Ha most elmennél, utánad futnának az utak, az elveszített évek sűrűjében magára maradna a remény, s nem volna más, csak az éjszaka üres csendje, amely megfojtja a vágyat.
Ha most elmennél, utánad kószálnék én is, mert magaddal vinnéd a keskeny ösvényeket is, amelyeken elbotorkálok naponként hozzád.
Egyetlen szóval meg tudnánk ölni egymást. Annyira szeretsz. Annyira szeretlek. Szólsz hozzám - már nem te vagy. Szólok hozzád - nem én vagyok. Hangodban hallgat a válaszod. Ne is mondd, hogy ezért meg azért! Már attól a szótól sem félek, amivel meg tudnánk ölni egymást!
Éjféli dal a lényed nekem , Mindig vissza hiv e dal. Mindig vissza vágyok hozzád, Hiszen szíved engem akar .. Éjféli dalnak édes szárnyán , Olvadt össze testünk lassan.. Minden ritmus dobbanásra , Táncba fogtunk lassan..halhan.. Éjféli dalnak vége ..vége .. Testem most is lázba forr. Úgy táncolnék most is veled , Veled most is ,csak is veled , Hiszen zenénk nekünk szól...
Celine Dion & Barbra Streisand - Music: ' Tell him'
"Furcsa álmot láttam, Álmomban előtted álltam. Furcsa világ az álom, Azt mutatja amire vágyom. Tudja mit szeretnék, Tudja, ha veled lehetnék...
Az álom oly valós, Mégis oly valótlan. De oly jó volt álmodni, Oly jó volt álmomban. Ilyen szépet még soha... Sohasem álmodtam!
Hisz valóban... Isten a legjobb szobrász, S Te vagy legszebb műalkotása. Égi angyaloknak Élethű földi mása. Álmomban veled voltam De jött a reggel, S ágyamban nélküled, Egyedül ébredtem fel.
Álmomban velem vagy , Ezt hívén... Szép szádat csókoltam... De a párnát csókoltam én. S miközben karom Ölelni vágyta testedet. Csak a párna pelyheit Ölelte helyetted...
..tudod, Kedvesem, néha az ember elfárad, akkor is, amikor csupán a mindennapok szele tépi...tán nem is kell neki vihar hozzá, elég ha épp egy gyönge percben sújt le mellé a nyári zivatarból felbukkanó villámcsapás...az addig szilárdan álló fa elejti ágait, gyümölcsei a földre potyognak, és hajlott háttal várja az elmúlást, vagy a csodát...nem hiába...nem figyelted még meg, hogy törött ágak helyén új hajtás születik? Nem láttál még félbetépett fát gyümölcs-gyermekeket hintáztatni? Én láttam már oly sokszor, mert ilyenek vagyunk, ilyenre formál minket a természet ereje, csak el kell döntenünk, félig halottak, vagy félig élők vagyunk-e? Én hiszek a félig élő gyógyító erejében, és a lógó gallyakat eltávolítók tisztán látó döntéseiben, amikor tudják, mélyen kell visszavágni a sérüléseket, de annál színpompásabb és erőteljesebb hajtások hasítják majd az azúrkék ég köntösét. Láttad már a sérült eb ragaszkodó szeretetét? Ha fájdalma van, akkor is köszöntve bandukol eléd, ha csak egy pillantást is vetsz rá, vagy ha nem vetsz egyáltalán, ő akkor is messziről jön elibéd, mutatva színigaz, odaadó, hű érzését, s csak akkor bújik vissza a csendes bokrok mélyébe, ha már azt gondolja eljárt felette minden óra. Ha akaratom ellenére magadra hagylak, és azt érzem ismét boldogtalan vagy, nem térnék vissza soha, a tudat maga alá temetve károgna a földhalom felett, ami befogad...ha a könnyeid beszélgetnek Veled egész napodon, s ők látják opálszín szemed fátyolba veszett fényét, tudd, a cseppek, mint pengékből letört acéldarabok, úgy fúródnak szívembe...és a fa ismét kihajt, az égbe szökő ágak végén fehér-rózsaszín virágok mosolyognak szirmukkal, s mint boldog kismamák hirdetik, a termés úton van...
Nagyon jó, ahogy gyöngéden kezemhez ér kezed, Amint arcomon végigsimít lágy tekinteted. Hangod repdes ajkaidról és kedvesen becéz, Ittléted órája újra múlt örömöt idéz.
Úgy figyelsz rám, ahogy nagyon régóta senki sem, Érzed, amikor boldog vagyok, és repülsz velem. Kék madaram angyalszárnyain fel a menny felé, Nem gördíthetnek akadályt szárnyalásunk elé.
Nem kell, hogy enyém légy, ha másnak teremtett az ég, Szívemben tőled mégis hő szeretet lángja ég... Csoda ez, hiszen én félek már szeretni embert - Ha szívem kinyílt, a sors mindig csalódással vert.
Nem hittem már, hogy létezik ilyen együtt rezgés, Amikor fénnyel fon körül a rólad merengés... Ugyanaz a zene csal szemünkbe örömkönnyet, S varázsol el a hópelyhek tánca mely oly könnyed,
Mint májusi szellő, mely lágy virágszirmot borzol, Vagy gyertya lágja, ha légies homályban táncol, Arcodra különösen fénylő színeket festve, Miközben alkonyból lassan születik az este.
Tudom, hogy mindez csak összetörhető, szép álom, Semmit nem igazol a te s az én valóságom. Mégis mennyei boldogság az is, ha rám gondolsz, Amikor ideérsz hozzám, s arcomra pírt rajzolsz...
Oliver Shanti & Friends - Sacral Nirvana + wheat circles
Azon gondolkodom: néha milyen óriási is a szívünk .. - Nagyobb, mint az óceán .. Állunk a partján, - széttárt karokkal és hagyjuk, hogy magányunkat elmossa .. Arra várunk, hogy a szél egy csónakot sodorjon felénk .. Tudjuk, indulnunk kellene egy nyílt víz felé, - de nem merünk .. Félünk, - rettegünk .. Csak várunk .. Megőrizzük emlékeinket .. Azután egy magányos, fázós, didergős reggelen rájövünk, - amit valaha is tettünk - milyen kevés volt .. A lehetőségeinket is elfújta már a szél .. És szétmaszatoljuk arcunkon végigömlő könnyeinket ..
Szólok a semmit szólítom becézlek immár egyedül az ürességet markolom szívben szorongó félelem a csönd kitölti napjaim egyhangú éjszakák szaka vigyázlak csöndjeimmel is takarlak óvlak éjszaka hívlak titokban suttogón marasztlak maszk arcommal is remegve rezdül arcodon a semmit váró szenvedés tekinteted most hűvösebb és elbocsájtó védtelen és cinkos puha mosolyod a kis sarokba bújik el és áhítom a titkaid s szeretném bőröd illatát és felmosolyog rád szívem és bújok hozzád görcsösen marasztlak menjél szédülök magamban hozzád indulok mindig tehozzád indulok keresem ami elveszett ha megtalálod visszaadd szívem szorong és sírok is siratva őrzöm kincseink megsejtett lényünk lényegét kezed becéző zizzenés kezem finom tapintatú hajadban őszi alkonyat szememben óvó rettegés és minden hull a semmibe üres az ég s tekintetem kicsim takard el arcodat csak fény csurog a könnyeken gyöngyként peregnek könnyeim folynak belőlem szelíden homokként pereg már alá homokká válik arcom is és ráncos lesz már minden itt hiányod átjár testemen ki - be csatangol keresi már elveszített mindenem veled s velem marad a csönd és minden minden szüntelen mosollyal nézi arcodat árok üres tekintetem
Megtérek hozzád gondolatban Csillag csöndben minden éjszaka, A kimondatlan gondolat csöndjével, A magányos szerelem csöndjével, A nyári virágok kacér csöndjével, A kiolvasott könyvek fáradt csöndjével, A megcsalt szerelmek kába csöndjével, A levelek őszi hervadás csöndjével, A templomban nyugvó békesség csöndjével, Az elhagyottak könnyhullása csöndjével, A már sírni sem tudok béna csöndjével, A fájdalmukat vesztett holtak csöndjével... Megtérek hozzád gondolatban Csillag csöndben minden éjszaka.
Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem. – Megcsöndesedtem, nem verekszem többé, várom türelmesen, hogy gazdag terveit betöltse életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szívemben, restellem, hogy ember így vagyok, hogy lelkemen és testemen a csonkaság sajog – de rendelés ez, jogerős ítélet, nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat, ahogy lehet, csak illő társamat fürkészem a hiú magány helyett, aki ölében és kezében ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre, mi vagy nekem – hát így terelt hálóm elébe a gondos szerelem, hogy fönnakadva gyönge szálain, maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak; szelíd verő fényezte békés vonalát utadnak, a nyugalom, e fő erő lengett lényed körül, mint sérthetetlen levegő. –
Szél támad, és elvinni készül, emelgeti a szoknyád, beteg vagyok a rettegéstül, zokogva borulok rád: úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr szökni-akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal: mi lesz, ha nem véd az én hűségem? kis virágos ággal, mi lesz veled? – károdra tennéd. Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább: romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül – nyomaidon bedől az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül többé se ég, se föld, mindenfelől a hiány szakad rám, – te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem, most, amikor már húzódol, menekszel, s nehéz fejem horgadva várja: koszorúzza meg már a szerelem.
hajnalnak álmodlak hogy, elűzd az ébredő magányt. érints, hogy átéljelek, akár egy látomást. most imára hajtom fejem, hozzád bújok csendesen. nem kérek tőled semmit, csak fogd meg a kezem. bennem az arcod ragyog, mosolyod zsolozsma. érintésedbe burkolózva tudom jól, álmodlak.
"A mag nem tudhatja, hogy mi fog történni; a mag soha nem látta még a virágot. És a mag el sem hiszi, hogy ott rejlik benne a gyönyörű virág lehetősége. Hosszú az út, és mindig biztonságosabb inkább el sem indulni rajta, mert az út ismeretlen, és semmit nem lehet garantálni. Ezer és egy veszély leselkedik az úton; csapdák és kelepcék szegélyezik mindenfelé - a mag a kemény maghéjba rejtve biztonságban van. De most tesz egy próbát: összeszedi magát, ledobja magáról a biztonságot jelentő kemény burkot, és elindul. A küzdelem azonnal elkezdődik: a kínlódás a talajjal, a kövekkel, a sziklákkal. És amilyen kemény volt a mag, olyan lágy lesz most a csíra, s a törékeny növényre ezerféle veszély leselkedik. A mag eddig biztonságban volt, akár ezer évig is biztonságban lett volna - a csíra számára azonban rengeteg a veszély. De a csíra elindul az ismeretlen felé, a nap felé, a fény forrása felé, anélkül, hogy tudná "hová?" és "miért?" Hatalmas keresztet kell cipelnie, de a magot megszállta egy álom, és ezért nekivág az útnak. Ugyanilyen az ember útja is. Nagyon viszontagságos. Sok bátorság kell hozzá." Osho
Ott ültünk némán, édes félhomályban, Te elmerengve s égő vágyban én. Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, Titok maradt az szívünk rejtekén. Talán a múlt viharzott át előtted S előttem halkan tűnt fel a jelen... ...Neked talán már bántó, kínos álom S nekem már kínos vágy a szerelem... Hidd el, mi csupán csaljuk a világot, Arcunkon is hazug az ifjúság, Én nem török le illatos virágot S neked sem kell már soha mirtuszág. Én az álmod szeretném visszahozni, Te tán szívembe vágyat oltanál — Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: Köztünk a múltnak tiltó romja áll!... * A szívedből egy-egy sóhaj Átnyilallik a szívembe... Egyedüli kincs tetőled: — Amit adhatsz még nekem — A szívedből egy-egy sóhaj... A szívemből egy-egy sóhaj Átnyilallik a szívedbe... Oly kevés maradt a múltból... Amit néked adhatok: A szívemből egy-egy sóhaj... * Ne vádoljunk senkit a múltért, A vád már úgyis hasztalan. Talán másképp lehetett volna — Most már... mindennek vége van!... Úgy szeretnék zokogni, sírni A sírra ébredt vágy felett — De ránézek fehér arcodra S elfojtom, némán, könnyemet. Várunk a csendes félhomályban Valami csodás balzsamot, Mely elfeledtet mindent, mindent S meggyógyít minden bánatot... Leolvasom sápadt arcodról A rád erőszakolt hitet És megdöbbenve sejtem, látom, Hogy nem hiszel már senkinek!... * Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Mi is tudtunk még hinni valaha. Ami hevünk volt, mind elfecséreltük S ami hajnal volt, az most éjszaka. Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal Hamvadsz el lassan, némán, egyedül, Én meg, szakítva emberrel, világgal, Bolyongok árván, temetetlenül. Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Magasba vont és így — a porba vitt. Megnyugvás útját epedve se leltük, Szívünkből végképp elszállott a hit... ...Olyan a színpad, mint a lant világa, Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad — A boldogságért küzdtünk, mindhiába: Boldognak lenni nekünk nem szabad!... * Nem jó kép itt az "őszi napsugár", Mit mi érzünk, nem késő szerelem. A szerelem nem szánalomra vár S te szánalomból érzel csak velem. Én reszketek egyedül elkárhozni, Magammal vinném beteg lelkedet... De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk együtt még halni sem lehet!...
Már rég itt ülök s a lombjukat vedlő fák ág-bog szögén át az eget nézem. Az avarban búvócskázó lábam csörgő zörejét figyelem egyedül: Várlak.
Eljössz?! Mi lesz, ha nem kívánod többé ezt a valószínűtlenül keveset: engem! S ha betelít az a néma, egyforma, egyszerű pompa ami bennem naponta feljő, mint a hold. Mondd: Drága! - mi lesz, ha egyszer hiába várlak s ez a jó lángos-ízű cselédalázat csak ingerült szánalomra indít és menekülésre? Gondoltál erre?
A lombjukat vedlett fák ág-bog szögén át céltalan lesve az égre az avarban búvocskázó lábam csörgő zörejétől is félve Szerető nélkül az erdőn mi legyen velem? Ha térdeimen nem nyugszik érett szép női fejed s csak a belőlem sikongva felszálló neved kering fölöttem, mint tetem fölött a madár.
Tudod, arra gondoltam, talán az embernek, aki a hosszú utat végig járja, aki végig él végtelennek tűnő éveket, annak mindent kellene tudnia a világról, betéve kéne ismerni az élet nagykönyvét, meg kéne fejtenie az összes titkokat, mind prófétának kellene lennie annak, aki egyszer megöregszik, tudni kellene, milyen lesz másnap az idő, milyen lesz a következő nyár, hogy mi a megkezdett történet folytatása, mi fog történni a halál után, az út végére tudni kéne minden kérdésre a választ, talán, ha a fontos dolgokra figyelnénk mindent megtudhatnánk, talán minden itt van a szemünk előtt, de mi mégis tudatlanul megyünk át a másik világba, tudatlanabbul, mint ahogy csecsemőként megérkeztünk, a fontos dolgokról semmit nem tudunk, üresebben távozunk, mint ahogyan jöttünk, csak azt figyeljük, milyennek lát bennünket a világ, közben elmegyünk amellett, milyen is a valódi világ, nincsenek kérdéseink, válaszaink sincsenek, ha az életről bizonyítványt állítanának ki, valószínű, legtöbbünket ismétlésre ítélnének.
Lassú folyók árjában úsztam, magas hegyek vittek az ég felé. Minden miben hitem, és voltam játék volt, lelkem nyugalmát nem lelé. Átjárt néha a megértés öröme, a tudás bennem vált valóra. Aztán jött a fájdalom fellege, lelkem kikerült a hideg hóra. Mindenhol voltam, és láttam mindent, ma már csak a lelkemnek hiszek, nem kérek, és nem ígérek, de amit jó szível, adnak, abból mindig veszek.. Talán lesz egy pillanat, amikor nem pereg a homok, talán lesz egy kép mely csak az enyém, talán amíg élek mindig fázni fogok, de csak ketten leszünk, te meg én... Most kérdezhetném, mi az, ami kell neked, miért nem elég, ami van, tudom a válaszod, el nem rejtheted, nem élhetsz, szerelem nélkül, gondtalan. Most itt vagyok, utoljára neked, most kell mindenről döntened, most kell elhinned, hogy, eléred velem az eget, nem kell, minden könnyed a szerelembe öntened Várok a válaszra kedvesem, mert az időm nem végtelen, várom, hogy higgy nekem, élj velem, várom, hogy minden, ami ér, velem más legyen, várom, hogy megfogd örökre két kezem, el soha nem engedem
Elhallgattak szívemben az öröm parányi csengettyűi. A lelkem elhagyott székesegyház s a nyár messze jár úttalan utakon.
Idegen fogalmak forognak fölöttem, mint tetem felett károgó madársereg.
Harcolok még érted, de mozduló karodat óceánok ereje szorítja vissza.
A napok mennek, mint csuklyás zarándokok. A pihék nem puhák, a tüskék simogatnak, a hajnal fekete, az éj fehér.
Nem menekülsz.
Gránitszobor leszek, hallgatag s mégis beszédesebb a kereplő szónál. Az alkony puha fényei azt simogatják, kit mindenki elhagyott -fényt majd így kapok.
Leszek esőcsepp, mely hajadra hull, pázsit, melyen önmagad elől futsz. Melléd lépek, ha a Duna ezüstös habjait nézed és nem beszélek.
Elhallgattak szívemben az öröm parányi csengettyűi, mert így akartad. Csend van, csak éjszakánként hallom surranó lépteid s látom a csillagok közt sugárzó barna nagy szemed.
Fáj, de így kell legyen mégis utamon most már elkerül a fény is eltörpül a Sors mi előbbre vitt s Te bennem élsz mint mindig… minden gondolatom csak Téged keresgél… szünet kell legyen míg mint lágy folyó csordogál a szó míg vihar nem lepi el testem míg világom napfényről álmodik éjjel addig kell lépjek meglehet, töröljek… letennem tollat s papírt mert megszakad a szív gyötörnek emlékeim hol, csak Veled kelek reggel s könnyeimmel Neked írom szavaim… ki szívemnek tán, nem is létezik hisz, elérhetetlen… így hát, jobb lesz ha kezem már nem ír s ekképpen többé én sem létezem.
Csönd És a gerlék búgása És csönd És a zsigerek duzzadása És csönd És a szem villanása És csönd És a másik szemének pillantása Tekintetek találkozása És a vágy A vér gyorsuló áradása És a csönd És a vágy És a gerlék búgása És a mosoly A mosolyok találkozása Mosolyok vonzása Elmondhatatlan érzések el nem mondása És a vallomások vallomása Az erő áramlása És a csönd És a gerlék búgása A kéz feszülése, mozdulása És a másik kezének feszülése és mozdulása Gyengéd kezek gyengéd találkozása És érintés és a vágy és a vágy és a vágyak vágyódása A vágy fokozása, fokozódása és tótágas óriása A kedves simítása, érintése, pillantása Mosolyok találkozása És a gerlék búgása Erek és izmok feszülése A vér gyorsuló áramlása És a rejtekek kutatása És szempillák véletlen találkozása Szájak egymásba olvadása Rejtekek tapintása, simogatása A boldogság ébredése Hormonok lázadása És neszek hallása És ölelés és karok és lábak kuszasága, egymásba olvadása A lélek zihálása A karok szorítása A combok szorítása A gondolat hallgatása Hangok és félszavak És a hangok és a félszavak és a nedvek tolulása Ölek zúgása, szárnycsapkodása Ölek csobbanó csobbanása Az Élet robbanása És lihegés és ernyedés És a mosolyok és tekintetek szerelmes pillantása És a csönd És a gerlék búgása És a csönd és a csönd És a gyönyör terjedése és múlása És a szeretők hallgatag hallgatása És az arcok érintése és simítása És a csönd A kezek simítása És a csönd ...
…tudod, Kedves, van olyan tűz, amely akkor okozza a legnagyobb kárt, amikor erőszakkal elfojtjuk izzón lobogó testét, s még a parázs legapróbb narancsszínű vidám arcocskáját is korommal maszatoljuk össze…a kihűlt hamura még vizet húzva meggyőződünk róla, jó munka volt, elaludt…végleg…van olyan tűz, amely izzó csipkebokorként üzen nekünk, mutatja az kijelölt utat lélektől lélekig…és létezik oly’ lobbanásszerű elemésztő tűzoszlop, amely egész testünket szenvedéllyel táplálja, sóhajunkkal tova terjed, az érintések, ölelések dermesztő megszokását kiírtva, örökkön perzsel…nem igaz, hogy a vörös lángnyelv mindent elpusztít, ne hidd el, hogy nyomában felégett érzések, gőzzé vált könnyek erednek, és ne hidd el senkinek, ha a „Te érdekedben” jeges kezével oltja melegedő szívedet…a tűztől félni dőreség…olyan, mint az élettől félni, hisz mondd meg nekem, Kedves, hol lennénk az éjekbe gyújtott pásztortűz-szerelmünk folytonos fellobbanása nélkül, ha nem láttuk volna egymás magasra csapó máglyarakását, miként véste volna belém neved minden egyes betűje önmaga szent könyvét…szerelmed minden lapja olyan, akár az ős idők ékszere, amelyben a vésett felirat, csak a forrón nyaldosó, lobogó fény világában fedte fel igaz szavát…minden vallomásod, mint megannyi főnixmadár, lüktető öled, forrongó mélyén ered, s hírül hozza néma éjszakák fülledt sóhajain át igazhitű szerelmedet, s miként tűzben fogant, úgy tűzben is vész el…s elveszek én is tested balzsamos füstjében, s lélegzetvisszafojtva olvadok el igéző pillantásod zöldjében, amely üde tavaszszín helyett most vadként követi az ívek, s hajlatok lágy vonulatát…jegyezd meg, Kedves, mindenben életre vár a tűz gyermeki képe, mert halhatatlanul mutatja magát az összefonódott tekintetek szikrázó fényében, egymásban felejtett kezek melegében, összehajló testek gyorsuló ütemében, megannyi csók mézédes gyönyörében, a reggeli mosoly nyugtató békéjében, s az örökkön örökké érzés múlhatatlan hitében…
Tudod arra gondoltam, szétszórtak vagyunk nagyon, mi emberek túl sokat szeretnénk, sok mindenbe beleavatkozunk, olyanba is, amire már nincs, vagy soha nem volt befolyásunk, azért nem tudunk nagyon akarni, mert szétforgácsolódik az akaratunk, kárba vész, túl sok mindent szeretnénk megváltoztatni, jobbítani, olyat is, amit nem tudunk, amire nincs befolyásunk, amihez nem jut el a bűverőnk, a hozzánk közellévőt is csak távolról, madártávlatból szerethetjük, a történéseiknek csak külső szemlélői lehetünk, ahelyett, hogy a falba vernénk a fejünk, mert nem segíthetünk, ki kellene takarítani magunkból minden elérhetetlen vágyat, mindent, amit nem tudunk megoldani mindent, amihez kevesek vagyunk, az együttérzést kellene megtartanunk, meg a jókívánságunk, arra kéne koncentrálnunk, amit elbírunk, arra összpontosítani minden energiánkat, akinek a számára létkérdés, hogy vagyunk, akinek a számára mi vagyunk az oxigén, nem elpazarolni, nem szétszórni, annak adni, aki szomjazik rá, akinek az élete függ ettől az oxigéntől, talán akkor célt érünk, nekem Rád, mert az életed függ az enyémtől, Neked pedig énrám, mert az én életem Tőled függ.
Tudom, hogy soha nem lehetsz enyém, hogy más oldalán sétálsz a Tejút rendszerén, csillagról csillagra lépve úgy érzed, boldog vagy végre.
Tudom, hogy fáj szomorú sorsom, de tán el is felejtesz, míg ez ügyetlen mondatot kimondom.
Tudom, hogy földre szállt angyal lakik a szívedben s szívesen nyújtanád felém is kis kezed, de érzed, tudod, nem lehet.
Este mégis a lámpa fénye s egy kusza vers mellett kissé elmerenghetsz asszonysorsodon s hogy béklyóba vernek a törvények, rendek, ilyenkor fáj a kiúttalanság.
Aztán jő a józan reggel, hozza vesszőfutásod s hogy ellágyultál egy-két percre talán meg is bánod.
Kemény és rideg leszel, a konyhában, kamrában fásultan teszel-veszel.
De este, ha a Hold lámpája kigyúl, szíved egy más ember szívéhez simul, elszáll lelkedből a ború, de mert rám is gondolsz, boldog leszek és nagyon-nagyon szomorú...
Komlósi Lajos
Deep Forest - Marta's Song (Version 1)(Official Video)
Olyannak látlak, mint az első estén derekad árnyától megremeg a szívem, rádfeledkezésem örök szédületén szavad igazára teremtetett hitem.
Olyannak írlak, mint az első versben, mikor esthomály csordult testeden, tündöklő arcod mennyboltomra festem, pennám tintájában gyönyörünk lebben.
Olyannak hallak, mint első pillanatban, akár az ezüst, úgy cseng nevetésed magamat keresem hiteles szavadban balzsamos hangod - élő menedékem.
Olyannak hiszlek, mint az első percben hullámot vet bennem vágyad tengere, rózsaszínű ködöd beborít egészen visszhangomat hallom ájult csendedben.
Olyannak érezlek, mint első alkonyatkor tenyeremen olvad az ezeregy titok, nyelvemen az ízed most is visszacsókol, Te, Unhatatlan Kedves, Egyetlen Imádott.
Tompán zsong a város, fáradt és lassú. A tetőkre ráborul a hatalmas tekintet s az égen a habok, mint a hattyú a józan vizeken, némán úgy keringnek.
Utcákról száll a finom esti barna por, én csak henyélek az aranyló fák alatt s míg az ég a földdel lágyan összeforr csendben a szívembe faragtalak.
Az ember lépte ilykor már csupa árnyék, ajkamon a szó is porlad, mint a kőszén, s itt a száz bolond között csakis rád vágynék, hogy megpihenjél lelkem dús őszén.
Kezed gyöngéden vállamra teszed. - Jó éjszakát, Kedvesem. Érintésedre, apró tábortüzek gyúlnak bőrömben, idegcsomók és idegszálak továbbítják kezed melegét, mi apró lángocskákra bomolva porlad lényemben szerteszét. Szívemet eltölti a csendes megnyugvás, a szelíd öröm. Tudom, a pillanat nem örök. Leheleted, mikor szememre csókolod a szót elhozza nekem az erdőt; a vörös fenyőt, illatos szamócát és áfonyát, vargányát és fehér mohát. Tengerpart homokját, a szőke-fehéret, a titkos kis ösvényt mely a dűnék közt lépked. Hallgatom lélegzeted. Oly egyenletes, akár az óra, ami a falon ketyeg. Csendben vagyok, hogy élvezhessem a pillanatot. Te alszol, én ébren álmodom.
Az ég bársonypalástján A beteg hold is szenved Sápadt, fénytelen arcára Egyetlen mosoly sem téved Szürke fényével szembenézve Arcom tükörképét látom Szomorú, magányos, beteg De jó volna, ha most ölelne át két karod! A szemem másként látná A körülöttem lévő világot Ölelő, bíztató szavadra Most volna szükségem nagyon.
Minden elharapott mondattal elveszed a lehetőségét egy új világ teremtésének. Minden végig nem gondolt gondolat elveszít egy jövőt. A hallgatás nem gyógyítja a sebeket csak elfedi, s hagyja gennyesedni. Százszor is végig gondoltam, mi lett volna ha…? Minden gondolatom nyomán újrateremtődött a múlt, s egy másik világban folytatódott. Valahol a párhuzamos világok egyikében beszélünk. Egymással. Az álmaim néha áthallást engedélyeznek, olyankor ébren újra formálom a világot, új jövőt adok az életnek. Milliónyi szálon fut a létünk. Néha fájdalmasan keresztezik egymást. Tanulnunk kell belőle, mint ahogy a mámor elillanó pillanatait is egy-egy lelakatolt ölelésbe foglalva raktározom elmém zsúfolt zugaiban. A tudat szavakat adott. Sajnos túl keveset de úgy gondolom, hogy használnunk kellene azokat. Közösen. Valamikor, valahol összegabalyodtunk. Gordiuszi csomó. A megoldás is végzetes volt. De akárhogy is igyekeztél tudatos énem sokszor talál rá életeid fonalára. Furcsa letekinteni, éber lényemmel figyelni a bogokat. Akaratlanul is párhuzamosan kacskaringóznak az ezüst szálak, csak a kezemet kellene kinyújtanom, hogy megérinthessem, de félek, megégetne. Így inkább csak nézelődöm és azon kapom magam, hogy ismét elsuhant mellettem egy élet, egy évezred, egy világ. Nem akarom megszakítani az utad, de néha nézz felfelé a csillagokra is. Milliónyi szemével figyel, izzó tekintet világítja előtted a kavicsokat. Hidd el lábad tudja az utat, adj egy csepp esélyt a szemednek is, hogy lásson! Megszenvedett lelkeket is. Illúzió a világ. Ülj egy tükör elé, s ha hosszasan bámulod magad meg fogsz döbbenni. Nézd a homlokod, a kicsi ráncocskát, s egy egész világ fog szétmaszatolódni körülötted. Nézd este a repedést a falon, s ha elég bátor vagy újra teremtheted a szobád. Merj álmaidban kutatni, merj repülni és ha már nem kapaszkodnak a lábadon a hétköznapok kicsinyes problémái, talán megérintheted álmaim ezüstszőnyegét. Látod, ez is egy újabb teremtés. A te fejedben kavargó gondolat újabbat teremt az enyémből. Találkozzunk. Valahol egy másik világ peremén. Valahol, álmainkban.
nappal és éjszaka mint kopót a vér szaga úgy hajtott a vágy láttam száz halált de az örökélet vésett tenyerembe ráncot s mikor elvesztettem a lángot a homlokom mögött már csak az ösztönök dübörögtek
kerestelek
égen s mélyen a föld alatt lágyívű dombokon tengereken - némán mint a hal megküzdöttem a sivataggal voltam ott ahol a magam fajta csak vendég lehet néhány hitvány pillanatra és én aki már jártam mindahány világban sehol sem leltelek
kerestelek
vassal tollal szikével kézben vágtam eret húst inat omlottak előttem rejtélyes sejtfalak élve s holtan is boncoltalak és hol csontig metszett késem elvesztem egy üres miérten bár nem tört meg kór és nem fájt a seb lábon hordtam ki pestised
kerestelek
száz istent imádtam miattad és tagadtam meg érted harcoltam hamis csillagok alatt néztem ahogy templomom leégett és a szent bálványokból miként lesz salak csak azért éltem millió évet hogy egy szó süljön a számra: hiába
"Deep Forest" is a musical group consisting of two French musicians, Eric Mouquet and Michel Sanchez. They compose a new kind of world music, sometimes called ethnic electronica, mixing ethnic with electronic sounds and dance beats or chillout beats. Their sound has been described as an "ethno-introspective ambient world music". They were nominated for a Grammy Award in 1993 for Best World Music Album, and in 1996 they won the Award for the album Boheme. The group also became World Music Awards Winner - French group with the highest 1995 world sales. Their albums have sold over 10 million copies.
Michel Sanchez came up with the idea of mixing Baka Pygmy chants with modern music after hearing on-site recordings of these tribes. Along with Eric Mouquet they created the project Deep Forest. Their first self-titled album (nominated for a Grammy) was released in 1992, with "Sweet Lullaby" being the smash single which would put Deep Forest on the musical map (UK Top 10 hit). The song "Sweet Lullaby" is adapted from a traditional song from the Solomon Islands. The album "Deep Forest" was dance-driven and the samples were heavily digitised and edited. It was re-released as a limited edition in 1994 under the name "World Mix".
This video contains members of the Baka Pygmy Tribe and the beautiful but diminishing world in which they live.
Ilyennek maradtam, mint akit megismertél négy éve abban a régenvolt tavaszban – vagy már nyár volt? Lásd, mit sem számít, hozhatok én tanúként elébed bárkit, mindegyik igazolhat, mind mellettem áll majd, ha megkérdezed: Ez az érzés ennyire áthat…?! - Nem. Nem ennyire. Ennél sokkal jobban, - azt hiszem semmit sem tudok ennél biztosabban, és azt mondom magamnak: maradjon így minden, így szeresselek, így maradj nekem titkon örök szövetségem, - az, aki nekem az egyetlen vagy ebben a nagy, szent és szépséges vétségben, - már ha szeretni bűn, és így szeretni szégyen.
Nem változom, mert nem változhatom, - nem tántorít el semmilyen szó, vád, vagy fogalom, mert benned rejtette el Isten azt a nyughelyet, mit nem tud versbe szólítani a gyönge képzelet, mert kophatatlan a perc, amelyben összeolvad az eltelt négy év és a biztató holnap, te csodát hozol, - emberek közt áldott - aki segít túlélnem kínozó hiányod, fehérre festeni a tisztátlan világot, elűzve minden fénytelent, ami fájt, vagy bántott, erőt ad eltűrni a tél holt éjszakáit, a sok szürkét, segít nem meghallani a nyárnak - fájó vénültét. Jön a május, te segíts hogy minden eggyé legyen, szép napjaink lesznek, hidd el, szép és felhőtlen...
Soha nem gondolok arra, hogy jó lett volna, ha fiatalnak ismerlek meg, ha akkor jön el a pillanat. Nem érzem, hogy vesztes lennék, mert nélküled éltem az életem. Olyan vagy számomra, (és azt hiszem, én is olyan vagyok) mintha azóta léteznél, mióta megismertelek, mert nincs emlékem a múltadról. Mikor megszerettelek, már magadban hordoztad az ifjúságod és az öregséged, nincs korod, csak minden, ami Te vagy benned van. Elkészültél. A nélkülem töltött napok voltak az építkezésed napjai, nekem építkeztél, hogy azzá légy, aki vagy. Mint az összerakós játék, ami mozaikonként válik késszé, az se öreg, és nem fiatal, hanem egész.
most szóljak? minek. csendben leszek. a válaszokat, mind tudod… s hirdeted! az, hogy bennem, mi van, ugyan! miért érdekeljen!? (remeg kezem, s szívem is idebenn. fáj az Élet. dobál jobbra, balra, mint egy lyukas hajóban egy végtelen tengeren. hiszed, süllyedek, de nem. meglehet fontos kapaszkodónak hittem, hitem. szerelmedben, két szemedben, kezeidben… ott volt minden. Ott volt minden? nem. saját törvényeidben vannak szavaid, s hogy szívedben, mi van, az még Téged sem érdekel. ígérem mégis: nem halok bele! sem érted, sem miattad… túlélő leszek, s igaz szerelmemet, átviszem a túlsó partra, ha kell, egyedül.)
