Tudod arra gondoltam,
van úgy, hogy nem a napsütötte,
a hófödte hegyeken,
hanem évszaktól független,
a lélekben van a hideg,
ahol a tél sötét, kilátástalan,
alkalmatlan sportolásra …
és hiába, ha az ember tudja,
hogy minden télnek
egyszer vége,
de ha fázik a csontjáig
nem érzi át,
hogy ennek a végtelen hidegnek
valaha is vége lehet…
fázik a lélek,
sehol egy kis melengető napsugár,
semmi jó nincsen,
(semmi se jó olyankor)
amikor a lélek reménytelen…
és akkor, ha beköszönt a február,
a léleknek a februárja,
valami mégis változik...
látszólag nem történik semmi,
a hideg akkor a legnagyobb talán,
azt se tudni, meddig húzódhat,
és mégis, a február más,
ő, ha csak egy pillanatra is,
de megmelegíti
a mégoly fagyos lelket,
egy piciny mosoly:
egy gyengécske kis szeretetvirág,
ami nem egy nyaláb,
csak egy kis apró sugár,
de mégis egy kis világosság,
egy kis remény,
hogy minden tél véget ér,
hogy a tél még nem a vég,
jöhet megújulás a leghidegebb után is,
sugallja egy mosoly, egy simogatás,
ami a léleknek olyan, mint egy kis fehér,
februárban megmutatkozó hóvirág.
2012. január 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése