Majd rakunk nagy tüzeket, és üzenünk a szélnek...
Már nem perzsel a nap, csak a szél kavarja fel az álmokat.
Kereszten feszül a vágy, benne rejtett, ékkövek égnek,
A sors a nagy gonosz, kipróbál és mozgat, mint suta kéz a bábokat!
Ülj fel, nézz a szemembe, kérdésed tőrként döf át,
Miért? Miért? s nem velem itt, de egyszer úgy lesz, tudom.
A múlt el száll, az idő seperi előre és tovább, tovább,
Ha majd érintesz porcelán csendben, s aurád csapdámban fogom.
Most töröld le könnyed, néz egy picit hátra, magad mögé,
Látod, hogy ott voltam és vagyok, csak szólj, elmédből elő jövök.
Nem emelkedhetem soha feljebb, mint nap a felhők fölé,
De te mindig úgy látsz majd, mint angyalt kinek fénye örök..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése