Ismét csillagokba nézel,
Fellegekbe, föl a mennybe?
Bár gondolnál életemre,
Lelkem, s ne felejtenél el!
Hasztalan zsúfolsz agyadba
Napsütötte folyót, akármit -
Tenger, asszír sík csodáit
Elméd hasztalan kutatja;
Ősi gúlák szikla-teste
Fel az égbe tör kevélyen -
Ne keresd a messzeségben
Azt, mi boldoggá tehetne!"
Ekként szólt a kis leányka,
S fürtjeim szendén becézte;
Bár találó volt beszéde,
Én nevettem bölcs szavára.
,,Jer a zöldbe, hol zokogva
Fut a forrásvíz a síkra...
Hol már-már ledől a szikla,
Le a roppant völgyszorosba.
Vár reánk a tisztás széle,
Derűs tó ragyog szemükbe,
S ott a nád tövén ülünk le
Jó szagú szederlevélre.
Sok boldogságot fecsegve
Fog hazudni majd kicsiny szád.
S én egy réti szegfű szirmát
Tépve, kérdem, hogy szeretsz-e?
Engem ott a nap megérlel,
Mint egy almát, szép pirosra,
S dús aranyhajam kibontva,
Elnémítlak lágy selymével.
Hogyha csókot adsz, szerelmem,
Nem fog tudni róla senki,
Mert a nagy kalap elrejti. -
Mást ez úgyse érdekeljen!
Míg a fák fölött halad
Majd a hold a nyári estben,
Kebeledhez szorítsz engem,
S én körülfonom nyakad.
Lomb hajol ránk, lágyan átfog,
S míg a völgy felé leszállunk,
Minden csókot csókra váltunk,
Mint a rejtőző virágok.
Majd kapunkhoz érkezünk,
Sugdosunk a mély sötétben,
Halk szavunkból más ne értsen;
Mért törődjön épp velünk?
Még egy csók - s eltűnt az álom,
Hold süt - ott állok meredten!
Én bolondos, szép, egyetlen
Üdvöm: édes kék virágom!
Eltűntél, csodás igézet!
Nagy szerelmünk holt - te drága
Kék virág, szívem virága!...
Mégis szomorú az élet!
(Franyó Zoltán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése