
De nem
Ettől...
Nem tőle
Reszketek
Összegömbölyödök....Látod?
Nekem is fáj
Didergő magányod
...Lassan majd elalszom
...S a Belőled szőtt paplanom
Melegít....megint
Lyocsa Anita: Megnyílok valakiért
Messzire nézett a szemem,
És fülem mindent hallani vélt
Kinyílt előttem a végtelen
Én is megnyílok valakiért.
Mit ér nagysága a hegynek,
Ha nem látja senki csúcsait,
Ha elvész értéke a kegynek,
Ha az én, és a vágy szétszakít?
Megnyílok hát, leomlok, mint a hegy,
Hogy mindenki bejárhassa romjaim,
De mit ér az, amiért a küzdés nem megy?
Ha ünneplőm lesz, széttépett rongyaim?
Mit ér, ha leomlok, kegytelen a porba
Ha nem vagyok már hegy, csak a rom?
Mit ér, ha szétkapkodják köveim sorra,
Ha bánatom a kövekbe takarom?
Kinyílt előttem a végtelen
Én is megnyílok valakiért.
Nem leszek elérhetetlen
És elér majd, az, aki ért.
Tudod eszembe jutott az a sok öröm
Tudod eszembe jutott az a sok öröm, és az a rengeteg fájdalom, ami bennünket egymásnak adott, már nyoma se lenne se a fájdalomnak, se az örömnek, ha néha nem figyelmeztetne egy emlék, azt hihetném, semmi nem történt, csak álom volt, amiből felébred az ember, nyújtózik egyet, és már alig emlékszik, az emlék is elmúlik, lehet, meg se történt, álom, vagy valóság, ki tudja hol a határ, nem maradt utána semmi kézzelfogható, az emlékek halványulnak, az idő jó koptatója a régen történteknek, a tárgyak is elmúlnak egyszer, nem csak az emlékek, ma még emlékszem, de már nem olyan fontos, mint akkor gondoltam, ha egyszer vége tudott lenni, tán el is lehet felejteni, igen, nem történt semmi, ami fontos lenne… de mégis, hisz maradt itt egy gyümölcs arról a fáról bizonyítékként, hogy az a fa létezett, örömök, és kínok közt megszületett egy érzés, talán az egésznek egyetlen eredménye, ami tovább él, ki tudja, talán az idők végezetéig hozza ú
jabb gyümölcseit.
.kaktusz
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)