Fogadd el azt, ki verseket ír Néked, A vallomása, felülmúlhat Téged. Fogadd el azt, aki sírni tud érted, Azt, aki mindig örülni tud Neked.

2009. augusztus 9., vasárnap

Tudod arra gondoltam...



Tudod arra gondoltam, hogy egyszer, régen azt mondtam Neked, ne félj az elkövetett bűntől, hiszen attól szép a világ, hogy mindig lehet újrakezdeni. Látod, ma már másképpen gondolom, hiszen a százszor megbánt bűn után jön az újabb kísértés, és, mert az ember gyenge, mindig csak ott tart, ahol kezdte, a bűnt hiába követi megbánás, az újabb kísértés, erősebb az embernél. Megy az úton, és mindent meg akar ismerni, mindent meg akar szerezni. Akár erőszak árán is. Akár a bűn árán is. Mint ki sokáig éhezett, mindent habzsol. Az ember. Szerzünk, és veszítünk. Az újabbért elveszítjük a régit. Ezért soha nincs semmink. Semmink, ami fontos lenne. De lehet, csak addig, míg nem találkozunk a legfontosabbal. Ami fontosabb minden eddig megtaláltnál, minden eddig elveszítetnél. Amíg nem érezzük azt, minden más felesleges. Akkor kidobálunk mindent a folyton süllyedő hajóból. Csak azt az egyet mentjük. Nélküle lépést se tennénk, az életünk is érte adnánk. A kísértés elnémul, tudja, úgyse ér el a fülig. Egy marad, megőrizni a legfontosabbat. Mint kinél ott van a világ legnagyobb kincse, amit semmiért nem adna cserébe. Olyankor az ember nem bán már semmit, nincs nála már semmi abból, ami volt. Nincs volt, csak a „van” van. Ilyen lehet a valódi újrakezdés. Nincs hátranézés. Minden megszépül. Onnan látva a bűn, a bűnös ember csak egy útközben lévő, keresgélő kisgyerek. Talán, ha az ember elér odáig, oda, abba az új világba, ahol minden zene, minden tánc, és minden költészet, a süketnek, a bénának, és a némának is. Ott a vakító fény nem bántja, hanem megvilágítja a homályhoz szokott szemet.

.kaktusz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése