Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. július 21., kedd

Erdőben



Már rég itt ülök
s a lombjukat vedlő fák ág-bog szögén át
az eget nézem.
Az avarban búvócskázó lábam csörgő zörejét
figyelem egyedül:
Várlak.

Eljössz?!
Mi lesz, ha nem kívánod többé ezt a valószínűtlenül keveset:
engem!
S ha betelít az a néma, egyforma, egyszerű pompa
ami bennem naponta
feljő, mint a hold.
Mondd:
Drága! - mi lesz, ha egyszer hiába várlak
s ez a jó lángos-ízű cselédalázat
csak ingerült szánalomra indít
és menekülésre?
Gondoltál erre?

A lombjukat vedlett fák ág-bog szögén át
céltalan lesve az égre
az avarban búvocskázó lábam csörgő zörejétől is félve
Szerető nélkül az erdőn
mi legyen velem?
Ha térdeimen
nem nyugszik érett szép női fejed
s csak a belőlem sikongva felszálló neved
kering fölöttem,
mint tetem fölött
a madár.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése