Tudod, arra gondoltam,

Tudod, arra gondoltam,
hogy mi emberek attól félünk,
ha erről a világról elmegyünk,
nyom se marad utánunk,
a ködben nyomtalanul eltűnünk,
pedig ez nem így van,
ha a nevünket,
arcunkat el is felejtik,
mert elfelejtik,
ha már csak távoli ük rokonok leszünk,
akkor is itt leszünk,
akkor is élni fognak a gondolataink,
szavaink, cselekedeteink,
talán lesz egy híres költő,
kinek egy régen volt távoli őse
miattad szerette meg a verset,
és adta tovább apáról fiúra,
ki emlékszik akkor majd rád,
és mégis általad születik egy költő,
egy életen keresztül szórjuk a magokat,
a készlet hatalmas,
van benne sokféle növénynek az otthona,
közöttük van olyan is, amelyik tűzbe hull,
olyan is, ami talajba, és kóró lesz belőle,
de gyönyörű virágok is lesznek,
igaz, aki ültette,
rá már senki nem emlékszik,
talán nem is jut eszébe senkinek ,
hogy valaki a gondolatot elvetette,
a gondolatot,
ami úgy hozza gyümölcsét,
mint a diófa,
sokszor, aki ültette, nem is kóstolja,
aki hűsöl árnyat adó dús lombja alatt,
nem tudja, kinek köszönheti,
de így van ez jól,
igaz, nem állítanak szobrot a jóért,
de a szemétre se kerülünk a rosszért,
egy mondat, egy szó
észrevétlenül is gyökeret ereszthet másba,
aki tudatlanul, akaratlanul is viszi tovább,
így terjedsz Te, és én is így terjedek,
akkor is, ha már nem test és vér leszünk
a végtelen időben,
talán valakiben, egy emberben,
aki nem is tud róla,
él egy hatalmas művész,
de a benne lévő szépség nem kap utat,
rejtve marad, kifejezni nincs módja,
de egyszer jön valaki,
talán egy utód, egy késői,
aki észrevétlen veszi át az öröklött,
a szívben bennrekedt gyűjteményt,
megtalálja hozzá a vásznat,
és megfesti a gyönyörű festményt,
amelyik más szívében hordta a csíráját,
igen, az már nem Te vagy,
közöd se lesz hozzá,
nincs is ott már szükség rád,
Te teljesítetted a feladatod,
azzal a festménnyel szebbé tetted a világot ,
melyiken egy ecsetvonást se ejtettél.

.kaktusz