A sötétben fekszem, s meredek elôre,
testem elhagyom, mert elég már belôle.
Hagyom, hogy pihenjen, de Én útra kélek
s egy hozzám hasonló lelket keresgélek.
Siklik karmám a csillagos égen,
úszik szabadon az esti sötétben.
Nem tudom merre jár, elhagyott engem,
lassú, édes álomba szenderül a testem.
Látok egy ablakot, mely résnyire nyitva,
nem lehet a szobának elôttem már titka.
A szellô a függönyt lágyan lengeti,
s a vékony anyag lelkem könnyen átengedi.
Az ágy mellé lépek, melyben Te fekszel
csöndes álomban, lehunyt szemekkel;
de eléri lelkem a felkelô nap fénye
vissza kell térnie mostmár a helyére.
Még egy hosszú pillantást vet szemem Rád
s újjammal megérintem gyengéden a szád.
Ajkad kontúrját lassan körbejárom
s mézédes csókom elkenem a szádon.
Nyugodj meg, Én vagyok! Ki lehetne más?
S tested átjárja egy édes borzongás.
Csókunkra megnyillnak a földi- s égi mennyek,
de a napsugár int: vissza kell már mejnek.
Reggel útra kélünk, újult reménnyel...
s már soha nem tudjuk meg, hogy együtt voltunk éjjel.
Nem fogod tudni, hogy hozzád jár a lelkem
s idôvel talán majd Én is elfelejtem......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése