Hol volt, hol nem volt, még a hetedhét határon túl sem volt, Óperenciás tenger se volt, mert akkor még nem volt más, csak az „egy”, aki, mert egyedül volt, egyedül nagyon unatkozott, magán kívül is szeretett volna látni egyet, s mert a tükör még nem létezett, saját képére teremtett még egyet, de sehogy se volt megelégedve vele, a szája körül valami nem stimmelt, nem tudott mosolyogni, hát persze, attól volt savanyú a képe, ha mosolygott is csak vicsorított, ő valami másmilyen mosolyra vágyott, olyat képzelt el, amelyiknek útja van, amelyik út a szívtől a szájig ér, míg egyedül volt, nem volt oka, se kedve mosolyogni, ez a másik most az ő hasonmása, ő se tud mosolyogni, de hát már ketten vagyunk, gondolta, akkor miért nem mosolyog, persze, mert mosolyt hozzá nem teremtett, de igazi mosolyt teremteni nem lehet, mosolyt csak előidézni lehet, és az első „egy” megpróbálta megmosolyogtatni a második „egyet”, varázsolt neki egy hatalmas homokozót, jó vizes homokkal, de az elkezdte túrni éjt nappallá téve , mosolyogni pedig nem volt egy percnyi ideje, akkor rajzolt neki egy fényes korongot, az lett csak igazán mosolyogni való, fényes volt és meleget sugárzott, de az ember még mindig nem mosolygott, teremtett sok-sok csillagot, teremtett nagy és kis állatot, földön járót, és magasan szárnyalót, virágot, erdőt, mezőt, réteket, mindent kitalált, csak már mosolyogni lássa azt az egyet , de még mindig nem történt semmi, teremtett még sok-sok embert, hátha még egyedül van a másik "egy", végül, mikor már elvesztette a reményt, megszólalt váratlan, egy picinyke madárka a barackfán és olyan gyönyörűen, olyan sírnivalón énekelt, hogy ettől a szívből mosoly szaladt az ajakra, az ember végre megtanult mosolyogni.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése