Tudod, magamra nézek, és nem értem az embert, mi ad újra, meg újra erőt, hitet, hogy mindig elölről kezdje, a sötétben vakon, és süketen tapogatózva, mi készteti, hogy továbbmenjen, mikor már százszor feladta, miért kezdi százegyszer is újra, miért kapaszkodik minden szalmaszálba, miért vél ismerősnek minden követ, mikor már csalódottan annyit eldobott, ez sem az, ami a célhoz elvezethet, cél! Nincs is cél, csak valami homályos emlék, ami után botorkál, miért áll fel, mikor annyiszor elesett, miért nem hisz a szónak, „bolondságot csinálsz magadból, a tavalyi hó nem található”, pedig olyan sokszor rádöbbent már, a fény, amit látni vélt nem is fény, csak a szeme káprázott, és mindezt csak azért, mert egyszer, valamikor, talán igaz se volt, hogy volt, rámosolygott egy kedves szempár, és ezért a szempárért rója az utakat, hátha valahol még meglátható, hosszú kilométereket, éveket képes egy irányba menetelni, csak mert, egy pillanatra látni vélte a szeretet.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése