Egyszer talán, majd vén leszek és beteg,
az idő-ette ajkaimon ülni fog a múlt,
és hályog fedte szemem, majd könnyágyon remeg,
mert rólad szőtt emlékem már mind-mind kifakult.
Csak fel-felderengsz, de már színek nélkül
abban az iszonyú és néma semmiben,
s míg kémlelem az utam, mely messze-messze kékül,
szerelmünk az örökidő tenyerében pihen.
Mégis, ha eszembe jutsz, levelet írok,
majd összegyűrve, rögvest kályhába vetem
már sosem fogod megtudni, ha éjjelente sírok,
hogy neveddel ébredek, mert rád gondolva fekszem.
Pedig elfeledtem, arcod milyen volt,
s már alig rémlik szemedben a kérdő kerekség
csak azt érzem biztosan, hogy szívem vén bolond,
kérdőre von szüntelenül:”szeretlek-e még”?
Igen... Szeretlek! Már vagy ezer éve,
kenyérhéjként szorítlak éhezve zsebemben
s bár tudom, hogy ezzel nincs a böjtnek vége,
hisz ízed csupán emlék - ám nélkülözhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése