Magány

Egy elveszett lélek keresi otthonát,

Kit régen elkerült már a boldogság.

Vágyódik egy szebb, jobb világ felé,

De az már csak emlék, mi most végleg véget ért.

Egy aprócska porszem ő a nagy sivatagban,

Nem leli a világban helyét, bárhogy is akarja.

Bár próbálkozik azzal, hogy más ember legyen,

A többi homoklabda csak árt,

És nem segít neki egyik sem.

Minden egyes hajnal új fájdalmat hoz,

Egy újabb szenvedést, mi a szív mélyébe hatol.

De erős ez a porszem és konokul ellenáll,

Kibírja, hogy nem szól,

Bármekkora súly is nehezedik rá.

Mert tudja ő, ha szólna, úgysem hinnék el,

Mások szerint minden szava egy-egy kérdőjel.

Nem érti őt senki sem, bárhogy is szeretné,

Nincs egy lelki társ sem,

Ki a bajban megvédené.

De rájött már régen, hogy ez a sorsa,

És elfogadja azt,

Beletörődött a magányba,

És minden rá váró fájdalomba.

Ezért hagyja, hadd sodorja őt az élet,

Már nem tesz érte semmit sem,

De azért még reménykedik,

Hogy majd a halál után más élete lesz.