Védtelenül, meztelen szívvel
mint a gyermek, olyanná lettem…
Napjaim éjbe hullnak…
majd újra nap jő, kínzó égető nap…
véresre sebzik lábam a kövek,
húsomba marnak az ágak,
s nyelvem Vízért esdekel…
Nincs bennem már, vágya a világnak.
Kopár mezőkön bolyongok,
mint eltévedt meggyötört zarándok,
ki foszlott köpenyében
csak lépked egyre tovább…
Lépked tízezer éjjen, tízezer nappalon át.
Mert mennie kell…hívja a távol;
”a nem ismert tartomány…”
hová megtér majd minden utazó.
Hívja szél, a szó, a remény…
hogy túl ott a dombon, Igen…
rá vár ott az a Föld
hol otthonra lel majd minden hontalan.
Megyek hát előre…egyedül,
egyedül, de soha nem magányba,
mert mint kagylót a héja
óvja…körbe zárja
fon körül engem az Isten
kimondhatatlan harmóniája.
Mátyus Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése