Ne hajts az én szavamra
Ha szépen szólok s lágyan,
Ne higgy a vergődésben
Ne bízz a vágyódásban...
Mert jobb szeretem nálad
A zöld lesznai tájat.
A tarka díszű kertet,
Melyet mint rakott tálat,
Dús gyümölccsel kevertet,
Sokszínű dús virággal,
Nyújt ég felé a domb.
Mert jobb szeretem százszor
Nézni, mikor kigyúl,
Este zajtalanul,
A piros szemű házsor,
Mint szeretem a vágyad.
Jobban, mint két szemed,
Kívánom rám hajolva,
Látni a kék eget.
Ha tér, az esti porba
Konduló bús kolomppal
Kavarva felleget,
...Többet ver fel a csorda
Az élet szent porából
Mint amit rám olvashatsz
Szegény emberszavakkal
Mint amit rám csókolhatsz
Szegény emberajakkal
Az élet mámorából.
És számon kérném egyszer
Keserű kínnal én,
Amit tőlük elvettem,
Hogy tereád szeressem
Szerelmünk reggelén.
A meg nem lesett fűszál
Szellőben reszketését,
Két bús fekete felhő
Közé szúrt sugár ékét.
Mulasztott arany estem
Kiket a dőre testem
Könnyű csókokra váltott.
Széljárta tetőn támadt
Száz tündérpalotámat
Mind számon kérném tőled,
Kik mind a sárba dőlnek
Tompa teljesülésben.
Ó, ne vágyj külön válni
Az édes mindenségtől
Amely szívemben szunnyad,
Hadd szeresselek együtt
A földdel és a széllel,
Az örökifjan térő
Halhatlan falevéllel,
A nappal és a dérrel
Mely füröszti a fákat.
Az örökifjú vággyal,
Mely most átjárja testünk,
És összeköt a léttel.
Mint anyaméhben alvó,
Bűvös álomba hajló,
Kicsinyke magzatot
Táplál szüléje vére...
2
Ha most tereád nézek:
Éltet és Istent érzek
És százarcú a testünk.
De ha egyszer elestünk
Bús, fukar szerelemben,
Akkor mindennek vége.
Mint túlérett gyümölcs
Mely őszi esten ég,
Porlad már, míg piroslik
És leválik az ágról,
Úgy hull az életfáról
...Alig vágy, máris emlék...
Nehéz nedvébe lankadt,
Bús, betelt érzelem
És ifjak csak az alvó
Öntudatlan csírák,
Az el nem csókolt csókok,
A ki nem nyílt virág.
Ha most tereád nézek:
Éltet és Istent érzek
És százarcú a testünk.
De ha egyszer elestünk
Bús, fukar szerelemben,
Akkor mindennek vége.
Mint túlérett gyümölcs
Mely őszi esten ég,
Porlad már, míg piroslik
És leválik az ágról,
Úgy hull az életfáról
...Alig vágy, máris emlék...
Nehéz nedvébe lankadt,
Bús, betelt érzelem
És ifjak csak az alvó
Öntudatlan csírák,
Az el nem csókolt csókok,
A ki nem nyílt virág.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése