Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. augusztus 28., péntek

Időnként magamra hagysz,



Időnként magamra hagysz, és én várom, mint már annyiszor, most is visszatalálsz, közben a szívem olyan, mint a hidegben ottfelejtett forró tea, szép lassan kihűl a hosszú várakozásban, tudom, hogy eddig visszajöttél, eddig mindig visszajöttél, de mi van, ha most mégse, ha most úgy gondolod, jobb úgy mindkettőnknek, ha végleg búcsúzol, a jég felé közelít a szívem, már-már kezdi átjárni a fagy, de csak míg meg nem látlak, akkor hirtelen elfelejtek minden dermesztő hideget, újra érzem hogy élek, még élek, a szívem, mint a tűz, ami még nem hűlt ki teljesen, amiben a hideg ellenére még pislákol az élet, ami egy fahasábtól, egy szavadtól újra nagy tűzzé lesz, de az is lehet, hogy minden távollétedkor meghal egy kis rész belőle, ami már többé soha sem fog megdobbanni.

.kaktusz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése