Lehetséges, hogy elvesztettem magamból a hangot,
Mely eddig vezette kezem ha szerelmemröl vallott.
Adta a tudtomra a megfelelő szavakat,
Melyeket mások talán ki sem mondanak.
Egy zátonyra futott és kettétört hajó,
Mely valaha délcegen hasított bele a habokba.
Most kettérepedve várja bizonytalan végzetét,
Hogy talán a sötét tenger majd magához húzza.
Öleli úgy, mint egy szerető, karolja, mint aki kedves,
Halkan suttogja el szerelmi életét, amelyet most elvesz.
S amíg az utolsó fadarab is az ölelésébe vesz,
A büszke szerelemes már nem bánja, amit utoljára tesz.
Elátkozza a napot amikor, a szerelem hajóra felléptem,
Dühe szememben oly heves, mint a tűz, mely elevenen égeti szivemet.
De még mielőtt a fejem felett egy hullám összecsapna,
Elátkozzom magam is, hogy mindezt megtörténni hagytam.
És ahogy a morajló tenger lassan nyugodni tér,
Lelkembe zárja a szerelmet, és az ő sírig tartó büszkeségét.
Az éj leszálltával a Hold is ráköszön a csillagokra,
Szikrázón tükrözve a vízfelszínt, mely szerelmem titkát már magában hordozza.
Az elkiabállt hang, lassan elszall az éjen belül,
Üres lesz minden, mint az árnyék mely nyárestéken a házfalakra vetül.
Néha még hallom a szerelmet midőn szórja sugarait,
Büszke mivoltát siratja, és vele az összetört szerelmes álmaimat.
De a tenger egyszer kiveti szerelmes dühös lázadót...
Akkor majd Én is visszakapom a hangot, mely eddig szerelmünknek parancsolt!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése