Szerelmes lett az eső a szélbe,
imádta amikor az susog,
nyári éjek csendes magányába
ahogy hordta az akácillatot.
Szerette a felkorbácsolt képet,
folyók felett dúló erejét,
megcsodálta a kis semmiségből
felduzzadó hatalmas legényt.
Messzi tájról indultak ők ketten,
útjuk gyakran találkozgatott,
az őserdő fülledt melegéből
az ég a földnek zivatart lopott.
Cseppenként mind halomba hordta,
fellegfészkében az eső suhant,
a szél kísérte sivatagon túlra,
hol szívében szerelem fogant.
Csillogtatta millió kis cseppjét,
lágy permettel szórta a határt,
szikrázott szirmokon kacéran,
láb' lógázva is a szélre várt.
De hiába minden trükkös szándék,
a szél rohanva tört mindenen át,
az eső függönyét széttépve
pusztulást hagyott maga után.
Szerelmes volt az eső a szélbe,
de cseppekre tört benne a vágy,
így, ha fájó képek gyötrik néha,
jéggel veri máson el baját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése