Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2011. november 16., szerda

Magány




Egy elveszett lélek keresi otthonát,
Kit régen elkerült már a boldogság.
Vágyódik egy szebb, jobb világ felé,
De az már csak emlék, mi most végleg véget ért.

Egy aprócska porszem ő a nagy sivatagban,
Nem leli a világban helyét, bárhogy is akarja.
Bár próbálkozik azzal, hogy más ember legyen,
A többi homoklabda csak árt,
És nem segít neki egyik sem.

Minden egyes hajnal új fájdalmat hoz,
Egy újabb szenvedést, mi a szív mélyébe hatol.
De erős ez a porszem és konokul ellenáll,
Kibírja, hogy nem szól,
Bármekkora súly is nehezedik rá.

Mert tudja ő, ha szólna, úgysem hinnék el,
Mások szerint minden szava egy-egy kérdőjel.
Nem érti őt senki sem, bárhogy is szeretné,
Nincs egy lelki társ sem,
Ki a bajban megvédené.

De rájött már régen, hogy ez a sorsa,
És elfogadja azt,
Beletörődött a magányba,
És minden rá váró fájdalomba.

Ezért hagyja, hadd sodorja őt az élet,
Már nem tesz érte semmit sem,
De azért még reménykedik,
Hogy majd a halál után más élete lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése