Tudom, énnékem úgy rendeltetett
Ez életben, hogy gyermeket dajkáljak.
Hogy tőlük jöjjön az öröm, a bánat,
Az aggódás, a könnyeső és minden,
Énfájdalmamért egy jajszavam sincsen,
A magam bánata, keserve semmi,
Csak értük élni, csak miattuk lenni.
Ha fáj is az élet, miattuk élni,
És járni, kelni, mozogni, beszélni,
Szavakat mondani, idegen szókat,
Megkopogtatni idegen ajtókat,
És jéghideg szívek zárját verni,
S mindent miattuk, csak miattuk lenni.
Hogy kis életük bánatalom ne érje,
Cselédi lelkeknek lenni a cselédje,
És álorcás orcák titkait lesni....
Mindig félteni és mindig remegni,
A vágyam életét, jaj sohasem élni,
Lassan roskadni és lassan elégni,
Míg rám nem hajlik a bús, meddő este...
A lelkem úgy jut martalóc kezekre,
Mint drágakő, melyet nem őriz senki...
S csak lenni kell, miattuk lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése