Új nap új hajnalán összetört tagokkal,
gyűrött képpel ébredt bennem a kétségbeesés,
hogy kevés vagyok ezen a Földön.
Ruhám magamra öltöm, kávém gépként szürcsölöm,
ma sincs bennem öröm. Nem süt rám a nap,
hideg borús pirkadat csontomba marja kínjait.
Mi lesz még ma itt? Pedig én akarom a jót,
hittem a szót, mit Isten alkotott,
régen még hatott a fohász.
Ma már csak néma gyász, mi lelkemet kitölti,
s hangtalan üvölti szám eretnek imáit,
nincs már ki ámít, csak képembe ásít.
Nem hiszek Nektek gyilkos szellemek,
többé nem érdekeltek, mindenkit feledek,
hatalmas gödröt ások, mindent temetek.
És bánatom hagyom, hogy az enyészet felélje,
tüskebokrot ültetek föléje, süsse a nap,
tépje a vihar, árva szívem csak egyet akar.
Elnyúlni lustán végképp, ne gyötörj többé kétség!
Életem már nem érték, nem akarom hogy értsék!
Céljukat rég elérték. Adj Uram végre békét!
Szeibert Éva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése