Látlak a kúszó árny fényt faló lelkében,
látlak a falon táncoló gyertyaláng tüzében,
látom, ahogy az éjen őrt ül a holdfény,
s hidat ácsol gondolat és valóság közé.
Látom égi pipacsizzását a kelő napnak,
látom, ahogy Tavasz csókja ráhull az ágakra,
de nem látom az Élet izzó csipkebokrát,
s nem látok a temetőkben nevem véste fejfát.
Hisz elhamvadt a gyermek, ledobta ruháját,
rámérte hát Sors szabója felnőtti gúnyáját
de rossz lehetett rőfje, s kurta lett ruhám,
megágyaz éjjelente kemény vánkos-ágyán.
S még elfolyik az idő sárgaszín aranya,
és létem arcát nem pirítja az elmúlás csókja,
vágyom a reménynek szúz-tiszta pólyáját,
s vágyaink éjbe fúlt megannyi sóhaját.
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése