Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. július 25., szombat

..tudod, Kedvesem,



..tudod, Kedvesem, néha az ember elfárad, akkor is, amikor csupán a mindennapok szele tépi...tán nem is kell neki vihar hozzá, elég ha épp egy gyönge percben sújt le mellé a nyári zivatarból felbukkanó villámcsapás...az addig szilárdan álló fa elejti ágait, gyümölcsei a földre potyognak, és hajlott háttal várja az elmúlást, vagy a csodát...nem hiába...nem figyelted még meg, hogy törött ágak helyén új hajtás születik? Nem láttál még félbetépett fát gyümölcs-gyermekeket hintáztatni? Én láttam már oly sokszor, mert ilyenek vagyunk, ilyenre formál minket a természet ereje, csak el kell döntenünk, félig halottak, vagy félig élők vagyunk-e? Én hiszek a félig élő gyógyító erejében, és a lógó gallyakat eltávolítók tisztán látó döntéseiben, amikor tudják, mélyen kell visszavágni a sérüléseket, de annál színpompásabb és erőteljesebb hajtások hasítják majd az azúrkék ég köntösét. Láttad már a sérült eb ragaszkodó szeretetét? Ha fájdalma van, akkor is köszöntve bandukol eléd, ha csak egy pillantást is vetsz rá, vagy ha nem vetsz egyáltalán, ő akkor is messziről jön elibéd, mutatva színigaz, odaadó, hű érzését, s csak akkor bújik vissza a csendes bokrok mélyébe, ha már azt gondolja eljárt felette minden óra. Ha akaratom ellenére magadra hagylak, és azt érzem ismét boldogtalan vagy, nem térnék vissza soha, a tudat maga alá temetve károgna a földhalom felett, ami befogad...ha a könnyeid beszélgetnek Veled egész napodon, s ők látják opálszín szemed fátyolba veszett fényét, tudd, a cseppek, mint pengékből letört acéldarabok, úgy fúródnak szívembe...és a fa ismét kihajt, az égbe szökő ágak végén fehér-rózsaszín virágok mosolyognak szirmukkal, s mint boldog kismamák hirdetik, a termés úton van...

Moha

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése