Mikor egy csillag lehull az égről
ki tudja hova, merre megy...
S eső ha pereg a sárgult levélről
minden oly szürke, minden egy...
Hiába égek oly lángoló tűzzel,
nem melengeti az lelkemet....
Az életet dobnám el reszkető kézzel,
de azt siettetni nem lehet...
Amikor hóvihar tombol az éjben
s idebent csak gyertya lángja ég,
magányom szomorú dalt zeng a szélben,
s tűnődöm: boldogság lesz-e még?
Hogy mosolyog rám a csillagos égbolt!
Hogy süt a hold, az a délibáb...
Elérhetetlen a boldogság... Szép volt,
de lehullt a csillag, és nincs tovább.
Lesz-e még új tavasz, lesz-e még új nyár?
S ágakon dalos madársereg?
Mosoly, mely nem ragyog másra, csak énrám,
s könny, amely többé már nem pereg...
Lesz-e még szivárvány, felhőtlen égbolt,
napsugár, mely mindig rám nevet?
Gondtalan élet, olyan, mint rég volt?
Engem az Isten úgy nem szeret...
Gúnyosan kacag a sors, míg az élet
őrjöngve, sebesen megy tovább,
s egy elveszett lélek, ki idetévedt
szenved... A sorsa még mostohább.
Két élet fénye is lobog a szélben.
Két szempár nézi a csillagot,
mely álmunkban fénylik a tenger vizében,
s zokog, mert érzi hogy meghal ott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése