Szép Ernő : Add a kezed

Add a kezed mert beborult,

Add a kezed mert fú a szél,

Add a kezed mert este lesz.

Add a kezed mert reszketek,

Add a kezed mert szédülök,

Add a kezed összerogyok.

Add a kezed mert álmodok,

Add a kezed mert itt vagyok,

Add a kezed mert meghalok.

Dancs Annamari : Soha ne múljon el

Századszor kérdezem újra és újra, mert mindig jó veled

Ahogy a válasz most rád találna , a szívedből felel.

Érted még sír az a pillanat, túl könnyen búcsúztál

Igaz a szó , ami visszatart, úgy rohannék hozzád!

Titkolni nem akarom, ő nagyon kell

Szívemből szeretem őt, soha nem rejtem el

Egy kicsit vad a világ, amikor átölel

Legyen hosszú az éj , soha ne múljon el!

Titkolni nem akarom, mert nagyon kell

Itt vagy és csak az enyém, soha nem rejtem el

Vár rám egy csodavilág, amikor átölel

Legyen hosszú az éj, soha ne múljon el!

Melletted lennék újra és újra, ha végre elhiszed

Szívembe zártam minden percet, el nem engedem.

Hidd el , hogy néha csak annyi kell, minden álmon túl

Érezzem azt, hogy vagy nekem, és az álmunk el nem múlt....

Koródi Sándor: Szükség

Szükségem van Rád, hogy legyőzzem

a félelmeimet,

S béklyóikat lerázva, végre újra

szabad legyek.

Szükségem van Rád, hogy az lehessek,

aki vagyok,

S hazatérve Önmagamhoz, adhassam azt,

mit akarok.

Szükségem van Rád, hogy felemelj

erővel, hittel,

Hogy megküzdjek végre magammal, s újabb

próbatételeimmel.

Szükségem van Rád, hogy újra

higgyek, érezzek,

Szükségem van Rád, hogy Létezz,

mert nagyon szeretlek!

Csak úgy: Gondolat

Szíved felett

lelnék, biztos helyet

örök lüktetésben

együtt, Veled

Újjászületve

egy áramlásban

s együtt múlni

a végső dobbanásban

***

Körülötted bolyongok

Belső zsebedbe bújva

lehetne élni szépen

dobogós boldogságban

halálig szívverésben.

Szécsi Margit

…tudod, Kedves

…tudod, Kedves a reményt mindenki angyali erejű szónak gondolja, olyasfajta misztikusságból eredő akaratnak, amely eleve elrendelt dolgokat megváltoztat, a lélek homoksivatagjában éltető délibábot mutat, vagy oázist emel a valóság igazának…de mikoron igazán szükség volna magasba emelő karjára, összeroskad, s vadul kaszaboló vadállattá válik, mint akit sarokba szorít a veszedelem képe, mintha csak magyarázni akarná, miért viselkedik másként, mint ami az ember lelkében él róla…hitet ad, napról napra vagy az utolsó napsugár fényének látszatát az ingoványba süllyedő vaknak, egy fonatot az örök optimista szövőszékén készülő Élet reá boruló takarójának…de hol van, mikor halálra sebez sok kivédhetetlen gondolat, s démonkép-látszatmaszkját erőlteti rám a valótlan, merre dobta vállára tarisznyáját és indult el hátra sem fordulva, merre jár, mikor szemünket függesztjük az ég csillagszeplőinek gyermeki látszatára s vágyjuk eljövetelét egy sírba döntő, kegyetlen rémálom pusztulásának?...és akárhogy kínoz a hitehagyott remény, ott van benne mégis az arc, az a hófehér bizonyosság-kép…s kicsorbítom a vigyorgó árnyak belém mártott tőrét…

Moha

Szabó Magda - Búcsúzás

Azt hiszed drágám, az a régi dallam

elnémulhat? Többé nem énekel?

Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,

Nincs hatalom, mivel ne bírna el.

Kettőnk testéből két szép fa eredt.

ők mindketten megjegyezték a dalt.

Nem szállt tova, mint langyos fellegek,

s ajkaikon aratnak diadalt.

Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.

Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!

Fiaim, rátok nézek holdsugárból,

s nevetek, ha köröz a réti sas.

Amíg szerettek, akárhol kerestek,

én ott leszek: megleltek, így ígérem,

búvár vagyok, elbújtam bú elől,

s nevetésem felcseng, mint egy érem.

Amíg szerettek, ahányszor kerestek

szólítotok, annyiszor nézek vissza,

felelek is az állatok szavával,

a sose múló szeretet szavával,

míg érintésem könnyetek felissza.

Olyan nehéz még nélkületek élnem,

nem ízlelni édeset meg keserűt.

De ott leszek a házban. Láttok engem?

Én szólok, ha a tücsök hegedül.

Közelít

Ha tudnám,

hogy könnyekkel

sírsz,

arcomat tartanám feléd,

s hagynám, hogy

lágyan öntözd

mélyülő barázdáim-

kérnélek, emelj föl

szemedig,

egészen közel,

hogy érezhessem

hajdani álmodat,

melyet ellopott az idő.

Ha közel lennék hozzád,

belé simulnék szemgödreidbe,

hogy senki ne lássa

könnyeidet…

PHAEDRA

Kányádi Sándor - Tudod...

Tudod

soha nem bántam meg,

hogy megszerettelek,

pedig felbolygatta ez a szeretet

az egész életem,

Tudod,

soha nem csalódtam benned,

pedig sokszor nem értettem

a cselekedetedet,

sokszor féltettelek,

leginkább magadtól féltettelek,

Tudod,

lassan fogynak körülöttem a dolgok,

a dolgaim,

vagy messzire kerülnek tőlem,

vagy csak én távolodok,

ahogy szakadoznak a szálak,

az érzés egyre jobban magához láncol,

Tudod,

mikor megkönnyezek valamit,

ami szép volt,

megvigasztal a gondolat,

hogy lakozik bennem egy csoda,

ami nem hagy el,

amit nem vehet el tőlem

sem az irigység

sem a rosszindulat,

Tudod,

ebből az érzésből táplálkozom,

miatta össze sem csuklom,

ha elesek is, érte felállok,

ha sírok is elmosolyodok,

talán,

ha végleg elalszom,

érte akkor is felébredek.

"Hallgatom a szívem.

"Hallgatom a szívem.

Ha majd egyszer leáll, és elszakad a testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta,

a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt,

és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása,de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet."

Fekete István 

Tudod álmomban álmodtam

Tudod álmomban álmodtam, hogy mély álomból ébredek, és mintha a hosszú éjjelen, elmúlt volna rólam minden teher, mint kit hirtelen ébresztenek, ki még az álom határán mosolyog, azt se tudva, kicsoda ő, hol van, és mi történt vele, mi nyomasztotta előző este, de ahogy magához térni kezd, jönnek elő az emlékek fokozatosan, a derűs mosoly lehervad, mikor kiderül, nem álom volt csak az egész, álmomban én is úgy ébredtem, csak nem jöttek az emlékek, mintha a gondok, bajok, örömök, nem is léteztek volna, csodálkozni se csodálkoztam, természetes volt, hogy jól vagyok, könnyűnek, szinte léginek éreztem magam, lépegetés közben a földet érinteni sem érintettem, mintha nem is én lettem volna, miközben nagyon is én voltam, csak éppen, mint egy kisgyerek, a tegnap emlékei nélkül gondtalan, tapogatni se tapogattam meg magam, mi történhetett velem, mert semmire se emlékeztem, semmit nem hiányoltam, úgy volt természetes minden, azt éreztem, hogy a világ szép, nem, hogy megszépült, álmomban más nem volt velem, csak az a pillanat, amikor végül felébredtem, elgondolkodtam, hogy pillanatra se láttam magam, a vízparton láthatatlan álltam, láthatatlanul örültem az éjszakai naplementének, úgy voltam, hogy ott se voltam, talán az álombéli álmomban arra ébredtem, hogy meghaltam, aztán arra gondoltam, vajon mi lett volna velem, miről szólt volna a mese, ha folytatódik, és az jutott az eszembe, nem bolyonghat céltalan a lélek, amelyik megtalálja társát az életben.

.kaktusz

Könnysirámok

Daccal teli gőggel hullnak most a könnyek,

s a szavak erejétől néma lesz a száj.

Levegőtlen tüdőmben megszólal a vészfék,

melynek csikorgó hangja pokolian fáj.

Erőtlen testemben megremeg a szívem.

Hörgéssel párosul minden dobbanása,

melyben a démonok kegyetlen játékkal,

haláltáncot járnak a lélek ritmusára.

Ízekre tép a sors felbőszült vadásza.

Elégedett arccal nézi a lőtt vad jajdulását.

S addig vonszolja maga után fogcsikorgatva,

míg szikrájában érezheti az élet lobbanását.

Fekete szín lett a jelen s a jövő kettétörött.

Az idő mélyen megsebezte a gondolatokat,

mitől hamis hangot játszik a vonó a hegedűn,

s már én sem úgy látom a szép pillanatokat.

Vers:Kun Magdolna

PIERRE DE RONSARD: ÖLELJ MEG, KEDVESEM...

Ölelj meg, kedvesem, csókolj, szorongass,

lehelj belém, tüzesítsd át e testet,

adj még ezer csókot és még tízezret;

a szerelem nem számol s mindig szomjas.

Csókolj, míg ajkad illatos és nedves,

ne kíméld, úgyis megfakul maholnap,

s az Alvilág sápadt ködébe olvad,

hol porrá válik, többé sem lesz.

Szorítsd körém öled piros rózsáját,

amíg mézédes, szédült vonaglásunk,

a kis halál, mindkettőnk lényén átjár;

s ha vágyam maghal, hamarost feltámad;

csókolj tovább, hogy ismét nekivágjunk

a kurta napnak s rövid éjszakának.

Vörösmarty Mihály - A Holdhoz

Jó Hold, ki békén szenveded
kéretni sápadt képedet,
kihez boldog, boldogtalan
sóhajtva járúl úntalan,
hallgass meg egyszer engem is,
nagy tisztelődet - igen is!
Csak, hogy még nem volt alkalom
ezt így szemedbe mondanom;
vagy jobban szólva, még soha
rád nem szorúltam úgy mint ma.
Kérlek tehát, ha majd leszállsz,
holott fejérlik ama ház,
tekints be kisded ablakán,
megette űl egy barna lány.
Talán épen most vetkezik
a gyöngyöm! S rám emlékezik;
vagy mint ím, szinte magam is,
még asztalnál űl a hamis
és csintalansággal tele
kezében nyugszik szép feje.
Igen tehát! Ha majd benézsz,
ajkán, mely édes, mint a méz,
nevemben egy szűz csókot hagyj
egy csókot - adni nem oly nagy -
s mondd, hogy ha már úgyis szeret,
szeressen inkább engemet.
Hisz az miébe sem kerűl,
s engem mulatna vég ne'kűl;
s ha már szeretni fog talán,
mondd, hogy szeressen igazán.
Mert az már mégsem illenék,
ha végre szarvat öltenék.
Mondjad, hogy én őt szeretem,
mig el nem hagy lélekzetem,
s hogy, ah, ha szíve meg nem szán,
ég szent Mihál visz el lován.
Mondd, hogy forró szerelmemért
nyujtson szerelme méltó bért.
Mondd, hogy ne légyen változó,
s hűségi eske puszta szó.
Mosolygasz? Csintalan sugár!
Bolond beszédek, úgy-e bár?
Aligha úgy nem lesz; no hát
jó Hold komám, csendes jó éjszakát!

Nem baj a játék

Nem baj a játék. Amikor reális vagyok, akkor azt is tudom, hogy ez a játék, játék, de nem vicc. Tudod miből gondolom, hogy komolyan veszel, hogy komoly, amit mondasz, hogyha játszol is velem, azt is komolyan teszed? Hogy amikor biztos vagyok benne, akkor miért vagyok biztos? Mert igazából nem buli velem játszani. Miért is tennéd ilyen hosszú időn keresztül. Ha nem lenne igaz, amit mondasz, akkor nagyon unalmas lenne ez a játék. Az csak egy bolondnak lenne élvezet, és Te nem vagy az. Nincs bennem semmi, ami miatt érdemes lenne az idődet pazarolni rám. Nincs semmim, amire neked szükséged lenne, csak annyi vagyok, amit adok Neked. Ha csak játszanál, már rég rám untál volna, ráuntál volna a játékra, és hátat fordítottál volna nekem. Olyan lenne, mintha valaki éveket töltene egy általa tudott hamisítvány dicséretével.

.kaktusz

M. Eminescu Kék virág

Ismét csillagokba nézel,

Fellegekbe, föl a mennybe?

Bár gondolnál életemre,

Lelkem, s ne felejtenél el!

Hasztalan zsúfolsz agyadba

Napsütötte folyót, akármit -

Tenger, asszír sík csodáit

Elméd hasztalan kutatja;

Ősi gúlák szikla-teste

Fel az égbe tör kevélyen -

Ne keresd a messzeségben

Azt, mi boldoggá tehetne!"

Ekként szólt a kis leányka,

S fürtjeim szendén becézte;

Bár találó volt beszéde,

Én nevettem bölcs szavára.

,,Jer a zöldbe, hol zokogva

Fut a forrásvíz a síkra...

Hol már-már ledől a szikla,

Le a roppant völgyszorosba.

Vár reánk a tisztás széle,

Derűs tó ragyog szemükbe,

S ott a nád tövén ülünk le

Jó szagú szederlevélre.

Sok boldogságot fecsegve

Fog hazudni majd kicsiny szád.

S én egy réti szegfű szirmát

Tépve, kérdem, hogy szeretsz-e?

Engem ott a nap megérlel,

Mint egy almát, szép pirosra,

S dús aranyhajam kibontva,

Elnémítlak lágy selymével.

Hogyha csókot adsz, szerelmem,

Nem fog tudni róla senki,

Mert a nagy kalap elrejti. -

Mást ez úgyse érdekeljen!

Míg a fák fölött halad

Majd a hold a nyári estben,

Kebeledhez szorítsz engem,

S én körülfonom nyakad.

Lomb hajol ránk, lágyan átfog,

S míg a völgy felé leszállunk,

Minden csókot csókra váltunk,

Mint a rejtőző virágok.

Majd kapunkhoz érkezünk,

Sugdosunk a mély sötétben,

Halk szavunkból más ne értsen;

Mért törődjön épp velünk?

Még egy csók - s eltűnt az álom,

Hold süt - ott állok meredten!

Én bolondos, szép, egyetlen

Üdvöm: édes kék virágom!

Eltűntél, csodás igézet!

Nagy szerelmünk holt - te drága

Kék virág, szívem virága!...

Mégis szomorú az élet!

(Franyó Zoltán)

Komlósi Lajos Vén költő dala

Aszalódnak arcomon a ráncok,

görbül a hátam, nem mondok átkot,

nyugton tűröm, mit rám mért sorsom,

a keresztet hordozom.

A vágy felizzik még olykor bennem,

de tudom, hogy el kell innen mennem.

Ragyogott a nyár, a rőt november

s szép volt a magyar tenger.

Szeretném még megcsókolni a szád,

együtt nézni az alkony parazsát,

hallgatni a madárkák énekét

és hozzá egy szép mesét.

Jó lenne egyszer elmenni Pestre,

megnézni, milyen a pesti este,

zeng-bong-e a Nagytemplom harangja

- hívogat még a hangja ?

Mindez álom már, sose teljesül,

meddő vágy, mely ingoványba merül,

vár a sír, a múlás s nincs visszaút,

nem lesz napfény és azúr.

Ereimben még pezsdül az élet,

emlékek súgnak csalfa meséket.

Mennék, de hullok mint a falevél,

melyet elsodor a szél...

Jószay Magdolna /Magdileona/ Szívem a szívedben

Szíved a lelkemben,

szívem a szívedben.

Nézzük a párás ablakon

az esti környéket…

Különös ez a béke,

mely itt jár és betemet.

Arra mintha várrom lenne,

holott csupán egy játszótér,

ködös félhomályon át az úton

mennyi villódzó autófény…

Mennyi ember, s tennivalója

épp most van mindnek…

csendben merengünk, majd

hirtelen mindkettőnknek

támad közlendője, mely

roppant fontos lesz egyszerre,

ami aztán az egészből lényegül,

attól kedvünk harsányra derül,

elhalkulni csak lassan sikerül.

Majd újra csend, csak a

decemberi ólmos eső

halk, álomba szenderítő

csepergése hallik,

szíved a lelkembe,

szívem a szívedbe

újra beköltözik.

Reményik Sándor - Úgy fáj már minden

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

minden, mi általreszket szívemen,

legyen az ember, muzsika, vagy táj.

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,

s rejtekúton a szívembe talál,

s álomba ringatja a kínokat,

elaltatja a multat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,

ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

száraz kórók és keserű füvek,

minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

és szent a szív, mely küldi őt ezen,

s mely liliomok magvát hinti el

ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,

mely liliomok messze magvát hozza,

magot, melyből a békesség kikél.

Tudhattam volna

Halk csendet lüktet a félhomály,

s szépségétől

terhes alkonya,

ölébe veszi fáradt alakom.

Köddel mozdul a táj-

kába álomnak

nyújtaná lelkét,

de ahogy

gondjai kevesednek,

könnyedén belém nevet,

mint egymás szemébe

a szerelmesek…

2010.12.19.

PHAEDRA

Rakoncátlan csillagok...

Este,

mikor minden

rakoncátlan csillag

lámpást gyújt az égen

és éjfelhőkön ringatják

álom szőtte ágyad,

a varázslatos éjszakában

hunyd le szempilládat

s lássd magad előtt

ledér fényalakom,

ahogy hozzád oson

és homlokodra csókolja

a villámokat szikrázó,

olthatatlan

vágyat

Kun Magdolna

Válóczy Szilvia Szeretni akarom…

Szeretni akarom

Könnyes szemed,

Gondokkal teli

Néma arcod.

Csókolni akarom

Leheleted,

Szemeidből elszökött

Mosolyod.

Viharként tisztelem

Tekinteted,

S bízom benned

Hogyha hagyod.

Ismerve szeretem

Áldott kezed,

Benne hagyom enyém

Ha akarod.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagyok más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

Tudod az én vágyaim,

Tudod az én vágyaim, és a lehetséges valóság közelebb esnek egymáshoz, az én vágyam olyan vágy, amiben lapul a remény, hogy lesz egy napja az életünknek, amikor ott vagyunk egymással szemközt, nem úgy, mint két idegen, hanem, mint kik összetartoznak, hosszú évek óta fogják egymás kezét, nem zavartan, mint ki szembesül, hanem boldogan, sírva és nevetve, mint kik régóta vágyták ezt a pillanatot, nem is tudom, valami gyönyörűséget szerettem volna mondani erről az elképzelt, remélt találkozásról, ahol talán a szerelem szóba se kerül, de a szeretet takarná el, és sütne a Nap, esne az eső, végre együtt láthatnánk a szivárványt, és neked köszönném meg, amit másnak már, az égieknek, a mindenhol jelenlevőknek olyan sokszor megköszöntem, hogy vagy nekem, meginnánk azt a rég tervezett pohár bort, fehéret, és a szemedbe mondanám, hogy mekkora erő van benned, hogy határokon túl is örömet teremtettél bennem, és, és, és...tudom is én, hogy mit,de azt nagyon.

.kaktusz

Nagy Csaba /Gyémánt/ Ábránd

Tenyerem még szikra,

vágyam meg ég,

csak én vagyok,

s maradok mind alul,

térdig a sárban,

pedig úgy mennék,

úgy vinne lábam,

rohanva, örökké

csak Feléd,

mint a menekülőt,

ki adná tavaszát,

de félti

imádott percének

morzsa-töredékét.

Én most is

ott vagyok fölötted,

a február fényért

égig kúszó,

rügytelen ágával,

csak láss, csak érezd,

alkonyod is

örökké én leszek,

s az éjben

én vigyázom

majd álmod,

féltve fogom kezed.

Gyönyörű vagy

Gyönyörű vagy - súgtad fülembe

mert rögtön észrevetted,

hogy szemlesütve bújtatom szemérmem

hófehér lepedő rejtekébe...

Óvatosan bontottál ki,

mint egy kincset

és lassan

nagyon lassan

felemeltél...magamhoz

Aztán szeretkeztünk

s közben

valami szép született

de előtte

az égbe kiáltottam...neved.

Málna 

Fáradtan...fázósan

Fáradtan...fázósan

Bújok magamba

Mint

A megkergetett

Macska

Az ablakban

Hol a hangod?

A bársonyos

Paplan

Mibe úgy

Beleszerettem hajdan

Elbújnék...

S szemed zöldje?

Lágyan

Venne ölbe

Nem félnék...

De most

Látható vagyok

Félek is kicsit

Így egyedül

Ahogy az éj

Ideül

Mellém...hidegen

Mint

Morcos idegen

Nem bánt...nem szól

De nem is

Segít

Elrejti fényeit

Feketét hozott

Hűvös szeleket

De nem

Ettől...

Nem tőle

Reszketek

Összegömbölyödök....Látod?

Nekem is fáj

Didergő magányod

...Lassan majd elalszom

...S a Belőled szőtt paplanom

Melegít....megint

Lyocsa Anita: Megnyílok valakiért

Messzire nézett a szemem,

És fülem mindent hallani vélt

Kinyílt előttem a végtelen

Én is megnyílok valakiért.

Mit ér nagysága a hegynek,

Ha nem látja senki csúcsait,

Ha elvész értéke a kegynek,

Ha az én, és a vágy szétszakít?

Megnyílok hát, leomlok, mint a hegy,

Hogy mindenki bejárhassa romjaim,

De mit ér az, amiért a küzdés nem megy?

Ha ünneplőm lesz, széttépett rongyaim?

Mit ér, ha leomlok, kegytelen a porba

Ha nem vagyok már hegy, csak a rom?

Mit ér, ha szétkapkodják köveim sorra,

Ha bánatom a kövekbe takarom?

Kinyílt előttem a végtelen

Én is megnyílok valakiért.

Nem leszek elérhetetlen

És elér majd, az, aki ért.

Tudod eszembe jutott az a sok öröm

Tudod eszembe jutott az a sok öröm, és az a rengeteg fájdalom, ami bennünket egymásnak adott, már nyoma se lenne se a fájdalomnak, se az örömnek, ha néha nem figyelmeztetne egy emlék, azt hihetném, semmi nem történt, csak álom volt, amiből felébred az ember, nyújtózik egyet, és már alig emlékszik, az emlék is elmúlik, lehet, meg se történt, álom, vagy valóság, ki tudja hol a határ, nem maradt utána semmi kézzelfogható, az emlékek halványulnak, az idő jó koptatója a régen történteknek, a tárgyak is elmúlnak egyszer, nem csak az emlékek, ma még emlékszem, de már nem olyan fontos, mint akkor gondoltam, ha egyszer vége tudott lenni, tán el is lehet felejteni, igen, nem történt semmi, ami fontos lenne… de mégis, hisz maradt itt egy gyümölcs arról a fáról bizonyítékként, hogy az a fa létezett, örömök, és kínok közt megszületett egy érzés, talán az egésznek egyetlen eredménye, ami tovább él, ki tudja, talán az idők végezetéig hozza ú

jabb gyümölcseit.

.kaktusz